Triacastela

Hogy Amszterdam mennyire gyönyörű! Amszterdamkollázs:

szélmalmok HAJÓK bicikli tenger hasis szag
Anne Frank
pucér lányok a kirakatokban buli
REMBRANDT
éjszakai biciklizés barátságtalan eladók CSATORNÁK
érthetetlen nyelv aranyoska házikók

Majd ha még eszembe jut valami, hozzácsapom később.








































































2007. augusztus 5. vasárnap

3/4 6-kor elindultunk, hogy elérjük a napfelkeltét az O Cebreirónál lévő keresztnél. Vittünk követ is. Lóri azt mondta, hogy a Cruznál letettük a terheket, az O Cebreiróhoz pedig a kövekben a kéréseinket tettük le. Alig vártam, hogy odaérjünk, és letehessem a követ. Hihetetlen hosszú és fárasztó, 5 km-es mászás volt (senki, de senki nem mászott fel a kereszthez, nincs az útvonalon). Rettentően elfáradtam, a napfelkeltét pedig nem lehetett látni a felhők miatt. Semmi energiám nem maradt utána. Lassan haladtunk.

Triacastelában már kígyózott a hátizsák-sor, amikor odaértünk, pedig nagyon korán érkeztünk. Mondtam Lórinak, hogy van egy olyan érzésem, hogy Attila el fog köszönni tőlünk hamarosan. Alig tettük le a zsákunkat, amikor megjelent a srác... egyedül. Kérdeztük, hogy Barbit hol hagyta. Azt mondta, nem is látta reggel, amikor elindult.

Amíg nem nyitott ki a szállás, beültünk páran a sörözők egyikébe. Beszélgettünk, sörözgettünk, aztán visszamentünk a zsákunkhoz, amikor jött egy sms Barbitól (Lóri telefonjára, én nem hoztam telefont magammal), hogy az előző faluban maradt, ne várjuk. Meglepő fordulat volt... Kíváncsi vagyok mit mesél majd miért döntött így.

Végre bejutottunk, sokakat elküldtek, mert hamar beteltek a helyek. Egy négyágyas szobába kerültünk Lórival meg egy spanyol idős pasival - rettegtem, hogy éjszaka majd horkol, de nem tette. Imádkoztunk, hogy valahogy feledkezzenek meg a negyedik helyről, és csodával határos módon csak hárman maradtunk, amit egyáltalán nem bántunk. Mondjuk lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy a szállás előtt a földön aludtak emberek, nálunk pedig üresen állt egy ágy. A rohadt lusta, kényelmes és önző énünk (egyikünké sem a szobában) viszont nem akarta rávenni az angyali énünket, hogy szóljunk emiatt... Sokkal kellemesebb így aludni. A szállás egyébként kívülről tetszetős, ikerépület, amire ha ránéz az ember, nem is gondolná, hogy annyi ember elfér benne - mert az ágyak nagy része a föld alatti szobákban van. Viszont belülről már nem annyira vonzó. Koszos, és nincs benne konyha és wc-papír. Mindenhol billenős ajtók vannak, a szobákban és a wc-n is. Attila western-stílusnak hívja. A wc-ben ennek a stílusnak annyira azért nem örülök.

Ezután elmentünk szétnézni, és amíg Lóri beült netezni egy másik szállásra, én körülnéztem. Felfedeztem a templomot, amibe a temetőn keresztül lehet bejutni. Aztán megkerestem a boltot, majd visszamentem a szállásra, és aludtam egyet.

Este elmentünk hárman Attilával és Lórival, és befizettünk a vacsi menüre. Nem is emlékszem mikor ettem menüt utoljára. Megint hal volt, és ugyan vega vagyok, de annyira sovány is vagyok, hogy megeszem a halat, hogy energiát nyerjek. A pisztráng, amit adtak, kiemelkedően fincsi volt. Amikor visszamentem a szállásra, pont a mi szobánk ajtaja mellett egy hatalmas méretű pók ácsorgott a falon, ami azt a hatást váltotta ki belőlem, hogy nem mertem bemenni a szobába. Azon tanakodtam, hogy mit tegyek, amikor észrevettem (hát... a hangerőből egyáltalán nem volt nehéz feladat), hogy egy spanyol csapat ücsörgött a kanyarban. Szépen magamra öltöttem a legislegszebb mosolyomat, és megkértem őket, hogy távolítsák el valahogy a pókomat. Ők is elszörnyedtek, amikor meglátták a méretét, nem merték megfogni. Kerítettek egy partvist meg egy szemetes lapátot, és ezekkel a segédeszközökkel tettek eleget a felkérésnek. Hát... nem nagyon aludtam éjjel, mert folyton attól rettegtem, hogy visszatalál a giant pók és bosszút áll, amiért kitettem a szűrét...