Arzua

2oo7. augusztus 8. szerda

Egyszer fenn, egyszer lenn...

Elindultam hajnalban az újonnan szerzett zseblámpámmal a koromsötétben. Pallas de Rei-ig és még utána is egy kicsit teljesen egyedül baktattam, nem vettem nagyon sietősre, de aztán elkezdett nőni a szokásos tömeg, és én állandó késztetést éreztem a lehetetlenre: hogy megelőzzek mindenkit. Ez pedig rohanásba torkollott. Szörnyű (és visszagondolva már komikus) volt látni, hogy minden egyes megelőzött csoport előtt felbukkant egy újabb hangos társaság, amit én egyre kétsébeesettebben próbáltam leelőzni. Egy idő után feladtam, és betagozódtam a sorba, lehetőleg hallótávolságon kívül.

Egyetlen egyszer sem álltam meg 37 km-en keresztül - mert nem volt kedvem egy csepp sem. Enni is csak minimálisan, rohanás közben, az ivásról meg ne is beszéljünk... fél liter vízzel elégedtem meg a 4o fokos hőségben. Nem voltam a topon... Egyszer találkoztam egy Florence nevű francia lánnyal, aki elmondta, hogy Arzuába tart. Én úgy terveztem, hogy Arzua előtt eggyel, Ribadisóban megállok.

Amikor odaértem, már sokadik voltam a hátizsákos sorban, de még volt fix helyem az ötven fős szálláson. Amikor viszont végignéztem a hangosan csivitelő kb 55 spanyolon, elment a kedvem az élettől is. Rájöttem, hogy semmi kedvem velük tölteni az estét. 5 perc volt még a szállás nyitásig, amikor feltűnt Florence, én pedig kiálltam a sorból, és tovább indultam vele Arzuába, ami még 3 km-re volt Ribadisotól. Ezt a lépésemet megint nem értettem, mert a biztos szállásból elindultam a bizonytalanba, pedig már fél 2 volt, amikor tuti, hogy nem találunk szállást Arzuában...

Elmentünk a municipal (önkormányzat) féle szállásra, amiben már reggel 1o-kor beteltek a helyek. És akkor elkezdődött a kálvária. Egyik helyről a másikra mentünk, minden privát szállás betelt már, mert azokra napokkal azelőtt telefonon is lehet helyet foglalni, nem úgy, mint a zarándokszállásokon, ahol érkezési sorrend van szigorúan. Közben nekem meg nőttek a kilométerek, már lassan 45-nél tartottam a hőségben, és kezdtem érezni, hogy rosszul vagyok, és hamarosan össze fogok esni, ha nem találunk valamit gyorsan. Mindenhonnan elküldtek bennünket, és volt egy hatalmas sportcsarnok, ahova tömegével szállásolták el az embereket, mint a birkákat, egyetlen zuhanyzóval. Benéztünk, és sírni lett volna kedvem. azt mondtam, hogy na ide nem! Kell lennie egy normálisabb helynek!

Na a végén egy utolsó, nemrég nyílt privát szállásra is bementünk, aminek a garázsában végül kaptunk a földön két matracot. Benzin szag terjengett, kosz volt, és noha örülnöm kellett volna, mégis leültem a matracra, és elkezdtem sírni. Egyszerűen nem értettem magam. Hulla fáradt voltam, a 37 km is elég lett volna, nem ment a fejembe, hogy ezt miért csináltam. Egy csomó pénzbe került a koszos matrac is a benzin szagú, büdös garázsban... NORMÁLIS VAGYOK?

Sírtam egy ideig, arra sem volt erőm, hogy elvánszorogjak a zuhanyzóig, de aztán egyik pillanatról a másikra elmúlt a rossz érzés, ez is olyan hihetetlen volt. Elmentem ebédelni-vacsorázni, ittam egy lecsét, amitől aztán annyira kiegyensúlyozódtam, hogy elkezdtem egészen más színben látni a világot, örülni annak, hogy pont ott voltam, ahol, és keresni, hogy miért is vagyok én tulképp ott ahol. Elkezdtem poénkodni, amin Florence nagyokat röhögött, és azt mondta hálás, hogy vele vagyok, nélkülem becsavarodott volna, annyira kétségbeejtőnek látta a helyzetet... Azt mondta nélkülem ott maradt volna a tömegszálláson, és iszonyú rosszul érezné magát, nem keresgélt volna. Azt mondta érdekesnek találja az életszemléletemet, hogy milyen gyorsan túlteszem magam dolgokon...

... én meg elgondolkodtam, hogy vajon tényleg így van-e. És igen, bizonyos dolgokon tényleg hamar túlteszem magam, de ezek kizárólag a fizikai valóságommal kapcsolatosak, azok nem zavarnak sokáig. Ez mindig is így volt. Nem úgy a lelki síkon ért fájdalom... Az nagyon-nagyon sokáig fáj sajnos és sose múlik el nyomtalanul, ezzel is tisztában vagyok. Az igazán durva dolgok pedig életem végéig elkísérnek.)

Florence nagyon komoly lány, este elmentünk a misére, és teljesen kiakadt azon, hogy csörgő papíros cukorkát eszegettem a templomban. Azt hittem viccel, mert mosolygott, de arrébb ült a padban. Azért azt mondta szeret velem lenni, mert nem vagyok szomorú, mindig viccelek (persze pont nem volt ott pár órával azelőtt, amikor bőgtem :-)))))).

Lefekvés előtt énekeltem egy csomót Florence-nek, mert ő is megkért...