Grañón

2oo7. július 2o. péntek

Nehezen tudtam felkelni. Fura és kellemetlen álmaim voltak a tegnapi, Eric-kel folytatott beszélgetések hatására. Rengetegszer felébredtem éjjel. Azért elindultam korán szokás szerint, de hihetetlen lassan mentem. Pluszban megfázhattam tegnap, mert nagyon hideg volt a kolostorban. Baromira fáztam egész nap (igaz, elég hideg és borús idő is volt) és a közérzetem is rossz volt.

Ma arra jöttem rá, hogy a gyógyító energiából másoknak is tudok adni. Meg arra is hogy ez az energia a rothadó kislábujjamnak meg se kottyan sajna. Valahogy csak az ízületi cuccra jó. Nem mintha baj lenne, mert ennek is nagyon örülök, de a kislábujjam állapota már kezd nyomasztó lenni.

A mai vándorlás alatti meditáció témája az elengedés volt. Az álmom járt a fejemben egész nap. Elhangzott egy mondat benne, ami válasz volt az egyik kérdésemre. Döbbenetes, hogy mennyire meghatározóak az álmaim (visszagondoltam például arra a zen koanra, amit a repülőn csak az álmomban értettem meg). Ma Györgyi is a fejemben járt egész nap. Gondoltam írok neki pár sort ha majd odaérek egy nagyobbacska városba, ahol posta is van.

Santo Domingo de la Calzadaban bementem a katedrálisba. Eltöltöttem ott egy kis időt csukott szemmel. Amikor kinyitottam a szememet, ott ült mögöttem Eric és Tim, akik elhívtak kávézni. Semmi kedvem nem volt, úgyhogy elköszöntem tőlük, és leültem reggelizni egy hotel tövében. Iszonyúan vacogtam. Akkor megjelent Eric megint és a kezembe nyomott pár fügét. Megkérdezte, hogy tud-e segíteni valamit, a nemleges válaszom után visszament a kávézóba.

Én pedig folytattam az utamat, de semmi kedvem - illetve inkább energiám - nem volt. Semmi erő nem volt a lábamban. Fájt a fejem, a torkom meg a lábujjam, a pokolba kívántam az egész gyaloglást. Kár, hogy mindig mindenképp tovább kell menni, néha ott maradnék az út kellős közepén, amikor úgy tartja kedvem. És ha nem szorítana az idő, akkor meg is tehetném, de a kórusút miatt nem maradhatok egy nappal sem tovább. Útközben találkoztam egy magyar párral, akik már másodszor járták a Caminot és csak Burgosig tartottak, mert nem volt több idejük. Azt javasolták, hogy mindenképp szálljunk meg a San Nicolasban, az egy kihagyhatatlan hely, de aztán megnéztem a listát, és az a hely pont két tervezett szállás között van, úgyhogy semmiképp nem fogunk tudni ott aludni. Azért fejben fogom tartani, hogy legalább benézzünk oda.

Alig vártam, hogy odaérjek Grañónba. Az utolsó pár száz métert egy autóút szélén kellett megtenni, ami rémisztő volt. Hatalmas kamionok szele sodort az út menti árok felé. Először azt néztem, hogy lehetetlen beleugrani az árokba lábsérülés nélkül, mert mélyen húzódott az út mellett, aztán elengedtem minden félelmet, és meggyőztem magam, hogy egyetlen keresztet illetve emlékművet sem láttam az út mellett, ami arra utalt volna, hogy emberek meghaltak ezen az útszakaszon, és azok, akik kitalálták, hogy erre jó menni, nyilván tudták mit tesznek, semmi ok az aggodalomra. Mondjuk megállt bennem az ütő, amikor egy kétrészes, farönköket szállító teherautó szele olyan erővel csapott neki egy szerencsére éppen felbukkanó, az út széléből kiálló útjelzőnek. Tuti az árokban kötök ki, ha az nincs ott éppen.

A grañóni szállás egy templom mellett van, illetve a templomhoz tartozó épületben. Mesebeli hely. A tetőtérben is lehet aludni, matracok vannak lerakva a földre, és a tetőtéri ablakon át beszűrődő fény világítja meg a helyiséget. De van egy másik szint is, ahol szintén matracok kerülnek a földre. Amikor megérkeztem, az már tele volt. Úgy érzi itt az ember, hogy egy nagy családot alkot a többi zarándokkal. Ezért a házigazda (a hospitalero), Antonio is nagyon sokat tesz: mindenkit mindenkinek személyesen bemutat, vacsorát főz, körbevezet, közös vacsorára invitál 8 órára, ami után egy közös imát tart 9-kor. Mindez teljesen ingyenes, adományt lehet adni, ha valaki úgy gondolja.

Sokkal előbb értem ide, mint Barbus, És az ő nevét is beírtam a vendégkönyvbe, aminek Antonio egyáltalán nem örült. Percenként kérdezte, hogy mikor jön már a barátnőm, mert nincs előre helyfoglalás, ez nem szép dolog. Egyre rosszabbul kezdtem magam érezni, ahogy telt-múlt az idő, Barbus meg sehol. Egyre nagyobb felhők jelentek meg az arcán. Később rájöttem mi volt a baja: nem ő vezeti a helyet, és megütheti a bokáját, ha kiderül a helyfoglalás. Mindannyian fellélegeztünk, amikor megjelent Barbi.

A szokásos fürdés-mosás-miegymás után elmentem sétálni a faluba. Először elsétáltam a falu végébe, ami mögött a gyönyörűséges, végtelen napraforgó mezők terültek el (lásd fenn, a képet Barbi készítette, nem a netről elcsaklizott háttérkép). Az utolsó ház előtt egy padon két néni ücsörgött. Hamarosan elkezdődött egy vicces párbeszéd. Az egyik néni - az idősebb - irtó gyorsan hadart, úgyhogy amikor mondott valamit, a másik néni "fordított", ami annyit jelentett, hogy elmondta ugyanazt újra spanyolul - csak éppen lassabban. Érdekes módon csomó mindent megértettem, mert elkezdtem spanyol szavakat tanulni, úgyhogy egész jól "elbeszélgettünk". Felsoroltam nekik az összes spanyol szót, amit addig megtanultam, amin jókat mulattak. Azt mondták, hogy vissza kellene jönnöm megtanulni rendesen spanyolul, aztán a spanyol nyelv professzora lehetnék Pesten :-))))). Na ja. Nagyon kedvesek voltak, mutattak egy rövidebb utat, egy "birkacsapást" a reggeli továbbmenetelhez, ami keresztülvezet a napraforgó táblán. Csak azt nem tudom, hogy reggel a vaksötétben egyedül hogy fogok rábukkanni... Azt hiszem kihagyom.

Visszafelé elnéztem a templom irányába (az esti ima helyszínére). Nyitva volt a kapu, hát bementem. Épp díszítette azt két néni. Az egyik nagyon barátságtalanul mondott valamit spanyolul. Bár nem értettem mit mond, a hangsúlyból úgy vettem ki, hogy kizavart, úgyhogy nem is nagyon volt kedvem benn maradni.

Amikor visszaértem a szálláshoz, a zarándokok apraja-nagyja kitelepedett a szállás melletti füves területre, és egy, a spanyolgitáron állati jól játszó pasi játékát és énekét hallgatta. Én is odafeküdtem kicsit, és csukott szemmel élveztem a zenét. Aztán felmentem a matracokhoz, amikor is Barbival éktelen horkolást hallottunk nem messze a fekvőhelyünktől. Kerestük a hang forrását, és amikor megtaláltuk, Barbi megjegyezte, hogy a srác épp kipróbálja az akusztikát éjjelre. Ezen hatalmasat röhögtünk.

Aztán ismét kirándulást szerveztünk: Barbi javasolta, hogy látogassuk meg az egy km-re lévő bazilikát. Megkérdeztük Ericet, hogy velünk jönne-e. Persze rögtön beleegyezett. Mire ott tartottunk, hogy elindulunk, már az egész zarándokcsapat ott toporgott. Ahogy elindultunk azon tanakodva, hogy merre is kellene mennünk, előbukkant a semmiből a fiatalabb korábbi beszélgetőtársam, és odavezetett minket. Hát... nagyon randa volt szegény bazilika a parkettázott padlójával, pedig a helyiek borzasztóan büszkén mesélték, hogy mennyi pénzbe és munkába került a nem sokkal korábban elvégzett felújítás. Az egész falu részt vett benne.

Este a vacsi előtti terítésnél sokat segítettünk egy páran. Észrevettem, hogy nincs pofám nem segíteni - persze szívesen is teszem, nem arról van szó -, amikor 6o embernek kell teríteni és én is egy vagyok közülük. Úgy érzem ez minimum, amit az ember saját magáért és a többiekért megtesz, és nem várja el, hogy mások szolgálják ki, hacsak nem beteg vagy béna. Olyan hülyeség ez, mert ugyanakkor az egyáltalán nem zavart, hogy sokaknak ez eszébe sem jutott, és csak üldögéltek a kajára várva körülöttünk, amíg mi tüsténkedtünk. Miért van ez vajon bennem?

A közös ima után (amiről sajnos elkéstem, mert a templom főbejáratánál vártam bebocsáttatásra türelmesen, de sajnos egy oldalajtón terelték be azokat a szerencséseket, akik a közelben voltak. Vártam már egy ideje, de feltűnt, hogy még mindig zárva van a kapu, pedig már igencsak idő volt... ) beszélgettünk kicsit Eric-kel, aki elmondta, hogy mennyire irigyel azért, hogy egyedül járom a Caminot. Hatalmas szomorúság van benne valamiért, és szeretne sírni, de nem tudja ezt kiadni magából, mert folyton a barátaival lóg, úgyhogy elhatározta, hogy holnaptól egyedül megy majd ő is, és csak a szálláson találkozik majd velük, mint én Barbussal.

Eljött a lefekvés ideje. Páran már aludtak az emeletünkön, 1o-kor a villanyokat is leoltották, amikor a mellettem fekvő osztrák lánnyal arra lettünk figyelmesek, hogy a félhomályban egy alak lopakodva, csiga lassúsággal felfelé tart a nyikorgó lépcsőn. Nagyon csendes próbált lenni, felvett egy görnyedt testtartást, és még a cipőjét is levette, hogy ne csapjon zajt a falépcsőkön. Alighogy felért, elejtette a zseblámpáját, ami hatalmas csattanással ért földet. Kitört belőlünk a hatalmas röhögés. Utána már nem bírtuk abbahagyni. Eszembe jutott amit Barbi mondott a horkoló srácról délután, mert teljes erővel horkolt persze, és még csomó vicces jelenet ami a nap során vagy korábbi napokon zajlott, és képtelen voltam nem röhögni kétpofára. Úgyhogy mindenki érdekében úgy döntöttem, hogy lemegyek WC-re és ott jól kiröhögöm majd magam. Fel is álltam, de akkora már vaksötét lett, és ahogy felegyenesedtem, a rézsútosan futó tetőtér egyik gerendájába teljes erővel bevertem a fejemet, ami akkorát puffant, mintha egy húszkilós homokzsákot dobtak volna le a földre. Kész voltam. Elemi erővel robbant ki belőlem a teljes hangerejű kacagás, amit addig még próbáltam visszatuszkolni úgy, hogy befogtam az orromat. Erre a hahotázásra már mindenki felébredt sajnos, aki nem tömött előzőleg füldugót a fülébe. És nem hiszem, hogy nagyon szerettek érte. Gyorsan lehúztam a csíkot a rötyire cipő nélkül, repülve lefelé a lépcsőkön (ami pont ezért állatira nyikorgott a lábam alatt) és be a hidegvizes csap alá a fejemet. Alig volt merszem visszamenni. :-)))))))