Ligonde

Ezt a napot meséltem el a legtöbbeknek, mert nagyon ütős dolgok történtek sorozatban...

2oo7. augusztus 7. kedd

Nem csörgött Attila órája, ezért 3/4 5 helyett valamivel 5 óra után ébredtem arra, hogy mozgolódás van körülöttem. És persze így egy kicsit később is indultunk el. Együtt indultunk, ami jó volt, mert nekem nem volt elemlámpám, anélkül pedig minden fának nekimentem volna a koromsötétben. Érdekes, hogy Lóri sosem zavart, ha mellettem volt, Attila viszont kicsit igen. Nem beszélgettünk, nem is forszírozta hálistennek, és addig mentünk kvázi együtt, amíg ki nem világosodott, amikor is én lekoptam.

Ami furcsa volt, de gyönyörű is, hogy megint sikerült majdnem teljesen egyedül lennem az erdőben, ami a csodával határos ebben az embertömegben. Nagyon-nagyon szép séta volt. Rengeteg gondolat és ember is megfordult a fejemben. Pl arra emlékeztem, hogy az út legelején napokig énekelgettem a Nightwish nevű banda egyik nótáját, és egyszer csak ejtettem, észre sem vettem mikor. És ma újra eszembe jutott valamiért. Aztán Tomcsi, az öcsém, aki letöltötte az összes albumukat, és milyen tök jó lesz, ha hazamegyek, meghallgatom őket. Aztán Stephanie is eszembe jutott, hogy most vajon hol járhat, találkozott-e vajon a barátnőjével napokkal ezelőtt Sarriában, mi lehet velük...

Úgy terveztem, hogy max 3o km-t gyaloglok, és ha megtetszik a hely, akkor Gonzarban maradok, ha pedig nem, akkor elgyaloglok Hospitalig, de egy tapodtat sem tovább. Nahát egyik hely rondább volt mint a másik, betonépületek a műút mellett... Időben odaértem ugyan, hogy legyen szállás, bár erősen neccesen, mégis tovább mentem, mert fizikailag taszított mindkét hely. Hospitalnál találkoztam Attilával, aki elsőként ült a sorban, csábított, hogy maradjak ott, de otthagytam őt. Meg sem álltam Ventasig, ami Hospitaltól 2 km-re található, és ahol csak privát szállások voltak, amit meg nem tudtam volna megfizetni - meg nem is akartam őszintén szólva.

Úgyhogy immár kicsit kimerülve és rosszkedvűen és elég kevés reménnyel amiatt, hogy elég későre járt az idő a szállás biztosítottságát tekintve - már 1 óra volt, és a spanyol tömegben 11 után érni valahova egyenlő volt a hajléktalanság kockázatával - továbbmentem Ligondéig, ami újabb 5 km. Fáradt voltam, nagyon éhes, szerettem volna fürdeni és a ruháimat is kimosni. Útközben volt egy kőkereszt (Galíciában egyébként két jellemző helyi sajátosság van: a kétoldalú, faragott, gyönyörű kőkeresztek, amiknek az egyik felén Jézus, a másikon pedig Mária található, és a díszes magtárak), amihez odamentem, átöleltem, nekitámasztottam a homlokomat, és kértem egy darabka padlót egy konyhában, ahova letehetem a polifoamomat meg a hálózsákot; egy tányér meleg ételt; és fürdési illetve mosási lehetőséget, esetleg meleg vízzel az előbbit, ha nem lenne túl nagy gond...

Odaérve a szálláshoz hatalmas tömeget láttam - ingyen kávét osztogatnak ezen a helyen a zarándokoknak, koca-caminósoknak és turistáknak. Minden cseppnyi reményem elszállt. A füzetke azt írta, hogy 16 körüli férőhelyes a hely, látva a sisere-hadat nem gondoltam, hogy terem nekem még babér itt... Lerogytam a hospitalera (Eva a neve) melletti székre, és elgyötört arccal kérdeztem, hogy ugye van még egy hely számomra? Merthogy tutira nem tudok továbbmenni. Azt mondta legnagyobb megrökönyödésemre, hogy igen, még egyetlen hely van, az utolsó. Majd megkérdezte, hogy vegetáriánus vagyok-e, mert egy egy tányér ételt kap mindenki, és akkor nekem majd külön főznek...Akkor már nagyot néztem. Aztán odavezetett a garázshoz, ahol a számomra kiutalt matrac majd lekerül éjszakára a földre, és amint beléptünk, a hangszóróból a Nightwish nóta szólt... De a lelki tőrdöfést, ami után kirohantam bőgve az adta meg, amikor átmentünk az ebédlőbe, ahol ott állt Stephanie...

Kimentem enni egy kerítés tövébe, ahol épp egy tehenet hajtottak befelé, aminek akkorára dagadt mindkét térde (a tehénről van szó), mint 1-1 focilabda. Szeretett volna megállni kicsit, de a gazdája hátulról ütötte, így keserves bőgés közepette folytatta a fájdalmas utat, én meg akkor határoztam el, hogy soha többé nem eszem húst. Eddig sem ettem sokat, de azért ne kínozzanak egy állatot se, hogy én jól lakjam... Akkor az is megfordult a fejemben, hogy tejterméket sem akarok már, de azt úgysem fogom tudni tartani.

Egy kevés alvás után volt egy közös ima és sütizés. Beszélgettem egy Elen nevű lánnyal, aki annak az Agape nevű evangélikus szervezetnek dolgozik, amelyik fenntartja ezt a szállást. Elmondtam neki a mai történéseket, aztán visszamentem a kereszthez köszönetet mondani vacsi előtt. Amikor visszajöttem, kinn a füvön ültek néhányan Eva vezetésével, rögtön odahívtak maguk közé. Szeretetteljes volt a légkör, megismerkedtem néhány érdekes figurával, pl egy fura görög fickóval, aki már visszafelé járja az utat, és egyenesen Rómába zarándokol a Caminóról, majd Jeruzsálembe. Volt éneklés, és megkértek, hogy énekeljek nekik valamit, de én annyira szégyenlős vagyok, visszautasítottam, tiszta hülyeség... (Bezzeg akinek szívesen énekeltem volna, sose kért meg.)

Vacsoránál Eva kérte, hogy üljek mellé. Szemben Steph ült, Eva másik oldalán pedig egy spanyol fickó (aki - jajj a szegény! - Mallorcán lakik :-)))), akinek a karkötőjét erősen stíröltem. Megkérdeztem, hogy honnan van, mire mondta, hogy Rabanalból, ami kb kétheti séta visszafele :-))). Mondtam na akkor nem lesz ilyen karkötőm. Erre levette a kezéről és nekem adta. Stephanie egyébként nagyon rendes volt, mert megengedte, hogy két sms-t is küldjek Barbusnak a telefonjáról.

Vacsi után (én voltam az egyetlen vegás, nekem tényleg külön főztek) volt egy sztori-mesélős összejövetel, ahol mindenkinek mesélnie kellett egy sztorit az útjáról. Én a Cruz de Ferros történetet meséltem el, a görög srác pedig előadott egy vicces történetet egy bárról, ahova már pár napi koplalás után került, és csirkét rendelt, amit úgy zabált fel, mint egy ősember. Az ott játszó darts-osok kezében is megállt a darts, a báros néni meg ugyanazt a poharat mosogatta mechanikusan, amíg ő be nem fejezte az evést, és végül nem kellett fizetnie sem :-DDD. Elen azt javasolta, hogy meséljem el a többieknek a ami nap történéseit, mert szerinte jó kis történetek...

Lefekvés előtt megkaptam Steph zseblámpáját, merthogy nekem ugye olyanom nincs, amivel reggel biztonságban el tudok indulni a sötétben és nem töröm ki a lábam az első lépésnél (délután elsétáltam egyébként a következő faluba, mert csak ott van templom, ami zárva volt, és az útvonal egy csini kis lábtörős lejtőcskével kezdődik...). Megkértem egy olasz lányt, hogy ébresszen fel reggel, és Steph egyszer csak megjelent a saját hálózsákjával (neki nem volt rá szüksége, mert ő gyors volt és nem a garázsba szorult, hanem puha-pihe megvetett ágyikóba az egyik szobában). Szükségem is volt a zsákra, mert iszonyú hideg volt éjjel még kettővel takarózva is. Több mint egy óráig tartott, míg sikerült felmelegítenem a lábamat.

Fura, hogy két napja beszélgettünk Lórival arról, hogy még igenis, így a vége felé is történhetnek nagy dolgok az úton... hát ekkora asszem egész úton nem történt ilyen koncentráltan, mint ma.

Megint teli vagyok várakozással.