Finisterre

2oo7. augusztus 11. szombat

Elég zajos volt az éjszaka a néni szállásán, az ablak egy belső udvarra néz, ahol lengyelek és spanyolok ordítoztak, és folyamatos ajtó csapkodásra is felébredtem elég sokszor.

Nem volt órám, fogalmam sem volt mennyi az idő. Azt mondta a néni, hogy otthagyhatom a cuccomat a házban és elmehetek csavarogni, majd visszamegyek érte. Mégis inkább úgy döntöttem, hogy a zsákkal együtt indulok el. 1/2 9 körül hagytam el a szállást, és elmentem a katedrálishoz. Eszembe jutott, hogy az útravalójában azt írta Lóri, hogy ha az ember valamit együtt kezd el valakivel, akkor azt együtt is kell befejezni. Ettől kicsit elszomorodtam, mert szerettem volna bemenni a katedrálisba, de Barbus csak 11 körül volt várható, én meg addig mit csináltam volna?

Ahogy ott ácsorogtam a lépcső tetején teljesen egyedül az elhagyott téren, egyszer csak ott termett előttem Barbi. Azt mondta előző nap nagy távolságot bejárt ő is, mert sietett, és azon az ötszázas tömegszálláson aludt, ahova én nem akartam visszamenni. Ezért ért ide ilyen korán a megbeszélt 11 óra helyett. Nagyon megörültünk egymásnak, és együtt bementünk a templomba. Végül is együtt fejeztük be, amit elkezdtünk, ettől külön boldog voltam. Szinte senki nem volt a katedrálisban.

Sokan arról meséltek, hogy amikor beléptek a templomba, a befejezettség, a megérkezés öröme volt rajtuk. Mielőtt még bementünk volna, az volt az érzésem, hogy elszúrtam az utat, mert nem sikerült letennem, amiért idejöttem, hülyeségeket csináltam, amikről pedig le akartam szokni... nem voltam nyugodt egyáltalán. Folyamatos belső feszültséget éreztem, a hiábavalóságot, a "máshogy kellett volna" érzését. Amint beléptem, megérintett valami, és azonnal megkönnyebbültem, éreztem, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt. Kitört belőlem a megkönnyebbült sírás. Tudtam, hogy megérkeztem, és hogy szép kereken lezárult a Camino. Elértem, amiért jöttem, elengedtem dolgokat és embereket, és az sem volt véletlen, hogy pont azokkal az emberekkel találkoztam, akikkel, és épp azok az események történtek meg velem, amik. És ezt megértettem - illetve inkább megéreztem - egy pillanat alatt, ahogy beléptem a templomba.

Körbejártuk a templomot, kerestük az apostol szobrát az oltár mögött, de nem találtuk. Az a szobor története, hogy a zarándok odaáll mögé, a vállára teszi a kezét, és a fülébe suttogja a kívánságát. Mivel nem találtuk meg, lementünk a kriptába, ahol pont egy misét tartottak, amibe becsatlakoztunk. A végén kiderült, hogy abban a kriptában egy ezüst koporsóban Szent Jakab csontjait őrzik. Misére kinyitják a vasajtót, egyébként zárva van.

Amikor feljöttünk a templomba, egy ajtó előtt hosszú sor kígyózott. Fogalmunk sem volt miért van a sor, de az oltár egyik oldalán volt az eleje, megkerülte az oltárt, és lassan növekedett a templom vége felé. Volt egy olyan érzésem, hogy az apostol szoborhoz vezet. Barbi azt mondta, hogy szerinte egy múzeumba vezet az ajtó. Akkor megkérdeztem valakit, aki előttünk állt a sorban, és kiderült, hogy tényleg az apostol az. Beálltunk mi is a sorba nagy boldogan, abban a pillanatban megszólalt az orgona full regiszterben. Elmondhatatlan érzés volt... Annak is nagyon örültünk, hogy reggel mentünk be a még szinte üres templomba, mert mire kijöttünk nem is kevés idő múlva, alaposan megnőtt a tömeg, és az a meghitt csendesség is eltűnt.

Elmentünk kiváltani a Compostelanumot, ahol szintén hatalmas sor állt. Az hetvenéves osztrák házaspárral találkoztunk ott. (Az ő történetük is nagyon érdekes. Lilo, a feleség, mindkét elvesztette mellrákban, és az orvosok megtiltották, hogy komoly mozgást végezzen. Erre ő eljött a Caminóra, és mind a 8oo km-t lejárta, hihetetlen energiákkal rohanva előre, vagy fel a hegyen, ha épp úgy hozta az út. :-))))

Ezután elnéztünk a szállásra, ahol már 11 órakor nem volt hely (mit vártam én akkor tegnap este 9-kor...???), majd a városka melletti reptér következett (oda már kibuszoztunk, mert elég messze van), ahol megpróbáltuk visszaváltani a azokat a jegyeket, amik helyett végül is újakat kellett vennünk - végül úgy rendeződött el a jegy-mizéria, hogy az egyik szálláson volt internet, és végül úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatjuk meg, hogy esetleg elfogynak a jegyek, mire Santiagóba érünk, úgyhogy neten vettünk jegyeket egy korábbi járatra. A régiekkel kapcsolatban azt ígérték a reptéren, hogy visszautalják a pénz egy részét, de sose tették... Nagy svindlerek ezek az internetes kicsi légitársaságok... na mindegy.

Amikor minden fontos dolgot elrendeztünk, kimentünk a busz pályaudvarra, ahol nemsokára indult is egy busz Finisterrébe. A háromórás busz út után kerestünk egy boltot, ahol bevásároltunk holnapra is, mert azt ugye már jól megtanultuk, hogy vasárnap nincsenek nyitva a boltok. Szokás szerint előbb végeztem a vásárlással, kimentem a bolt elé, ott ácsorogtam. Megláttam 2 hippi srácot (raszta fejek), akik szintén egy barátjukat várták, odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, hogy merre kell menni a világítótoronyhoz, és hol találjuk azt a partot, ahol a szabadban lehet aludni. Minden információval elláttak, mondták, hogy van külön egy zarándok part, mindig ott alszanak a zarándokok. Mikor kijött a boltból a barátjuk, szétosztotta a nála lévő gyümölcsöket, és nekem is a kezembe nyomott egy barackot. A csapat egyébként egy belga, egy francia és egy izraeli srácból állt.

Elköszöntünk tőlük, és elindultunk a világítótoronyhoz, ami jó messze van a központtól... Hatalmas tömeg volt, és meglehetősen hideg a szél miatt. Megpróbáltunk félrevonulni a tömegtől, és úgy nézni a naplementét (ja, igen. Ez is zarándok szokás: Compostela után vagy kigyalogolnak - ami 3 nap -, vagy kibuszoznak Finisterrébe, elégetnek egy ruhadarabot, és megnézik, ahogy a nap belebukik a tengerbe. Finisterre = a föld vége, ahol eltűnik a nap). Elég felhős volt az ég, de azért jól látszott napkorong. Amikor eltűnt a nap és kezdett sötétedni, jobbnak láttuk, ha nekiindulunk, és megkeressük a partot. Mi nem égettünk el semmit, de láttunk másokat. Ismét szerencsénk volt, mert a hippi srácok is a toronynál voltak, és a francia fiú a kezembe nyomott egy térképet, és el is magyarázta, hogy merre kell menni a zarándok parthoz, ahol sátrak is fel vannak állítva, és mindig van valaki.

Mire visszaértünk a városba, már nagyon sötét lett, így indultunk neki, hogy megkeressük a helyet. A város szélén világítás sem volt, és amikor odakeveredtünk a part közelébe, ki volt írva, hogy veszélyes part szakasz, nem ellenőrzött, amitől mi jól beijedtünk, és elindultunk visszafelé :-)))). Úgy döntöttünk, hogy megkeressük a szállást, bár már fél 11 körül lehetett. És akkor megint szembe jött velünk a francia srác, Romano, és megnyugtatott, hogy teljesen biztonságos a hely, rengetegen vannak ott, és vigyáznak egymásra az emberek, nincs mitől félnünk. Ha akarjuk, a közelükben aludhatunk, majd megvédenek a tengeri medvék ellen :-D. Aztán megkérdezte, hogy elégettünk-e valamit, mert ő a haját égette el. Úgy hiszi, hogy az ember hajában vannak az emlékek, és azokra már nincs szüksége, mert vége a Caminónak. Azt is mondta, hogy ha az ember nem fél, akkor nem történik vele semmi rossz.

Romano elkísért minket a partra, ahol a belga fiúnak - Matteo a neve - van egy csacsija, Alice. Alice szabadon kószál, és mindenkitől megpróbál kaját lejmolni. Zacskókba is belenéz, ha nyitva vannak, és kiszolgálja magát. Nagyon vicces állat. Matteo egyébként egészen Belgiumból gyalog jött a szamárral együtt, és ugyanúgy, mint a görög fickó Ligondéban, visszafelé is megteszi az utat, aztán tovább megy Rómába és Jeruzsálembe. Azon azért elgondolkodtam, hogy honnan van ennyi idejük meg pénzük...

Egy kicsit beszélgettem a fiúkkal, aztán lefeküdtünk aludni. Rengeteg hullócsillagot láttam a koromsötét parton, és talán soha nem láttam még ilyennek az eget. Minden apró csillagot lehetett látni. Közben folyamatosan morajlottak a hullámok, hiszen a tenger kb 1o méterre volt tőlünk. Hideg volt, fáztam, és sokáig nem tudtam elaludni, mert egy spanyol lány és egy olasz fickó folyton ordítoztak mellettünk meg sípokat fújkodtak. Egyszer arrébb is költöztem. Az viszont megnyugtató volt, hogy ott volt mellettünk a csapat. Erőt adó volt a szabadságuk, az, hogy mindenki hagyja, hogy a másik önmaga legyen, és hogy azt csináljon, ami tetszik neki, mégis egy csapatot alkotnak. Vigyáznak egymásra és egymás dolgaira, tisztelik egymást. Felül kellett bírálnom az előítéleteimet ismét... Olyan könnyen ítélek. Csak azért, mert valaki nem fésülködik (egyébként én sem, megjegyzem, bár nincs raszta fejem), a legkisebb mértékben sem érdeklik a társadalmi elvárások, lehetnek becsületesek, értelmesek, jószívűek, mint ezek a srácok.

Elgondolkodtam azon, hogy tudnám-e visszafelé csinálni az utat, és azt hiszem nem tudnám. Fontosak nekem azok az emberek, akikkel együtt vándorlok, ha csak néhány napig is, és azok is, akik esetleg hosszú idő után bukkannak fel újra. Aki viszont visszafelé megy, minden emberrel csak egyszer találkozik, soha nem látja viszont az ismerős arcokat, nem tud kötődni (ami persze nem baj), és nem tud meg híreket a többiekről. Ugyan fontos az elengedés, de a kötődés legalább annyira fontos nekem.