3/4 5-kor keltünk, 1/4 6-kor indulás. 3/4 7-re értünk a reptérre. Becsekkolás után elmentünk az utolsó galíciai lecsére. Érdekes, hogy már egyáltalán nem találkoztunk ismerősökkel, mintha mindenki eltűnt volna.
Barcelonában bebuszoztunk a városba a reptérről. Barbi még felfért a buszra, én már csak a következőre. Csak reméltem, hogy emlékezni fog hol kell leszállni. Nem volt gond, ott állt a megállóban. Csavarogtunk kicsit, és szereztem egy térképet, mert nem volt nagyon sok időnk, és mindenképp el akartam menni a Sagrada Familiába, ami régi álmom.
Simán odataláltunk, útközben találkoztunk egy-két Gaudí-tervezte épülettel, fantasztikus őket a saját szememmel látni, nem csak képen. Nagy rajongója vagyok Gaudínak. A templom először kicsit csalódás volt, mert kissé drágállottam a jegy árát ahhoz képest, ahogy fel van állványozva az egész kívül-belül. Ettől még gyönyörű persze, és azt beszéltük meg Barbussal, hogy ha a jegy ára a továbbépítésre fordítódik, akkor ennyivel mindenképp szívesen hozzájárulunk az ügyhöz. Az úton talákoztunk sárga nyilakkal. Az egyik caminós útvonal Barcelonából indul. Nekünk nagyon jó volt látni, kicsit prolongálta a zarándokutat, boldogsággal és az ismerősség érzésével töltötte el a lelkemet.
Csavargás közben találtunk egy templomot nyitva, bementünk, és jó sok időnek kellett eltelnie, hogy észre vegyük, hogy pont egy Szent Jakab templomba tévedtünk be... Olyan ismerős volt az oltár figuráján a kagyló. Ez meg olyan érzés volt, hogy az a szellemiség, amiben az elmúlt 5 hétben léteztünk, látható jelekkel velünk van - és velünk is marad. Már rég nem hiszek a véletlenekben, és az, hogy sárga nyilak vezettek a vonatállomáshoz, eltéveszteni
sem tudtuk, meg az, hogy pont a Szent Jakab templom volt, amibe betévedtünk... több volt, mint megrendítő. Bárcsak örökre velem maradna az, amit itt kaptam az elmúlt hetekben. Az a nyugalom, békesség, szeretet, odafigyelés, elengedés, ami azelőtt sohasem volt ennyire kézzelfoghatóan testet öltött... És az elfogadás persze: annak az elfogadása, hogy mindig minden változik, minden bizonytalan az életben, és ez ugyanolyan jó és örömteli lehet, mint az, hogy nap mint nap fogalmunk sem volt arról, hogy milyen helyen szállunk meg, lesz-e egyáltalán szállásunk, kikkel találkozunk az utunk során, milyen élményeket és érzéseket kapunk, milyen tájakat látunk... a teljes ismeretlen. És ez sosem volt baj, sőt! Izgalmas volt. És ez ilyen is lehet, csak ki kell nyitnunk magunkat, a szemünket és a szívünket, és félelem nélkül átadni magunkat az áramlásnak, a változásnak és annak a bizonyságnak, hogy bármi is történik: minden jó felé halad. Bízni kell abban, hogy a gondviselés, a mi személyes Caminónkon, ami most kezdődik majd csak igazán, ugyanúgy össze fogja rendezni az életet ezután is, mint ahogy nap mint nap eddig is megtette. Pl amikor szállást kértem, és az enyém lett az utolsó hely nem is egyszer, vagy amikor valakire gondoltam, és megjelent az illető. Ez most sem lesz másképp, csak más lesz hozzá a körítés:
Ott lesz a munka - ami itt a gyaloglás volt. Itt a gyaloglásnak max csak
annyi volt a tétje, hogy eljusson a kitűzött céljáig egyik helyről a másikra, de hát ez a munkában és az életben sincs másképp: KI KELL TŰZNI CÉLOKAT, újra és újra. És aztán ezeket el kell érni, hogy ne váljon rutin-szerűvé és unalmassá a létezés. Ott lehetnek aztán az anyagi problémák, amik itt nem merültek fel.
Ott lesz a környezet, ami olyan emberekből áll, akik esetleg nem értenek meg, mert nincsenek olyan tapasztalásaik, mint nekem, vagy nem zajlottak le bennük soha drámai változások. Bárcsak annyira erős lenne bennem ez az érzés, hogy ha magamhoz felfelé húzni nem is tudom őket, de legalább szilárdan álljam a sarat ezen a megtapasztalt szinten, és ezzel a rezgéssel tudjak létezni köztünk, szeretettel, megértéssel, odafigyeléssel, türelemmel. És legalábbis ne zuhanjak le.
Már nem tudom ugyanúgy élni az életet, mint azelőtt, mintha semmi nem történt volna az úton. Muszáj nyitottnak maradnom, és olyannak, amilyen lettem. Bárcsak mindig megmaradna ez az egységélmény Istennel, az emberekkel és magammal a hétköznapokban is... Az aggodalom mentesség állapota, a biztos tudat, hogy még ha nem is úgy tűnnek a dolgok, ahogy látni szeretnénk őket, rendbe jön minden, mert a mindenség harmóniára törekszik, és nem véletlenül történnek úgy a dolgok, ahogy történnek. Azt még mindig tanulnom kell, hogy teljes bizalommal, nyitottsággal és szívvel rá merjem bízni magam a gondviselésre. Gyakorolni kell azt, hogy az ember csak kér, világosan kifejezve a kérését, és vár. Nem rinyálva, hanem teljes hittel és bizalommal. Mert ha valóban szükségünk van arra, amit kértünk, tuti fix megkapjuk. Ezt számtalanszor megtapasztaltam a Caminón napi szinten, és ezután is így lesz. Bízni kell, és elengedni minden kétséget. Vagy ha nem tud nem rinyálni, akkor meg szeretettel elfogadni ezt a tényt. Ha köröket fut, hadd fusson. Egyszer majd megunja, ha rájön, hogy a körön kívül még sok minden más is van, amivel próbálkozni lehet. Meg az is fontos, hogy ne vegyük túl komolyan ezeket a köröket.
Azt is szeretném, ha ezeket az ösztönös, intuitív megérzéseket jobban figyelembe venném a jövőben. Azt az érzést pl, hogy csinálnom KELL valamit, ami ellent mond a józan észnek, de erős a késztetés. Nem tudom az okot, csak később áll össze a kép, de tennem kell a dolgot, akkor meg is tegyem. Biztos a hétköznapi életben is vannak ilyenek, csak hajlamos az ember figyelmen kívül hagyni, mert annyi feladatot kell az agyunkkal megoldani, nem marad tér az intuíciónak. Bárcsak ez a képességem, vagy az erre való odafigyelés megmaradna. És persze a gyógyító erő is, meg annak a megérzése, hogy mi rezdül egy másik emberben, akivel találkozom.
Úgy gondoltuk, hogy az utolsó vonattal jövünk Gironába, de nagyon fáradtak voltunk, ezért elindultunk jóval hamarabb, és végül az egy órával korábban induló vonatot is elértük, ami 3/4 1o-kor volt Gironában. Ott kiderült, hogy még egy busszal is menni kell, mert a reptér még valami huszonvalamennyi kilométer, és azzal, hogy ezt a vonatot csíptük el, pont elértük az utolsó buszt, ami 1o-kor indul... Reggel pedig nincs korai busz. Nekem a hátamon futkosott a hideg, Barbi pedig bőgni kezdett, hihetetlen ez a védelem...
Megágyaztunk a reptéren a földön. Már pont elaludtunk (rajtunk kívül még sokan voltak földön alvók), amikor két idióta spanyol ordítva elkezdett a földön fekvő emberek között focizni valamivel. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak nekik, amire csak legyintettek, és ugyanúgy folytatták. Akkor egy reptéri dolgozó pedig kizavarta őket, hogy kinn játszanak. Akkor meg lekushadtak a cuccukra, amin meg röhögnöm kellett, ami meg nem tetszett nekik. Valahogy olyan a mentalitásuk, azt figyeltem meg az utolsó héten, amikor rengeteg spanyollal találkoztunk, hogy semmibe vesznek másokat, mintha mások nem is léteznének. Azt csinálnak, amit csak akarnak, akkor, amikor akarják, akár nyakon öntenek vízzel, észre sem veszik, vagy reggel fél 6-kor kiabálnak egy húszfős szobában, ahol legalább 15-en még aludnának... Fel sem tűnik nekik, hogy esetleg másokat zavarnak. Hihetetlen. Na EZ biztosan nem fog hiányozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése