Hát... a tegnapi írásom nem valami pozitív. Sebaj. Jól esett kiírni, és tényleg azt gondolom, amit leírtam, úgyhogy hagyom. Már írtam korábban is hasonló témában hasonló lelkülettel, de mindig kitöröltem, mert túl erősnek éreztem. Most is erős, de már nem bánom :-))).
Viszont úgy döntöttem, hogy elkezdem írni az útinaplót, július 10-vel elkezdve, az elejétől a végéig. Nagyon jó érzés újra átélni az eseményeket, miközben újraolvasom és írom. Tehát:
2007. július 10. kedd
Már két napja nem tudtam aludni rendesen és eleget. Emlékszem, amikor még 71 nap volt hátra... aztán 54... harminc valamennyi... egy örökkévalóság. Azt éreztem, hogy soha nem jön el, pedig annyira vártam. És most semmi, de semmi kedvem nem volt nekiindulni. Két napja hihetetlenül féltem! Nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mitől. Lóri azt mondja, hogy a lelkünk érzi a hatalmas változást, ilyenkor félünk. Nem féltem annak idején Londontól, és azelőtt Dániától sem ennyire (attól azért egy kicsit igen, mi tagadás), pedig az volt a legelső kaland az abszolút ismeretlenbe, egy olyan országba, amelynek a nyelvét nem beszéltem... és most... remegett a gyomrom, rossz volt a kedvem, és egyáltalán nem akartam elmenni.
Reggel nem volt időm enni, mert annyi dolgom volt, ezért rosszkedvűen és fejfájással indultam el. Zuhogott az eső, ami nem növelte a kedélyállapotomat. Késtem 10 percet a Barbival való találkozóról a közlekedés miatt, nem töltöttük fel az Anyutól kapott sim-kártyát, mert azt hittük, hogy a reptéren is lesz alkalmunk, de jól bebuktuk, mert ott már nem volt. Csigatempóban haladtunk az autóban, mert elképesztő dugó volt a városban...
A repülőút hamar eltelt. Elolvastam Lóri Útravalóját, illetve csak az utazásra vonatkozó részt. Volt benne két zen történet, amiből az egyiket nem értettem. Töprengtem rajta egy darabig, aztán elaludtam, és álmomban egyszerre világossá vált a történet lényege. Arra ébredtem, hogy megvilágosodtam :-)))))). Ez az élmény egészen elképesztő volt. Eddig is nagyon fontosak és meghatározóak voltak az álmaim, de ott, azzal az álommal elkezdődött az olyan álmok sorozata az út során, amelyek sorra valamilyen kérdésre választ, problémára megoldást vagy hatalmas változást hoztak.
Párizsban sokáig tartott, amíg kiértünk a reptérről. Lassan jöttek a csomagok, Lóri pedig már egy ideje kint várt ránk a reptér előtt. Szerencsére. Ő mondta meg, hogy hol lehet a város felé tartó buszra jegyet venni, hogy hol kell felszállni a buszra, a buszon pedig a saját térképén megmutatta, hogy melyik metróvonalakat kell igénybe venni, hol kell átszállni és végül leszállni. Utólag, amikor perceken múlt, hogy elértük a vonatot, áldottam, hogy ott volt velünk. Mert ha nem siettetett volna bennünket, akkor biztosan lemaradtunk volna első körben a reptéri buszról, és utána a bayonne-i vonatról is, mert a következő busz csak fél óra múlva indult a reptérről, és nekünk ezzel a busszal is csak 10 perc maradt, hogy elcsípjük a vonatot...
A párizsi metrón csak annak nehéz kiismernie magát, aki nem beszél franciául, mi pedig... hát... egy kukk nem sok, annyit sem (na jó, a sztenderd köszönéseken stb kívül, amit még a hülye is tud). Még Párizs felé a buszon arról beszélgettünk Lórival, hogy minden feltett kérdésre kivétel nélkül mindig érkezik válasz, ha az ember el is várja azt, ugyanígy a megfogalmazott kérésekre is. Ha pedig az ember rá van hangolódva a megfelelő "csatornára", akkor a válaszok nagyon hamar jönnek. A metróban fogalmunk sem volt, hogy merre kell menni, olyan volt, mint egy labirintus (a londoni is ilyen, de azt a nyelvet legalább beszélem, és pillanatok alatt feltalálom magam irányilag). Odaléptem egy emberhez, aki először is beszélt angolul (nem annyira evidens!), aztán mintegy varázsütésre előrántott az aktatáskájából egy, a netről letöltött komplett metrótérképet, és a kezembe nyomta... :-)))) hát kíváncsi lennék, hogy hány embernek lapult ilyen a táskájában pont abban a pillanatban. Minden esetre erre a kérdésre nagyon hamar jött a válasz.
A végén annyi idő elment az átszállással meg a keresgéléssel, hogy éppenhogy elértük a vonatot, ami egy nagysebességű járgány volt. Éjjel 6 perccel 11 után értünk Bayonne-ba, ami nem a végcélunk volt. Onnan még egy másik vonattal kellett eljutni Saint Jean Pied-de-Port-ba, ahonnan a zarándokút igazából indult. Na de ily késői órán már nem volt ám csatlakozás! Az utolsó már elment órákkal korábban, a következő meg csak reggel fél 9 tájban indult. Szállásunk sem volt, meg én eleve úgy gondoltam, hogy arra a pár órára teljesen megfelelő lesz az állomás. De az történt, hogy Barbi nem érezte jól magát, meg ő eleve nem szeretett volna állomáson aludni (na az ilyen dolgokhoz való ilyen hozzáállása később hamar megváltozott :-))))) Elindultunk tehát szállásvadászatra az éjszaka közepén a kihalt városban. Nagyon mókás volt. Elképzelésem sem volt, hogy merre menjünk és hogy egyáltalán lesz-e vajon megfizethető árú szoba valahol, és nem egy hotelben. A város egyik buszmegállójában megláttunk egy fiatal srácot ácsorogni, odamentünk és megkérdeztük, hogy van-e ötlete. Elirányított minket egy netkávézóba, onnan pedig tovább tereltek bennünket egy kocsmába, amihez tartozott egy panzió-féle szállóhely. Egy négyágyas szobát odaadott nekünk a tulaj majdnem féláron.
Hajnalban építkezés éktelen zajára ébredtünk, de nem volt vészes, meg már úgyis indulnunk kellett, és két nagyon pozitív tulajdonsága volt ennek a helynek: gyönyörű zöld, ősöreg zsalugáterei voltak (lásd a képen fenn), és a vasútállomás szomszédságában állt, így lehetlen volt lekésni a vonatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése