6-kor ébresztett Barbus, fél 7 után volt közös reggeli, és mielőtt elindultunk, megáldott minket a lelkész felesége - a lelkész távollétében, akinek hajnalban el kellett utaznia.
Későn indultunk, épp felkelőben volt a nap. Arra lettem figyelmes, hogy az iterói híd tetején megáll Elisabeth kitárt karokkal, és a nappal szemben, csukott szemmel várja, hogy az égre emelkedjen a nap. A híd egyébként két megyét vagy tartományt választ el egymástól, Burgost és Palenciát. Szokásommal ellentétben hozzácsapódtam Elisabeth-hez beszélgetni. Megkérdeztem, hogy miért csinálja ezt a napos szertartást, van-e valami jelentősége. Azt mondta, hogy a felkelő nap ereje a legnagyobb, nem véletlen, hogy a szerzetesek hajnalban imádkoznak, amikor felkelőben van a nap, mert spirituálisan onnan érkezik a legnagyobb erő.
Vele végigbeszélgettük az utat Fromistáig. Ismét válaszok jöttek a kérdéseimre. Fantasztikus 
lélek. Angyalokról beszélgettünk, meg a szeretet kifejezésének a fontosságáról és nehézségéről. Angyalokról szólva: a reggelinél odajött hozzám Elisabeth, és a kezembe nyomott egy joghurtot. Megkérdeztem, hogy miért kapom? Azt mondta azért, mert kivételes lélek vagyok, és mert úgy érzi, hogy adnia kellett. A séta során azt is elmondta, hogy ő mindig, amikor elmegy egy ember mellett az utcán magában köszönti annak a léleknek az isteni részét ezzel a köszöntéssel: Krüs Gott!
lélek. Angyalokról beszélgettünk, meg a szeretet kifejezésének a fontosságáról és nehézségéről. Angyalokról szólva: a reggelinél odajött hozzám Elisabeth, és a kezembe nyomott egy joghurtot. Megkérdeztem, hogy miért kapom? Azt mondta azért, mert kivételes lélek vagyok, és mert úgy érzi, hogy adnia kellett. A séta során azt is elmondta, hogy ő mindig, amikor elmegy egy ember mellett az utcán magában köszönti annak a léleknek az isteni részét ezzel a köszöntéssel: Krüs Gott! 
Útközben az egyik poros úton velünk szembe jött egy bácsi, aki már évek óta minden áldott nap arra jár, és minden zarándok nevét felírja egy füzetbe, este elviszi a templomba, és imádkoznak mindenkiért. Angyalokról szólva...Fromistában beültünk egy lecsére (cafe con leche - tejeskávé) a német fiúval kiegészülve, aki közben hozzánk csapódott. Aztán elköszöntem, mert úgy éreztem van mit megemésztenem és átgondolnom, meg már ideje volt egyedül lenni kicsit. Épp a pusztában baktattam a nagy hőségben, és azon gondolkodtam, hogy írok egy könyvet "Angyalok útja" címmel, amiben minden egyes angyalról, akivel a Caminón találkozom megírom a történetet, amikor azt láttam, hogy a mező közepén, tőlem kb 5o méterre egy traktorból kipattant egy bácsi, és elkezdett szaladni felém. Olyan 65 körüli lehetett, és úgy futott, mint a zerge. Körbenéztem magam körül, hogy kihez loholhat ilyen hanyatt-homlok, de rajtam kívül senki nem volt közel s távol, úgyhogy kíváncsian vártam, hogy mi sül ki a dologból. Egy nyulat is meghazudtoló energiával, gazella könnyedséggel ugrotta át az út és a mező közötti árkot, és egyenesen odaszökkent hozzám, majd a zsebéből odaadott 3 szem mézes cukorkát, magához rántott, hevesen megölelgetett, és azt mondta: Isten áldjon, peregrina (zarándoknő), Buen Camino (jó utat)! És mindkét orcámat megpuszilgatta. Majd ugyanazzal a lendületes és fiatalos ruganyossággal újra átszökkent az árkon, és rohant vissza a traktorjához, amit le sem állított. Elkezdtem sírni, annyira meghatott, mert épp angyalokról gondolkodtam...
Ma nem volt olyan vészes a Meseta, mint tegnap, viszont a térdem és a bokám is nagyon durván megdagadt, és vészjóslóan néznek ki...
Miután beértem Villalcázarba egy sentának elnevezett, külön a zarándokok számára épített gyalogúton, ami szétgyilkolja az ember lábát (felváltva az eredeti római úttal, ami szintén utálatos), felvánszorogtam az elbergueben az emeletre azzal a térdemmel, amit mozdítani alig tudtam már addigra. Lepakoltam, és míg vártam, hogy Barbi is beérjen, elmentem a közelben lévő, gyönyörűséges templomhoz. Próbáltam felmenni a lépcsősoron, de nem tudtam, annyira kikészült a térdem. Gáz. Ettem egy jégkrémet helyette a közeli bárban, és elbukdácsoltam a szállással szembeni kocsmához, ahol belebotlottam Elisabethbe és a német srácba Stefanba, akik épp akkor értek oda, és beültek hűsölni egy kicsit. Megismerkedtünk egy angol pasival, akinek szenzációs beszólásai voltak. Azt mondta kizárólag 
azért hagyta otthon a mobiltelefonját, hogy ne hívja fel ötpercenként a feleségét, ha valami kényeskedő problémája akadna, mint pl meredek a domb és lusta felmenni, vagy rossz neki, vagy valamije fáj :-))))). Nagyon lassan halad egyébként, azt is elmondta, kettőt előre lép, egyet hátra, mert hülye batár nagy és nehéz
azért hagyta otthon a mobiltelefonját, hogy ne hívja fel ötpercenként a feleségét, ha valami kényeskedő problémája akadna, mint pl meredek a domb és lusta felmenni, vagy rossz neki, vagy valamije fáj :-))))). Nagyon lassan halad egyébként, azt is elmondta, kettőt előre lép, egyet hátra, mert hülye batár nagy és nehéz bakancsot hozott az 5o fokban, és most szív, mert kikészült a lába több szempontból is. Elképesztő egy ürge.
Kicsit beszélgettünk még, aztán elköszöntünk egymástól abban a hitben, hogy már nem találkozunk többé. És megint annyira rossz volt
:-((((. Csak megtanulom egyszer elengedni azokat, akiket megkedvelek! Meg azt, hogy nincs vége a világnak, ha nincsenek velem fizikálisan az emberek, hiszen lélekben mindig itt lehetnek, ha akarom... De annyira nehéz ez nekem. Minden este egy kis halálnak élem meg a különböző, megkedvelt emberektől való elválást. Mindig azt érzem, hogy ha nincsenek többé mellettem azok az emberek, akiket megszerettem, akkor nekem ott befejeződött a Camino, noha minden áldott este nagyszerűen telik el, mert vagy újra és újra felbukkannak ismerős arcok, vagy újakat ismerek meg, akiket megkedvelek :-))). Ma pl gondoltam arra a francia lányra (Natie), aki egyedül vándorolt, még az elején minden hajnalban egyidőben indultunk, volt olyan is, hogy segítettük egymást. (Egyszer a sötétben nem találta a jelet, és amikor odaértem, már kb 1o perce körbe-körbe mászkált, csak a zseblámpájának a fényét láttam körözni messziről. Együtt találtuk meg a jelet, akkor különváltunk megint. Folyton utolértük egymást, amikor valaki leült kicsit pihenni. Jó volt tudni, hogy vagy előttem, vagy utánam, de ott van a közelben. Sose beszélgettünk, mert nem beszél angolul, de mindig nagyokat mosolyogtunk egymásra, amikor megláttuk egymást.) Szóval ma pont rá gondoltam, hogy milyen kár, hogy lemaradt Tardajosnál (Burgosban találkoztunk utoljára, utána nem sokkal van ez a falu, ő ott szállt meg, mi tovább mentünk). És ma 4o km-t megtett, és megérkezett. Nagyon örültem neki. Aztán a tejberizs főzés kellős közepette megérkeztek a svájci nővérek is, akiknek még annál is jobban örültem. Velünk vacsoráztak, aztán elmentünk abba a gyönyörű templomba együtt a misére.
A mise külön paragrafust érdemel. Addigra már olyan csintalan állapotba kerültem, hogy mindenen röhögnöm kellett. A pap bácsi imádta a saját hangját hallani, és lehet, hogy előző életében operaénekes volt, mert végigáriázta az allelujákat, de egy olyan előkével díszítve, hogy aszongya: múalleluja... múalleluja... múallelúúúúújjjjaaaaaa. Aztán egy akkora hatalmas ostyát próbált beletuszkolni a szájába, amekkorát én még életemben nem láttam (kicsit kisebbeket is mindig kettétörni láttam csak...). Odasúgtam a Barbinak, hogy szerinte ezt hogy fogja véghez vinni? mire azt felelte, hogy: külön tantárgy az ostyatolás a teológián
:-))))))). Akkor már nagyon röhögtem. Aztán Barbi majdnem szétbontotta az előttünk lévő padot, ahogy véletlenül nekiesett... ott ültek a nővérek. Mise után volt egy külön kis szertartás a zarándokoknak, és a templomban is körbevezetett minket a pap bácsi, csak az volt a bökkenő, hogy mindent spanyolul nyomatott, ami egy idő után fárasztó lett nekünk, mivel egyetlen szót sem értettünk az egészből, úgyhogy leléceltünk, épp időben ahhoz, hogy odaérjünk a boltba kaját venni. Szegény apácák nem voltak ilyen szerencsések, holnap ők böjtölni fognak. Bár felajánlottam nekik a kajám felét, visszautasították.
Ahogy sétáltunk a bolt felé, belebotlottunk Simonba, aki elmondta, hogy a következő faluban
száll meg, ahol MINDENKI MÁS IS!!!!!! Elhagyta itt az útlevelét, amikor templomot nézett délután, úgyhogy vissza kellett jönnie megkeresni, és a szállásadója volt olyan kedves, hogy elhozta kocsival, hogy a már megtett kb 4o km után ne kelljen másik 15-öt megtennie... Pont összefutottunk. Ha csak egyetlen perccel később jövünk ki a boltból, már elkerüljük, mert épp szálltak volna be az autóba és indultak volna... A véletlenek, amikben nem hiszek. Basszus... mindenki a következő faluban van... Vajon Lóri is? És Ericék csapata? Még egy nagyon kedves dolog történt: a szálláson odajött hozzánk egy spanyol fickó, és adott nekünk egy-egy szál levendulát, amit le is préseltem a naplómban.
Korán lefeküdtem, de nem aludtam jól. A szokásos... :-(((
(Egyébként Lóri is, Eric is ott szálltak meg, ahol a többiek: a következő faluban, de ezt csak később tudtam meg Lóritól. Este Elisabeth énekelt a misén, Lóri meg talán gitározott...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése