Bercianos del Camino

Tegnap Gergőék együttese, az Everest koncertezett egy vendéglátóipari egységben (ezt a definiálást én is úgy hallottam nemrég, és roppant szórakoztatónak tartom hétköznapi nyelvezetbe rejtetten, ezért vettem kölcsön), ahol a kórus nagy része megjelent (a zenekar két tagja, Edit és Gergő is kórustagok). Nagyon jó volt, remekül zenélnek, jó nótákat nyomnak, mind mások, mind a maguk által szerzett repertoárban, és még Lóri egyik versét is megzenésítették, szintén élvezetesen. Hihetetlen jól éreztük magunkat (ehhez esetemben hozzá játszott a khm... pár pohárka búzasör elfogyasztása is, mely után nem lehetett letörölni a vigyort a képemről, meg a koordinációs készség is furcsán alakult egy időre a testemben :-)). Hozzáteszem, de nem azért, hogy magyarázzam a bizonyítványomat, hogy nem szoktam inni, és alkohol nélkül is nagyon tudok bulizni, de most ez valahogy nem volt rossz). Na szóval volt ott ereszd el a hajamat meg görbe este. (Meg éjszakai járat is hazafelé, de most szerencsém volt, mert két fiú is a városnak azon pontján lakik, ahol én, így hármasban élveztük a tompa zötyögést a buszon.)

2oo7. július 27. péntek

Tegnap este Eric azt mondta, hogy reggel elindul velem, ha fel tud kelni. Nem volt mozgolódás reggel, amikor elindultam, így a szokásos időben, fél 6-kor útra keltem egyedül. Kb félórával később utolért Lóri, és együtt mentünk tovább. Már ketten utolértük Santiagót és a kutyáját, Lolót, akit csak "a zoknis kutyának" hívunk, mert szegénynek szétszedte a lábát a forró aszfalt, és ezért Santiago zoknit húzott rá, hogy ne szenvedjen annyira. Santiago maga is különböző színű zoknikat hord a saját lábán, dizájnosra varázsolta Lolo lábát is eképpen. Ők egyébként már fél 5 körül elndultak Lolo miatt, azért hogy már viszonylag korán beérjenek valahova, hogy ne kelljen a forróságban gyalogolnia Lolónak.

Sahagúnig együtt mentünk Lórival. Beültünk lecsézni, aztán kerestünk egy gyógyszertárat, mert már annyira gáz, ahogy megdagadt a bokám, hogy kell rá valamilyen reumatikus készítmény. Eric ajánlott egy Ibufen nevűt, gondoltam kipróbálom milyen az. Tehát ahogy megláttunk egy gyógyszertárat, bementünk. És ahogy kinyitottam a gyógyszertár ajtaját, egyenesen Eickel találtam szembe magam. Nem kicsit lepődtem meg. Iszonyú lassan ment a kiszolgálás, így egy rövid idő múlva Lóri lelépett, nem volt kedve tovább várni. Eric egy francia házaspárral volt, akiket tegnap ismert meg, de miután ők is végeztek a vásárlással, ők is elmentek.

Elindultunk ketten. Kétfelé ágazott az út egy ponton. Eric az eredeti útvonalat tervezte követni, én mindenképp az alternatívat. Végül velem jött az alternatívon, és elmesélte, hogy a francia házaspár 4 évvel ezelőtt elveszítette a 32 éves fiát, aki szívrohamot kapott és egy pillanat alatt meghalt. És aki ugyanúgy nézett ki, mint Eric... aki szintén 32 éves. Ölelgették őt, teljesen rávetítették a fiuk iránt érzett szeretetet. Négy éve minden évben megjárják a Caminót, mert nem tudják elengedni a fiukat. Azt érezte Eric, hogy most megtehette volna, hogy odaáll eléjük, megöleli őket, és azt mondja nekik, hogy: tessék, itt vagyok, a fiatok, búcsúzzunk el végleg, jól vagyok, stb. De nem merte megtenni. Ők pedig, mint a bolygó hollandi, minden évben elmennek, mert keresnek valamit. A megnyugvást talán. Hát... ahogy nekem változást hozott Eric, lehet, hogy ők is megtalálták volna a menyugvásukat, ha oda mer eléjük állni. Csak azt mondta, hogy úgy érzi nincs joga Istent játszani. Ezt is meg tudom érteni. Nem könnyű.

Kicsit reménykedtem, hogy ő is letáborozik Bercianosban, de csak vizet vett, és továbbállt. Azt mondta azt érzi, hogy mennie kell, valami hajtja belülről (gondoltam, hogy a szombati buli szelleme Leonban, de nem mondtam neki :-)))). Jó volt így. Megint beszélgettünk egy fél napot, élveztük egymás társaságát, és pont elég volt.

Bercianos egy kihagyhatatlan hely. Lenyűgöző. Régi pajta a szállás, ágoston-rendi nővérek tartják fenn, és fecskék laknak az épületben, cikázva és csirpogva a fejünk fölött, mint a San Nicolasban volt. A fészkeik a tetőgerendák között vannak elrejtve. Van egy kis kápolna szerű imaszoba, ahol Lóri talált egy gitárt, és elkezdtünk énekelni. Hozzánk csapódott két apáca (az egyik egy Carolina nevű, az életvidámságot róla lehetne megmintázni, és tőle lehetne megtanulni, hogy hogyan is kell élni. Hihetetlen kisugárzása van, és olyan túlfűtötten játszik a spanyolgitáron, hogy ha nem látná az ember a saját szemével, hogy apáca, azt gondolná, hogy valami forróvérű nőcske. Minden esetre nagyon szenvedélyes, és emlékezett a tavalyi lányainkra, akik szintén énekeltek itt. Plusz, gyönyörű, gyönyörű hangja van). Amikor megérkezett Barbi, akkor már öten énekeltünk, és a terem megtelt hallgatósággal. Carolina megkért minket, hogy énekeljünk este a misén, ahol Olivier, a francia pap celebrált ismét. Természetesen megtettük.

A mai nap a mások szolgálatának napja lett. Már kb egy hete időnként azt kértem, hogy valamilyen módon szolgálhassak másokat (szivességeket tehesek, vagy ápolhassak). Kértem, aztán el is feledkeztem az egész kérésről. Ma annyi ember volt, akiknek segítségre volt szüksége, és valahogy annyira nyitott voltam ezekre a helyzetekre. Nagyon örültem. Gondolkodás nélkül, reflexből mentem segíteni, és a nap végén elmosolyodtam, hogy tök jó, ezt kértem hosszú ideje... A legdurvább a pádovai ferences szerzetes cafatokban lógó lába volt (erről már írtam egy korai bejegyzésben, de itt van a helyén a történet). Amikor megérkezett, alig tudott menni, mert egy hatalmas és irtó randa vízhólyag kikezdte a lábát a sarka fölött (mondjuk nem csodálkoztam, mivel egy saruban vándorolt...). Vízhólyagnak indult, de véres, cafatos seb lett belőle. Kérdezte a nővéreket, hogy mit tegyen, mert nem tud tovább menni. Betadinnal akarták locsolgatni, de Lóri mondta, hogy a Betadin nem jó a sebre. Úgyhogy az ő teafa olajával kezeltem le a lábát, aztán ragtapaszt tettem rá, nekiadtam a teafa olajat, használati utasítással együtt. Nagyon hálás volt.

A mise előtt volt egy összejövetel a szállás előtt, ahol minden nemzetiségű (illetve nyelvű) embercsoport egy kupacba ült (kivéve a magyarokat, annyira jellemző...) és énekelt egy pár nótát. 5 magyar volt, de csak hárman vettünk részt a tevékenységben.

Mise után a vacsora édes kevés volt, ámde annál hangulatosabb (granoni fíling, mindenki együtt az asztalnál lencsét eszik :-))). Utána a közös program a naplemente megtekintése volt a közelben. Együttes erővel kivonultunk a placcra, énekeltünk, furulyázott valaki, a pádovai szerzetes pedig gitározott, és egy vidám nótát énekelt. Életem első zenés, közös naplementéje volt.

Na az éjjel viszont igen érdekesen alakult. Ugyanis kiderült hamarvást, hogy egy pajtában az állatok mellé kisebb testű állatok is beköltöznek. Jelen esetben ágybogarak képében jelentkezett ez a probléma. Egész éjjel viszkettem, alig tudtam aludni. Azt csinálják ezek a kedves teremtmények, hogy beköltöznek az ember hálózsákjába, és akkor sem tűnnek el, ha az ember akár mosógépben kimossa a zsákot. Olyan piros lesz az ember teste tőle, mintja masszív allergiája lenne, és csípnek mint a fene. Egész éjjel. Úgy látszik ők nappal alszanak. Nagyon kellemetlen. És szépen tovább viszi őket az ember... Mesélték, hogy egyszer be kellett zárni teljes fertőtlenítésre egy szállót, mert majdnem minden ágyba beköltöztek az előző helyről őket odavivő zarándokokról, és képtelenség volt ott aludni. Varázslatos egy hely Bercianos... Teljesen középkori fíling, főleg éjszaka.