Terradillos

2007. július 26. csütörtök

És még azt gondoltam, hogy többé már nem történhetik velem semmi nagyszabású az úton...

Reggel fél 6 előtt indultam, és be kell vallanom, picit féltem. Tegnap Barbi mesélte, hogy egy szatír követte őt az ötven fokban fekete bokáig érő kabátban, szegény nagyon megijedt. De azzal biztatott, hogy reggel még biztos minden normális szatír alszik, ne aggódjak... Nekem eddig még csak egyetlen egyszer volt rossz élményem, amikor az a kövér ember odajött megölelgetni a mező közepén, és én gyanútlanul azt hittem, hogy ugyanúgy kedvességből csak a szeretetét fejezi ki, mint addig mindenki. De hamar kiderült, hogy smacizni szeretett volna, hát sajnos el kellett löknöm, hogy menjen a francba. Kb 100 méterrel utána rögtön volt egy másik ilyen gusztustalan alak, aki az egyedül vándorló nőktől próbál kis hormon bombát kicsikarni. Őt eleve elkerültem. Barbit is megtalálta mind a kettő, amikor utolért, undorodva mesélte az élményeit. Viszont ezeken kívül én nem találkoztam más visszataszító emberrel vagy szituációval. Barbus szegény tegnap rettenetesen meg volt ijedve, mert a pasas zsebre dugott kézzel csörtetett mögötte lihegve. Szóval elindultam a vaksötétben, és rendesen dobogott a szívem, amíg világos nem lett. Volt egy pont, amikor megbántam, hogy egyedül vágtam neki, de visszamenni nem akartam. Inkább továbbrobogtam olyan tempóban, hogy ne legyen az a szatír, aki lépést tud tartani velem :-)))).

Két várossal (és a szörnyű senta bokát és térdet kinyíró, kavicsos förmedvény útjával) arrébb befordultam gyanútlanul egy térre, ahol ott ült minden addigi ismerősöm egy kávézó előtt, szürcsölgetve a lecsék tömkelegét. Eric bandája is ott volt, nélküle. Voltak ott olyanok is, akikkel a legelső napon találkoztam az indulásnál Saint-Jeanban, azóta sem, és most, több mint két héttel később egyszer csak felbukkantak a semmiből. De azok közül, akikkel az utóbbi napokban együtt sodort a sors, szinte senki nem hiányzott. Hihetetlen boldogság és az otthonosság érzése ragadott el, elmondhatatlanul jó volt megölelni mindenkit.

Megkerestem Timet és az Eric féle csapat többi tagját, és megkérdeztem, hogy merre tartanak, mert feltétlenül beszélnem kell Erickel, meg kell köszönnöm neki, hogy azzal az öleléssel felszabadított a rémálmok alól, és hálával tartozom azért is, hogy a búcsú módja feloldotta bennem az áprilisi sokkot. Azt mondták három faluval odébb fogja őket bevárni, ott találkoznak, ott áll meg sziesztázni. Kiszámoltam, és örömmel konstatáltam, hogy az pont az a falu, ahol mi megszállni szándékozunk: Terradillos.

Együtt indultam tovább Timmel és Gavinnel. Amikor beértünk Terradillosba, Eric sehol nem volt. Tim meghívott egy sörre a szállás bárjában, aztán készülődni kezdtek a továbbmenetelhez. A nagy melegben annyira fejbe vágott a sör, hogy nem tudtam felállni a székről, amit Timék ismét mókásnak tartottak :-))). Közben felbukkant Elisabeth és Stefan is, velük lecsézni kellett. Amikor Tim elköszönt, megkértem, hogy ha már úgy alakult, hogy nem jött össze a beszélgetés Erickel, akkor csak annyit mondjon neki, hogy nagyon köszönöm, az sem baj, ha nem érti mit. Tim elmondta, hogy Leonban terveznek egy nagy barbecue kerti partit szombaton, amire szeretettel meghív. Megadta a hotel címét is, ahol megrendezésre kerül a buli. A bökkenő az, hogy Leon 7o km-re van innen, mi pedig holnap megint egy olyan helyre megyünk (Bercianosba), ahol muszáj megszállni, mert akkora élmény, mint a San Nicolas volt. És az 2o km-re sincs innen... Lehetetlen, hogy szombaton meg több mint 5o km-t gyalogoljunk a rekkenő hőségben, úgyhogy megköszöntem a lehetőséget, de mondtam, hogy nem fog menni. Sajnos.

Aztán becsekkoltam a szállásra, lepakoltam, és megismerkedtem néhány magyarral, akikkel még Lóri utazott a vonaton Párizsból Saint-Jeanig. Gyöngyi elmondta, hogy látta Lórit ugyanebben a faluban, csak a vadonatúj szálláson. Elmondani sem lehet mennyire megörültem! Azt is mondta, hogy majd vacsora után átjön. Visszamentem a szobába, lerogytam az ágyra, ami az ajtóval szemben van, és a kezembe vettem a kilométeres listát, azt számolgatva, hogy hogyan is tudnék én mégis odaérni Leonba szombaton úgy, hogy nem busszal teszem meg azt az 5ox km-t...

A papír fölött az ajtóban egy alakot láttam meg hirtelen, amikor felnéztem. Eric volt az... Azt hittem álmodom. Kikerekedett a szemem nagyra, és nem jutottam szóhoz. Csak annyit tudtam kérdezni: "Te pont ebben a faluban és ezen a szálláson alszol ma éjjel? De a barátaid tovább mentek..." Elmondta, hogy Tim átadta neki az üzenetet, és bár úgy volt, hogy tovább megy velük, de magas láza van, beteg és maradnia kell, mert egyfolytában hánynia kell. Pompázatosan zöld volt a feje. Azt mondta, hogy szeretne elmondani nekem valamit és beszélgetni, de most aludnia kell, mert nagyon rosszul van. Volt zöld teám, a konyhán megfőztem, és odatettem az ágya mellé egy almával egyetemben, amíg aludt. Napszúrásra gyanakodtunk később Barbival, Eric gyomorrontásra. Hát... szerintem mindegy melyik, egyformán ratyi.

Közben megérkezett Santiago, akivel még azt beszéltük meg, hogy egy faluval korábban találkozunk, hogy elintézzük a telefont (Istenem! a nyomorult telefonos vonala a Caminónak... még mindig nem sikerült elintézni, pedig már tényleg minden követ megmozgattunk). Csakhogy én nem maradtam ott, hanem tovább jöttem. Megegyeztünk, hogy majd holnap megpróbáljuk... Barbi is befutott kicsit később, és még mázlija volt, mert volt még egy ágy a szobában az enyém mellett. Rajtunk kívül még Gyöngyi és még két férfiú alszik a szobában. Barbival összeszedtünk gyógyszereket Ericnek, főleg olyan kellett, ami megfogja a gyomrát, és megengedi, hogy holnap tovább menjen. Folyamatosan ellenőriztük, hogy hogy van, és ápolgattuk, felváltva Barbussal.

Estére kicsit jobban lett. Annyira, hogy kijött beszélgetni, és elmondta, hogy amikor elváltunk Villafranca Montes de Ocában és elindult a hegyekbe, nagyon furcsa látomása volt. Az arcom jelent meg a szeme előtt, és a szememen keresztül látta a tájat. Ezt mindenképp el akarta mondani. Hát... még nem mondott nekem ilyet senki :-))). És végre én is elmondhattam neki azt, hogy micsoda változást hozott bennem az elválás, hogy mennyire hálás vagyok az egészért, és végre köszönetet mondhattam. (Fura, mert csak két percet kértem az égtől napokig, hogy abban a két percben megköszönhessem az élményt, és most kaptam egy fél napot :-)))

Közben megérkezett Lóri is. Két hete láttam utoljára, mindkettőnkkel nagyon sokminden történt. Olyan magától értetődő volt újra találkozni, mintha soha nem is váltunk volna el.

A nap vicces dolgai közül két említésre méltó volt. Az egyik az, hogy Barbi fürdés után folyton kenegeti a lábát a büdöskével, úgy, hogy a géz szoknyáját a nyakába hajintja, nem probléma, hogy ki van a közelben. Mellette aludt az egyik fickó a kettőből, aki felébredt, miközben Barbi kenegetett. Ez nem volt számára zavaró körülmény, tehát nem sietett letúrni a szoknyát a nyakából. Hamarosan viszont kiderült, hogy a férfi egy francia katolikus pap, és ennek a ténynek a napvilágra kerülése viszont olyan sebességre késztette Barbust, hogy majdnem az egész szoknya leszakadt róla a nagy igyekezetben :-)))).

A másik dolog az Lolo kutya volt. A francia pap (Olivier) misét tartott a szállás teraszának tetején, ahova Santiago is (ő Lolo gazdija) becsatlakozott. Lolo látta fenn a teraszon ülni Santiagót, és nem értette, hogy mit keres ott fenn. Hát felrohant a lépcsőn az ostya osztás közepén, megállt a lépcső tetején, és kérdően nézett Santiagóra. Ő csak annyit mondott csendesen, hogy: "Te!" és Lolo megfordult, lefutott és lentről figyelte az eseményeket.

Este volt nagy gitározás meg éneklés, fergeteges hangulat. De mindig viszonylag korán megy mindenki aludni, úgyhogy 1o órakor már elcsendesedett minden.

Eszembe jutott valami még. A faluban két szállás van. Amiben mi szállunk meg, az a régi, számomra szép, nagyon jó atmoszférával. De a vadonáns új előtt halad az út. Amikor odaértem, teljesen üresen hívogatott, de valahogy nagyon csúnyának találtam, valahogy éreztem, hogy tovább kell mennem. Úgyhogy azt gondoltam, hogy megkockáztatom, hogy a másikban esetleg nem lesz már hely, mégis inkább elnézek oda, maximum visszajövök, ha már teli lesz. Azt pedig ekkor még nem láttam, csak azt éreztem, hogy ez valamiért taszít. Egyrészt mert nem szép, másrészt az atmoszféra. Biztos másnak is ilyen fontos az, hogy szép legyen valami... Az atmoszférát pedig nyilván meghatároz sok-sok év rengeteg vándorral és az otthagyott energiáikkal... Aztán azt gondoltam, hogy csak nehogy Barbi azt higgye, hogy ide tértem be, és letáborozzon. De okos volt, mert bement és megkérdezte, hogy ott vagyok-e. A recepciós viszont a kezdeti negédes kedvesség után, amikor kiderült, hogy nem szállóvendégnek tévedt oda be, igen mogorván eltessékelte. Ha már említettem az atmoszférát...