Teremtősdi

Kicsit több, mint egy hónap... Amikor visszajöttem, igazán meg voltam ijedve, hogy mihez kezdek a Caminon megélt élmények folytatása nélkül. A régi életemet már nem is akartam, meg nem is tudtam volna ugyanúgy tovább folytatni, bántott a zaj, a közöny, meg minden, ami a (nem csak magyar) nagyvárosi élet negatív jellemzője - pl az örökös rosszkedv, ami az emberekből árad, vagy a kosz, ami ellepi Budapest utcáit. Már a Camino előtt megszületett bennem az elhatározás, hogy kiköltözöm Zebegénybe, és ez - remélem nemsokára - meg is fog történni. Hegyek, folyó, nyugalom...

Tehát megijedtem először, hogy egyáltalán nem lesz zökkenőmentes a váltás. Nem is volt az, de azt soha nem gondoltam volna, hogy egyszer csak azt fogom újra érezni, hogy a Caminot járom, pedig nem is vagyok ott. Pedig most ezt érzem. A Camino olyan volt, mint egy hatalmas üst, amibe az ember beletette a "hozzávalókat": a múltbeli élményeket, a kérdéseket, vágyakat, a problémás helyzeteket, vagy az élet és/vagy a személyiség olyan területeit, ahol változás szükségeltetett. De ezen kívül a nyitottság, a nyugalom és az összes nagyon jó élmény is belekerült az üstbe. Ezek aztán az öt hét alatt összefőttek, itthon meg, mint a félretett töltött káposzta, még egy hónapig érlelődött a főzet, és mostanra ért meg igazán.

Még mindig nagyon szenvedélyesen lehet beszélni az Útról. Ezt mindig meg is teszem - kicsit olyan céllal is, hogy hátha fel tudom kelteni annak az érdeklődését, aki épp hallgat, hogy elmenjen és megélje a saját élményeit. A múlt héten az egyik céges csoportomnál került szóba, és én ugyanúgy beszéltem a gyógyító energiákról, amiknek a segítségével meg tudtam gyógyítani a sérült térdemet és bokámat, amikor láttam a hüledezést az arcokon. Na akkor egy pillanatra meglepődtem. Ugyanis mindig elfelejtem, hogy vannak olyan emberek is, akiktől ez a dolog nagyon távol áll, és lehet, hogy meg sem értik azt, amiről beszélek. (Aztán elképzeltem, hogy amint kilépek az ajtón, tanárcseréért könyörögnek a tanítványaim a nyelviskolában, nehogy egy ilyen hibbant tanár, aki mindenféle természeti energiákról, meg egység-élményről meg mindenféle, a mai világnak ebben a szektorában furán hangzó, ezoterikus élményekről beszél, bevigye az irodába a rendesen dolgozó emberek közé a "hülyeséget" :-)).) Kicsit meg is szeppentem, de egy héttel később azt mondta az egyik ottani tanítványom, hogy nagyon érdekes volt, és nem hagyta volna ki. Akkor megnyugodtam, hogy mehetek még oda, nincs baj.

Azt vettem észre, hogy azért azoknak az embereknek a nagy részét is, akiktől távol áll a dolog, érdekli a szakrális és az ezoterikus megtapasztalása, csak a mai világunk annyira elrugaszkodott ettől, hogy kicsit félelmetesnek is találják, meg kicsit hihetetlennek is, de természetesnek semmiképpen sem. Még azok között is, akik valamilyen szinten belevonják az életükbe ezt a területet, hacsak annyira, hogy olvasgatnak irodalmat, még ők sem gyakran élnek meg olyan tapasztalásokat a mindennapi életükben, amiket a Caminon könnyebben meg lehet.

Emlékszem, hogy a Caminot megelőző három hónapban már gyakoroltam azt, hogy gondoltam valamire, és vártam, hogy a napi életem során megjelenjen az a tárgy, vagy cél, vagy személy, vagy egyáltalán: bármi, valamilyen formában. (A legelső ilyen egy kolibri volt, amire figyelnem kellett, és már másnap este láttam egyet egy filmben. A Pangea már húzósabb feladat volt, arra másfél hónapot kellett várnom.) Ezek az élmények mindig izgalomban tartottak, és alig vártam, hogy valami új dolgot találhassak ki. A Caminon a reakcióidő lerövidült napokra, vagy percekre. Ha gondoltam valakire, akit már másfél hete nem láttam, és eszembe jutott, akkor (nekem több ilyen élményem is volt) nem kellett többet várnom 10 percnél, és megjelent az illető. Eleinte még megdöbbentem ezen, aztán már természetes lett. A legjobb az volt, amikor egy Claudia nevű német lánynak nagyon el akartam valamit mesélni, azzal a témával kapcsolatban, amit kb egy héttel azelőtt beszéltünk, és amikor ezt kigondoltam, akkor kb 2 perc múlva ott állt az erdő közepén, és egy darabig együtt folytattuk az utunkat, aztán ő másfelé ment. Kicsit később (talán újabb egy hét telhetett el) volt még egy érdekes eset vele, akkor pedig egy hatalmas szálláson, ahol kb 54 ágy volt a szobában (én a szoba közepén kaptam ágyat, azokat nem is láttam, akik a két szélére lettek elhelyezve), pont a lábamnál lévő ágyban aludt, amikor gondoltam, hogy olyan jó lenne beszélgetni vele, vajon merre lehet...

Amióta megjártam az Utat már itthon sem kell a régi, "kolibris" várakozással megidéznem dolgokat, mert annyira megszoktam a Caminon ezt, hogy észrevettem, hogy itthon pont ugyanúgy, csak egy picit lassabban működik a dolog. Azért még mindig jó játék a "teremtősdi", bár már nagyobb skálán próbálkozom :-)).