Zanza

Györgyi volt az egyetlen, akinek felmerült bennem, hogy írok a Caminoról. Úgy képzeltem, hogy egy leragasztott, üres boríték hátuljára vésem a gondolataimat, amiket egyik hajnalban gyaloglás közben "álmodtam" meg. Csak érzések voltak, amik átsuhantak a lelkemen, mint foltok egy impresszionista festményen, amiket aztán összefüggéstelen szavakba próbáltam önteni a fejemben (szavak... hm).

Mi is volt a Camino számomra azon a reggelen?

teljes szellemi és lelki szabadság. sötétben indulás, órákon át tartó meditatív állapot reggelente a monoton, magányos gyaloglás során. "az út az, ami boldoggá tesz, nem a végállomás." TÖKÉLETES NYUGALOM ÉS ELENGEDÉS. tai chi hajnalban a ködbe és felhőkbe burkolózó Pireneusokban. GYÖNYÖRŰ! időtlenség, nincs óra, nincs mobiltelefon.
türelem, önzetlenség, étel és holmi megosztása idegenekkel. határtalan jókedv, nagy beszélgetések, sorsformáló találkozások, egymás feltétlen és azonnali segítése. EGYSÉGÉLMÉNY.
végkimerültség, igen sok és intenzív testi fájdalom, türelmetlenség, önzés. szeretett emberek elengedése. AZ EGÉSZ ÉLET KICSIBEN. nincs harag, nincs szomorúság, csak megértés és az élet tanulása. minden nap pici megvilágosodás.
innen-onnan felszedett néhány spanyol mondat pofátlanul bátor használata a helyi lakosság körében (CHE HORA, POR FAVOR? :-)) erős természeti energiák, dupla méretű vádli a hegymeneteknek köszönhetően.
GYÖNYÖRŰ, KALANDOS, ELMONDHATATLAN, LEÍRHATATLAN, MEGRÁZÓ ÉLMÉNY.

Ezt durván egy hét után éreztem. Aztán ez az érzés csak fokozódott. Az az érdekes, hogy ha az ember figyelt (és hát jobb esetben ezért ment oda ugye), akkor minden nap olyan élmények és tapasztalatok érték, amik minden áldott nap változtattak az életszemléletén és az élethez való hozzáállásán egy picit. A kis megvilágosodások pedig az út végére nagyra nőttek.

Ma értettem meg egy-két beszélgetés után, hogy végérvényesen más lettem, már nem az vagyok, aki a Camino előtt voltam. Ma talpon maradtam egy olyan helyzetben, amelyben MINDIG elbuktam azelőtt. Hihetetlenül boldog voltam. Egy hónapig tartott a Camino "átkonvertálása" (hehe... remélem a számtekes barátaim örülnek a kifejezésnek) a mindennapi életbe. A legelső héten elképzelni sem tudtam, hogy hogyan tudom, vagy egyáltalán, hogy lehet-e majd integrálni. Mindenkinek mondom ezennel: lehet! És kell is, mert erről szól ugye. Mostmár tényleg "AZ UTAT", a saját, személyre szabott Caminomat járom és már elképzelhetetlen az az élet, amit a (még nem is olyan távoli) múltban éltem. És nagy hálával gondolok az olyan helyzetekre, mint a mai is volt, mert megtanultam valamit mind ma mind a múltban, amit alkalmazni is tudok már a gyakorlatban, és ennek a tanulási folyamatnak soha nincs vége.

BUEN CAMINO!