Barbadelo

2oo7. augusztus 6. hétfő

Mára elég sokat terveztem haladni (3o km), úgyhogy 1/4 6-ra állítottuk az órát, és 6-kor pontban elindultunk Lórival. Végig erdőben haladtunk, felfelé Samos monostorig nehéz volt de gyönyörű. 8 körül értünk Samoshoz, Lóri ott maradt. Vicces, hogy a szállás csak délután fél 3-kor nyit... mit fog addig csinálni Lóri? Mindegy, ittunk egy lecsét, aztán én továbbálltam.

Fantasztikus séta volt, mostanában a legek legje. Majdnem végig teljesen egyedül voltam az úton, mert a Triacastelából indulók közül úgy tűnik mindenki a rövidebb utat választotta, ami elkerüli Samost, és 6 km-rel rövidebb is. Akik pedig Samosban aludtak tegnap, már réges rég elindultak, más albergue meg nem volt a közelben. Hűvös volt és lógott az eső lába, de nem esett. Annyira egynek éreztem magam a fákkal, a bokrokkal, az úttal... érdekes érzés volt. Még valamelyik nap mondtam Lórinak, hogy olyan rossz, hogy mostanában egy ideje nem érzem azt a közelséget a természettel, Istennel, mindennel, mint az első két hétben. Azt mondta, hogy az lehet az oka, hogy annyira benne élek és teljes egységben, hogy már fel sem tűnik. Ezt ma újra megtapasztaltam, minden percben Istenben élek, nyugalomban, békében.

Arról is szó volt tegnap, hogy milyen rossz, hogy nemsokára vége. Szerinte nem rossz, elegünk lenne belőle egy idő után. Most majd az itt tanultak hasznosítása következik. És azért az az élet, amit mi itt a Caminón éltünk eddig eléggé steril burok volt, úgyhogy az is jó, hogy a megjelent turistákkal, tömeggel, zajjal, figyelmetlen emberekkel a Camino szinte átvezet a valódi életbe, ami ugye egyáltalán nem steril, még csak nem is burok, sőt!

Sarria városka nem tetszett. Úgy volt, hogy ott maradok, vagy ide jövök. Késő volt, mégis amellett döntöttem, hogy tovább jövök. Barbadeloban 18 férőhely van a szálláson, és már eleve sokkal többen voltak előttem, amikor ideérkeztem. Maradtam mégis, mert valami azt súgta, hogy maradjak. Úgy voltam a dologgal, hogy akár a teraszon is elalszom, csak legyen valami a fejem felett, hogy ne lepjen be a harmat reggel. Fél 1-re értem ide, és 1-kor nyitott a szálló. Megérkezett a házigazda, és azt mondta, hogy csak azokat fogadja be, akik Triacastelából vagy messzebbről érkeztek (3o+ km ugye), és nem Sarriából (5 km-re a szomszédban), gyalog és nem autóval (rengeteg spanyol csinálja ezt. Felkelnek jó későn, bevágják magukat a kocsiba, és odaautókáznak a legközelebbi szállásra, és elveszik a szállást előled, aki legalább 3o km-t gyalogolsz full pucc-parádéban, bazi nehéz zsákkal a hátadon), bizonyítottan hátizsákkal együtt (na ezt is csinálják. Ők gyalogolnak kb 5-max 1o km-t, de a kétkilós - nem több! - zsákjukat taxival a szállásra küldik). Ettől nekem leesett az állam, és hihetetlenül tudtam tisztelni azt a nőt. Merthogy erre páran rögtön elcuccoltak a sorból: a hátizsák mentesek és a sofőrök. Valamint azt is mondta, hogy a betegek is távozzanak, hogy ne fertőzzék meg a többi zarándokot. Na erre a legelső helyen álló lány is kiállt, mert beteg volt, és vele együtt még kb 5-en a barátai, akik szolidaritásból vele mentek. Így viszont én épp a 18-ik lettem... Hihetetlen. Amikor az ösztöneim azt mondják, hogy menni kell, akkor mindig kiderül később, hogy miért kellett menni, amikor meg azt mondják minden valószínűtlenség és őrültség ellenére, hogy maradjak, akkor meg annak is oka van... pl hogy mégis jut szállás. (Egyébként ha az ember egységben van a természettel, vagy Istennel, akkor kételkedés nélkül sokkal könnyebben hallgat az ösztöneire, és sose bánja meg, ezt tapasztaltam.)

Na és még egy érdekes dolog történt. Itt volt az a pasas is, aki Villafrancában ordítozott a szobában este, és akit ezért másnap reggel nem hagytunk aludni. Elfoglalt egy ágyat, aztán arra lettem figyelmes, hogy nagyon beszélget a szállásadóval, aztán veszi a cók-mókját és távozik. Hát kiderült, hogy autóval érkezett a drága (csoda így, hogy akkor este nem volt fáradt, volt ereje ordítozni?), ezért mennie kellett. Tényleg így van ez basszus: mindenki azt kapja, amit ad. Mindenki. Nem kell ezen görcsölni, meg majd én megtanítom azt a rohadtat az igazságra, megleckéztetem, nem. Az élet mindenkit szépen megleckéztet, és mindenki visszakapja, amit másoknak okoz. Lehet, hogy nem pont a szemünk előtt, mint ebben az esetben, mert ezek a karma kulissza titkai, de abban meg lehet nyugodni (ha valaki esetleg nyugtalan lenne emiatt :-)))), hogy a karma törvénye alapján mindenkire visszaszáll a saját cselekedetének a következménye. Nekem ez most megnyugtató... Kár, hogy nem tudok majd a dologról, de így látatlanban is teljesen megfelelő.

Most kezdem felfogni, amit Lóri már egy ideje próbál tanítani nekem: ha jön valami fájdalom vagy nehézség, fogjam fel feladatnak és tanításnak, és ne meneküljek el előle, mert a fájdalomra figyel oda igazán az ember, nem az örömre, abban csak lubickol. Tényleg így van ez, a testünk is akkor fáj, ha beteg, amit meg kell gyógyítani, a lelkünkkel sincs ez másképp. Elmentem a templomba, ahol megint nagyon erős energiákat éreztem. Gyógyítottam a bokámat és a térdemet és a lábujjaimat, és amikor kijöttem rendesen tudtam járni.

(Itt közbevetem, hogy ami nagyon érdekes: tegnap jöttem vissza a magyarországi Caminoról - Via Margaritarium a becsületes neve - (illetve egy kb 25o km-es, Mátraverebélytől Tokodig tartó szakaszának a megtételéről), ahol ugyanúgy a negyedik napon gyulladt be a kislábujjam, mint a Caminón tavaly. Aztán emikor elmeséltem Zsófinak ezt - ő Lóri barátnője -, azt mondta gondolkodjam el, hogy a negyedik nap vajon mit jelenthet nekem, merthogy neki is a Caminón két éve a negyedik nap volt legrosszabb...

Aztán azon is elgondolkodtam, hogy mennyire jó lehet, ha az ember társa nagyrészt azokat a dolgokat szereti, amit ő, mert akkor azt együtt is lehet akár művelni, mint akár Zsófi-Lóri vagy Zsuzsi és Michael, akik együtt voltak a Caminón két éve, és egy hónapja a Via Margaritariumon is, és mindannyian hihetetlenül nyitottak mindenféle újra, és főleg egymás dolgaira. Ja, és mellesleg erősen ezoterikus beállítottságúak persze, ami egyrészt látszik is rajtuk, mert nem csak azon a szinten érdeklődnek, mint mondjuk én a németalföldi festészet iránt, hanem életformájuk, másrészt pedig együtt tudnak benne haladni, mert folyamatosan haladnak, akarnak is haladni, és azt meg is tudják egymással beszélni úgy, hogy mindketten pontosan értik miről van szó.)

Most hirtelen az villant az agyamba, hogy tegnap azon gondolkodtam, hogy le akarom járni a római és a jeruzsálemi zarándok utat is, és pont tegnap Lóri ugyanezt mondta pár órával később. Nagyon egymásra hangolódtunk az utóbbi napokban, dehát ez nem csoda, hiszen ha az ember sok időt tölt el valakivel, akkor ráhangolódik (csak ezt nem szabad összekeverni a szerelemmel sok esetben, mert messze nem az, mint már az párszor kiderült akár az én esetemben hm... Most persze erről szó sincs, csak érdekes, hogy olyan emberekkel is össze tudunk hangolódni lelkileg és szellemileg, akik pedig szóba sem jöhetnének mint párkapcsolat). Érdekes az is, hogy ma egyáltalán nem volt nehéz elválni tőle, nem úgy, mint a harmadik napon az út elején. Már ideje volt, éreztem, és meg is fogalmazódott bennem ez is tegnap.

A következő érdekes történés az volt, amikor egy koreai fickóra gondoltam, aki az egyik városban pantomimozott az utcán (így keresi a szállásra és kajára valót), és egyszer egy hajgumit is kért tőlem. És abban a pillanatban, hogy rágondoltam, megjelent a szállás előtt.

Itt egyébként minden így működik. Teremtünk a gondolatainkkal. Persze otthon is nyilván így működik ez, csak otthon sok az egyéb sallang, csomó probléma - vagy annak hitt esemény -, ami elvonja a figyelmünket, elbizonytalanít és megrendíti a hitünket. Otthon valahogy az ösztöneinkre sem merünk ennyire szabadon hagyatkozni, mert nagyobbnak tűnik a veszteség, ha nem jön be a dolog. Azt kell itt gyakorolnunk, hogy arra az állapotra emlékezzünk, ami itt körülvesz bennünket. Arra a bizonyosságra, amivel minden ösztönös döntésünk bejött. Otthon sem működnek más energiák, csak rá kell csatlakozni a csatornára, ahhoz meg persze valahogy meg kell teremteni ugyanazt a csendet, mint ami itt adott. Mostmár tudjuk hogyan kell, ez a természetes állapotunk itt, a folyamatos teremtés, a ki sem mondott vágyaink vagy gondolataink szinte azonnali teljesülése, a mindenséggel való folyamatos egység és kapcsolat és párbeszéd is. A kéréseink meghallgattatása, a kiteljesedettség és a végtelen lehetőségek. Nyugalom, tudatosság, szabadság.

Azt mondta Lóri, hogy még mindig várhatunk nagy dolgokat a Caminótól, hiszen itt a percek hónapoknak mérhetők az analógia miatt, és ahhoz, hogy az ember meghaljon vagy megismerjen valakit, egyetlen pillanat is elég. Lehet, hogy nem pont azt kapjuk az úttól, amire a szívünk mélyén vágyunk, hanem valamit, ami eszközként közelebb visz ahhoz, hogy elérkezzen. Már eddig is olyan sokat kaptam a Caminótól... mi jöhet még?

Most nagyon jó itt. Barbi sincs, ő valószínűleg Sarriában alszik vagy még visszább. Az Attila nevű srác van itt, akit ismerek, de ő egyáltalán nem áll hozzám közel. Rajta kívül még egy pár ismerős arc, idősebbek, de senki olyan, akit megszerettem volna. Nap mint nap találkozom velük, csak mosolyogva köszönünk egymásnak, amikor elviharzok mellettük :-))))). Most egyáltalán nem hiányzik a beszélgetés, emésztem az utóbbi napokban elhangzottakat. Semmilyen sürgés nincs bennem, csak békesség.

:-)))))