Magánidő

A Caminon többek között az a fantasztikus, hogy annyi időd van magadra, amennyire szükséged van. Ha nem akarsz, akkor egész nap nem érintkezel komolyabban emberekkel. Persze akkor ez nehezebb, ha szállásra mész aludni, de akkor sem lehetetlen, hogy a köszönés után elvonulj. De ha meg a szabadban alszol, akkor korlátlanok a lehetőségek.

Itthon jöttem rá milyen fontos is a magánidő, az az idő, amit meditálással, a belső csend megkeresésével töltünk. A Caminon erre volt 4-5 órám reggelente, attól függően, hogy milyen messze volt a következő szállás. Már írtam, hogy ezt az időt nagyon ritkán osztottam meg bárkivel is. Kellett az az időmennyiség, szükségem volt rá.

Visszatérve lassan vissza kell zökkenni a mindennapi életbe, rengeteg teendővel és sok energiát felemésztő történéssel magam körül. A java még csak most kezdődik, mint egy új élet a nyár (és a Camino) után. És hát már most nincs napi 4-5 órám magamra, ez meg még csak egyre kevesebb lesz, ahogy beindul a munka, tanulás, egyéb elfoglaltságok. Azt vettem észre, hogy egyre nehezebb felidézni az ott már megszokott egység és békesség érzését. Egység önmagammal, az emberekkel, a mindenséggel. A város magas frekvenciájú rezgése, a zaj elkezdett zavarni (a zaj talán még nem is annyira, de már észrevettem, csak idő kérdése). Mindenki rohan, türelmetlen. Ettől teljesen elszoksz ott.

Tegnap vonaton utaztam, ahol beültem egy fülkébe egy szlovák sráchoz. Azonnal elkezdtünk beszélgetni (angolul, nem a magyar lakta részről valósi). Közben elővettem a kajámat (volt nálam két croissant), és gondolkodás nélkül megkérdeztem, hogy kér-e. Amikor meg kiderült, hogy éhes, nincs semmije, és még 9 óra míg hazaér, akkor meg teljesen természetes volt, hogy azonnal nekiadtam az egyiket. És csak utána mosolyodtam el, hogy ez az otthonos érzés, igen. Ezt csináltuk 5 héten keresztül: megosztottuk, amink volt, ismerkedtünk, eszmét és gondolatokat cseréltünk, és én ezt nem akarom már többé kihagyni az életemből. Hogy mindig, mindenkinek, bárkinek ott legyek, ha segíteni kell, ha szükség van rám. Mindegy, hogy milyen szinten, ha csak egy kis kaja erejéig akár, de ez nagyon jó. Vadidegeneknek. Hogy meghallgassam őket, hogy megismerhessek életeket, sorsokat. Azért, hogy megértőbb lehessek a mássággal szemben, hogy tanulhassak belőle.

Erről eszembe jutott az, amikor Finisterreben álltam a bolt előtt Barbira várva, aki még benn vásárolt, amikor én már rég fizettem. A boltban felfigyeltem már egy csapat rasztás vagy szimplán kócos fejű hippire, és ahogy néztem őket, azon gondolkodtam emlékszem, hogy mennyire távol állnak tőlem, kicsit félelmetesek, mert teljesen szabadok, biztos agresszívek is, és kicsit még mindig - a Caminoval a hátam mögött - elítélem őket. Négyen voltak a boltban, kijött három, és várták a társukat. A zarándokok a világítótorony felé veszik mindig az irányt este, utána pedig szállás után néznek. Mivel sosem jártunk ott mi, így fogalmunk sem volt merre található a torony, és már elterveztük, hogy a tengerparton alszunk a szabad ég alatt, de azt sem tudtuk, hogy hol van a szabadstrand, ahol lehet aludni. Ezért odamentem a srácokhoz várakozás közben (ugyan nem voltak szimpatikusak, de azt valahogy éreztem, hogy ők minden kellő információval rendelkeznek) és megkérdeztem tőlük, amire kíváncsi voltam. Közben kijött a társuk, és az volt az első dolga, hogy mindenkinek adott egy nektarint, és nekem is a kezembe nyomott egyet, teljesen természetesen. Állatira meglepődtem, és nagyon jól esett.

A világítótoronynál megint összefutottunk velük, és kaptunk tőlük egy térképet, amin külön bejelölték nekünk a "zarándokstrand"-ot, ahol a zarándokok sátrat vernek, vagy csak úgy alszanak, ha nem esik. Elindultunk megkeresni a helyet, de ez már jóval a naplemente után történt, szinte vaksötétben. Alig találtuk az odavezető, eléggé kanyargós utat, aztán ki volt írva, amikor odaértünk a strandra vezető lejárathoz, hogy veszélyes, nem ellenőrzött terület, amitől kicsit beijedtünk. Kaland, kaland, gondoltuk, de azért mégis, két 47 kilós nőcske... Hát visszafordultunk, hogy megkeressük a zarándokszállást, abban bízva, hogy negyed 12-kor még beenged minket valaki... (na ja.)

És amikor elindultunk visszafelé, megint összetalálkoztunk a csapattal. Épp a part felé tartottak ők is. Biztosítottak minket arról, hogy teljesen biztonságos a part, rengetegen vannak már ott lenn, és ha bármi gond lenne, akkor ők megvédenének bennünket. Nyugodtan ágyazzunk meg közel hozzájuk, és kiáltsuk a nevüket, ha gáz lenne, de nem lesz, ezt is tudnunk kell azért. Elkísértek bennünket, és nagyon megnyugtató volt, hogy ott voltak. És ugyanaz az (egyébként izraeli) fiú, akitől a kopasz barackot kaptam pár órával korábban, most dinnyét hozott nekünk. És odajöttek beszélgetni, az életről, élményekről, a Caminoról, angyalokról... És akkor megint, mint már annyiszor az Út során, megváltozott bennem valami... Kinyílt egy ajtó, és közelebb kerültem a valósághoz, emberekhez, akikkel sosem gondoltam volna azelőtt, hogy van közös témánk. Beleláttam valamibe, amiről addig csak elképzelésem volt, és az alapján ítéltem el. Láttam, hogy ezek az emberek felelősséget vállalnak egymásért, segítenek egymásnak, ugyanakkor hihetetlenül szabadok. (Az egyik pl Belgiumból indult el Alice nevű szamarával, akinek a feje reggel ott volt az arcomban, amikor kinyitottam a szememet :-)). Elzarándokolt onnan Finisterreig, aztán elindult visszafelé az északi úton, onnan Rómába, majd Jeruzsálembe. Egyhuzamban. A csacsival.) Mindenki vágyik néha egy ilyen közösségre, gondolom. Ahol önmagát adhatja, nincsenek ítéletek, elvárások, szabályok is csak a szükséges dolgokra vonatkozólag, és ki sem mondottak persze (pl nem lopnak egymástól, vigyáznak egymásra, stb), és semmi sem kötelező. Na hát sokat tanultam azoktól az emberektől azon az estén.

Ugyanilyen közösséget alkottunk mi "többiek" is a Caminon, csak épp mi (mondjuk én pont nem) fésülködtünk is, és legtöbbször inkább a szálláson aludtunk. De semmi más különbség nem volt. Erről meg eszembe jutott egy másik történet.

Megismerkedtem rengeteg franciával az úton, nagyon megkedveltem őket, sok élmény fűz hozzájuk. Köztük volt Olivier, egy meglehetősen fiatal katolikus pap is. Az a típus, akire azt mondja az ember, hogy a fenébe, hogy pont az ilyenek miért mennek papnak! Jóképű, állati kedves és barátkozó, kellemes társaság. (Rengeteget beszélgettünk, mindig provokatív kérdéseket tettem fel neki, amiken csak mosolygott, vagy nevetett, de mindig válaszolt. Úgy indult a legelső beszélgetés, hogy kifejtettem neki a véleményemet a katolicizmusról, a jin-jang jellel a nyakláncomon :-))). Nagyon élvezte, akkor kb 3 órán keresztül beszélgettünk, utána sokszor csatlakozott hozzánk, amikor főztünk egy-egy szálláson.) Az utolsó napon, Santa Ireneben öt francia barátom az erdőben aludt, nem messze a szállástól, ahol én még ágyhoz jutottam. Estefelé az egyikük (Stephanie, akiről már írtam korábban) odarohant hozzám, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem velük tartani, mert Olivier misét tart az erdőben, utána pedig közös vacsora lesz, ahol mindenki megosztja mindenkivel, amilyen kajája csak van. Természetesen csatlakoztam, és az egyik legszebb, legszemélyesebb misében volt részem a fák alatt az alkonyatban (külön az én kedvemért két nyelven tartotta, angolul is a francia mellett). Utána pedig, amikor körülnéztem a vacsoránál, tudtam, hogy már nem látom többet a kedves arcokat. Az volt az "utolsó vacsora" együtt.

Talán akkor fogalmazódott meg bennem igazán, hogy nekem ez kell. Az ilyesfajta közösség új emberekkel, akik ugyanazt a zarándokutat járják a mindennapi életben is, mint én, és ezért is volt nagyon jó abban a kocsiban utazni a szlovák fiúval...