Monte del Gozo

2oo7. augusztus 12. vasárnap

Reggel arra ébredtem, hogy Alice feje kb 2o centire van az arcomtól. Aztán kutakodott a zacskóim között, hátha talál valami kaját. Kiderült, hogy van egy forrás a parton, ahol lehet mosakodni meg fogat mosni. Csak reggel láttuk igazán milyen elképesztően szépséges helyen aludtunk.

Mivel csak 3/4 12-kor indult az első busz (a vasárnap induló mindössze 3-ból...) elhatároztuk, hogy stoppolunk vissza Compostelába. Még este megegyeztünk, hogy 9-kor elindulunk, na ebből Barbus kávécskája meg szokásos laza tempója miatt fél 1o lett. Igazából azért akartunk picit szaporázni, mert oda akartunk érni a deles misére, ahol az irdatlan nagy füstölőt lengetik (egyébként ennek igazából a középkorban volt jelentősége, amikor is a füstölővel fertőtlenítették a népet. Most már inkább csak kuriózum. Na szóval ezért szerettünk volna időben indulni. Kicsit el volt varázsolva Barbikám az időt illetően. Az ugyan igaz, hogy ha azonvást felvesz minket egy viszonylag gyors autó, ami egyenesen Compostelába tart, akkor valóban elég 2 óra... :-))))))) meg lehet nézni a térképen, a lehetetlennel határos. Azzal próbált győzködni, hogy 1o-kor is bőven elég elindulni. Hehe.

Tehát elindultunk, és már a második autó megállt, és elvitt minket 17 km-t. Aztán át kellett gyalogolnunk a városon, és egy kisbuszos vett fel minket. Ő nagyon szimpatikus volt az alternatív - egyébként teljesen kopasz - fejével, gyönyörű zene ment a kocsiban, és hatalmas képkereteket pakolt arrébb, hogy beszállhassunk. Nyugalom és valamiféle megnyerő energia áradt belőle. Sajnos egyáltalán nem tudott angolul, azért néha beszélt hozzánk.

A következő fuvaros is egy kisbusszal érkezett, bár vele csak 7 km-t tettünk meg (ennél a pontnál kezdte Barbus belátni a fatális tévedést... :-)))). Amikor kinyitotta a hátsó ajtót, egy kutyával találtuk magunkat szemben, aki az ülések előtt feküdt. A tálja egyből kiesett a kocsiból, ahogy kinyílt az ajtó - üvegből volt, nem valami praktikus. Ő is nagyon kedves volt, kicsit tudott angolul. Egyszer csak megálltunk, kipattant a kocsiból egy bankautomatánál, simán ott hagyott minket a kulccsal a kocsiban.

A következő két autót házaspárok vezették. Az első egy francia pár volt, ők egész messzire elvittek minket (Murosig), és amikor kitettek minket, azonnal megállt egy spanyol pár, ahol a férjet Jesusnak hívják. Tudom, hogy hülyeség, de ezen mindig picit fenn akadok. Ők 1o km-rel Compostela előtt tettek ki. Egyszer Jesus belehajtott egy árokba, ki kellett szállnunk, és kitolnunk onnan az autót, jó kis móka volt! :-D

Az utolsó fuvart egy copfos- fülbevalós, tetovált, piercinges, Frank nevű, bohém angoltól kaptuk, aki bevitt minket az autóbusz állomásra. Na ő elképesztő jó fej volt a liverpooli dialektusával! Elmeséltem neki a hippikkel kapcsolatos előítéleteimet, mire megjegyezte, hogy én is pont úgy nézek ki, mint egy hippi :-DDD. Ami érdekes volt, hogy vele kapcsolatban már egyáltalán nem voltak előítéleteim, pedig na ő aztán egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy átlagos figura.

Nagyon izgalmas volt ez a két nap, és most nem tudom elképzelni, hogy valami hasonló ne legyen benne a hétköznapjaimban ezután is már.

A buszpályaudvarról a város felé tartván kerestünk egy bárt, ahol Barbi lecsézni akart. A pincérnő nagyon barátságtalan volt velünk, amire Barbi ugrott, én viszont csak nem értettem. Azt tudtam, hogy nem velünk van baja, hiszen nem tettünk neki semmi rosszat. Aztán amikor legközelebb kijött, akkor már sírt. Adtam neki egy barackot, hogy kicsit jobb kedve legyen, amin nagyon meglepődött, de elfogadta.

Amikor beértünk a városba, elmentünk szuvenírt venni, aztán egy térre ebédelni, majd külön utakon jártunk az esti, fél 8-as miséig. Megbeszéltük, hogy a templomban találkozunk. 3/4 órával előbb odamentem, és beültem. Arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy nincs ott Lóri, mert milyen jó lenne, ha részt vehetnénk közösen egy misén, ezzel zárva le a vándorlást. Amikor felnéztem, megláttam a nagy haját néhány széksorral előttem. Annyira megörültem! Odaültem mellé, és elmeséltük egymásnak mi minden történt azóta, hogy elváltunk Samosban. Aztán megérkezett Barbus is.

Mise után Lóri elkísért minket egy darabig, mert mi nem maradtunk a városban, hanem visszamentünk Monte del Gozóba, a tömegszállásra, ahol Barbi két napja megszállt. Ez azért volt praktikusabb, mint Compostelában aludni, mert del Gozo közel van a reptérhez, nekünk pedig reggel 7-re ki kellett menni a reptérre, és úgy döntöttünk, hogy kisétálunk (kb 7 km) korán reggel. Compostelától pedig kb 12 km-re van a reptér.

El Gozo egyébként nem is annyira szörnyű, mint amilyennek az ember elképzel egy 8oo fős tömegszállást. Szinte senki nem volt benne. Hárman kerültünk egy nyolcágyas szobába, egy dél-koreai lánnyal, aki szegény alig tudott menni a bokája dagadtsága miatt. A kijárathoz nagyon közel kerültünk egyébként, ami azért jó, mert hihetetlen nagy területen helyezkedik el a komplexum, és így reggel nem kell plusz kilométereket rónunk, míg kikerülünk belőle.

Megkérdezte a szobatársunk, hogy mit érzünk most, hogy vége a Caminónak. Én azt mondtam, hogy szomorúságot, mert sok dolog és ember hiányozni fog, de ugyanakkor változást is.