Santiago de Compostela

2oo7. augusztus 1o. péntek

4-kor keltünk Attilával, 3/4 5-kor indultunk. Hát... nagyon kalandos volt, megint volt egy pont, amikor nem értettem magam, hogy miért csinálom... Attila ugyanis előre rohant a vaksötétben, mert azt mondta, hogy benne van a bugi a lábában... az egyetlen jól működő zseblámpával lelécelt. Stephanie elemlámpája már nagyon gyatra állapotban volt, a telefonomnak erősebb fénye lett volna, ha nálam van, és most milyen jól jött volna basszus!

Iszonyú sötét volt, az orromig nem láttam. Elindultam a műúton, rettenetesen féltem, és egy idő után már azt is kívántam, hogy bárcsak Liberót tettem volna be a gatyómba. A jelzés egy idő után letért, és felfelé a hegyre vezetett, egy földútra, egyenesen be a koromsötét erdőbe. Azt hiszem életemben nem féltem még ennyire. A zseblámpám egyre csak halódott, már 1o centire se világított előttem, folyton nekimentem a fáknak (az erő sajnos nem volt velem, illetve nem úgy, mintha dzsedáj lettem volna, akik bekötött szemmel is le tudják pisilni a repkedő legyet...) hát én kidüllesztett szemmel is bevertem a fejemet egy párszor a fákba. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy leülök, és megvárom, míg a.) feljön a nap, vagy b.) arra jár valaki egy fényszóróval. De attól is tartottam, hogy kockára fagyok, ha megállok, úgyhogy rendületlenül mentem tovább, remélvén, hogy majd csak történik valami.

Arca-ban szembejött velem egy erősen középkorú spanyol férfi (a nevét is megmondta: Jose-Manuel, de ennél többet nem tudtunk kommunikálni, mert nem beszélt angolul), mert látta a kezemben az elemlámpát... ami neki egyáltalán nem volt. Így végülis én jobb helyzetben voltam, mert igaz, hogy az enyém már nem működött, de legalább volt! Neki nem is volt. Először nem is értettem mit akar, és az erdőben picit tartottam is tőle, de együtt tovább indultunk, és amikor leesett neki, hogy nem én vagyok a jackpot a lottón a pislákoló lámpámmal, akkor sem szaladt el (hehe... nem is tudott volna messzire szaladni a sötétben), hanem előszedte a mobiltelefonját, és azzal világított. És én nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy az utamba küldte őt.

Ez egyébként egy érdekes "Ne ítélj!" lecke volt. Megszólalt a telefonja, és én megvetően megkérdeztem, hogy a Caminóra minek telefont hozni... Aztán kiderült, hogy csak ébresztőre volt állítva (egyébként sem hiszem, hogy hajnali fél 6-kor bárki hívogatná őt, hacsak nem egy megszállott telefonbetyár, ami azért lássuk be, hogy kicsi eséllyel indul), aztán meg nagyon is jó volt, hogy ott volt az a telefon-fényforrás ugye... Rögtön átértékeltem a hirtelen ítélkezést. Mindig ezt csinálom. Rögtön ítélkezem, ritkán gondolkodom.

Egyik kereszteződésben azt hittük eltévedtünk, úgyhogy elindultunk visszafelé, és összefutottunk Attilával, aki viszont csontra eltévedt, és a bugi-bulijából értékes időt veszített. Hozzánk csapódott végre a reflektorjával, később pedig a németül beszélő olasz pár (milyen vicces, nem?:-))))) is utolért bennünket. Na ők aztán úgy haladtak mint a tankok, egyforma zsákkal a hátukon, az egyforma cipőjükben... az egyformán vakító lámpásaikkal. Amint világosodott, Jose-M. elmaradt tőlünk. Addig nagyon zihálva próbálta tartani a tempónkat, de napkeltekor már nem volt esélye, mert rögvest azonnal eltűnt a csiga-tempó. Meg találkoztunk egy spanyol csapattal, akikkel tudott beszélgetni végre, nem bánta, hogy elhúztunk. Szerintem még örült is, hogy levegőhöz jut. Mi meg már ott sem voltunk Attilával.

Nagyon vidáman telt az út további része, Attila amúgy is egy nagyon vicces fiú, most meg főleg elemében volt, végigpoénkodta az utat, a röhögéstől alig bírtam lépést tartani vele, végig hahotáztam a kora reggelt.

Amikor Compostelába értünk, Attila lecsézni akart egyet, és engem is hívott, de én meg azt éreztem, hogy mennem kell tovább megint... Az a megmagyarázhatatlan hajtóerő vett rajtam erőt, és hiába győzködött Attila, hogy csak 1o perc, azt éreztem, hogy annyi időm sincs valamiért. Elköszöntem tőle, és tovább mentem. Elindultam a katedrális felé, ami az út végcélja optimális esetben. Minden zarándok először oda megy, amikorbeérkezik a városba. Na én nem jutottam el odáig, mert az egyik kanyarban Ericbe ütköztem, és már tudtam, hogy miért kellett sietnem annyira napokon keresztül, a látszólag hülyeségekkel megspékelve a sietséget. Eredetileg az volt a terv, hogy 1o-re érek Compostelába, és még csak fél 1o volt, és Eric pont a busz pályaudvarra tartott, a Finisterrébe tartó busz felé, ami 1o-kor indult, a katedrálistól tök ellentétes irányból. Tehát megértettem, hogy ha csak öt perccel később járok arra, már nem találkoztam volna vele.

Azt gondoltam, hogy majd másnap visszajön onnan, és még tudunk beszélgetni egyet, de elmondta, hogy még este visszajön, mert másnap hajnalban indul haza, és már 3 napja beérkezett Compostelába. Nézett a katedrális környékén minden nap, hátha előbb beérek, remélte, hogy találkozunk még.

Elmentem vele Finisterrébe, és nagyon örülök, mert minden kérdésemre megkaptam a választ, és azonnal, egy szempillantás alatt el tudtam engedni őt, és már nem voltak kétségeim. Nagyon fura, rossz érzéseim támadtak vele kapcsolatban az úton Finisterre felé, és tudtam, hogy ezeknek utána kell járnom, és a legjobb, hogy vele tartok. Jó, hogy így tettem. Elég "érdekes" felfogású ember, nem az, akit én keresek... Néha előbb derül ez ki, néha később, de talán mindig kiderül, csak esetleg nem akarjuk meglátni a kiderülést. :-))))

Visszabuszoztam Compostelába, ahova este 8 körül értem. Elindultam a katedrális felé, de meggondoltam magam, és inkább a 3oo fős szállás felé vettem az irányt, hátha... a kis naiv. Volt egy térkép az útikönyvben, azt próbáltam követni, de nem tudtam belőni, hogy hol vagyok pontosan (ez mindig nehezen megy, de aztán gyerekjáték a tájékozódás), úgyhogy betértem egy kisboltba útközben kekszet venni, meg kérdezősködni. A boltos megjegyezte, hogy milyen szép vagyok :-)))). Aztán elirányított a központi albergue felé.

A szállás tele volt, és nagyon szigorúan elutasítottak onnan. Az volt a baj, hogy enyhe napszúrást kaptam a tengerparton és nagyon rosszul éreztem magam, de ez sem hatotta meg őket. Kértem, hogy legalább a földre hadd tegyem le a polifoamot, de az volt a válasz, hogy a földön ott nem szabad aludni, menjek Isten hírével, menjek vissza egy falut a hegy tetején lévő 8oo férőhelyes szállásra (Monte del Gozo), vagy próbáljam meg a privát helyeket. Azt az elvet követvén, hogy nem megyek visszafelé, elsétáltam a katedrálishoz, hátha történik valami csoda megint. (Hozzászoktam, mit lehet tenni? :-)))))

Ahogy ott tébláboltam nagy szomorúan, hogy most meg mi lesz velem, egyszer csak odalépett hozzám egy öreg néni, és azt kérdezte, hogy nem keresek-e véletlenül szállást... Na ennyit a csodáról. Tehát 5 percen belül ismét lett szállásom, igaz, hogy hihetetlen drágájér, de sebaj! Nem kell az utcán aludnom, ez a fő.

Hulla fáradt vagyok, fáj a fejem, hányingerem van, és majd holnap végiggondolom, hogy honnan szerzek pénzt, mert ma rengeteget kellett költenem... Mindegy, minden jó!

Hatalmas leckéket kaptam ma, ismét nagy felismerésekre jöttem rá azzal kapcsolatban, ahogyan működöm saját magam, meg a világ és emberek viszonylatában. Mihez ragaszkodom, amihez pedig nem kellene, és valahogy sokszor nem jók a választásaim...