Teafa olaj

Úgy kezdődött, hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy miért kell teafa olajat vinni a Caminora. Rajta volt a Zsófitól előzőleg kapott listán, azzal az intelemmel, hogy ne vigyünk jódot, mert attól nehezen gyógyul a seb. Elindultam egy üveg Betadinnal (ááá, semmi köze a jódhoz! :-)) ).

Marie-Soleil-lel (Quebec, Kanada) már a legelső nap megismerkedtünk, igaz akkor még csak Lóri beszélgetett vele. Minden nap ugyanazon a szálláson pihentünk meg. Lóri három nappal később tovább ment, nem állt meg Cizur Menorban, de mi ketten Barbival és Marie-Soleil-lék nemzetközi csapata maradt, és másnap kora reggel együtt indultunk útnak öten. Marie-nak volt egy elég csúnya vízhólyag a lábán, azt minden megállásnál le kellett kezelni. Sajnáltam őt, el sem tudtam akkor még képzelni, hogy micsoda szenvedés is az. Mint kiderült, a Lóritól kapott teafa olajjal kezelgette a sebet. Még két napig használta, aztán megkért, hogy adjam vissza az olajat Lórinak, ha találkozom vele. El is tettem szépen, de volt egy olyan gondolatom, hogy visszaadom neki azzal, hogy legalább lesz ok arra, hogy újra találkozzanak, adja vissza neki ő maga személyesen. Ha pedig nem találkoznának már, akkor lesz egy félüveg magyar teafa olaja, emlék a magyaroktól.

Lóri azt írta tanácsul jóval az utazás előtt, hogy a cipőnket jól kössük meg, se ne túl szorosan, se ne túl lazán. Mozogjon benne a lábunk, de csak előre-hátra, ne pedig oldalvást.

A második héten elkövettem azt a pici kis hibát, hogy olyannyira tökéletesen kötöttem meg a cipőmet, hogy már-már lötyögött benne a lábam. Ide-oda szánkázott jobbra-balra, és éreztem, hogy baj lesz a dologból. De nem törődtem vele! Tudtam, éreztem, hogy nagyon meg fogom bánni a dolgot később, de nem hittem el. Végigsétáltam így egy teljes napot, estére (nem hazudok) az egész bal kislábujjam egy hatalmas, lüktető vízhólyaggá változott. Barbár módra kilyuggattam, kinyomkodtam a folyadékot, felhúztam másnap reggel a zoknit csak úgy (pedig a tanácsban az is ott állt, hogy kössük be napközben, hagyjuk szabadon séta után, mert akkor gyorsabban gyógyul), és elindultam. Hááát... néhány óra után szerettem volna, ha nincs kislábujjam. Elviselhetetlen volt a fájdalom! Alig tudtam rálépni. Egy mező közepén úgy döntöttem, hogy nem bírom elviselni tovább az inkvizíciós gyötrelmeket, pedig egyáltalán nem vagyok egy kényeskedő fajta (tavaly a törött térdporcomat is sétára erőltettem, mert azt hittem egy elég szép esés után, hogy csak szimulálok, és nem akartam gyengének tűnni egyedül Veszprémben, meg hát nem is volt velem senki, aki segíteni tudott volna, mivel teljesen egyedül laktam ott. Aztán az ultrahang kimutatta, hogy eltört a porc, ciszta is keletkezett, műteni kellene... hát ennyit a szimulálásról). Tehát a mező közepén letéptem a cipőmet, és elképedve láttam, hogy lilára gyulladt az egész lábujjam a roppant steril szakértői beavatkozásomtól. Ha csak hozzáértem, a könnyek patakzottak az arcomon a gyönyörűségtől. Na akkor egy csöppet megijedtem. Az a helyzet, hogy a Caminon ez nem tréfa dolog. Rengetegen be kellett, hogy fejezzék a vándorlást egy makacs vízhólyag, vagy egy gyulladás, térd- vagy bokanyavalya miatt. Kecsegtető volt a kilátás, ahogy elnéztem a lábujjamat... És akkor hopp! Eszembe jutott, hogy hát dejszen nálam maradt Lóri tea fa olaja, nosza próbáljuk ki, legalább kiderül rögvest, hogy miért is volt a listán. Akkor már egy hete nem láttam Marie-Soleilt sem, de igazán hálával gondoltam rá is, meg arra a "véletlen"-re (idézőjel amiatt, hogy már egyáltalán nem hiszek a véletlenekben) is, hogy Lóri odaadta neki, de már nem találkoztak többet, Marie-Soleil odaadta nekem, én vissza akartam adni neki, de mégsem adtam, Marie-Soleil is elrohant pár nappal később, így végül mégiscsak nálam maradt az olaj, ami most életmentő szerepet töltött be a Camino rám vonatkozó történetében. Pár napig kenegettem vele, napközben leragasztottam engedelmesen, ahogy megérkeztem a szállásra szabaddá tettem, így két nap múlva már szinte semmi baja nem volt a napokkal azelőtt még különböző színekben pompázó testrészemnek.

Két hét múlva találkoztam újra Lórival, akinek visszaadtam az olajat, de aki már időközben meglehetős nyelvi nehézségekbe ütközve bár, ámde sikeresen vett magának egy másik üveggel (nekem ez a mutatvány nem sikerült sajnos. Az úristennek sem tudtam megértetni a gyógyszertárban, hogy mit akarok kb másfél héttel később, amikor újabb négy hólyag termett a lábujjaimon, és a változatosság kedvéért - többek között - a jobb lábam kisujja került kísértetiesen hasonló állapotba, mint sokkal korábban a bal, csak más okból kifolyólag. Az ember tanul a hibákból, a helyes cipőkötésre akkor már kínosan ügyeltem. Ellenben a cipőmön a gortex borítás úgy gondolta, hogy sokkal jobb az ember lábának, ha befülled, és sokkal, de sokkal változatosabb úgy az élet, ha majd' minden lábujján a fenti befülledéstől kezelendő, ámde fájdalmas vízhólyag növekszik hirtelen... Amikor tehát ez történt, első utam egy gyógyszertárba vezetett egy Sarria nevű kisvárosban, ahol próbáltam ügyes kis rajzocskákkal illusztrálni, hogy mit is vásárolnék. Ezeken jókat kacagott a patikus, és a legkülönbözőbb féle leveles és filteres teákat pakolta elém a pultra :-)). Fél óra után feladtam. Nem lett végül olajam, így azokat a vízhólyagokat már a gondviselésre és a természetre bíztam. Érdekes, hogy egész hamar begyógyultak így is).

Tehát visszaadtam az üveget Lórinak. Megérkeztünk Bercianosba. (Egészen csodálatos hely, rengeteget énekeltünk, arra is megkértek minket az Ágoston-rendi, egyébként hihetetlen életvidám és zenei tehetséggel megáldott apácák, hogy a misén is vegyünk részt.) Ahogy ott tébláboltam egy ráérős félórában, láttam ám, hogy egy Pádovából érkezett ferences szerzetes mutogatja a lábán lévő szörnyű kinézetű, véres sebeket, és segítséget kér a szerencsétlen, merthogy olyan lábbal nem tud tovább menni. Rögtön rohantam Lórihoz és kérdeztem, hogy mi a teendő, így már mégsem hagyhatjuk a szegény pára lábát! Előkerült ismét az az üveg, amely Marie-Soleil és az én életemet is megmentette, lekezeltem a csuhás barátunk nem valami bizalomgerjesztő kinézetű lábát, bekenegettem a sebeket, lelkére kötöttem az instrukciókat, és nekiadtuk az üveget, így (legalábbis tudomásunk szerint) nála ért véget az olaj Caminoja
:-)). Kétszer láttuk még őt, először három-négy nappal később egy pár percig, egyszer pedig a legutolsó nap a santiagoi katedrálisban. Elmondta, hogy nagyon jót tett az olaj, hamar begyógyultak a sebei.

A Betadinomtól egy Mazarife nevű helyen megszabadultam, viszont Lóri olajára szükségem volt akkor, amikor a legelső újabb keletű hólyag megjelent a lábamon. Ez pont az az alkalom volt, amikor az óriás méretű hólyag ellepte a teljes jobb kislábujjamat. Megkértem Lórit, hogy kezelje le. Amikor megnézte:
- (fejcsóválás) Kiabálni fogsz, mert ki kell nyomkodnom. Ez bazira fog fájni.
- Nem fogok.
- Jó, de én megmondtam.
Összeszorítottam a fogam, TÖBB, MINT BAZIRA FÁJT! Ordítani tudtam volna, de csak patakzott a könnyem, azért is némán tűrtem. Az volt a legek legje, amikor nyitott egy lukat a hólyagon, amin keresztül kinyomkodta a trutyit, és beleöntötte az olajat... Húha! Mazochistáknak melegen ajánlom. Kb fél napig nem tudtam ráállni. Amikor vége volt a tortúra-szerű orvosi beavatkozásnak:
- Hát nagyon ügyes vagy Cica! Nagyon hősiesen tűrted! Egy hang nélkül! Kiváló!
- (még mindig összeszorított fogakkal, könnyes arccal) Ahha...! Ó, semmiség volt, igazán! Csak ordítani tudtam volna, sebaj! Csináld méééééég egy kicsit, ááááááhhhhhh!!!!
Aznap még 25 perc alatt tudtam megtenni a 100 méteres távot a szomszédos szállásig, és időben vissza kellett indulnom, hogy beérjek a szállásunkra kapuzárás előtt. Ezt felettébb mókásnak találták a többiek. Viszont az állapotomra való tekintettel nem kellett mosogatnom :-)) (bár ha jobban belegondolok amúgy sem kellett volna, mert én főztem a vacsorát...). Másnap rossz volt, hogy nem tudtam felvenni a szokásos tempómat (alig tudtam egyáltalán elindulni a fájdalom miatt), ami eredetileg egy elég gyors sétát jelentett. Próbáltam tartani, de fel kellett adnom egy idő után, mert minden lépés kínszenvedés volt. Aztán kb két nappal később, amikor ez a hólyag már kezdett jobban lenni, jött ki a három másik három másik lábujjamon... Az volt a legszórakoztatóbb, hogy addigra már megint szétváltak az útjaink Lórival, és az az üveg olaj, amivel lekezelte a legelsőt nem az én utamat követte...