Santa Irene

2oo7. augusztus 9. csütörtök

Egy darabig együtt sétáltunk Florence-szal felváltva énekelgetve és beszélgetve mindenféléről, aztán ő lemaradt.

Fáradt voltam, rengeteg ember volt az úton, és nem tudtam sietni, ami bosszantott picit. Egy ponton utolért Attila (ő Ribadisóban aludt a kertben), aki eltérített az eredeti úticélomtól, és már nagyon korán Santa Irenében ragadtam. Vicces, hogy a tavalyi lányok azt tanácsolták, hogy na csak ott NE szálljunk meg :-)))). Ez (is) a sors fintora. A meggyőző érv amellett szólt, hogy ezen a szálláson 36 hely van, a következőn pedig 12o, spanyol megszállással (hehe... szó szerint)... a számok önmagukért beszéltek. Ez valahogy meghittebbnek is tűnik itt, bár miért is ne lehetne meghitt egy tömegszállás is persze. Én voltam a második a hátizsákok sorában, és most már úgy voltam a dologgal, hogy az a tuti, ami fix :-D.

Attilával vicces fogadást kötöttünk egy pakli kekszben (amit szépen el is vesztett), amikor a két olasz lány és Kitty, Eric útitársai elhaladtak mellettünk. Ő azt mondta, hogy Eric még csak most fog jönni, én azt mondtam, hogy már rég elhaladt. Később kiderült, hogy már két napja elhaladt.

Azután találkoztam Olivier-vel, Jean-Marie-val és Phillippel - ők a két idősebb francia, akik mellett nap mint nap elrohantam, és akik mosolyogva köszöntek. Stephaniet és a barátnőjét várták, és elmondták, hogy kinn alszanak az erdőben.

Este kiültem naplót írni a szállás melletti asztalhoz, amikor Stephanie termett ott a semmiből, és meghívott a csapathoz egy erdei misére, amit Olivier tartott, meg egy közös utolsó vacsorára, szintén az erdőben. A mise nagyon szép volt (Attila lecseszett, hogy miért nem szóltam neki, ő is jött volna. Hát... egyáltalán nem jutott eszembe, hogy hívjam), imádkoztunk Jean-Marie feleségéért, aki nemrég halt meg rákban, és ez már a második házassága volt J-M-nak. Az első ugyanígy végződött... nem csodáltam, hogy sírt.

Az jutott eszembe, hogy annyira fog hiányozni ez a kézzel fogható szeretet és kedvesség, amit az ember vadidegenektől kap a Caminón nap mint nap. Akárcsak egy mosoly szintjén. Annyira mosolytalanok az emberek otthon, elkeserítő. Hiányozni fognak a zarándok társak, a mosolyok, a beszélgetések, a gyönyörűséges tájak, a gyaloglással egybekötött meditációval eltöltött órák, a templomok, a bennük lévő energiák, a falvak és a városok is talán... a hegyek, az erdők, az egész út békessége, és az a változás, ami végbement bennem az egy hónap alatt. És a rutin is. MINDEN!!!

(Itt jön a megjegyzés: a gyaloglást idén nyáron is alaposan bepótoltam, a 6 hét nyári programokból 4 magyarországi tájakon zajlott (illetve még nincs vége, jövő héten még ismét eltűnök a Bakonyba egy utolsó töltekezésre :-)))), és csak 2 hét külföldi városokban. Másfél hét masszív gyaloglással telt gyönyörű vidékeken és kicsi hegyi falvakban (a Cserhát-Börzsöny-Pilis-Bakony hegyeiben), békességgel, meditációval. Azt hiszem ezt nem is lehet már mellőzni, ha az ember megérezte... És ahogy elnézem, a caminós társaim nagy része újra nekivág a gyaloglásnak évről évre valamerre, mint Zsuzsiék a magyar Caminóval előttem egy hónappal. Szerencsés vagyok, azt hiszem...)