Villafranca Montes de Oca

2007. július 21. szombat

Hát... zajlik a Hasonlat! Félelmetes energiák működnek itt...

Reggel korábban keltünk, mint a többiek (biztos nem tudtak időben elaludni a tegnap esti vihogásom, fej beverésem stb miatt, és most nem tudtak felkelni :-)))). Reggeli előtt kimentem a szállás melletti parkba tai chizni (és kihagytam a sorozatból az összes felhőt :-( hogy ez hogy sikerült? Az összeset!). Egyszer csak megjelent Eric teljes menetfelszerelésben, még jóval a reggeli előtt. Azt mondta, hogy végre egyedül akar lenni, példát vesz rólam, és elindul elsőnek. Volt valami megfoghatatlan rossz érzésem. Hallottam, hogy a barátaival Villamayor del Riot beszéltek meg találkozási pontnak, úgyhogy biztos voltam benne, hogy már nem találkozunk többet, mert mi Barbival úgy terveztük, hogy jóval tovább megyünk és Tosantosban alszunk.

Kb a negyedik falu volt ez a Villamayor, úgyhogy akkor már tudtam, hogy valamit végzetesen félrehallottam, és valahova máshova mentek a srácok. Kicsit kezdtem reménykedni, hátha tudja, hogy Tosantosba tartunk, és megáll ott... (Kétségbeejtő az a gondolat, hogy valaki, akivel fél szavakból is megértitek egymást, és akivel úgy érzed, hogy még annyi mindenről kellene beszélni egyszerre csak kisétál - szó szerint - a képből... És annyira nem akartam, hogy ez így legyen.)

Tosantosba fél 11 körül értem. Odamentem a szálláshoz, hogy bejelentkezzem, de a szállásadó durván elküldött (3 másik zarándoktársam társaságában), mondván, hogy nappal nem a szálláson kell lődörögni meg pihizgetni, hanem zarándokolni kell, éjszaka kell a szállásra menni és aludni. Csak akkor mehetek be, ha beteg vagyok, egyébként csak 3-kor nyit ki a szállás. Beteg vagyok? Nem. Akkor uzsgyi! Na nem sok kedvem volt egy ilyen helyen ilyen szíves fogadtatásnál várakozni (a dolog pikantériája, hogy ez egy keményen katolikus szállás pappal, misével stb... Nem így képzelem a keresztény szellemiséget). Megvártam Barbit, aki kb egy óra múlva érkezett (ilyenkor mindig meglepődöm, hogy mennyivel gyorsabb vagyok...). Amíg vártam, befutottak mások, én meg kérdezgettem, hogy ki hol van, kit hol láttak, és elmondták, hogy Eric csapata Villafranca Montes de Ocába tartott, ami Tosantos után a következő falu volt.

Megérkezett Barbi, felvázoltam neki a tosantosi számkivetett helyzetet, de biztos voltam abban, hogy leülünk, és egy tapodtat sem megyünk tovább, mert nem fogja bírni és eszébe sem jut. Én döbbentem meg a legjobban, amikor Barbi közölte, hogy semmi kedve ölbe tett kézzel üldögélni, amikor úgy érzi, hogy dagadozik az erőtől, mi lenne, ha továbbállnánk? :-))))) (Ez azért volt meglepő, mert Tosantosig az út eleve 22 km volt, Villafranca pedig további 8 km hegymenetes gyaloglást jelentett, máskor pedig Barbus már 27 km-nél nyafogott, és most ő maga ajánlotta fel, hogy haladjunk, pedig jól tudta mekkora a távolság.)

Elindultunk hát együtt, durván sziklás hegyen haladt az út. Egyszer csak láttunk egy fiatal srácot MEZÍTLÁB sétálni a sziklákon. Nagyon lassan haladt, eleve, az egész Caminot így kezdte el és eltökélt szándéka volt, hogy bármennyi ideig is tartson, így is fogja befejezni (háááát.... a tempójából ítélve nem sokat tudott haladni egyetlen nap alatt, plusz ahogy a lába kinézett... minimum két és fél hónapot adtunk neki, de lehet, hogy még így is túlbecsültük).

1/2 2 körül megérkeztünk a faluba. Én ismét előbb értem be, mert Tosantos után egy ponton elhagytam Barbit, és valami sürgető érzésnek engedelmeskedve rohanósra vettem a figurát. Amikor megérkeztem a szállásra, valami okból kifolyólag leültem az albergue előtti padra, amit még sosem tettem. Általában rögtön becsekkolok, bejelentem Barbit is, elkezdem a fürdést miegymást, vagy rögtön visszafordulok Barbiért a lepakolás után. De most nem. Ledobtam a cuccom a padra és leültem. Szemben, az utca másik oldalán egy templom, és attól kb 5 méter távolságra egy másik épület, az utcával párhuzamosan futó, mintegy paraván szerű fallal, ami mögött egy pad volt elrejtve. És egyszer csak a fal mögül előbukkant Eric. A padon aludt, épp kidobni indult a szemetet, amikor észrevette, hogy ott ülök a szállás előtt. Odajött beszélgetni. Meg voltam győződve arról, hogy a barátait várta, és hogy erről a helyről beszéltek, úgyhogy nyugodt voltam. Mondtam, hogy ebben az albergue-ben szállunk meg, és ők? Ők nem maradnak, mert nem tetszik a városka, semmi nincs, sivár (igaz!), tovább mennek San Juan de Ortegába, ami még 12 km-re van, a hegyeken keresztül... Totál összetörtem, de mosolyogtam. Aztán megérkezett Barbi, ő pedig elköszönt. Rájöttünk, hogy valószínű, hogy többé már nem találkozunk, ha ilyen tempóban haladunk mindannyian, amilyenben eddig, mert ők sokkal gyorsabbak, és mindig is mögöttük leszünk már. Megölelgettük egymást, megköszöntük a beszélgetéseket, az inspiráló gondolatokat, mi bementünk a szállásra, ők pedig szedelőzködni kezdtek. Még láttam a szállás ablakából, hogy elindulnak, és Eric feje eltűnik a templom mögött. Akkor már zokogtam, és egyáltalán nem értettem sem én, sem Barbi, hogy mi a fene bajom volt, hiszen nem is ismertem a srácot. Csak azért ennyire kiborulni, mert néhányszor beszélgettünk...

Barbi fantasztikus volt, igazi barát, azt mondta: elmenjünk San Juanba? Tudja, hogy nagyon rázós út, de szívesen megteszi nekem, ha szeretném. Azt válaszoltam, hogy nem másítom meg a szavam. Ha azt mondtam Ericnek, hogy itt maradunk, akkor így is lesz. Nem megyek senki után, főleg, ha fogalmam sincs arról, hogy miért és mi zajlik bennem. Így van jól.

Nagyon fura érzés volt. Reménytelenséget, kilátástalanságot, elhagyatottságot, elveszettséget, a "ki vigyáz most rám?" érzését éreztem, mint amikor április 1-én a semmiből egy este alatt kitett a kedvesem a kapcsolatunkból és én egyedül maradtam az érzéseimmel és az egy pillanat alatt fenekestül felfordult életemmel. Elmentem sétálni, de nem tudtam megnyugodni. Ültem egy padon és zokogtam egy ideig. Aztán visszamentem a szállásra, és lefeküdtem aludni. Kb negyed órát tudtam aludni, de amikor felébredtem, azt hittem meghalok. Ugyanazt éreztem, mint amikor április 3-án reggel már máshol ébredtem, mint addig és már egyedül... szörnyű volt és hihetetlen. Annyira intenzíven ugyanazt éreztem, félelmetes volt, és nem tudtam mire vélni. Azt éreztem, hogy már nincs velem, elment örökre.

(Tényleg a Hasonlat ez az út, az élet hasonlata. Minden, de minden lelki történés és esemény lezajlik itt egy rövidített változatban, de ugyanolyan intenzív érzésekkel, mint a valóságban. Ami az életben évekig tart, az itt napok alatt lezajlik. Azért, hogy megfigyelhessük és valamit változtathassunk vagy szimplán csak megértsük. Az itt kapott helyzetek mind-mind azért jönnek, hogy megtanuljuk belőle, amit meg kell. És itt nincs semmi, ami elvonja a figyelmünket, amire ráfoghatnánk, hogy azért nem foglalkoztunk a dologgal, mert volt ezer más dolog, amivel foglalkozni kellett. Mert itt nincs olyan, a koszos zokni kimosásán kívül, meg azon, hogy tésztát egyél vacsorára vagy rizst. Nagyon komoly kérdések. Steril körülmények vannak a problémák megfigyelésére, és ha valaki igazán meg akarja látni és tanulni a lényeget, akkor itt meg is teheti.)

Sokáig rossz volt, iszonyúan hiányzott az elveszett "biztonság". Aztán elkezdtem gondolkodni. Meg akartam érteni, hogy mi történt, hogy mit tanított a szituáció. Hiszen nem voltam szerelmes a srácba, ennek valami mélyebb és sokkal fontosabb értelmének kellett lennie. Össze-vissza bolyongtam a szállás körül, amikor is találkoztam Elenával, az angol lánnyal, aki elmondta, hogy amikor reggel találkozott Eric-kel, egész más volt a srác, mint addig bármikor is. Számára valószínűleg ezért volt fontos a találkozásunk, neki ezt az önállóságot hozta. Már csak azt kell megtalálni, hogy nekem mit hozott a kétségbeesés érzésén és az áprilisi tortúra újraélésén kívül... De erre a felismerésre csak később jöttem rá.

Barbussal elmentünk vacsorához valót venni, aztán ő megfőzte a lecsót az udvaron, amíg én a koszos zoknijaimat igazgattam a szappan társaságában a mosókonyhában (ahol mellesleg megismerkedtem Simone-nal és a bátyjával, két állati kedves francia fiú). Vacsi után elmentünk a templomba, ahol rádöbbentem a leckére. Órákig ültem ott erősen gondolkodóban. És akkor megértettem mindent. Az érzéseimet, hogy mit tanított a helyzet, a reakcióim, Eric... Rájöttem, hogy egész eddig képtelen voltam feldolgozni az áprilisi történéseket. Azt, hogy nem köszöntek el tőlem "rendesen", ahogy egy hosszú kapcsolat befejezése megérdemelte volna, és én mindezt a rossz érzést belevetítettem Ericbe, aki viszont megölelt, megköszönte amit kapott, és minden jót kívánt... És abban a pillanatban, amikor megértettem ezt: teljesen megnyugodtam. Tudtam már, hogy teljesítette a küldetését. Megtörtént, amiért találkoznunk kellett, feloldotta az áprilisi sokkot, ez volt a feladata, nem több. És borzasztóan hálás voltam neki ezért. (Persze majd holnap derül ki, amikor felébredek, hogy csak ámítom magam ezzel az okossággal, vagy tényleg így van... meg hát éjjel. Ha nem lesz több rémálmom, akkor tényleg feloldozott az alól a lelki teher alól. De jó lenne... Nagyon rossz minden éjjel rémálmokat látni már 3 és fél hónapja. Minden áldott éjjel...)

Nagyon fura összecsengések voltak ma. Ha nem tanácsolnak el Tosantosból, akkor nem indulunk tovább, ha nem sietek előre, akkor már nem értem volna itt Ericék csapatát, és ha nem ülök le a padra szokásommal ellentétben, akkor pont elkerültük volna egymást, és akkor nem lett volna katarzis a vége... Most már azt sem bánom, ha tényleg soha többé nem látom. Megtörtént, amiért találkoztunk, el tudtam engedni.

Úristen! Ha már most megtörtént az, amiért ide jöttem a Caminora, akkor mi történhet még az elkövetkező 3 és fél hétben? Most, így hulla fáradtan nem tudok lelkesedéssel gondolni arra, hogy már semmi nagyszabású nem vár rám, mert ennél nagyobb szabású dolgot el sem tudok képzelni. Ha viszont igen, akkor tutira nem fogok unatkozni... Még egy-két ilyen katartikus élmény és egyenesen a diliházba visznek :-))))). Túl sikeres volt a Camino, megzakkant szegény :-))).