Puente Fitero San Nicolas

2007. július 24. kedd

Negyed 6-kor indultam, az égbolt telis-teli volt csillagokkal, és a napfelkeltét is láttam. Gyönyörű. Velem egyidőben ébredt egy nő, halálra idegesített. Volt valami arrogáns benne. Pont egy helyen voltak a táskáink, és épp odaléptem volna az enyémhez, mire odaszökkent a sötétben egyetlen bakugrással, és pont nem fértem oda, hogy készülhessek, kedvem lett volna arrébb lökni... És amikor fogat mosni mentem, velem együtt egyszerre tette ő is. Annyira irritált, hogy az valami félelmetes. Pedig nagyon szépen mosolygott rám, amikor elköszöntünk. Remélem nem látom többet - ezt gondoltam.

Borzasztóan nyugtalan volt ma a sétám. Nagyon rossz volt azt álmodni, hogy megint együtt vagyunk Pistivel, illetve átölelt álmomban kedvesen, és oda is bújt (ez volt az első ilyen pozitív álmom vele. Eddig még mindig csak ellökött. Nem tudom melyik a jobb...). Az ilyen álmok után mindig szomorkás a napom. Ilyenkor azt érzem, hogy nem haladok semmit az elengedés terén, mert a tudatalattim mindig üzen, újra és újra, hogy ne is reméljem, hogy már a múlté a dolog teljesen... Persze még három hónap sem telt el, miért is lenne így... Majd ha jövő ilyenkor is így lesz, na akkor már el kell majd gondolkodni, hogy mi is az ábra. Ez most még normális, csak kellemetlen. Szeretnék már túllenni ezen az érzésen, és én balga azt gondoltam, hogy majd a Caminon hipp-hopp történik az ilyesmi.

Ami viszont nagyon jó, hogy megfogalmaztam egy új kérdést, mert azt érzem, hogy az előző kettőre kielégítő válaszokat kaptam, ennél most nem tudok azokban tovább haladni. És szerintem elég értelmes is: Hogyan tudnám az itt tapasztalt tudatosságot, tökéletes nyugalmat és szabadságot integrálni az otthoni mindennapjaimban?

És most már azt is határozottan tudom, hogy meg fogok tanulni spanyolul. (Épp tegnap vettem egy spanyol nyelvkönyvet végre. Jó sokáig tartott, ami azt illeti.) Meg hát már ugye el is kezdtem. Tegnap Leonor megtanította a zöldségeket és a számok egy részét, ma pedig az útikönyvből tanulgattam ezt-azt. Venni fogok egy spanyol-angol szótárt a következő nagyvárosban, vagy egy olyan könyvet, amiben hasznos frázisok vannak. (Nem vettem, mert sosem úgy értünk oda, hogy nyitva lettek volna a boltok.) Zavar, hogy nem értem mit beszélnek hozzám, meg különben is... már az utazási irodás fickó is megmondta a frankót.

Castrojerizben, ami egy gyönyörűséges ős régi falu, várral a szomszédos domb tetején (Barbus mellesleg csak cirkógejzírnek hívja, mert nem tudja megjegyezni a nevét :-)))), eltöltöttem egy órát a szikrázó napsütésben egy bár teraszán - elolvastam Lóri útravalójában a helyi vonatkozású bejegyzést, és még meditáltam egy kicsit. 1o óra volt és égetett a nap. Amikor nekiindultam, a multifunkcionális, fehér, rendkívül finom anyagú csodakendőmet tekertem magamra, hogy eltakarja a felkaromat és a nyakamat is, és ne égjek meg. Multifunkcionális, mert éjjel lepedőnek használom; ha ki van mosva minden, alulra felvehető holmim, akkor szoknyaként tekerem magam köré; reggel a hidegben pedig finoman melegítő sál a nyakam körül. Jolly Joker, imádom. És még szép is, mert hímzett, de ez már csak egy esztétikai plusz örömforrás a folyton szépségre vágyó lelkemnek.

Nagyon hosszúnak tűnt az utolsó pár km a tűző napon, meg még tegnap valami allergia is kijött hátul a lábamon, ami vörös, ég, és viszket, ha megvakarom :s. Kb egyre érkeztem a San Nicolashoz (ez az a hely, amit a magyar pár ajánlott feltétlenül). Egy olasz lelkész házaspár tartja fenn, donációs és egy templomban alszunk, ahol még az oltár is ott van, és madarak laknak benn komplett összkomfortos fészekkel. Csiporognak, repkednek a fejünk fölött. Mókás. Amikor megérkeztem, egyetlen ember ült a kertben, mert csak 3-kor nyit ki a hely. Egy francia lány, Stephanie a neve és nagyon vicces, tipikusan franciás kiejtése van (nem ejtik a h betűt, raccsolnak, és ahelyett, hogy a szavak végén sönt mondanának, mindig sziont mondanak. Meg még egy pár más is van, csak most nem jut eszembe). Épp az árnyékban evett, hát leheveredtem egy másik fa alá, kiszedtem a polifoamomat meg a hálózsákomat, és sziesztáztam egyet én is. Közben jött az úton egy csomó ismerős, de továbbálltak. Olyan kíváncsi vagyok, hogy vajon újra látom-e majd még őket.

Mire kinyitott 3-kor a templom, hirtelen 5-en lettünk... az egyik az az irritáló nő. Kiderült, hogy osztrák. Még mindig a telefonálás a napi program, ők meg mindannyian tudnak spanyolul, meg még telefonjuk is van, megkértem őket, hogy segítsenek elérni azt a számot. Nekik sem sikerült, mert kiderült, hogy mobilról nem hívható...

Akkor megjelent egy spanyol srác - Santiago - a kutyájával, Loloval, őt is beszerveztem a telefonosok csapatába, mert őshonosként mégiscsak távolabb nyúlik a keze, mint egy franciának, egy németnek meg egy osztráknak - gondoltam én. Megpróbálta mozgósítani az egész családját és a barátait, és rájuk bízni a dolgot. Na majd meglátjuk mi sül ki belőle. Hát nem egyszerű ez az eset.

Tegnap Leonor megjegyezte, hogy kár, hogy nem látta kibontva a hajamat, szívesen megnézné. Ma megmostam, és eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy nincs itt... amikor megjelent. Ő volt az utolsó az érkezési sorrendben. Nem lettünk sokan, 12-en.

Este vacsora előtt egy lábmosási szertartás volt. A házigazdák mosták meg a zarándokok lábát. Nagyon fura élmény, hogy egy vadidegen annyira alázatos veled, hogy ott térdepel a lábad előtt a földön és mossa a lábad. Nem is tudom megfogalmazni mit éreztem. Nem volt kellemes. Azután elmesélték a templom történetét, ami viszont nagyon érdekes volt, ellenben semmire nem emlékszem belőle, amit leírhatnék ide. Végül együtt imádkoztunk kézenfogva.

A vacsora hatalmas volt, gyertyafénynél költöttük el, mert a házigazdák egyáltalán nem használnak elektromos áramot a templomban (a fürdőszoba egy külön épületben van, ott természetesen van villany). Nagyon jó hangulatú volt a vacsora, és én életemben nem ittam olyan finom fűszeres bort, mint itt, és hamar be is csiccsentettem belőle. Szemben a német fiú folyton tölteni akart a poharamba, és röhögött, hogy milyen vicces vagyok.

Kiderült, hogy a nekem roppantul ellenszenves osztrák nő - Elisabeth - operaénekesnő és hihetetlenül kedves. Énekelt nekünk pár nótát. Elképesztően jó hangulat volt. Barbi nagyon örült, hogy végül ide jöttünk, egyáltalán nem neheztelt a döntésem miatt, hálás volt. Azt mondta, hogy lelki tekintetben számára az eddigi legtöbbet és legmélyebb élményeket nyújtó nap volt itt, és hogy ezentúl mindig rám hallgat majd, és oda megyünk, ahova én mondom, többet nem ellenkezik. (Nem is lőcsölt rám felelősséget, áááááá... egyáltalán neeeeeeem!!!) Vacsora után a házigazda bácsival édes kettecskén mosogattunk (jéééé... megint én), és jókat beszélgettünk, bár nem annyira penge angolból. Viszont nem panaszkodhatom, mert én CSAK abból vagyok penge, ő legalább valamit vakerál belőle, viszont a másik 6 nyelven, amin meg ő kommunikál, egyetlen szót sem értek.

Az éjszaka kevésbé volt fényes, mint az este... az alattam lévő ágyon Stephanie "aludt". Folyton zörgött valamivel, és a csúcs az volt, amikor arra ébredtem, hogy ugrott egyet az emeletes ágy... Akkor megkérdeztem tőle, hogy ő szokott-e aludni... Nem értette a kérdést, az arcát viszont nem fogom elfelejteni :-)))))