Gyógyítás - Hornillos de Camino

Kishúgom nagyon fejfájós szegény. Régebben, amikor még együtt laktunk, gyakran gyógyítottam a fejét úgy, hogy energiát adtam neki a kezemből (ami a Caminón ugye remekül működött a saját testemnél). Neki elmúlt a fejfájása, és mindig nekem kezdett el fájni. Ma, Budapesten ülve a meditáció alatt Győrbe egy jobb térdnek küldtem ugyanígy gyógyító energiát, aminek a végén úgy fájt már a jobb térdem, hogy nem volt könnyű lábra állni. Olyan érdekes ez.

Egy másik érdekesség, két megjegyzés: nemrég egy napon belül ezt a kétféle véleményt kaptam: "Folytasd a Caminós útinaplót, mert nagyon jó olvasni!" - és a másik: "Én a Caminós leírást sose szoktam elolvasni, engem a többi érdekel." Milyen különbözőek vagyunk, és ez mennyire jó :-)))).

2007. július 23. hétfő

Reggel 7-re állítottuk be az órát, egy perccel sem előrébb (micsoda luxus az eddigi fél 5-ös és 5 órás kelésekhez képest! Már ránk fért egy kis pihenés). A közös reggeli után a két nővérrel és Leonorral együtt elmentünk a burgosi katedrálisba a 9 órai misére, ahol egy kiváló hangú, fiatal pap tartott misét egy francia gyerekcsoportnak franciául. Nem egészen erre számítottunk, de ott maradtunk azért. Mise után különváltak az útjaink, elköszöntünk a lányoktól.

Barbival először megnéztük a burgosi katedrálist, aztán kicsit városnéztünk. Közben a katedrális tövében összetalálkoztunk Jessicával, akit Cizur Minorban láttunk utoljára (hát az sem tegnap volt). Épp azt a szállást (Emaus) kereste, ahol mi szálltunk meg tegnap, csak kicsit eltévedt. Rögtön útba igazítottuk. Annyira örültem neki! Totál kikészült szegénynek a lába. Alig vánszorgott. A csavargás után, miután órákig próbáltuk hívni a megadott - egyébként szerintünk kamu - telefonszámot -, elmentünk, és kerestünk egy utazási irodát, hogy végre személyesen próbáljuk meg elintézni a repülőjegy problémát. Kis naívak - mintha az annyira egyszerű lenne. Találtunk is hamar egyet, ahol a hölgy azt javasolta, hogy próbáljuk meg felhívni a jegyen található telefonszámot :-))))))). Egyébként nem tudott segíteni.

Kicsit arrébb találtunk egy másik irodát, amire Iberia volt írva (a jegy is az Iberia gépére szól), nosza bementünk. Egy nagyon kedves, mosolygós fiatalemberhez mentem, és elkezdtem neki angol nyelven ecsetelni a probléma forrását, amire ő csak széttárta a kezét, hogy nem érti sajna. Már épp vettem egy nagyobbacska levegőt, hogy akkor a kezes-lábas megoldást választom, amikor is a hátam mögött megszólalt egy kellemetlen, arrogáns és hallhatóan irritált férfi(?)hang, és kioktatott, hogy ebben az országban spanyolul beszélnek az emberek. Egy nemzetközi utazási irodában... Kezdett felmenni a pumpa, éreztem, hogy a vérnyomásom sem fog 200 alá csökkenni hamarosan. Visszakérdeztem, hogy járt-e már külföldön (persze csak angolul tudtam próbálkozni továbbra is, de hát láthatóan értette a bunkója), és ha igen, akkor minden egyes ország nyelvét, ahova ellátogat megtanulja-e, mielőtt elindul... Ha Oroszországba utazik, akkor oroszul tud beszélni az emberekkel, ha meg Japánba, akkor meg japánul? Méla undorral az arcán elfordult tőlem egyszerűen. Annyira felbőszített (és annyira sajnálom, hogy ez így van, hiszen olyan jelentéktelen dolog, ha jobban belegondolok...), hogy azonnal kifordultam az irodából, előbb nyomatékosan megköszönve a szívélyes segítséget ezúttal SPANYOLUL, és még órák múlva is mérges voltam. Ehhez az érzéshez persze az is hozzátartozott, hogy egyrészt megint elbuktam egy helyzetben, amikor pedig akár türelmes is lehettem volna, másfelől pedig megint nem sikerült elintézni a repülőjegyet, ami egyre nyomasztóbb, ahogy haladunk az idővel.

Annyira fáradt vagyok alapjáraton... Biztos ezért borultam ki annyira. Meg azért is, mert én hülye megnéztem az emiljeimet a nagy albergueben, mert annyira vártam egy levelet, és megint semmi... Fel kellett dolgoznom ezeket mind a séta során. Nem nagyon élveztem most a sétát. A burgosi nagy szállásra is azért mentünk netezni, hogy megnézzük, hogy hátha van valami nyomorult weboldala az Iberia Airlines-nak, és akkor talán kicserélhetjük a jegyünket. Weboldala van, de neten keresztül nem tehetünk semmit, fel kell hívni a telefonszámot, elképesztő. Ördögi kör. Mindegy, még várunk egy kicsit, hátha nem kamu...

Mostanában azt érzem, hogy nem történik semmi, ami persze hülyeség, mert olyan sosincs, hogy semmi nincs. Csak hát ha az ember hozzászokik a nagy durranásokhoz, akkor a tyúklépést már észre sem veszi.

Hornillos de Caminoban szálltunk meg, ami Burgostól 18,5 km-re van. Mire odaértem, a gondnok néni épp vásárolni ment, a szállás dugig tömve volt, de az utcán összefutottam a nénivel, aki mondta, hogy ne aggódjak, mert van egy másik hely, egy vadonat új, ahol vannak még szabad ágyak. Barbi később ért oda, de a néni megengedte, hogy kifizessem az ő szállását is, és lefoglaltunk neki egy ágyat. Az egyetlen kellemetlenség az, hogy fürdeni és mosni csak a másik helyen lehet, ami pár száz méterrel arrébb van.

Kedves kis városka, kitaláltuk, hogy este megint főzünk. Közben befutott Leonor is, aki örömmel csatlakozott hozzánk. Kihasználtuk, hogy ő spanyol, elmentünk együtt bevásárolni a boltba. Útközben megtanította nekem az összes gyümölcs és zöldség, valamint az esti menü hozzávalóinak spanyol nevét, és elkezdtük a számokat. Főzés közben is folyton a számokat ismételtem, ami neki lett sok egy idő után, nem nekem :-)))). Hát igen, aki duracell nyuszi :-D.

Granon óta valahogy minden szállásunk olyan volt, hogy csak nálunk jóval idősebbekkel találkoztunk. Annyira hiányzik a beszélgetés fiatalokkal, vagy csak az az atmoszféra, ami eddig volt... Talán ezért érzem, hogy semmi nem történik, mert ez nincs most. Ejj de nyűgös vagyok. Persze ha követjük a hasonlatot, abban is vannak pangósabb időszakok, amikor minden mozdulatlannak látszik...

Volt egy kis nézeteltérésünk Barbussal az előbb. Ő csak 2o km-t akar gyalogolni holnap Castrojerizig, én viszont még 1o-et a San Nicolas templomig, amit még az a magyar páros ajánlott Santo Domingoban. Barbinak egyáltalán nem tetszett a dolog. Azt mondta, hogy ő ezt nem akarja, mire én azt mondtam, hogy oké, mindenki járja a maga útját a saját tempójában, szétválunk harag és sértődés nélkül. Nekem 2o km nagyon kevés, már reggel 9 előtt odaérek, mert mindenképp hajnalban indulok, hiszen akkor szeretek indulni. Mit csináljak ott egész nap? Plusz azt is eldöntöttem, hogy a végén Finisterrebe gyalog szeretnék eljutni és nem busszal, ahhoz pedig legkésőbb 8-án Compostelába kell érnem, ami legalább 3o km-t jelent naponta (ami nekem nem gond egyáltalán). Azt is mondtam, hogy ez mindenkinek a személyre szabott Caminója, amire én már 5 éve készülök, és nem olyan dolog, amit az ember gyakran csinál. Úgy akarom járni, ahogy engem boldoggá tesz. És az, hogy folyton nagyon keményen alkalmazkodnom kell, nem tesz boldoggá. Kisebb dolgokban persze, alkalmazkodom, de olyan dolgokban nem szeretnék alkalmazkodni, hogy hány km-t megyek naponta, és hol kötök ki, csak mert valaki más nem tud vagy nem akar annyit menni. Akkor az az ő Caminója, amit meg úgy jár, ahogy neki kényelmes. Én sem akarom, hogy bárki az én igényeimhez és tempómhoz alkalmazkodjon. Egyáltalán nem vagyunk összekötve. Nehéz ez, nem is Barbus ellen szólt, csak annyira nehezen tudom elviselni az ilyesfajta kötöttségeket. Aztán meg azt sem akarom érezni, hogy én vagyok a hibás. Nagyon különböző a teherbíró képességünk és a rutinunk, ez most egyértelműen kiderült. De én így érzem jól magam: hajnalban indulva, gyors tempóban haladva és viszonylag nagy távot bejárva. Nem tudok, és nem is akarok ez ellen tenni. Ekkor teljesedek ki, ugyanakkor nem várom el mástól, hogy ugyanígy tegyen.

Barbi végül azt mondta, hogy velem jön, de látszott rajta, hogy nem boldog... Miért ilyen nehéz ez? Tudtam, hogy előbb-utóbb ütközés lesz. Vajon mások, akik ennyire különböznek fizikailag ilyen dilemmákat élnek meg? A lelkünk egy, fél szavakból (vagy csak egy odanézésből) is pontosan tudjuk, hogy mit gondol a másik, na de a testünk... Most vajon szar alak vagyok?

(Eszembe jutott egy történet erről a teljesen egyformán gondolkodásról vele kapcsolatban. Nagyon-nagyon szeretem őt, ez talán a problémák ellenére is kitűnik, mert tényleg a lelkem egy része ő. Elmentünk egy táborba sok-sok évvel ezelőtt, ahol minden ebédnél és vacsoránál ötfős asztaloknál ettünk. Valahogy a mi asztalunk mindig tele volt, sőt a vége felé már előjegyzésre jelentkeztek a következő étkezésre azok, akik nem fértek el nálunk egy ebédnél mondjuk. Csupa ismeretlen ember csatlakozott hozzánk. Egyszer odatévedt egy srác, aki bemutatkozott. Én azt akartam mondani, hogy Zsuzsának hívnak - ila a nevem -, de tele volt a szám, és amíg rágtam, Barbi megszólalt mellettem: Jutka vagyok. Annyira elkezdtem röhögni, hogy majdnem megfulladtam. Nem beszéltünk össze, épp csak ennyire vagyunk egy hullámhosszon. Volt olyan is, hogy felemeltem a telefont, hogy felhívom, és amikor a fülemhez tettem a kagylót, és mielőtt elkezdtem volna tárcsázni, ő már benne volt, és megszólalt, mert pont abban a pillanatban hívott engem... Szóval nagyon szeretem őt.)