Burgos

2007. július 22. vasárnap

Tegnap este korán lefeküdtem, nagyon kimerítettek a lelki történések. Éjjel sokszor felébredtem az időeltolódás miatt. Spanyolország ezen része ugyanis Nagy Britannia alatt van földrajzilag elhelyeződve, de mivel itt nincs időeltolódás ellentétben Nagy Britanniával, sokkal később megy le a nap, és 10-kor még az ember arcába világít. Így meg nehéz elaludni. Viszont!!!!!! Nem voltak rémálmaim, tehát működött a tegnapi dolog... El sem tudom hinni. (Még a végén hiányozni fognak a mindennapos sikítással ébredős éjszakák... akkor meg mihez kezdek? :-)))))

Reggel 1/4 6-kor, óra nélkül ébredtem a mozgolódásra. Furcsa lelki állapotban voltam, képtelen voltam eldönteni, hogy elinduljak-e vagy sem. Végül elindultam egyedül még vaksötétben (ahogy sokkal később nyugszik a nap, ugyanúgy sokkal később is kel, még 7-kor is sötét van), és nem bántam meg, hogy így tettem. Az út gyönyörű hegyi ösvényen vezetett, és San Juan települése felhőbe és ködbe burkolózott a távolban. Ami picit zavaró volt az úton, hogy a hátam mögött egy spanyol pasi gyalogolt, aki a síri csendben úgy érezte, hogy ordítania kell az erdőben, és nehogy már ellenálljon ennek az érzésnek: végigordította az utat, ezt a tevékenységet pedig hangszeres kísérettel toldotta meg: egy botot ütött a földhöz teljes erőből, úgy, hogy a ritmikus ütést kb 50-100 méterrel előtte is hallottam. Csak azt a kempigezőt sajnáltam, akinek a sátra előbukkant a semmiből az erdő szélén, és aki még biztosan szívesen aludt volna egy kicsit...

(Azon egyébként nagyon elcsodálkoztam, hogy mennyire nincs félelemérzetük az embereknek. Ahol éppen az éjszaka ér némelyeket, felverik az ici-pici, egyszemélyes sátracskájukat - ez például az erdő szélén állt -, és nyugodtan álomra hajtják a fejüket benne. Nem is az emberektől félnék valószínűleg, mert ez messze volt minden településtől, tehát ember arra akkor már nem járt, hanem az éjszaka portyázó állatoktól. Meg a koromsötét erdőtől... Borzongató.)

San Juan elképesztő. Egy kolostor van benne, abban van a szállás. Nem szabad mosni, ha jól tudom, és szigorú szabályok vannak. Mire odaértem (pedig nagyon korán volt), már minden zarándok továbbállt. Megreggeliztem, majd ahogy kinyitott a templom, bementem. Aztán folytattam az utamat. Barbival megbeszéltük, hogy Olmosban hálunk, ami Atapuercától még 3 km, de bennem olyan erős a mozgásvágy, hogy egyáltalán nem bánnám, ha erre a már megtett 20 km-re még egy ennyit rádobnánk és egyenesen meg sem állnánk Burgosig. Valahogy akkora feszültség van bennem, és úgy érzem, hogy csak a folyamatos mozgás tudná ezt most feloldani. Megvárom Barbust, és megkérdezem mit szól.

Aszonta, hogy oké, tehát tovább indultunk. Egy ponton kettéágazott az út, és az egyik egy erdőn keresztül vezetett, a másik a kb 5 km-es ipari külterületen. Mi az előzőt szerettük volna megcélozni, de elnéztük a jelzést, és egy olyan 5 km-es, nyílegyenes, szörnyű szakaszon kellett az aszfalton gyalogolnunk, hogy volt egy pont, ahol azt gondoltuk, hogy fel kellene szállni az egyik buszra, és még akkor talán szállásunk is lehet majd. Nem tettük, hűek maradtunk a zarándoklás szelleméhez.

Fél 6 körül értünk az Emaus nevű szállásra, amit csak kínkeservvel találtunk meg, mert elképesztően el van dugva a házak között. Már hulla fáradtak voltunk a piciny, 40 km-es túrácska után, és egyáltalán nem reménykedtünk abban, hogy lesz még szállás ilyen későn. Barbus kezdett bepánikolni, és már sokkal előbb nézegette a magánszállásokat, de én kitartottam az eredeti terv mellett, hogy csak azután nézegessünk mást, ha kiderül egyértelműen, hogy már betelt az összes hely a szálláson. Végre megtaláltuk, és becsöngettünk. Egy nagyon kedves hölgy nyitotta ki a kaput, és befelé tessékelt bennünket. Alig mertük megkérdezni, hogy elkéstünk-e, de arra gondoltunk, hogy talán be se hívott volna, ha nem lenne már szabad ágy... Persze, hogy volt. Megkínált minket mentaszörppel, ami enyhén szólva jól esett. Aztán az is kiderült, hogy rajtunk kívül csak négy lakója lesz ma éjjel a szállónak, és ahogy beírtuk a nevünket a vendégkönyvbe észrevettem, hogy Lóri járt itt tegnap. (Mondta is a házigazda, hogy gitározott meg énekelt este a többieknek.) Tehát csak egynapi járásra van előttünk. (Persze holnap már kétnapira lesz, ha tényleg csak 18 km-t megyünk, ahogy megbeszéltük. Megpróbálom rávenni Barbit, hogy menjünk kicsit tovább, hátha...)

A szobában, ahol el lettünk helyezve, egy spanyol lány (Leonor) és egy spanyol középkorú pasi volt még rajtunk kívül. Amikor belépett a pasi a szobába, megismertem, hogy ő volt az, aki Tosantosban elküldött minket (ő tolmácsolt a papnak). Kicsit megijedtem, hogy nem lesz valami kedves. Aztán legnagyobb meglepetésemre fogta a cuccát, és átköltözött a mellettünk lévő szobába, mert nem akart zavarni bennünket a horkolásával. (A vicces az, hogy a csukott ajtón keresztül is hallottuk éjjel a horkolását... Mi lett volna velünk, ha nem költözik át???) Ezen kívül még két, Svájcból érkezett apáca kapott helyet egy harmadik szobában. Vacsorára éreztem, hogy teljes a kimerültségem. Már majdnem elaludtam, amikor kongattak az evéshez.

Este 8-kor volt vacsi, elképesztően finom. Olaszok a vendéglátók, igazi olasz tésztaféleség volt, bor, süti. Már nagyon hiányzott egy igazi vacsi. Utána elmosogattam (még jó, hogy csak 8-an voltunk, és nem 60-an, mint Granonban :-))), majd közös imát tartott az Esther nevű apáca. Esthert egyébként kérdezgettem az apácaéletről mosogatás közben, és a provokáló kérdéseimre is mind nagyon érdekes és őszinte válaszokat adott. Igazán életvidám és kedves. Ima után fél 11-kor villanyoltás volt, és reggel 6 előtt tilos felkelni. Lehet, hogy most nem is bánom, hogy nem kell 3/4 5-kor kelnem, mert lehet, hogy nem tudnék felkelni... Nem emlékszem, hogy mikor voltam ennyire kiütve életemben. Remélem a térdem nem gondolkodik ilyen dolgokon :-))).

Holnap kezdődik a Meseta! Annyira kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Úgy tervezem, hogy szandálra váltok, már úgysincs emelkedő.