Utoljára Ligondéban hallottam a Nightwisht azon misztikus napok egyikén, amikor minden gondolatom valóra vált. Akkor kiborultam, ahogy beléptem abba a garázsba, ahol a hangszórókból az egyik kedvenc nótám szólt éppen, mert azonnal mardosó emlékek árasztottak el. Kirohantam "kicsit" exaltált állapotban (mondjuk aznapra már nagyon sok volt a lelki hatásokból). De ez még augusztusban történt, és akkor ez a reakció teljesen érthető volt. Azóta eleddig nem mertem újra meghallgatni a zenéket.
Ma előszedtem a cd-ket, hátha már jobb a helyzet... Nos, kíváncsian várom, hogy mikor fogok majd - vagy fogok-e egyáltalán valaha - máshogy reagálni, amikor meghallom azt a pár kedves számot, mint akkor augusztusban a Caminon, mert még ma is olyan érzés, mintha a szívemet tépkednék... :-((((( Vajon mennyi idő kell még? Annyira szeretem ezt a zenét, szomorú lenne, ha likvidálnom kellene örökre a repertoárból, mert nem vagyok képes kéz- és gyomorremegés nélkül végighallgatni - amikor eljutok egyáltalán odáig, hogy végig tudom.
Néha azt gondolom már annyi mindent tudok - és tulajdonképpen tudok is -, megnyugszom a gondolattól, hogy már elmúltak dolgok, amiknek talán túl is becsültem az aktuális jelentőségét (aztán később mindig kiderül, hogy nem történt túlbecsülés. Azoknak a dolgoknak, találkozásoknak, eseményeknek tényleg hatalmas jelentőségük volt, ezért kerültek az életembe és ezért voltak pontosan addig és nem tovább benne, amíg megtanították jó esetben, amiért belekerültek - vagy pont nem, és akkor meg pont ezért kerültek ki belőle időben), aztán mindig meglepődöm arra az erőre, amivel időről időre feltörnek a lelkem mélyéről. És olyankor úgy érzem még mindig semmit nem tudok, csak próbálok ellavírozni az életnek nevezett illuzórikus álomban. Persze alapjáraton nincs is semmi baj, boldogan lavíroz az ember, bármi is jön elé :-))).
Tegnap este megnéztem egy filmet a BBC-n. Egy anyáról szólt, akinek a kisfia erősen koraszülöttként jött a világra, 1/4 eséllyel a túlélésre. Átvészelte a nagyon-nagyon kritikus, majd a nagyon kritikus és a kritikus időszakot is (ez persze hónapokat jelentett a kórház egyik inkubátorában eltöltve akkora méretben éldegélve, mint egy golyóstoll...). Az anya végig vele volt. A kórházi személyzet már-már lunatikusnak tartotta, ahogy folyton beszélgetett a kisfiával. Aztán egyszer, bizonyos jelek alapján, vagy az anyai ösztöntől vezérelve azt érezte, hogy valami komoly baj van a gyerekével. Egy hisztérikus roham kíséretében követelte a figyelmet, amit az illetékesek egy legyintéssel elintéztek azzal, hogy haza kellene mennie aludni már, csak egyetlen éjszakára, hiszen teljesen kimerült. Vonakodva bár, de végül hazament. Másnapra kiderült, hogy agyhártyagyulladást kapott a kisfiú, és ez volt az, amit az anya megérzett. Senki nem törődött a gyerekkel, és nem tettek semmit, amíg ő otthon volt... És olyan, visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett a gyerek, hogy a legjobb megoldás az volt, hogy leállítsák a kezelést, és hagyják meghalni. És az orvos -egyébként egy borzasztóan szimpatikus ember- csak annyit tudott mondani, hogy: "Nem tudom elmondani mennyire sajnálom...", amire az anya kiment a rendelőjéből bevágva maga után az ajtót, egyetlen szó nélkül, rá sem nézve.
Nem volt még gyerekem. Az élet azt próbálja tanítani nekünk, embereknek, hogy engedjünk el mindent és mindenkit, mert semmilyen történés nem véletlen, még a halál sem az, aminek látszik. De én még sokáig zokogtam a film után, mert annyira át tudtam érezni a szülők fájdalmát, amikor az orvosok levették a gyereküket a gépekről és a kezükbe adták, hogy vele lehessenek az utolsó percig... Annyit küzdöttek együtt az életben maradásért szeretettel, hittel, erővel, kitartással, és akkor a kórház nemtörődömsége miatt mégis meghal, akit annyira vártak és óvtak... Nem tudom, hogy el tudnám-e fogadni a sorstól, ha valamilyen "tanítói célzattal" ez így esne velem. Azt hiszem még mindig nem. Nem félek a haláltól, legalábbis a saját halálomtól most egyáltalán nem. Az viszont elgondolkodtatott, hogy ijesztően megérint mások halála, és a nagymamám már 82 éves és nem éppen egészséges... Na de ha még az lenne sem élne örökké. És amikor a szeretteim halálával kapcsolatos gondolat belém hasít, akkor nem tudok arra gondolni, hogy a halál nem vége valaminek, csak egy megváltozott tudatállapot.
Most megint úgy érzem, hogy a nulláról indulok és semmit, de semmit nem értettem meg az élet működéséből és tanításaiból... Ez persze egyáltalán nincs így, de mindenképpen rengeteg van előttem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
Mindig nehéz elengedni azt, akihez-amihez valami oknál fogva kötődünk. Hiszen azért kötődünk hozzá, mert az jó, a hiánya pedig rossz. Az érzelmek és a racionalitás örök harca ez, amiből ritkán kerül ki bármelyik is győztesen. Inkább az idő az, ami segít elrendezni a dolgokat. A szeretteink halálával kapcsolatban én vagyok olyan szerencsés, hogy a legtöbbjükről az utolsó kép az emlékeimben még életükből származik. Én akartam, hogy így legyen, mert én így harcoltam ellene. Egy kivétel van, ami pont a nagymamám volt. Szerintem a mai napig megy a harc valahol a tudatalattim mélyén és olykor előbukkan az álmaim között. Szerencsére egyre ritkább és egyre halványul. Az idő dolgozik. Az idő nekünk dolgozik. Az idő olykor ellenünk dolgozik. A gondolatok, amiknek itt formát adsz, olyasvalamit tükröznek, amiről érdemes lenne elbeszélgetni-vitatkozni-veszekedni-érvelni; egyik sem a megfelelő szó. Van egy egyezségünk, ami korlátot szab az eszközeinknek, az enyéimnek legalábbis. Egyelőre. De igyekszem. Szerintem rám ismersz.
na ez most elgondolkodtatott. a stílusod és szóhasználatod alapján két tippem van arra, hogy ki lehetsz (a korlátok miatt is gondolom), azt viszont ugyanezen okok miatt biztosan tudom, hogy ki NEM lehetsz. kérlek, hogy áruld el, ha nem itt, mert nem kell itt, akkor ímélben (szedlaki@hotmail.com). kösz.
a beszélgetést/érvelést/megvitatást választom, ha lehet egyáltalán választani, illetve a veszekedést mindenképp kizárnám. (már több, mint egy éve nem volt benne részem és értelmetlennek is tartom. tudom, hogy nem úgy gondoltad.) a többit mindenképp szívesen.
most elég sokminden eszembe jutott azzal kapcsolatban, amit írtál. egyik gondolatom, hogy sokszor kétségbeejtő a tehetetlenség és nehéz az elfogadás még mindig. csak végignézni, ahogy elmúlnak dolgok; és semmit nem tehetsz, csak annyit, hogy megköszönöd, levonod a tanulságot és elengeded... van úgy, hogy azt kívánom: bárcsak ne kellene ezeket egyedül végigélni, de tudom, hogy ennek ez a módja, mert senki nem tanulhatja meg ezeket a dolgokat helyettünk. márpedig meg KELL tanulnunk minden helyzetet kezelni, amibe kerülünk, hiszen nem véletlenül kerültünk bele. a halál és minden más veszteség elfogadásával is ez a helyzet. senki nem tudja helyettünk elviselni.
egyébként még nem halt meg hozzám igazán közelálló, talán pont ezért foglalkoztat mostanában sokat a dolog. félek attól a fájdalomtól, visszavonhatatlanságtól és tehetetlenségtől, amit ember ilyenkor érezhet, mert nincs tapasztalatom.
Volt egy blog amit olvastam, egy anyukáé, ahol végül a kisbaba ugyanígy (teljesen más körülmények közt, p) meghalt. Egy napig bőgtem rajta...
Én is nagyon félek a (mások) halálától, (sajátomtól én sem), hogyan lehet utána továbbélni, ha nincs már az akit szerettél. Én önző vagyok és nem szeretek még belegondolni sem. :((
azt hiszem, hogy talán nem is kell belegondolni semmi ilyesmibe, amíg nem kerülsz helyzet közelbe. amikor pedig megtörténik a dolog, akkor meg hirtelen fel leszel rá készülve valahogy és sodródsz talán az árral, akkor az az állapot lesz a természetes és tuti túlél mindent az ember, amit akar. azt mondják sok helyen, hogy nem kapunk több terhelést, mint amit el tudunk viselni és cipelni. ez azért vigasztaló. de ez csak okoskodás részemről, mert ugye tapasztalatom nincs.
Megjegyzés küldése