Pillanatképek a csepeli HÉV életéből

Néha a második otthonomnak érzem a csepeli HÉV-et. Hetente kétszer is úgy vannak óráim, hogy reggel a Deák térnél kezdek, majd rohanok hanyatt-homlok, hogy elérjem azt a HÉV-et a Boráros téren, amivel pont nem kések el a csepeli céges óráról. Amikor annak vége van, akkor, mivel nem tudok mit kezdeni Csepelen órákig, visszamegyek a Deák térre, majd kb másfél órával később újra vissza Csepelre, majdnem ugyanoda...

Mondhatom, hogy a csepeli HÉV-nek legalább olyan, ha nem mozgalmasabb élete van, mint a szentendreinek. Gondoltam kiragadok néhány történetkét, ami megesett velem.

Délelőtt 10 óra, még zihálva veszem a levegőt kifulladva a rohanástól, amit a villamostól kell rendszeresen megejtenem, hogy lehetőleg velem együtt és ne az orrom előtt, ámde nélkülem haladjon tova a jármű. Mindig ugyanoda ülök, nem tudom miért. Ma egy középkorú hölgy ült velem szemben álmos fejjel mustrálva a fizimiskámat (amivel mellesleg nem volt semmi baj). Előszedtem a butykosból a Pilóta kekszemet, ami már a szemem előtt lebegett a villamoson is. Első mozdulattal odakínáltam a hölgynek:
- Pilóta? Keksz? Finom! :-)))
- Kösz, de nem vagyok se gyerek, se terhes. - (Az a rököny a szemében!!!)
- Én sem, de ettől még kétpofára zabálom :-))) Nem értem egyébként az összefüggést...
- Maga mivel foglalkozik? Mert engem még soha, de soha senki nem kínált meg semmivel járművön, pedig már nem vagyok mai gyerek.
- Nyelvtanár vagyok. (Nem szoktam magam azonosítani semmilyen szereppel már elég régóta, és most nagyon furcsa volt magamra azt mondani, hogy "nyelvtanár", elég idegenül hangzott, mintha nem is magamról beszéltem volna, hanem valami ismeretlenről - persze ha belemélyednék a dolog filozófiájába, tényleg nem "magamról" beszéltem... na de ezt most hagyom is.)
- Ááááá! Akkor már érthető. Biztosan teljesen odafigyel a tanulóira.
- Hát ezt tőlük kell megkérdezni. :-))))
- Na ezért érdemes volt felkelnem ma. Hogy egy kedves hölgy Pilóta keksszel kínál majd és beszélgetünk is... El sem tudom mondani hogy érzem magam. Mint akit fejbe vágtak. Ezt sose hittem volna, hogy létezik ilyen a mai világban.
- :-))) - (nem voltam nagyon bőbeszédű.)
- Mert tudja én egy orvosi rendelőben takarítok, de azok az emberek, pedig több diplomával is rendelkeznek, ember számba se vesznek, nemhogy megkínáljanak valamivel is...
- Tényleg nem kér? :-)
- Nem, köszönöm.
- Sajnálhatja, elképesztően friss. Na nem baj, több marad nekem. :-D
- Na hát kíváncsi lennék hány ember csinál ilyet a világban, hogy megoszt valamit számára teljesen idegenekkel.
- Sokan vannak, higgye el. :-)))
- Én még eggyel sem találkoztam. Még sosem láttam errefelé. Máskor is szokott erre jönni? Majd figyelem magát. Sok boldogságot és minden jót kívánok. És még egyszer köszönöm.
:-)))
- Mindenképpen viszont kívánom. :-)))

A másik történet:
Háttal álltam a tömegnek, telefonomat szorosan a fülemre tapasztottam, hogy halljam, amit a másik mond. Az ablak felé fordulva néztem kifelé az üvegen keresztül, amikor hirtelen erőteljesen megkopogtatták a vállam. Meglepődve megfordultam, hogy ki lehet az. Első gondolatom az volt, hogy biztos valaki figyelmeztetni akar, hogy ki van nyitva a hátizsákom és a fele cuccomat már réges rég kilopták, hogy lehetek ennyire kukkú, hogy eddig nem vettem észre. De nem ez történt. Minden utas engem nézett, minden, akcióra éhes szempár rám szegeződött (hú mennyire imádom az ilyen helyzeteket :-)))), különösen két nagyon komoly és szigorú szempár.
- Jó napot kívánok, a menetjegyét kérem. (Már-már összevont szemöldökkel mondta ezt)
- Rendben, de csak akkor mutatom meg, ha cserébe mosolyog rám. Egyébként nem.
- :-)))
- Köszönöm, ez így már sokkal kellemesebb. Tessék, itt a bérletem.
- Pedig szoktam ám mosolyogni! Azt hittem, hogy direkt áll az ablak felé nézve. Sokan csinálják ezt, hogy széndékosan hátat fordítanak.
- Hát... Nem egy kellemes munka.
- Sokan kifejezetten rosszindulatúak velünk. Gorombán beszélnek, nem értem miért. Pedig semmi okuk rá, mert képzelje, még jegyük is van. Nem értem az embereket...
(Hát... elég nehéz kérdés. Persze rögtön az jutott az eszembe, hogy de hiszen ő maga választotta ezt a munkát, és nyilván nem lehettek illúziói az emberekkel kapcsolatban. Az emberek pedig valamiért kifejezetten rühellik az ellenőröket, akiknek pedig csak ez a - igaz, saját maguk által kiszemelt - munkájuk. Azt biztosan tudom, hogy ellenőr tuti nem szeretnék lenni. Nekem személy szerint nincs velük semmi bajom. Irigylem azt a kitartást, amivel nap mint nap van erejük felkelni és elindulni otthonról a farkasok közé emberi pajzsnak, hogy szitkokat vagy akár tettlegességet is elviseljenek. Nagyon sajnálom őket, amikor az emberek rájuk zúdítják a saját frusztrációjukat. Érdekes kutatási területe lehetne a pszichológiának mondjuk egy ilyen téma, hogy: "Az ellenőrök pszichéje és azoké, akik rajtuk vezetik le a frusztrációjukat avagy miért választ vajon valaki ilyen melót?")

Gondolom mondanom sem kell, hogy soha, sehol nem unatkozom :-)))))