2007. szeptember 22., szombat

Teremtősdi

Kicsit több, mint egy hónap... Amikor visszajöttem, igazán meg voltam ijedve, hogy mihez kezdek a Caminon megélt élmények folytatása nélkül. A régi életemet már nem is akartam, meg nem is tudtam volna ugyanúgy tovább folytatni, bántott a zaj, a közöny, meg minden, ami a (nem csak magyar) nagyvárosi élet negatív jellemzője - pl az örökös rosszkedv, ami az emberekből árad, vagy a kosz, ami ellepi Budapest utcáit. Már a Camino előtt megszületett bennem az elhatározás, hogy kiköltözöm Zebegénybe, és ez - remélem nemsokára - meg is fog történni. Hegyek, folyó, nyugalom...

Tehát megijedtem először, hogy egyáltalán nem lesz zökkenőmentes a váltás. Nem is volt az, de azt soha nem gondoltam volna, hogy egyszer csak azt fogom újra érezni, hogy a Caminot járom, pedig nem is vagyok ott. Pedig most ezt érzem. A Camino olyan volt, mint egy hatalmas üst, amibe az ember beletette a "hozzávalókat": a múltbeli élményeket, a kérdéseket, vágyakat, a problémás helyzeteket, vagy az élet és/vagy a személyiség olyan területeit, ahol változás szükségeltetett. De ezen kívül a nyitottság, a nyugalom és az összes nagyon jó élmény is belekerült az üstbe. Ezek aztán az öt hét alatt összefőttek, itthon meg, mint a félretett töltött káposzta, még egy hónapig érlelődött a főzet, és mostanra ért meg igazán.

Még mindig nagyon szenvedélyesen lehet beszélni az Útról. Ezt mindig meg is teszem - kicsit olyan céllal is, hogy hátha fel tudom kelteni annak az érdeklődését, aki épp hallgat, hogy elmenjen és megélje a saját élményeit. A múlt héten az egyik céges csoportomnál került szóba, és én ugyanúgy beszéltem a gyógyító energiákról, amiknek a segítségével meg tudtam gyógyítani a sérült térdemet és bokámat, amikor láttam a hüledezést az arcokon. Na akkor egy pillanatra meglepődtem. Ugyanis mindig elfelejtem, hogy vannak olyan emberek is, akiktől ez a dolog nagyon távol áll, és lehet, hogy meg sem értik azt, amiről beszélek. (Aztán elképzeltem, hogy amint kilépek az ajtón, tanárcseréért könyörögnek a tanítványaim a nyelviskolában, nehogy egy ilyen hibbant tanár, aki mindenféle természeti energiákról, meg egység-élményről meg mindenféle, a mai világnak ebben a szektorában furán hangzó, ezoterikus élményekről beszél, bevigye az irodába a rendesen dolgozó emberek közé a "hülyeséget" :-)).) Kicsit meg is szeppentem, de egy héttel később azt mondta az egyik ottani tanítványom, hogy nagyon érdekes volt, és nem hagyta volna ki. Akkor megnyugodtam, hogy mehetek még oda, nincs baj.

Azt vettem észre, hogy azért azoknak az embereknek a nagy részét is, akiktől távol áll a dolog, érdekli a szakrális és az ezoterikus megtapasztalása, csak a mai világunk annyira elrugaszkodott ettől, hogy kicsit félelmetesnek is találják, meg kicsit hihetetlennek is, de természetesnek semmiképpen sem. Még azok között is, akik valamilyen szinten belevonják az életükbe ezt a területet, hacsak annyira, hogy olvasgatnak irodalmat, még ők sem gyakran élnek meg olyan tapasztalásokat a mindennapi életükben, amiket a Caminon könnyebben meg lehet.

Emlékszem, hogy a Caminot megelőző három hónapban már gyakoroltam azt, hogy gondoltam valamire, és vártam, hogy a napi életem során megjelenjen az a tárgy, vagy cél, vagy személy, vagy egyáltalán: bármi, valamilyen formában. (A legelső ilyen egy kolibri volt, amire figyelnem kellett, és már másnap este láttam egyet egy filmben. A Pangea már húzósabb feladat volt, arra másfél hónapot kellett várnom.) Ezek az élmények mindig izgalomban tartottak, és alig vártam, hogy valami új dolgot találhassak ki. A Caminon a reakcióidő lerövidült napokra, vagy percekre. Ha gondoltam valakire, akit már másfél hete nem láttam, és eszembe jutott, akkor (nekem több ilyen élményem is volt) nem kellett többet várnom 10 percnél, és megjelent az illető. Eleinte még megdöbbentem ezen, aztán már természetes lett. A legjobb az volt, amikor egy Claudia nevű német lánynak nagyon el akartam valamit mesélni, azzal a témával kapcsolatban, amit kb egy héttel azelőtt beszéltünk, és amikor ezt kigondoltam, akkor kb 2 perc múlva ott állt az erdő közepén, és egy darabig együtt folytattuk az utunkat, aztán ő másfelé ment. Kicsit később (talán újabb egy hét telhetett el) volt még egy érdekes eset vele, akkor pedig egy hatalmas szálláson, ahol kb 54 ágy volt a szobában (én a szoba közepén kaptam ágyat, azokat nem is láttam, akik a két szélére lettek elhelyezve), pont a lábamnál lévő ágyban aludt, amikor gondoltam, hogy olyan jó lenne beszélgetni vele, vajon merre lehet...

Amióta megjártam az Utat már itthon sem kell a régi, "kolibris" várakozással megidéznem dolgokat, mert annyira megszoktam a Caminon ezt, hogy észrevettem, hogy itthon pont ugyanúgy, csak egy picit lassabban működik a dolog. Azért még mindig jó játék a "teremtősdi", bár már nagyobb skálán próbálkozom :-)).

2007. szeptember 18., kedd

Zanza

Györgyi volt az egyetlen, akinek felmerült bennem, hogy írok a Caminoról. Úgy képzeltem, hogy egy leragasztott, üres boríték hátuljára vésem a gondolataimat, amiket egyik hajnalban gyaloglás közben "álmodtam" meg. Csak érzések voltak, amik átsuhantak a lelkemen, mint foltok egy impresszionista festményen, amiket aztán összefüggéstelen szavakba próbáltam önteni a fejemben (szavak... hm).

Mi is volt a Camino számomra azon a reggelen?

teljes szellemi és lelki szabadság. sötétben indulás, órákon át tartó meditatív állapot reggelente a monoton, magányos gyaloglás során. "az út az, ami boldoggá tesz, nem a végállomás." TÖKÉLETES NYUGALOM ÉS ELENGEDÉS. tai chi hajnalban a ködbe és felhőkbe burkolózó Pireneusokban. GYÖNYÖRŰ! időtlenség, nincs óra, nincs mobiltelefon.
türelem, önzetlenség, étel és holmi megosztása idegenekkel. határtalan jókedv, nagy beszélgetések, sorsformáló találkozások, egymás feltétlen és azonnali segítése. EGYSÉGÉLMÉNY.
végkimerültség, igen sok és intenzív testi fájdalom, türelmetlenség, önzés. szeretett emberek elengedése. AZ EGÉSZ ÉLET KICSIBEN. nincs harag, nincs szomorúság, csak megértés és az élet tanulása. minden nap pici megvilágosodás.
innen-onnan felszedett néhány spanyol mondat pofátlanul bátor használata a helyi lakosság körében (CHE HORA, POR FAVOR? :-)) erős természeti energiák, dupla méretű vádli a hegymeneteknek köszönhetően.
GYÖNYÖRŰ, KALANDOS, ELMONDHATATLAN, LEÍRHATATLAN, MEGRÁZÓ ÉLMÉNY.

Ezt durván egy hét után éreztem. Aztán ez az érzés csak fokozódott. Az az érdekes, hogy ha az ember figyelt (és hát jobb esetben ezért ment oda ugye), akkor minden nap olyan élmények és tapasztalatok érték, amik minden áldott nap változtattak az életszemléletén és az élethez való hozzáállásán egy picit. A kis megvilágosodások pedig az út végére nagyra nőttek.

Ma értettem meg egy-két beszélgetés után, hogy végérvényesen más lettem, már nem az vagyok, aki a Camino előtt voltam. Ma talpon maradtam egy olyan helyzetben, amelyben MINDIG elbuktam azelőtt. Hihetetlenül boldog voltam. Egy hónapig tartott a Camino "átkonvertálása" (hehe... remélem a számtekes barátaim örülnek a kifejezésnek) a mindennapi életbe. A legelső héten elképzelni sem tudtam, hogy hogyan tudom, vagy egyáltalán, hogy lehet-e majd integrálni. Mindenkinek mondom ezennel: lehet! És kell is, mert erről szól ugye. Mostmár tényleg "AZ UTAT", a saját, személyre szabott Caminomat járom és már elképzelhetetlen az az élet, amit a (még nem is olyan távoli) múltban éltem. És nagy hálával gondolok az olyan helyzetekre, mint a mai is volt, mert megtanultam valamit mind ma mind a múltban, amit alkalmazni is tudok már a gyakorlatban, és ennek a tanulási folyamatnak soha nincs vége.

BUEN CAMINO!

2007. szeptember 8., szombat

Teafa olaj

Úgy kezdődött, hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy miért kell teafa olajat vinni a Caminora. Rajta volt a Zsófitól előzőleg kapott listán, azzal az intelemmel, hogy ne vigyünk jódot, mert attól nehezen gyógyul a seb. Elindultam egy üveg Betadinnal (ááá, semmi köze a jódhoz! :-)) ).

Marie-Soleil-lel (Quebec, Kanada) már a legelső nap megismerkedtünk, igaz akkor még csak Lóri beszélgetett vele. Minden nap ugyanazon a szálláson pihentünk meg. Lóri három nappal később tovább ment, nem állt meg Cizur Menorban, de mi ketten Barbival és Marie-Soleil-lék nemzetközi csapata maradt, és másnap kora reggel együtt indultunk útnak öten. Marie-nak volt egy elég csúnya vízhólyag a lábán, azt minden megállásnál le kellett kezelni. Sajnáltam őt, el sem tudtam akkor még képzelni, hogy micsoda szenvedés is az. Mint kiderült, a Lóritól kapott teafa olajjal kezelgette a sebet. Még két napig használta, aztán megkért, hogy adjam vissza az olajat Lórinak, ha találkozom vele. El is tettem szépen, de volt egy olyan gondolatom, hogy visszaadom neki azzal, hogy legalább lesz ok arra, hogy újra találkozzanak, adja vissza neki ő maga személyesen. Ha pedig nem találkoznának már, akkor lesz egy félüveg magyar teafa olaja, emlék a magyaroktól.

Lóri azt írta tanácsul jóval az utazás előtt, hogy a cipőnket jól kössük meg, se ne túl szorosan, se ne túl lazán. Mozogjon benne a lábunk, de csak előre-hátra, ne pedig oldalvást.

A második héten elkövettem azt a pici kis hibát, hogy olyannyira tökéletesen kötöttem meg a cipőmet, hogy már-már lötyögött benne a lábam. Ide-oda szánkázott jobbra-balra, és éreztem, hogy baj lesz a dologból. De nem törődtem vele! Tudtam, éreztem, hogy nagyon meg fogom bánni a dolgot később, de nem hittem el. Végigsétáltam így egy teljes napot, estére (nem hazudok) az egész bal kislábujjam egy hatalmas, lüktető vízhólyaggá változott. Barbár módra kilyuggattam, kinyomkodtam a folyadékot, felhúztam másnap reggel a zoknit csak úgy (pedig a tanácsban az is ott állt, hogy kössük be napközben, hagyjuk szabadon séta után, mert akkor gyorsabban gyógyul), és elindultam. Hááát... néhány óra után szerettem volna, ha nincs kislábujjam. Elviselhetetlen volt a fájdalom! Alig tudtam rálépni. Egy mező közepén úgy döntöttem, hogy nem bírom elviselni tovább az inkvizíciós gyötrelmeket, pedig egyáltalán nem vagyok egy kényeskedő fajta (tavaly a törött térdporcomat is sétára erőltettem, mert azt hittem egy elég szép esés után, hogy csak szimulálok, és nem akartam gyengének tűnni egyedül Veszprémben, meg hát nem is volt velem senki, aki segíteni tudott volna, mivel teljesen egyedül laktam ott. Aztán az ultrahang kimutatta, hogy eltört a porc, ciszta is keletkezett, műteni kellene... hát ennyit a szimulálásról). Tehát a mező közepén letéptem a cipőmet, és elképedve láttam, hogy lilára gyulladt az egész lábujjam a roppant steril szakértői beavatkozásomtól. Ha csak hozzáértem, a könnyek patakzottak az arcomon a gyönyörűségtől. Na akkor egy csöppet megijedtem. Az a helyzet, hogy a Caminon ez nem tréfa dolog. Rengetegen be kellett, hogy fejezzék a vándorlást egy makacs vízhólyag, vagy egy gyulladás, térd- vagy bokanyavalya miatt. Kecsegtető volt a kilátás, ahogy elnéztem a lábujjamat... És akkor hopp! Eszembe jutott, hogy hát dejszen nálam maradt Lóri tea fa olaja, nosza próbáljuk ki, legalább kiderül rögvest, hogy miért is volt a listán. Akkor már egy hete nem láttam Marie-Soleilt sem, de igazán hálával gondoltam rá is, meg arra a "véletlen"-re (idézőjel amiatt, hogy már egyáltalán nem hiszek a véletlenekben) is, hogy Lóri odaadta neki, de már nem találkoztak többet, Marie-Soleil odaadta nekem, én vissza akartam adni neki, de mégsem adtam, Marie-Soleil is elrohant pár nappal később, így végül mégiscsak nálam maradt az olaj, ami most életmentő szerepet töltött be a Camino rám vonatkozó történetében. Pár napig kenegettem vele, napközben leragasztottam engedelmesen, ahogy megérkeztem a szállásra szabaddá tettem, így két nap múlva már szinte semmi baja nem volt a napokkal azelőtt még különböző színekben pompázó testrészemnek.

Két hét múlva találkoztam újra Lórival, akinek visszaadtam az olajat, de aki már időközben meglehetős nyelvi nehézségekbe ütközve bár, ámde sikeresen vett magának egy másik üveggel (nekem ez a mutatvány nem sikerült sajnos. Az úristennek sem tudtam megértetni a gyógyszertárban, hogy mit akarok kb másfél héttel később, amikor újabb négy hólyag termett a lábujjaimon, és a változatosság kedvéért - többek között - a jobb lábam kisujja került kísértetiesen hasonló állapotba, mint sokkal korábban a bal, csak más okból kifolyólag. Az ember tanul a hibákból, a helyes cipőkötésre akkor már kínosan ügyeltem. Ellenben a cipőmön a gortex borítás úgy gondolta, hogy sokkal jobb az ember lábának, ha befülled, és sokkal, de sokkal változatosabb úgy az élet, ha majd' minden lábujján a fenti befülledéstől kezelendő, ámde fájdalmas vízhólyag növekszik hirtelen... Amikor tehát ez történt, első utam egy gyógyszertárba vezetett egy Sarria nevű kisvárosban, ahol próbáltam ügyes kis rajzocskákkal illusztrálni, hogy mit is vásárolnék. Ezeken jókat kacagott a patikus, és a legkülönbözőbb féle leveles és filteres teákat pakolta elém a pultra :-)). Fél óra után feladtam. Nem lett végül olajam, így azokat a vízhólyagokat már a gondviselésre és a természetre bíztam. Érdekes, hogy egész hamar begyógyultak így is).

Tehát visszaadtam az üveget Lórinak. Megérkeztünk Bercianosba. (Egészen csodálatos hely, rengeteget énekeltünk, arra is megkértek minket az Ágoston-rendi, egyébként hihetetlen életvidám és zenei tehetséggel megáldott apácák, hogy a misén is vegyünk részt.) Ahogy ott tébláboltam egy ráérős félórában, láttam ám, hogy egy Pádovából érkezett ferences szerzetes mutogatja a lábán lévő szörnyű kinézetű, véres sebeket, és segítséget kér a szerencsétlen, merthogy olyan lábbal nem tud tovább menni. Rögtön rohantam Lórihoz és kérdeztem, hogy mi a teendő, így már mégsem hagyhatjuk a szegény pára lábát! Előkerült ismét az az üveg, amely Marie-Soleil és az én életemet is megmentette, lekezeltem a csuhás barátunk nem valami bizalomgerjesztő kinézetű lábát, bekenegettem a sebeket, lelkére kötöttem az instrukciókat, és nekiadtuk az üveget, így (legalábbis tudomásunk szerint) nála ért véget az olaj Caminoja
:-)). Kétszer láttuk még őt, először három-négy nappal később egy pár percig, egyszer pedig a legutolsó nap a santiagoi katedrálisban. Elmondta, hogy nagyon jót tett az olaj, hamar begyógyultak a sebei.

A Betadinomtól egy Mazarife nevű helyen megszabadultam, viszont Lóri olajára szükségem volt akkor, amikor a legelső újabb keletű hólyag megjelent a lábamon. Ez pont az az alkalom volt, amikor az óriás méretű hólyag ellepte a teljes jobb kislábujjamat. Megkértem Lórit, hogy kezelje le. Amikor megnézte:
- (fejcsóválás) Kiabálni fogsz, mert ki kell nyomkodnom. Ez bazira fog fájni.
- Nem fogok.
- Jó, de én megmondtam.
Összeszorítottam a fogam, TÖBB, MINT BAZIRA FÁJT! Ordítani tudtam volna, de csak patakzott a könnyem, azért is némán tűrtem. Az volt a legek legje, amikor nyitott egy lukat a hólyagon, amin keresztül kinyomkodta a trutyit, és beleöntötte az olajat... Húha! Mazochistáknak melegen ajánlom. Kb fél napig nem tudtam ráállni. Amikor vége volt a tortúra-szerű orvosi beavatkozásnak:
- Hát nagyon ügyes vagy Cica! Nagyon hősiesen tűrted! Egy hang nélkül! Kiváló!
- (még mindig összeszorított fogakkal, könnyes arccal) Ahha...! Ó, semmiség volt, igazán! Csak ordítani tudtam volna, sebaj! Csináld méééééég egy kicsit, ááááááhhhhhh!!!!
Aznap még 25 perc alatt tudtam megtenni a 100 méteres távot a szomszédos szállásig, és időben vissza kellett indulnom, hogy beérjek a szállásunkra kapuzárás előtt. Ezt felettébb mókásnak találták a többiek. Viszont az állapotomra való tekintettel nem kellett mosogatnom :-)) (bár ha jobban belegondolok amúgy sem kellett volna, mert én főztem a vacsorát...). Másnap rossz volt, hogy nem tudtam felvenni a szokásos tempómat (alig tudtam egyáltalán elindulni a fájdalom miatt), ami eredetileg egy elég gyors sétát jelentett. Próbáltam tartani, de fel kellett adnom egy idő után, mert minden lépés kínszenvedés volt. Aztán kb két nappal később, amikor ez a hólyag már kezdett jobban lenni, jött ki a három másik három másik lábujjamon... Az volt a legszórakoztatóbb, hogy addigra már megint szétváltak az útjaink Lórival, és az az üveg olaj, amivel lekezelte a legelsőt nem az én utamat követte...

2007. szeptember 2., vasárnap

Magánidő

A Caminon többek között az a fantasztikus, hogy annyi időd van magadra, amennyire szükséged van. Ha nem akarsz, akkor egész nap nem érintkezel komolyabban emberekkel. Persze akkor ez nehezebb, ha szállásra mész aludni, de akkor sem lehetetlen, hogy a köszönés után elvonulj. De ha meg a szabadban alszol, akkor korlátlanok a lehetőségek.

Itthon jöttem rá milyen fontos is a magánidő, az az idő, amit meditálással, a belső csend megkeresésével töltünk. A Caminon erre volt 4-5 órám reggelente, attól függően, hogy milyen messze volt a következő szállás. Már írtam, hogy ezt az időt nagyon ritkán osztottam meg bárkivel is. Kellett az az időmennyiség, szükségem volt rá.

Visszatérve lassan vissza kell zökkenni a mindennapi életbe, rengeteg teendővel és sok energiát felemésztő történéssel magam körül. A java még csak most kezdődik, mint egy új élet a nyár (és a Camino) után. És hát már most nincs napi 4-5 órám magamra, ez meg még csak egyre kevesebb lesz, ahogy beindul a munka, tanulás, egyéb elfoglaltságok. Azt vettem észre, hogy egyre nehezebb felidézni az ott már megszokott egység és békesség érzését. Egység önmagammal, az emberekkel, a mindenséggel. A város magas frekvenciájú rezgése, a zaj elkezdett zavarni (a zaj talán még nem is annyira, de már észrevettem, csak idő kérdése). Mindenki rohan, türelmetlen. Ettől teljesen elszoksz ott.

Tegnap vonaton utaztam, ahol beültem egy fülkébe egy szlovák sráchoz. Azonnal elkezdtünk beszélgetni (angolul, nem a magyar lakta részről valósi). Közben elővettem a kajámat (volt nálam két croissant), és gondolkodás nélkül megkérdeztem, hogy kér-e. Amikor meg kiderült, hogy éhes, nincs semmije, és még 9 óra míg hazaér, akkor meg teljesen természetes volt, hogy azonnal nekiadtam az egyiket. És csak utána mosolyodtam el, hogy ez az otthonos érzés, igen. Ezt csináltuk 5 héten keresztül: megosztottuk, amink volt, ismerkedtünk, eszmét és gondolatokat cseréltünk, és én ezt nem akarom már többé kihagyni az életemből. Hogy mindig, mindenkinek, bárkinek ott legyek, ha segíteni kell, ha szükség van rám. Mindegy, hogy milyen szinten, ha csak egy kis kaja erejéig akár, de ez nagyon jó. Vadidegeneknek. Hogy meghallgassam őket, hogy megismerhessek életeket, sorsokat. Azért, hogy megértőbb lehessek a mássággal szemben, hogy tanulhassak belőle.

Erről eszembe jutott az, amikor Finisterreben álltam a bolt előtt Barbira várva, aki még benn vásárolt, amikor én már rég fizettem. A boltban felfigyeltem már egy csapat rasztás vagy szimplán kócos fejű hippire, és ahogy néztem őket, azon gondolkodtam emlékszem, hogy mennyire távol állnak tőlem, kicsit félelmetesek, mert teljesen szabadok, biztos agresszívek is, és kicsit még mindig - a Caminoval a hátam mögött - elítélem őket. Négyen voltak a boltban, kijött három, és várták a társukat. A zarándokok a világítótorony felé veszik mindig az irányt este, utána pedig szállás után néznek. Mivel sosem jártunk ott mi, így fogalmunk sem volt merre található a torony, és már elterveztük, hogy a tengerparton alszunk a szabad ég alatt, de azt sem tudtuk, hogy hol van a szabadstrand, ahol lehet aludni. Ezért odamentem a srácokhoz várakozás közben (ugyan nem voltak szimpatikusak, de azt valahogy éreztem, hogy ők minden kellő információval rendelkeznek) és megkérdeztem tőlük, amire kíváncsi voltam. Közben kijött a társuk, és az volt az első dolga, hogy mindenkinek adott egy nektarint, és nekem is a kezembe nyomott egyet, teljesen természetesen. Állatira meglepődtem, és nagyon jól esett.

A világítótoronynál megint összefutottunk velük, és kaptunk tőlük egy térképet, amin külön bejelölték nekünk a "zarándokstrand"-ot, ahol a zarándokok sátrat vernek, vagy csak úgy alszanak, ha nem esik. Elindultunk megkeresni a helyet, de ez már jóval a naplemente után történt, szinte vaksötétben. Alig találtuk az odavezető, eléggé kanyargós utat, aztán ki volt írva, amikor odaértünk a strandra vezető lejárathoz, hogy veszélyes, nem ellenőrzött terület, amitől kicsit beijedtünk. Kaland, kaland, gondoltuk, de azért mégis, két 47 kilós nőcske... Hát visszafordultunk, hogy megkeressük a zarándokszállást, abban bízva, hogy negyed 12-kor még beenged minket valaki... (na ja.)

És amikor elindultunk visszafelé, megint összetalálkoztunk a csapattal. Épp a part felé tartottak ők is. Biztosítottak minket arról, hogy teljesen biztonságos a part, rengetegen vannak már ott lenn, és ha bármi gond lenne, akkor ők megvédenének bennünket. Nyugodtan ágyazzunk meg közel hozzájuk, és kiáltsuk a nevüket, ha gáz lenne, de nem lesz, ezt is tudnunk kell azért. Elkísértek bennünket, és nagyon megnyugtató volt, hogy ott voltak. És ugyanaz az (egyébként izraeli) fiú, akitől a kopasz barackot kaptam pár órával korábban, most dinnyét hozott nekünk. És odajöttek beszélgetni, az életről, élményekről, a Caminoról, angyalokról... És akkor megint, mint már annyiszor az Út során, megváltozott bennem valami... Kinyílt egy ajtó, és közelebb kerültem a valósághoz, emberekhez, akikkel sosem gondoltam volna azelőtt, hogy van közös témánk. Beleláttam valamibe, amiről addig csak elképzelésem volt, és az alapján ítéltem el. Láttam, hogy ezek az emberek felelősséget vállalnak egymásért, segítenek egymásnak, ugyanakkor hihetetlenül szabadok. (Az egyik pl Belgiumból indult el Alice nevű szamarával, akinek a feje reggel ott volt az arcomban, amikor kinyitottam a szememet :-)). Elzarándokolt onnan Finisterreig, aztán elindult visszafelé az északi úton, onnan Rómába, majd Jeruzsálembe. Egyhuzamban. A csacsival.) Mindenki vágyik néha egy ilyen közösségre, gondolom. Ahol önmagát adhatja, nincsenek ítéletek, elvárások, szabályok is csak a szükséges dolgokra vonatkozólag, és ki sem mondottak persze (pl nem lopnak egymástól, vigyáznak egymásra, stb), és semmi sem kötelező. Na hát sokat tanultam azoktól az emberektől azon az estén.

Ugyanilyen közösséget alkottunk mi "többiek" is a Caminon, csak épp mi (mondjuk én pont nem) fésülködtünk is, és legtöbbször inkább a szálláson aludtunk. De semmi más különbség nem volt. Erről meg eszembe jutott egy másik történet.

Megismerkedtem rengeteg franciával az úton, nagyon megkedveltem őket, sok élmény fűz hozzájuk. Köztük volt Olivier, egy meglehetősen fiatal katolikus pap is. Az a típus, akire azt mondja az ember, hogy a fenébe, hogy pont az ilyenek miért mennek papnak! Jóképű, állati kedves és barátkozó, kellemes társaság. (Rengeteget beszélgettünk, mindig provokatív kérdéseket tettem fel neki, amiken csak mosolygott, vagy nevetett, de mindig válaszolt. Úgy indult a legelső beszélgetés, hogy kifejtettem neki a véleményemet a katolicizmusról, a jin-jang jellel a nyakláncomon :-))). Nagyon élvezte, akkor kb 3 órán keresztül beszélgettünk, utána sokszor csatlakozott hozzánk, amikor főztünk egy-egy szálláson.) Az utolsó napon, Santa Ireneben öt francia barátom az erdőben aludt, nem messze a szállástól, ahol én még ágyhoz jutottam. Estefelé az egyikük (Stephanie, akiről már írtam korábban) odarohant hozzám, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem velük tartani, mert Olivier misét tart az erdőben, utána pedig közös vacsora lesz, ahol mindenki megosztja mindenkivel, amilyen kajája csak van. Természetesen csatlakoztam, és az egyik legszebb, legszemélyesebb misében volt részem a fák alatt az alkonyatban (külön az én kedvemért két nyelven tartotta, angolul is a francia mellett). Utána pedig, amikor körülnéztem a vacsoránál, tudtam, hogy már nem látom többet a kedves arcokat. Az volt az "utolsó vacsora" együtt.

Talán akkor fogalmazódott meg bennem igazán, hogy nekem ez kell. Az ilyesfajta közösség új emberekkel, akik ugyanazt a zarándokutat járják a mindennapi életben is, mint én, és ezért is volt nagyon jó abban a kocsiban utazni a szlovák fiúval...