Ajtók

Két, egymással szemben elhelyezkedő ajtó előtt állt sokáig tétován, majd egyre nagyobb bizonyossággal. Az egyik sarkig tárva, egy koromsötét szobába vezetett. A másik, csukott ajtó körül a réseken olyan erővel próbált betörni a fény, hogy az volt az ember érzése: a hatalmas erejű fénynek már csak percekig tud ellenállni az ajtó, mielőtt fülsiketítő robajjal kitörik a tokjából.

A nyitott ajtó felé fordult. A valaha élettel, színekkel, hangokkal teli szoba már teljesen üres és hideg volt. Lassan, módszeresen került ki belőle minden fényforrás. A lakók után először a tárgyak tűntek el. A tárgyak, amelyek szilárd és kézzelfogható formába és alakba öntötték az ablakokon szabadon beáramló, éltető fényt. A lámpák és gyertyák következtek. Ez egy hosszú folyamat volt, sokáig tartott, amíg az utolsó, apró gyertyadarab is a semmibe égett. Utoljára a plafonra ragasztott, sötétben foszforeszkáló csillagok maradtak, amik akkor tűntek el, amikor átfestették a falakat. Aztán megjelent az ablakokon a redőny, félig lehúzva ugyan, de egy darabig még jókora rést hagyva a már gyengébb fénynek. Az addigra már majdnem teljesen üres helyiség falairól eltűntek a képek, a színek, a kisebb, a szemnek és léleknek valaha kedves tárgyak. Érdekes módon a fűtőtestek még mindig működtek, kellemes melegben tartva a már szinte teljesen lecsupaszított, lakatlan, közepes méretű szobát. Láthatóan meg volt pecsételve a sorsa, bár még történt néhány bizonytalan és sikertelen kísérlet arra, hogy újra használható legyen. Végül az ablakok is eltűntek a redőnnyel együtt, a fűtőtestek is leálltak, és a hűvösből lassan hideg lett a könyörtelenül befalazott térben. Már régóta senki sem lépett be, csak az ajtó tátongott még hívogatóan a kongó üresség torkában -

- az ajtó, amely önálló életet élt, és amelyből keserédes nosztalgia áradt. Nem volt rajta kilincs vagy kulcslyuk. Mindkét oldala tele volt ragasztva kollázs-szerűen összerendezett képekkel, film- és zeneposzterekkel, apróbb ajándékokkal és emlékekkel (mozijegyek, koncertmeghívók, étlapok részletei, könyvek kitépett lapjai, játékleírások, italcímkék, csokipapírok), és fényképekkel, letűnt, boldog pillanatokat elcsípett fényképekkel.

Sokáig állt előtte mosolyogva. Hosszú ideig csak tehetetlenül és szomorúan nézte, ahogy szinte magától (kis segítséggel) kiürül a szoba. Sokáig félt ettől, de mostanra már egészen megbarátkozott a gondolattal. Az ajtó volt az egyetlen, ami szinte változatlan maradt: két halványlila, pillekönnyű fátyol került a kollázsokra mindkét oldalon, ezzel elismerve azok létjogosultságát, de már nem tulajdonítva különösebb jelentőséget nekik.

Lassan megfordult, és szemét a másik ajtóra szegezte. Abban a pillanatban, hogy elfordult, háta mögött halk kattanással becsukódott a lefátyolozott ajtó, és tudta, hogy már nincs visszaút. Végérvényesen. Elkápráztatta őt a hirtelen ráömlő, vakító, életet sugárzó fény, ahogy utat tört végre magának az ugyanabban a pillanatban kitáruló, ismeretlen ajtó mögül. Benézett. Semmit nem látott az erős fény miatt, csak a meleget, az éltető áramlást érezte, és azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Boldogan fürdött a fényben.

Szívében hálával és izgalommal sarkig tárta az ajtót...