2007. augusztus 30., csütörtök

Elengedés

Ma találkoztam valakivel, akit nagyon szeretek, de akivel régebben picit (néha nagyon) fájó volt találkozni, mert valaki olyanhoz tartozik, akit nem tudtam elengedni sokáig.

A Caminon meg kell, hogy tanuld az elengedést, mert ezt gyakorlod nap mint nap. Találkozol emberekkel, akiket azonnal megkedvelsz, némelyiküket nagyon is (egyébként állati sokat lehet abból tanulni magadról, ha megfigyeled, hogy kikkel kerülsz szeretetkapcsolatba, mert olyan vagy te magad is, mint akikkel jól érzed magad), lehet, hogy együtt vándorolsz velük egy darabig, de aztán vagy előrébb kerülnek, ha gyorsabbak, mint te vagy, vagy lemaradnak, ha lassabbak. Senki, de senki nem járja veled az utat az elejétől a végéig (csak a párod persze, ha vele mész, és nem szakítotok közben :-)). Előbb-utóbb mindegyikük "elhagy". Lehet, hogy később, napok vagy hetek múlva újra látod őket, de akkor már eltelik egy kis idő, és mindenképp megszakad a folyamat. Ha jobban belegondolunk, így megy ez a valódi életben is. Emberek jönnek-mennek, némelyikük csak epizódszerepet tölt be az életünkben, aztán kikerül belőle, vannak, akik sokáig maradnak, vagy talán életünk végéig, de mindegyikükhöz kötődni fogunk, amíg velünk vannak. Éppen ezért elengedni is nehezen tudjuk őket, és sokat szenvedünk, ha lejár az időnk velük. Van aki könnyebben szakad el, van, aki nehezebben.

Nekem nagyon nehezen ment eleinte, elég rossz volt, ha már többé nem láttam valakit, aki kedves lett számomra. De olyan is volt (persze ez már azután történt, hogy megtanultam az elengedést), hogy valakivel együtt vándoroltam az elején egy pár napig (utána nem láttam két hétig), és amikor elment, két napig mélyen lelki beteg voltam. Aztán két hét után újra együtt vándoroltunk egy pár napig, de amikor ismét eltűnt, akkor ez már nem okozott rossz érzést, sem nem hiányzott annyira - bár akkor már senki után nem bánkódtam többé.

Amikor megértjük azt, hogy mindenki valamilyen okból kerül bele az életünkbe, legyen az csupán egyetlen beszélgetés, vagy évekig tartó szerelem, és ugyanúgy: valamilyen okból kerül is ki belőle, de közben meg hoz is bele valami fontosat (még ha csak egyetlen szót, vagy mondatot is, ami akkor, abban a pillanatban sorsdöntő számunkra), amit ha jól figyeltünk, míg velünk volt az illető (vagy legalább utólag, amikor feldolgozzuk az eseményeket), akkor meg is őrzünk/tanulunk; és ugyanakkor megbízunk a gondviselésben (Atyában, univerzumban, mindenségben, őrangyalban, életben stb tetszés szerint), hogy ő egyrészt látja az összefüggéseket, míg mi nem valószínű, és nekünk nem is kell feltétlenül látni azokat, másrészt minden szálat úgy gabalyít, hogy az nekünk csak jó, még ha nem is tűnik annak abban a pillanatban, akkor könnyebben engedünk el. Azt majdnem mindig megmondja a szívünk, hogy az az illető, aki az utunkba keveredett milyen szerepet tölt be, csak nem mindig hallgatunk rá. Mi akarjuk irányítani ezeket a dolgokat, és egyszerűen nem vesszük figyelembe a megérzéseinket, ha nem azt mondják, amit mi hallani akarunk.

A Caminora (jó esetben) kérdésekkel érkezünk, amikre válaszokat várunk. A válaszok emberekkel való beszélgetésekből, körülöttünk alakuló helyzetekből, álmainkból és a saját gondolatainkból, érzéseinkből jönnek. Találkoztam egy fiúval ott, aki (rész)válaszokat adott mindkét kérdésemre (ő volt a legelső, ezért nagyon különlegesnek éreztem a találkozást), és aki által elengedtem életem egyik legfájóbb és legsokkolóbb csalódását, ami addig hónapokig, szinte minden éjjel rémálmokat okozott. Tudtam, éreztem a szívem mélyén, hogy "csak" ez volt a feladata, és nem több, ezért találkoztunk, de nem tudtam elengedni őt. Végig azt akartam hinni, hogy ő a társam, és nem értettem, hogy miért nem alakulnak úgy a dolgok, ahogy én azokat szeretném. A legutolsó napon láthattam meg mitől is nem működött volna az egész kapcsolatosdi (Lóri mókásan azt mondta, hogy lehet, hogy azért, mert egy tömeggyilkos :-)) hát nem az volt, de tényleg nem lett volna gyümölcsöző a dolog, és egyetlen pillanat alatt, már gyakorlottan, el tudtam szakadni tőle). Akkor megláthattam, de sokszor nem látjuk, és nem is kell látnunk, csak bíznunk kell és hinnünk, hogy láthatatlanul is megvannak az okok, és soha nem véletlen, hogy valami úgy alakul, ahogy. Aminek meg kell történnie, az meg is történik, akármit is teszünk ellene, vagy épp fordítva: ha valaminek nincs helye, akkor sem fog megtörténni, ha a fejünk tetejére állunk, vagy lehet, hogy megtörténik, de abban nem lesz köszönet.

Nem csak személyeket engedünk el nehezen. Szituációkat, tárgyakat éppilyen nehéz. Sokan szeretnek nosztalgiázni, nehezen válnak meg nagyszerű múltbeli élményektől, jól sikerült, régmúlt eseményeket várnak vissza, folyton újraélik azokat, vagy sokáig szomorkodnak, hogy már elmúltak. Ezzel persze elzárják magukat a jelen pillanat élvezetétől és újabb élmények teljes megélésétől. Meg vannak ugye a gyűjtögetők (és nem csak a 81 éves nagymamám ilyen ám!), akik százéves kacatokat halmoznak fel az otthonukban (itt most nem a "jó lesz az még valamire!" utcán minden szemét összeszedőjére gondolok, mert az egy külön történet és személyiségjegy), mert foggal-körömmel ragaszkodnak az emlékekhez. Persze vannak dolgok, amikhez ragaszkodik az ember, én pl nem szívesen válnék meg a nyakláncomtól -bár a Caminon volt egy pár (na nem sok!) olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy ha valaki elkérné, akkor szívesen és gondolkodás nélkül odaadnám -, de azért mindig van mit kidobálni időről időre...

2007. augusztus 29., szerda

Türelem 2, jin-jang - egység

Négy nap után tegnap először nem volt ordibálás az ablak alatt. Már-már hiányzott... :-) Kíváncsi lettem volna meddig bírom 2,5 óra alvással/éjszaka. Tegnap már elaludtam a meditáció alatt, ma meg már lehet, hogy fel sem bírtam volna kelni. Erről az jut eszembe, hogy a Caminon többen is megjegyeztük, jókat mosolyogva magunkon, hogy heteken keresztül, a szabadságunk alatt (amikor ugye általában addig alszik az ember, amíg csak akar, mert ezért van a szabadság intézménye kitalálva többek között) képesek voltunk nap, mint nap fél 5-kor meg 5-kor felkelni, és még élveztük is, a vége felé meg egy-két 4 órás kelés is becsúszott, mintegy hab az amúgy is rendkívül finom tortán... Őrület.

Az előző éjjel volt a legrosszabb, akkor megint nagyon féltem. Áthatóan erőszakos és agresszív volt, és úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége. Hajnali 3 felé már kezdtem dühös lenni, mert hallottam, hogy csecsemők sírnak a házban, és nem értettem, hogy miért nem szól senki, ha mindenkit zavar... Kicsit sajnáltam, hogy nem vagyok csak most az egyszer egy 150 kilós kigyúrt disznó, aki már a puszta jelenlétével feloszlatná a tömeget, mert én a 20 kilómmal nem rúgtam volna labdába, és valahogy az volt az érzésem, hogy az észérvek itt nem jártak volna sikerrel. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy milyen nevetséges, ha engedem, hogy egy ilyen esemény szabja meg, hogy hogy érzem magam, és elhatároztam, hogy nem lesz rossz kedvem. Aludni továbbra sem tudtam még egy ideig, amíg el nem fáradtak a lentiek (valamikor 3 után), de legalább újra mosolyogtam, hurrá! :-)) Reggel fél 6-kor irtózatos ordításra ébredt a lakótelep, és egy kedves, pajtási ígéretre, amit egyik jóbarát tett a másiknak. Így hangzott: "Ááááááááááááá! Megöllek, te g˙˙i!" Hát... zajlik az édes élet. Miért is nehéz türelmesnek lenni ilyenkor?

A türelemmel kapcsolatban még két történetet is gondoltam, hogy leírok. Ez valahogy központi téma, úgy érzem elég sokunknál. Nálam végig előkelő helyet foglalt el a meditációk során.

Akárhányszor visszagondolok a napfelkeltére a Cruz de Ferronál, mindig beleborzongok. Egyik olyan élménye az életemnek - és szerintem nem csak én érzem így, hanem mind a hét ember, aki ott volt akkor és kivárta -, amit soha nem fogok elfelejteni, ezt biztosan tudom. Még sötétben érkeztünk, jóval a pirkadat és mindenki más előtt. Az ég telis-tele csillaggal, a hold pedig, nem lévén egyetlen felhő sem, ami eltakarja, fényesen sütött. Nagyon sok idő volt még akár addig is, hogy pirkadjon, és nagyon hamar elkezdtünk fázni. Legszívesebben felgyorsítottuk volna az egész folyamatot, ha tudtuk volna, de közben meg pont az volt az izgalmas, hogy tudod, hogy biztosan eljön, amire vársz, és azt is tudod, hogy repesni fog a szíved, amikor megjelenik, mert annyira gyönyörű, és épp ezért kicsit még késleltetnéd is a pillanatot, mintha ezzel megállítanád az időt... Eleinte csak négyen voltunk, de igazán hárman éreztük szentnek a folyamatot. Csendben imádkoztunk, letettük a köveket, amikben letettük a terhünket is, amit ott akartunk hagyni a keresztnél, aztán arccal arra nézve, amerre már derengeni kezdett a hajnal, vártunk némán. Közben jöttek-mentek az emberek. Érdekes volt látni és megérezni, hogy vannak olyanok, akik talán soha életükben nem éltek meg szent pillanatokat, és épp ezért nem érzékelik egy másik ember ilyen pillanatát sem, amikor az nem mozdul, nem beszél, csak megél valamit belül és kívül vár valamire. Ezek az emberek hangosak voltak, folyton mozogtak, és aztán elmentek. Voltak olyanok, akik megéreztek valamit a pillanatból, de nem vártak, elmentek. Fázhattak is, türelmetlenek is lehettek, és nem érezték különlegesnek azt a napfelkeltét, úgy, mint mi. De legalább nem zajongtak. Aztán jöttek néhányan, akik ott maradtak velünk végig, egy mozdulat nélkül, egy hang nélkül, ugyanúgy várakozva, mint mi. Már hosszú idő eltelt, azt gondoltuk, hogy aznap nem kel fel a nap, pont az a nap lesz olyan, hogy világos lesz ugyan, de nap nem. Már rettenetesen fáztunk, vacogtunk, de persze eszünk ágában sem volt elmenni.

És akkor megjelent... Egy óriási, égővörös gömb, ahogy lassan, méltóságteljesen emelkedett a horizonton. Lélegzetelállító, gyönyörű volt. Abban a pillanatban, amikor megláttuk, elkezdtük énekelni Mozart Ave verum corpus-át három szólamban. Akkor, ott megállt az idő, és nem létezett a tér sem. Csak bámultuk, ahogy egyre nagyobbra és nagyobbra nő a meleget árasztó, hatalmas test, és épp akkorra fejeztük be az éneklést, amikor már teljes nagyságában, de még mindig szerényen, nem vakítóan, tündökölt az égbolton. Másodpercekig álltunk még némán, aztán amikor megfordultunk, láttuk, hogy könnyes arccal álltak az emberek körülöttünk. Odajöttek megköszönni, és mi nagyon boldogan tudtuk, hogy valami életreszólót adtunk, és ugyanúgy kaptunk is. Sajnáltuk azokat, akik elrohantak... Utána még sokáig nem tudtunk megszólalni.

A másik történet egy nagyvárosban - Burgosban -, egy utazási irodában esett meg. Problémánk volt a repülőjeggyel, és segítségre volt szükségünk. Megkérdeztem az egyik alkalmazottat, hogy beszél-e angolul. Közölte, hogy nem, mire én pont elkezdtem volna kézzel-lábbal elmesélni, hogy mi is a gáz, amikor a hátam mögött idegesen kioktatott egy másik ott dolgozó, hogy Spanyolországban vagyunk, ahol spanyolul beszélnek. Megkérdeztem tőle, hogy járt-e már külföldön, és hogy ahova látogatóba megy minden nyelvet beszél-e. Ha pl Japánba megy, akkor japánul beszél ott, ha meg Oroszországba, akkor meg oroszul...? Lehajtotta a fejét, és tüntetően a munkájába mélyedt, egy fikarcnyi figyelmet sem szentelve nekem tovább. Hihetetlenül feldühödtem, megköszöntem neki nagyon szépen spanyolul a kedvességet, és még órákon át szidalmaztam...

Nagyon rosszul éreztem magam. Nem azért, mert úgy viselkedett, ahogy, hanem mert ÉN úgy viselkedtem, ahogy. Pont azon buktam el, amit gondolatban nap nap után végigjátszottam: ilyen helyzetekben, de egyáltalán! bármiféle, türelmet próbáló helyzetben higgadtan viselkedni. Megint séróból reagáltam. Már az nem volt elég jó, hogy reagáltam egyáltalán. Megint hagytam, hogy elsodorjanak az érzelmeim. Pedig pont ez volt, amin rengeteget meditáltam: más emberek más utat járnak, más személyiséggel, és attól még, hogy valaki olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami számomra nem nyerő, nem biztos, hogy velejéig rossz. Egyrészt valaki így is szereti őt valószínűleg, másrészt lehet, hogy ő sokkal jobban szenved attól a tulajdonságtól, mint én, harmadrészt meg mindenki visszakap mindent, jót, rosszat... Türelmesnek kell lenni. Nem feladatom az ítélkezés vagy az utálkozás (jé, ugyanazok a mássalhangzók mindkét szóban). Szóval rájöttem, hogy még mindig van mit tanulnom szerencsére. Abban a helyzetben elbuktam, de tudtam, hogy mindig jönnek helyzetek, amikben újra és újra kipróbálhatom magam, legközelebb talán egy lépéssel közelebb a kívánatos megoldás felé (talán akkor már majd meg sem fordul a fejemben, hogy azt mondjam neki visszakézből, hogy "Puta madre!" (k. anyád!). Húha, micsoda fejlődés! Mondjuk nem mondtam ki persze, de erősen gondoltam. :-)).

A jin-jang egység remek példáját láttam tegnap, és komolyan elgondolkodtam utána azon, hogy mennyire vesszük komolyan (többnyire semennyire), amit közlünk akár verbálisan, akár a ruhánkon vagy a testünkön. A Bajcsy-Zsilinszkyn andalogtam lassacskán, amikor egy hórihorgas, gyárkéményként pöfékelő srác viharzott el mellettem, akinek a pólóján hátul az állt, hogy: "You've just been overtaken by Marie-Curie cancercare" (Épp most előzött le a Marie-Curie ráksegély"). Ha nem lett volna a fülén a fülhallgató, megkérdeztem volna (ez mennyire egy szép angol szerkezet!), hogy beszél-e angolul...

Györgyivel beszélgettünk hosszasan valamelyik nap, aki azt mondta, hogy egyre inkább azt érzi, hogy a szavak nem fejezik ki a valóságot, nem tudunk velük igazán mély dolgokat közölni, feleslegesek. Sokszor én is ezt érzem, de mégis azt gondolom, hogy irányadóak is, mert szavak nélkül segíteni sem lehet, az pedig fontos, éppen ezért mégis kellenek. Azon viszont elgondolkodtam, hogy mennyire kell komolyan venni azt, amit kiejtünk a szánkon (Jézus azt mondta, hogy az a szennyes, ami kifele jön belőlünk, nem az, ami befele megy), vagy a testünkre tetoválunk (mondjuk azt a szót, hogy harmónia, és közben nem nagyon harmonikus az életünk, vagy a cselekedeteink), vagy a ruhánkra festjük (mint a cigizős srác, aki a ráksegélyt reklámozza a hátán). Lehet, hogy egyáltalán nem kell komolyan venni semmi ilyesmit, csak akkor meg minek van értelme? Vagy kell, hogy értelme legyen bárminek is? Egy szónak, egy gesztusnak, egy szimbólumnak, ha nem minket takar?

2007. augusztus 26., vasárnap

Türelem

Hahó!

Ma ismét egy röpke ötórás sétára vetemedtem, csak úgy a nosztalgia kedvéért, és rengeteg időm volt gondolkodni, csomó minden eszembe jutott (meg mellesleg ki is olvastam végre a könyvet menet közben, kölcsön tudom adni már :-)).

Szóval több szálon futott a fejbeli eszmefuttatás. Ami a legtöbbet foglalkoztatott, az a türelem volt, amiről már tegnap elkezdtem írni. Eszembe jutott egy történet, ami az egyik szálláson esett meg - illetve ott kezdődött. Nyolcágyas szobákban laktunk. A mienkben Lórin és rajtam kívül még egy olasz házaspár és négy hangos "100-as" spanyol lakott. Úgy fél 11 körül mi, a négy európai (hehe) már nyugovóra tértünk (volna), ám spanyol kebelbarátaink még úgy gondolták, hogy gyermek még az idő, ideje üvöltve telefonálgatni egy kicsit a szobában (a toroki hangerőszabályozó náluk nem működik ugye, kiakad a maxon és nincs visszatekerő gomb), meg üvöltve átbeszélgetni a szomszéd szobában lakó haverunkkal. Végül is egy volt igazán a hangos, a többinek furcsa mód egy idő után feltűnt, hogy négy ember már befordult a fal felé, serényen tömködve a füldugót a fülükbe (ami az enyémből mellesleg állandóan kiesett, mert annyira kicsi a fülem, hogy hosszas könyörgésre megy csak bele, és még akkor is kiesik reggelre), és próbálták együttérzően csitítgatni ezt a roppant kedves figurát. Akkor az jutott eszembe, hogy mi hülyék meg, akiket ugye máshogy neveltek, hogy figyeljünk a környezetünkre, reggel 5-kor egy mozdulattal fogtuk mindig a motyónkat, és a balettosokat is meghazudtoló spicclépésben botorkáltunk ki a sötétben, hogy véletlenül se zavarjunk másokat. Na és akkor azt gondoltam, hogy majd reggel én is a normális hangomon fogok beszélgetni, és ha szükségem van a villanyra, akkor még azt is fel fogom kapcsolni, mert ha lúd, akkor már legyen kövér ugye, az angyalát neki! Eljött a reggel, és én így is tettem, roppant büszkén, hogy most aztán megkapja a leckét, mert meg kell tanulnia mindenkinek, amit meg kell tanulni az életben, és miért pont én ne lehetnék az, aki megtanít dolgokat másoknak... Persze az előjel nem volt éppen pozitív, és a nagy büszkeség hamar lejjebb szálldogált. Végül is az élet úgyis megtanít, és ennek két nappal később szemtanúja is voltam. Egy Barbadelo nevű helyre értem, ahol 18 db ágy volt a szálláson mindösszesen. Mire odaértem, már kb 30-an várakoztak, köztük ez a bácsi is. (Itt abszolút zárójelben közbevetném, hogy a megérzéseimre hallgatva nem mentem tovább, mert valami azt súgta, hogy maradjak. És nem tévedtek az ösztöneim, mert enyém lett végül itt is a legutolsó ágy, de elképesztő volt, hogy milyen módon estek ki a "verseny"-ből az emberek előttem.) Amikor megjelent a néni, azzal kezdte, hogy csak azok mehetnek be, akik Triacastelából indultak (30 km) és nem Sarriából (4,3 km (!!!)), akik hátán ott a hátizsák (!), és akik nem autóval érkeztek (!!!!!!!!). (Azért egész komoly, hogy a 100-asok mi mindenre képesek, nem?) No, bepakoltunk serényen a szállásra, a bácsi elfoglalván az egyik alsó ágyat, de egy kis idő múlva hallom ám, hogy a szállásadó nénivel nagyon mély beszélgetést folytat ugyanez a bácsi, majd sebtiben összeszedi a cuccát (a kb 2,5 kilós zsákját mind), majd elhagyja a szállást. Kiderült, hogy autóval érkezett, és nem elég, hogy erre vetemedett, de még hazudott is...

Egészen addig a pillanatig, amíg ezt nem láttam ott és akkor, olyan voltam, hogy személyesen akartam valahogy megmutatni mindenkinek mindig, hogy milyen érzés az, ha gonosz volt velem, de legalábbis tudni, hogy mindenki visszakapja azt, amit másoknak okoz, minden esetben, lehetőleg rajtam keresztül. Persze nem gonoszságból, csak hogy érezze már, hogy milyen volt nekem. Ez a történet ott, abban a pillanatban megtanította elengedni ezt... Mert akkor tudtam biztosan, hogy tényleg, mindenki megkapja. Hogy megérezze, megtanulja, hogy mit lehet, és mit nem, és ha így teszünk, akkor mit okozunk, ha meg úgy, akkor meg mit... És türelemre is tanított, meg arra, hogy hagyjam a "piszkos melót" a gondviselésre, ne akarjak már igazságosztó lenni. Ahogy én is megkaptam (hálás is vagyok érte, mert megtanultam a leckét), mindenki máshoz is ugyanilyen "jó" az élet. Már ha nyitott az illető. Mert az elengedhetetlen ehhez, mint mindenfajta tanuláshoz. Az a jelenet megint csak megrendítő volt.

Arról is eszembe jutott a türelem, hogy megint ordítozás volt éjjel, de már nem zavart annyira, mert elfogadtam, hogy ez már csak így megy úgy látszik :-).

A vándorlásaim során mindig egyedül mentem, mert ez minden áldott nap 5 óra meditációt jelentett, és ezt nem akartam senkivel megosztani. Ez a meditáció persze csak rövid ideig volt tiszta, klasszikus, gondolatmentes meditáció, a nagy részét imák és egy bizonyos, naponta változó témákon való gondolkodás töltötte ki. Minden reggel eldöntöttem, hogy min volt kedvem gondolkodni aznap, és így lettek "türelem", meg "elengedés", meg "bizalom és hit" napok. A "türelem" napokon mindig azért imádkoztam, hogy el tudjam fogadni, hogy mások teljes joggal más ösvényen haladnak más szintű spiritualitással, érzékenységgel, intelligenciával, tudással és értékrenddel. Erről nem is biztos, hogy ők tehetnek, és ne akarjak semmit megváltoztatni semmi áron, inkább kerüljem el az olyan embereket, vagy helyzeteket, akikkel vagy amikkel nem tudok mit kezdeni. És hogy mindenki egy irányba halad, még ha nem is látszik, meg ha még úgy is tűnik talán, hogy pont ellentétesen halad velünk. Semmi és senki nem tud kilépni a jin-jang egységből, tehát mindenki egyfelé halad, és ezt nekem tiszteletbe is kell tartanom. Na ez is egy dolog most, amit bőszen gyakorlok, amióta megérkeztem. Csak figyelni és vagy elengedni szeretettel, nem akarva egy fikarcnyit sem megváltoztatni, vagy beengedni és élvezni, ha jó.

Érdekes dolog, hogy egy új dolog bevonódásával az életünkbe mennyire nyílik a figyelmünk is minden, azzal kapcsolatos dolog iránt. Észreveszünk olyan dolgokat is, amik azelőtt fel sem tűntek volna, magától értetődően. Ma pl láttam kettő darab sárga nyilat a földön Újpesten, és (szintén ott) egy Ofotért kirakatában 3 db pontosan olyan kagylót, amilyet a táskánkon hordtunk a Caminon...

2007. augusztus 25., szombat

Megérkeztem

Hahó mindenkinek, aki olvas engem.

A Camino után nekem is kedvem szottyant közzétenni gondolatokat. Nem csak azért, hogy kiírjam magamból a belém szorultakat, hanem azért is, hogy közösség kovácsolódjon az esetleg általam inspirált gondolatok gazdáiból, mert nagyon fontos az eszmecsere, és én egyre kíváncsibb vagyok arra, hogy mi van az emberek fejében bizonyos dolgokkal - vagy akármivel is, ami építő - kapcsolatban. Kérlek, hogy szóljatok hozzá, ha van mit és kapacitás is akad netán.

A gondolataim egyébként most főleg a Caminoval, illetve az életúttal kapcsolatosak érthetően, meg hát azzal, hogy az ott megtapasztalt erős élményeket hogyan lehet átvezetni a "való világ"-ba, mert hát egyáltalán nem könnyű. Nekem ma van az első napom itthon, és hihetetlen zavart eredményez a kontraszt azzal a burokkal, amiben ott éltünk. Azt hiszem mindegyik zarándoktársam elmondhatja ugyanezt, illetve azt, hogy hatalmas a különbség, és nem annyira könnyű a visszatérés.

Áldom a sorsot, hogy a Camino és a régi életembe való visszatüremkedés között volt egy fantasztikus kórusút. Köszönöm mindenkinek, aki ott volt, és mindenkinek, aki nem tagja egy olyan közösségnek, mint a mi kórusunk azt kívánom, hogy mielőbb keressen magának egyet. Igazi szeretetközösség (nem vallási alapon működik), gyönyörűen énekel (minden elfogultság nélkül mondhatom) és rengeteget beszélget és játszik. Szóval az út kicsit prolongálta a varázslatot, de ebben egyébként a hegyes-völgyes, tengeres tájnak is része volt, ami hasonlatos volt a spanyolországi tájképhez.

Tegnap éjjel jöttünk vissza Franciahonból. Hajnali fél 4-kor arra ébredtem (legelső napom újra itthon 6 és fél hét óta), hogy az ablak alatt üvöltenek egymással emberek, káromkodnak, durván. Elkezdett remegni a gyomrom és félni is kezdtem, és ez azóta is tart. Elképzelhetetlenül durva élmény volt ez a Camino békessége és nyugalma után. Persze ez a valóság, az ÉLET, amiből kicsit kiszakadtam, hogy megtapasztaljam a tiszta és isteni oldalát a létnek, és vissza is kell tudni illeszkedni, ami majd idővel nyilván menni is fog, de nagyon ijesztő még. Ilyen érzéssel nem találkoztam azóta, hogy felszálltam a repülőre július 10-én.

Rengeteget tanultam a Caminon. Lassan, ahogy eszembe jutnak a dolgok mindenképp leírom majd, hogy miket, és általam fontosnak tartott, vagy segítő gyakorlati dolgokat is írok azoknak esetleg, akik készülnek (és persze ehhez is hozzá lehet szólni azoknak, akik már voltak, kibővítve ezt az ő tapasztalataikkal). Tehát amit megtanultam, és ott egész jól tudtam már alkalmazni, az a türelem másokkal szemben. Persze ott nem hallottam káromkodást vagy egymással való neurotikus ordítozást, de voltak más helyzetek, amikor türelmesnek kellett lenni. Abban a steril környezetben ez ment is többé-kevésbé. Az ember hajlamos arra úgy kb 2 hét vándorlás után, hogy elfelejti milyen is a valódi élet, és mennyi minden beletartozik, még ha nem is tetszik. De megszokjuk, hogy van, és elfogadjuk, együtt élünk a negatív dolgokkal is. Mivel a Caminon nincsenek ilyenek, és mivel ez az erőszakmentes állapot sokkal jobban együtt rezeg a természetes állapotunkkal és lelki komfortérzésünkkel, örömmel és nagyon hamar el is felejtkezünk az ilyen dolgokról. A Caminoról visszatérve pedig mindenki sokkal nyitottabb és érzékenyebb, ezért sokkal, de sokkal rosszabbul esnek a lelkünknek ezek a történések. Most délután fél 3 van, de még mindig zavar az egész, és furcsa módon meghatározta a napi érzésvilágomat, és csak egy meditáció, vagy hosszas imádság tudja kioltani a rossz érzést.

Most érzem csak igazán mennyire nehéz türelmes lenni olyan dolgokkal kapcsolatban, amik alapjáraton nem tetszenek, vagy nagyon távol állnak a lelki beállítottságunktól. Persze azt már megtanultuk, hogy nem kell azonosulnunk ezekkel, hanem el kell kerülni őket, ha tehetjük (bár sokszor ez sem lehetséges). Az agresszióval eleve az a bajom (mint majdnem mindenkinek ugye), hogy értelmetlen, kiszámíthatatlan és kezelhetetlen néha. Mindenkiben lakik egy sötét oldal. Van, aki ezt kezelni tudja, mert - és ez a lényeg - ISMERI ÉS ELFOGADJA A LÉTEZÉSÉT, ezzel pedig minden esetben valamilyen mértékben megszelidíti azt, és van olyan, aki csak ösztönösen cselekszik a legkönnyebb utat választva (nem is annyira elítélhetően), ami az agresszió valamelyik fajtája (a fizikai agresszivitás csak egy ezek között. A gyávaságból megfutamodás vagy a hazugság a konfrontáció elkerülésére ugyanilyen agresszivitás, csak kevésbé látványos formája annak...).

Két dolog jutott eszembe most. Az egyik, hogy a compostelai katedrális egyik kapujára van egy omega - alfa írva. Nem tévedés a sorrend, pont arra utal, hogy a Camino végén valami a végére ér a vándorlással, de azzal a véggel elkezdődik egy másik - az igazi - Camino, az élet maga, ahol a megtanultakat kamatoztatjuk. Gyönyörű szimbólum.
A másik dolog, ami eszembe jutott, az egy la fabai zarándok bejegyzés egy könyvbe. Azt mondja, hogy ha valaki, amikor hazamegy a Camino után nem építi be az életébe az ott tanultakat, és nem kezd egy új életet élni annak hatására, az olyan, mintha nem is járta volna végig a Caminot... Ez a gondolat nagyon pontosan tükrözi, hogy miről is szól, vagy kellene, hogy szóljon a Camino.

Persze azt már ott, az utolsó napokban megfogalmaztuk az összes zarándoktársammal, akivel csak beszélgettem, hogy már nem tudjuk ugyanúgy élni az életünket, mint azelőtt, egyszerűen nem megy. Nem mintha rossz lett volna, csak már nem elég lelki síkon, valami nagyszabású hiányzik belőle, amit a Caminon kaptunk, és enélkül a valami nélkül már nem tudunk létezni. Ennek egy része pont az elfogadás természetesen, aminek a gyakorlására keményen megkapjuk a helyzeteket az első naptól akár. Mint én ma hajnalban. Csak rajtam áll, hogy hogyan és milyen gyorsan sikerül visszailleszkedni úgy, hogy az a béke, szabadság, tudatosság, egységélmény a mindenséggel a lehető legnagyobb mértékben megmaradjon. Mindig csak rajtunk áll. Nekem most még nagyon nehéznek tűnik, de ha belegondolok úgy igazán, nem kell semmi mást csinálnom most sem, mint amit a Caminon tettem: csak bíznom kell, hogy minden jó fele halad - mert így is van - és minden, még a rossz dolgok is - a fejlődést szolgálják, és tanítanak. Egyszerűen - illetve hát nem is annyira... - azokat a mintákat, amiket ott megtanultam, alkalmazni kell az élet Caminoján is, mert hát pontosan ez a lényeg. Ezért van az egész. Mint már fentebb írtam.