Nemzeti öntudat - Cizur Minor

2007. július 14. szombat

Reggel csörgött az óra 1/2 5-kor, de Barbi azt mondta nem tud elindulni, mert fáradt, Lóriék pedig csak 6 körül akartak indulni, hát úgy döntöttem, hogy akkor én sem vágok neki ilyen korán. (Mivel ez a tájék kb Anglia alatt van, ahol pedig már egyórás időeltolódás van, kb egy órával később kel fel a nap és nyugszik is le, mint Európa többi részén. Éjjel 10-kor még nem lehet aludni, mert süt a nap, csak fél 11 körül lesz annyira sötét, hogy már nem zavaró. Fél 9-kor még napozni lehet és éget is picit, elképesztő!)

Na akkor félóra múlva azt mondta a Barbi, hogy mégiscsak induljunk, mert nem tud aludni :-))). Sokáig sötét volt és hűvös. Együtt indultunk, de szokás szerint hamar szétváltunk, én előre mentem. Ma volt a bikafuttatás utolsó napja, megpróbáltam annyira szaporázni a lépteimet, hogy odaérjek Pamplonába 8-ra, amikor is kinyitották a kapukat, hogy a sok sérülésre váró spanyol iszkolhasson a bikák elől. Annyira rohantam, hogy elcsíphessek az esemény végéből egy picit, de épp az előző faluban voltam, amikor hallottam, hogy megdörrent az ágyú és kongtak a harangok, ami azt jelentette, hogy lekéstem a dolgot. Betértem egy bárba szomorúan, ahol egy képernyőn a falu fele követte az eseményeket, amit a tv közvetített, és én butus megint elkezdtem rohanni, hogy hátha egész délelőtt futnak azok a bikák :-))))). Persze 10 percnél nem tart tovább egy ilyen, és nekem még félórába telt, míg odaértem a városfalhoz.

Illetve akkor értem volna oda, ha nem ülök le és várom Barbit egy kétes, eltévedhetős helyen. Kb 3/4 órát ültem ott, nem jött, akkor elmentem Pamplonába. Megbeszéltük, hogy a katedrálisnál találkozunk. Mire odaértem ő már egy ideje ott ücsörgött a lépcsőn. Kiderült, hogy nem is érintette azt a helyet, ahol én vártam, mert tényleg nem volt egyértelmű, hogy merre kell menni, és ő tök másfelé ment. Várhattam volna karácsonyig is.

Pamplonáról még azt lehet tudni, hogy ez a város a baszkok illetve Navarra tartomány fővárosa, ahol minden két nyelven van kiírva. A város neve baszkul Iruña. A baszkok ugye a terrorszervezetükről (ETA) lettek hírhedtek, de ma már békések, nincs konfliktus.

Ami a várost a bikafuttatás után jellemezte tömören és velősen az a bika-cefre-hányás-szar-hasis- és átható kocsmaszag. Reggel 10 óra volt, a baszkok már egy ideje ünnepeltek seggrészegen, fetrengve a saját nedveikben. Hatalmas vízszóró kocsikról takarították slagokkal a bikaszart, ami végigcsordogált az utcán. Ami nagyon tetszett, az a nemzeti öntudatuk. Mindenki piros-fehérben volt, fehér ruha piros kiegészítőkkel, úgy mint sál, kendő (az úttörő nyakkendőhöz hasonlító módon nyakra kötve, már ha még van valaki a korombelieken és a nálam idősebbeken kívül, aki tudja, hogy kik is voltak azok az úttörők :-))), még a pici gyerekeket is úgy öltöztették, piros zokniba és cipőbe. A nők piros táskát hordtak. Hatalmas népünnepély volt, zenés-táncos felvonulás a főutcán - pont, ahol a zarándokút haladt. Belekeveredtünk a tömegbe, és én nagyon jól szórakoztam a különböző reakciókon, amikor hatalmas báboknak öltözött emberek a tömegben fejeket csapkodtak hasonlóan nagyméretű, szivacsból készült bunkókkal.

Amióta elindultunk egy pár napja, Pamplona volt az első nagyváros a vidéki nyugalom után. Kb 1 órát töltöttünk benne, de annyi elég is volt. Hát... főleg az ünnepség miatt nem egy meditációra alkalmas hely volt. Tovább is mentünk Cizur Minorba, ahol a máltai szeretetszolgálat által fenntartott szálláson éjszakáztunk. Ez volt az első családias hely, ahol a "hospitalera" (nőnemű házigazda, aki egyébként olasz volt) olyan szívélyesen fogadott minket, mintha mindannyian a gyerekei lettünk volna. Silviot (aki szintén olasz, ugye) úgy ölelgette meg, amikor az elsírta magát mintha tényleg az anyja lett volna (Silvio már negyedszer van az Út-on, mert még mindig úgy érzi, hogy nem kapott választ a kérdésére, és ez igen elkeserítő tud lenni alapjáraton is...). A konyhát is úgy lehetett használni, hogy ami alapanyagokat az előző zarándokok otthagytak, bárki felhasználhatta. Fűszerek is voltak, olaj, meg minden, ami szükséges egy főzéshez, ezt este ki is használtuk.

Lóri nem állt meg itt, ami nagyon elszomorított. Így van ez, amikor megszokunk valakit, és rosszul esik, ha elmegy. De végülis csak így tanuljuk meg az elengedést és a nem ragaszkodást, hogy így rákényszerítve másokkal ismerkedjünk és nyitottak legyünk a folyton változó világra. Azért nagyon rossz volt egész este.

Ami viszont jó volt, hogy visszamentünk páran a városba busszal, és leültünk a fő téren egy sörre. A zarándokokból túristák lettek, furcsa érzés volt. Egészen más szerep... Figyelmeztettek minket, hogy az ilyen nagy banzájokkor fokozottabban figyeljünk a cuccunkra, mert könnyen valaki más birtokolhatja őket. Voltak is zarándoktársaink, akik kicsit több sört ittak a kelleténél mint mesélték, aztán elaludtak a földön és mire felébredtek, hopp! semmijük nem volt, ellenben pénzük és hátizsákjuk sem! Na mi azért nem jártunk így.

Este a közös vacsora után (6-an voltunk) és lefekvés előtt megbeszéltük Marie-Soleillel (Quebec, Kanada), hogy reggel együtt indulunk. A házigazdánk a lelkünkre kötötte, hogy tegyünk holnap egy pár kilométeres kitérőt a templomos lovagok nyolcszögletű temploma felé Eunate-ba, mert az egy nagyon erős földenergiát közvetítő, spirituális hely. Még a rítust is elmondta, hogy mit kell tenni :-))). Majd holnap leírom, amikor odaértünk.

Larrasoaña

2007. július 13. péntek

Imádom a reggeleket! Sötétség, csillagok, látszódó lehellet, tai chi a hidegben indulás előtt, gyönyörű! Ma volt az első fárasztóbb, hosszabb és komolyabb túra, 29 km.

Az már a legelső nap kiderült, hogy Barbussal nagyon különböző a bioritmusunk és a tempónk. De nem csak az, hanem bizonyos dolgokhoz (pl fájdalomhoz vagy testi kényelmetlenséghez, fáradtsághoz) való hozzáállásunk is. Engem a fizikai dolgok majdhogynem egyáltalán nem érdekelnek (ez vonatkozik az anyagi dolgokra is). Úgy vagyok velük, hogy hozzátartoznak az élethez, és ha fáj valami, akkor ha nem súlyos, majd elmúlik. Sose veszem komolyan az ilyen dolgokat (pedig néha kellene). Majd úgyis megtanulom, ha máskor nem 90 éves korom körül. Akkor már úgysem fogok tudni eltekinteni ezektől a dolgoktól, kénytelen leszek észrevenni őket (már ha lesz még mivel, és itt nem csak a szememre gondolok... :-))))).

Tehát különbözőek vagyunk, én - tuti a többéves utazgatásaimnak és gyakori költözködéseimnek köszönhetően - nagyon rendezetten és igen hamar össze tudok pakolni. Ki tudom számolni az időt, és ahhoz képest kelek fel és lövöm be az indulás idejét. Ma 20 perccel később indultunk, mint ahogy terveztük, mert Barbikámnak a pakolás még nem annyira megy. Még így is elsők voltunk, de hamar utolértek bennünket. Egy spanyol fickó eredt a nyomunkba, aki egy ideig velünk jött, aztán bement "lecsézni" egy bárba. (Lecse = cafe con leche, vagyis tejes kávé, a zarándokok kedvenc itala. Én nem iszom kávét, nem vonz, hogy kipróbáljam.) Amíg velünk volt a srác kérdezgettem tőle spanyol szavakat, és szorgalmasan javította a kiejtésem.

Egy idő után otthagytam Barbit és előre száguldottam a saját, kényelmes tempómat felvéve. Csak két helyen vártam őt be, mindkettőnknek jó volt így. Egy boltnál elágazott az út, és mivel beszélgettem egy német rendőrrel, aki napi 50 km-t gondolt ki magának időhiányában, szépen el is tévedtem. Szerencsére elég hamar észrevettük, hogy nincs jel, még időben visszamentünk. Megbeszéltük Barbival még az út elején, hogy ha úgy gondolom, hogy kétes elágazáshoz érkezem, ahol esetleg ő eltévedne, akkor várjam meg. Tehát visszamentem a bolthoz a tévelygés után. Viszont amit ott láttam az kevés dologhoz volt fogható. Egyszer csak szembe jött "a nyáj". Elől a pásztor, füttyögve, mögötte a birkák, az út teljes szélességét elfoglalva, hangosan bégetve és kolompolva, leghátul a kutya folyamatosan ugatva. Csak úgy porzott az út utánuk. Elrobogtak mellettem, két utcával arrébb felbukkantak, átmentek a forgalmas úton, fel a domboldalra, aztán a pásztor már egyedül jött vissza 10 perc múlva. Elvitte a gyerekeket az óvodába :-)))).

Bevártam Barbit, megmutattam neki merre kell menni, aztán amikor ő bement a boltba vásárolni, én továbbálltam és találkoztam egy öreg bácsival, aki a kerítése mögül árult túrabotokat, amiket állítólag ő faragott. Hiába mondtam, hogy nem értek egyetlen kukk nem sok annyit se, folyamatosan spanyolul karattyolt. Na botot nem vettem, de megkérdezte, hogy honnan jöttem, és amikor megmondtam, berohant a házba az éremgyűjteményéért, és mondta, hogy magyar pénze még nincs. Pont volt egy huszas a zsebemben, odaadtam neki. Csak úgy csillogott a szeme az örömtől (persze biztos jobban örült volna, ha egy botot is veszek mellé :-)).

Amikor tovább mentem, a hegyen egy japán ember emlékművénél (láttunk egy pár ilyet, ahhoz képest viszont, hogy évente hányan teszik meg az utat nem volt sok kereszt) láttam egy fekete kardigánt heverni egy farönkön. Még gondolkodtam is, hogy a gazdája biztos a közelben van valahol, majd visszamegy érte. Nem nyúltam hozzá, mentem is tovább. Kicsit később két spanyol nőbe botlottam, akik spanyolul beszéltek hozzám, és azt valahogy megértettem, hogy azt a pulóvert keresik. Elmondtam nekik, hogy hol láttam, de nem értették. És akkor elkezdtem "activity"-t játszani és elmutogattam a japán férfi emlékhelyét. Azt, hogy japán, azt, hogy férfi (! :-)))) és azt, hogy halott. Nagyon vicces volt.

Sokkal gyorsabb voltam, mint Barbi, rengeteget vártam rá. A szállásra Larrasoañaba kb 3/4 4-kor értem be. Két utcában voltak elhelyezve a zarándokok, mi már viszonylag későn értünk oda, így az újonnan épült helyen kaptunk ágyat. A falu gyönyörű, pici, de iszonyú meleg volt. A szokásos mosás-fürdés után elmentünk a közeli bárba sörözni, ahol aztán nótázni kezdtünk Lórival, mindenki körénk gyűlt és ott örvendezett, aki épp fel tudta ismerni, hogy a saját nyelvén éneklünk (spanyolul, franciául és angolul énekeltünk).

Este közös főzés volt, 8-an ettük együtt a spagetti+saláta+bor+desszert menüt, amit Lóri készített el. Már vacsora közben is éreztem, hogy valami nem stimmel a térdemmel, de a végén nem tudtam felállni a székről, a lépcsőn meg végképp nem sikerült felmenni. Picit megijedtem azért, hogy nem fogok tudni elindulni holnap (térd nélkül is elindulok valahogy, ha a fene fenét eszik is, ezt már eldöntöttem. Soha nem adom fel! :-)))), de hála Lóri csodaszereinek, amivel bekentem a térdemet és Barbi homeopátiás készítményeinek (milyen jó, hogy ő viszont igencsak foglalkozik a fizikai dolgokkal) már most használhatóbb állapotban van. Remélem meggyógyul reggelre... Holnap be kell kötni, mert egy csomó lejtő lesz, és ma is azoktól készült ki.

Imádom az egészet. De jó, hogy még több, mint egy hónap van hátra... el se tudom képzelni, hogy egyszer vége lesz. Még annyira izgalmas és ismeretlen minden, közben pedig zajlik a hasonlat. És alig várom, hogy megint reggel legyen, csillagok és holdfény...

Szufizmus - Roncesvalles

Egyre jobban érdekel a szufizmus. Nagyon jó szufista tanításokat olvastam és hallottam egy Amerikában élő és működő (eredetileg welszi) szufi mestert beszélni, és meglehetősen megfogott.

Az jutott eszembe, amikor 2005 nyarán, mielőtt végleg hazaköltöztem Londonból, egyszer egy parkba mentünk Sharon barátnőmmel, aki akkor kopasz volt a kemoterápiás kezelések miatt. Odajött hozzánk egy buddhista szerzetes, mert azt hitte a haja miatt, hogy Sharon is buddhista. Hamar kiderült, hogy nem, de nem hagyott minket ott, hanem elmondott a jelenlegi helyzetünkről és a jövőről néhány megdöbbentő dolgot. Amit az akkori jelenemről mondott mind igaz volt, ami megdöbbentett, mert nem szóltam egy árva szót sem, csak néztem rá szkeptikusan. Amit a jövőről mondott mostanában fog kiderülni, bár ott is voltak olyan meglátásai, amik nekem rég tervekként szerepeltek a fejemben, pontosan úgy, ahogy azt ő elmondta... Ami még nagyon érdekes volt, és ami miatt ez az egész eszembe jutott most, az a szellemi fejlődésemre vonatkozó megjegyzése. Azt mondta, hogy ne csak a kereszténységben keressem az igazságot, hanem ismerkedjek a buddhizmussal, taoizmussal és sok minden egyéb irányzattal, mert onnan is tanulhatok számomra fontos és szellemileg előremozdító dolgokat. Akkor én azt mondtam neki, hogy a kereszténységben minden megvan, köszönöm szépen (pedig nem annyira mélyen foglalkoztam azzal sem, csak a vitatkozás kedvéért mondtam ezt, azt hiszem). Azt mondta rendben van, nem kell lemondanom a vallásomról, ha úgy döntök: a kereszténységet választom, de lehetek attól még nyitott új dolgok felé.

Aztán eltelt kb másfél-két év, és utólag egyszer csak azon kaptam magam, hogy a taoizmus lett a hitem alapja, erősen érdekel a buddhizmus és most a szufista tanok is izgatják a fantáziámat - és ezt nekem előre megmondták. És nem azért érdekelnek ezek a dolgok, mert egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ez lehet egy út és erre kellene mennem. Emlékszem az ellenállásra, amit akkor éreztem. Arra, hogy valaki mondott nekem valami ilyet valamikor a múltban, csak utólag döbbentem rá, amikor már rég magamtól, belső indíttatástól vezérelve foglalkoztam az új tanokkal. Érdekes. Sokszor eszembe jut az az ember, meg amiket akkor mondott nekem. A vesémbe látott mindennel, amit mondott, mert minden igaz volt.

Szóval mostanában nagyon érdekel a szufizmus.

2007. július 12. csütörtök

Reggel 5-kor keltem, és a felhőkbe burkolózó hegyekben tai chiztam. Elképesztő érzés volt, leírhatatlan. A hegyek fennsége ködpalástjuk mögött és a mozdulatok tisztasága méltóképpen indította a napot. Lassan felébredt a szállás, reggelihez szállingóztak az emberek és ki-ki a maga tempójában és idejében nekiindult az útnak, amely még mindig a Pireneusokban vezetett gyönyörűséges tájakon. Időközben észrevétlenül átléptünk Spanyolországba, de csak onnan vettük észre - lévén, hogy nincsenek határok a két ország között -, hogy már nem "Bon jour!"-ral köszöntek nekünk az úton, hanem "Hola!"-val.

Már írtam, hogy imádom a hegyeket. Visszatükrözik a lelkem sokrétűségét, és a változatosságot, amit igen kedvelek az életben. Bársonyos érzetet kölcsönöznek a hegyeket takaró növényzet puha zöldjei, a hegyek-völgyek váltakozása pedig izgalmas számomra. Rég éreztem magam annyira felszabadultnak, szárnyalónak és boldognak, mint ezen a tájon. Szinte együtt rezdültem a természettel. Útközben egyetlen repülőgépet sem láttam, csak sasokat, ahogy méltóságteljesen köröztek az égen. És bárányokat, kecskéket, teheneket és lovakat. Még egy csontvázat is. Érdekes, hogy nem viszik el az elhullott állatot.

Sok volt a hegymenet, elfáradtam, mire Roncesvallesba értem. Korán odaértem, betettem a hátizsákomat a szállásra várakozók sorába, és visszamentem Barbiért. A szállás egy régi templomból lett átalakítva, egy légtérben 100 embert képes befogadni szorosan egymás mellett álló emeletes ágyakon. Az altemplomban lett kialakítva a zuhanyzó, a mosókonyha, a konyha és az a helyiség, ahova a computereket tették internetes használatra. (Ez úgy működött, hogy be kellett dobni a gépbe 1 eurót, ami mindenhol más időtartamot jelentett, és a gép elkezdte visszaszámolni az időt, és amikor lejárt az idő, akkor kilépett a rendszer. A gond csak az volt, hogy állati lassú volt a net, és szinte semeddig sem jutottam, amikor ritkán rászántam magam.)

Be lehetett fizetni egy zarándok menüre. Ezek általában viszonylag olcsó, háromfogásos ételek, bár egyáltalán nem mondhatni, hogy figyelnek a vegetáriánusokra. A vacsoránál ismerkedtünk ismét, egy kerek asztalt ültünk körbe 10-en. Peter, egy ír csupa piercing srác ült mellém, aki végig szóval tartott, nagyon beszédes volt.

Vacsora után áldással egybekötött zarándok mise volt a templomban, ahol gregorián dallamokat énekeltek a papok. Amikor ránéztem Silviora, az olasz fickóra, azt gondoltam, hogy biztosan nem normális, nem is lehet zarándok, hogy keveredhetett be a zarándok misére a zarándokok közé, nagyon egzaltáltnak nézett ki a feje. Azt is gondoltam, hogy na rá aztán mindenképp ráfér az áldás, ha zarándok, ha nem. Persze akkor még nem is ismertem, nem is tudtam, hogy milyen nemzetiségű, a nevét sem, a történetét sem. Semmit. Csak két nappal később ismertük meg egymást, amikor öten együtt vándoroltunk egy egész napig. Nagyon megkedveltem, kedves pasas.

Este már alváshoz készülődtünk, amikor észrevettük, hogy a horkolós-jajgatós-álmábankiabálós bácsi Lóritól pár ággyal arrébb fekszik. Onnan vettük észre, hogy még mindenki javában készülődött lefekvéshez, amikor ő már javában hangosan horkolt. Elkezdtünk iszonyatosan röhögni, de főleg akkor hahotáztunk, amikor megláttuk, hogy füldugó van a fülében, nehogy mások zavarják a horkolásukkal... :-)))))).

10-kor villanyoltás volt, és reggel 6-ig se ki, se be senki.

Keresztül a Pireneusokon - Orisson

Minden jó :-))))) ! Akkora várakozás van bennem, hogy folyton remeg a gyomrom. Valami olyan, izgalmas, teljesen új dologba fogok hamarosan, ami már nagyon régóta érdekel, és most végre elindulhat, ha az utolsó simítások is jól sikerülnek. A Camino után egy újabb hatalmas impulzus. Ez az év ilyen sorsformáló impulzusokkal van tele. Nem baj, mert egészen más irányt vesz ilyenkor az ember élete, a változás pedig mindig pozitív dolgokat hoz (na nem a kétpercenkénti, mert az elbizonytalanító, hanem a nagyobb volumenű, az élettel kapcsolatos változásokra gondolok).

2007. július 11. szerda

A bayonne-i vasútállomáson összefutottunk újra Lórival, aki az éjszakai vonattal érkezett reggel. Néhány magyarral volt, akik szintén oda tartottak, ahova mi.

Saint Jeanban, miután felvettük a credentialt (amibe a pecséteket kaptuk minden nap) és a kagylót a hátizsákunkra, körüljártunk a városfalon, majd rögtön neki is indultunk a hegyeknek.

Imádom a hegyeket! Változatosak, hullámzóak, fenségesek, erőt, ugyanakkor mégis kedvességet sugároznak. Nagy élmény volt a Pireneusokban kirándulni. Lóri "Hasonlat"-nak hívta az utat, én "Életút"-nak, ahol az út az életünket szimbolizálja, és azok a dolgok történnek meg kicsiben, amik az igazi életünkben nagyban zajlanak. Az indulás volt a születés, és ezen a szakaszon a gyermeki időszakunkat éltük. Annyi új és érdekes látnivaló volt, hogy nem okozott problémát az analógia megélése. Látva a táj sokszínűségét, a pillanatok alatt változó időjárást át tudtam magam adni annak az illúziónak, hogy egy gyerek vagyok, aki most fedezi fel a számára teljesen új világot, mindent gondosan megvizsgálva, de nem alkotva véleményt, csak figyelve. Gyerek, aki csak tapasztal és élvezi azt.

Barbival különböző a tempónk, ez hamar kiderült, ezért megegyeztünk, hogy - mivel én sokkal gyorsabb voltam - előremegyek, ő pedig érkezik, amikor érkezik. Egy-egy pihenőnél bevártam. Megbeszéltük, hogy megszállunk félúton, Orissonban (lásd kép) 1000 m tengerszint feletti magasságon, mert az út második fele (még mindig felfelé) onnantól elég kemény, és bemelegítésnek ez a 13 km hegymenet is elég lesz első nap. Egyáltalán nem bántuk meg, mert a szállás gyönyörű volt, egy hatágyas szobában aludtunk. 3 szobával rendelkezett a hely és pár, a ház mögött felvert sátorral. A szobákból a kilátás a hegyekre nézett, amik hol felhőkbe burkolóztak, hol tisztán látszottak, ékes bizonyítékai annak, hogy soha, semmi nem ugyanaz :-)))). A zuhanyzó egy érmével működött, amit be kellett dobni, és akkor kb 10 percig folyt a forró víz, de ez elég is volt a fürdés végéig, és jó ötletnek tartottam takarékosság szempontjából. Volt egy pár könyvből álló "könyvtár" is, ami azokból a (mindenféle nyelvű) könyvekből állt, amiket zarándokok kiolvastak előzőleg és otthagytak mások számára (ez egyébként bevált gyakorlat volt, majdnem minden helyen voltak ilyen könyvek).

Fürdés után vártuk a vacsorát (közben Barbi is megérkezett). Nagyon furcsa dolgok történtek. Az én órám (az egyetlen időmérő eszköz, lévén, hogy a telefonomat szándékosan otthon hagytam) teljesen megállt, Lórié kb 2 órát sietni kezdett, Barbié egy felet. Úgy tűnt mintha a helynek saját és személyekre szabottan is önálló időzónája lenne. Naggyyon misztikus :-))))). Miközben a vacsorára vártunk egy négyszemélyes asztalnál ülve, figyeltük, ahogy megterítenek mindannyiunknak egyetlen, hosszú asztalhoz. Én nagyon megörültem, mert szeretek ismerkedni és barátkozni emberekkel, meg együtt enni is másokkal. Különböző életkorú svédek, hollandok, németek, írek, egy kanadai és egy koreai lány társaságában telt az este.

Az egyik ír férfi mindenkitől megkérdezte, hogy végig akarja-e csinálni a 800 km-t. Senkiben fel sem merült, hogy nem. Ő azt mondta, hogy nem gondolja, hogy az ő teste elég erős és jó, és biztos benne, hogy fel fogja mondani a szolgálatot. Nagyon elcsodálkoztam ezen és nem értettem miért nem egyezik meg az ellenkezőjéről a testével. Ha körülnézett, akkor láthatta, hogy az asztalnál csupa 50-60 éves emberek ültek, akik egyetlen pillanatra sem gondolták, hogy ne érjenek el a végéig. Valószínű, hogy ez a fickó nem is ért el, másnap még láttuk őt, de aztán soha többé. Az vagy, amit gondolsz. Ha elhiszed, hogy nem tudsz végigcsinálni valamit, akkor az lesz igazság (illetve a TE igazságod), és akkor tényleg így is lesz.

Az éjszaka mókásan telt. Rajtam kívül senki nem tudott aludni, mert volt egy idősebb férfi a szobában, aki irgalmatlanul horkolt. De az még hagyján, nyögdösött, köhögött meg kiáltozott is álmában. Nekem használt a füldugó, de mindenki más karikás szemmel jelent meg reggel, mert a füldugójukkal sem tudtak aludni :-)))).

Caminos Napló - indulás - Bayonne

Hát... a tegnapi írásom nem valami pozitív. Sebaj. Jól esett kiírni, és tényleg azt gondolom, amit leírtam, úgyhogy hagyom. Már írtam korábban is hasonló témában hasonló lelkülettel, de mindig kitöröltem, mert túl erősnek éreztem. Most is erős, de már nem bánom :-))).

Viszont úgy döntöttem, hogy elkezdem írni az útinaplót, július 10-vel elkezdve, az elejétől a végéig. Nagyon jó érzés újra átélni az eseményeket, miközben újraolvasom és írom. Tehát:

2007. július 10. kedd

Már két napja nem tudtam aludni rendesen és eleget. Emlékszem, amikor még 71 nap volt hátra... aztán 54... harminc valamennyi... egy örökkévalóság. Azt éreztem, hogy soha nem jön el, pedig annyira vártam. És most semmi, de semmi kedvem nem volt nekiindulni. Két napja hihetetlenül féltem! Nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mitől. Lóri azt mondja, hogy a lelkünk érzi a hatalmas változást, ilyenkor félünk. Nem féltem annak idején Londontól, és azelőtt Dániától sem ennyire (attól azért egy kicsit igen, mi tagadás), pedig az volt a legelső kaland az abszolút ismeretlenbe, egy olyan országba, amelynek a nyelvét nem beszéltem... és most... remegett a gyomrom, rossz volt a kedvem, és egyáltalán nem akartam elmenni.

Reggel nem volt időm enni, mert annyi dolgom volt, ezért rosszkedvűen és fejfájással indultam el. Zuhogott az eső, ami nem növelte a kedélyállapotomat. Késtem 10 percet a Barbival való találkozóról a közlekedés miatt, nem töltöttük fel az Anyutól kapott sim-kártyát, mert azt hittük, hogy a reptéren is lesz alkalmunk, de jól bebuktuk, mert ott már nem volt. Csigatempóban haladtunk az autóban, mert elképesztő dugó volt a városban...

A repülőút hamar eltelt. Elolvastam Lóri Útravalóját, illetve csak az utazásra vonatkozó részt. Volt benne két zen történet, amiből az egyiket nem értettem. Töprengtem rajta egy darabig, aztán elaludtam, és álmomban egyszerre világossá vált a történet lényege. Arra ébredtem, hogy megvilágosodtam :-)))))). Ez az élmény egészen elképesztő volt. Eddig is nagyon fontosak és meghatározóak voltak az álmaim, de ott, azzal az álommal elkezdődött az olyan álmok sorozata az út során, amelyek sorra valamilyen kérdésre választ, problémára megoldást vagy hatalmas változást hoztak.

Párizsban sokáig tartott, amíg kiértünk a reptérről. Lassan jöttek a csomagok, Lóri pedig már egy ideje kint várt ránk a reptér előtt. Szerencsére. Ő mondta meg, hogy hol lehet a város felé tartó buszra jegyet venni, hogy hol kell felszállni a buszra, a buszon pedig a saját térképén megmutatta, hogy melyik metróvonalakat kell igénybe venni, hol kell átszállni és végül leszállni. Utólag, amikor perceken múlt, hogy elértük a vonatot, áldottam, hogy ott volt velünk. Mert ha nem siettetett volna bennünket, akkor biztosan lemaradtunk volna első körben a reptéri buszról, és utána a bayonne-i vonatról is, mert a következő busz csak fél óra múlva indult a reptérről, és nekünk ezzel a busszal is csak 10 perc maradt, hogy elcsípjük a vonatot...

A párizsi metrón csak annak nehéz kiismernie magát, aki nem beszél franciául, mi pedig... hát... egy kukk nem sok, annyit sem (na jó, a sztenderd köszönéseken stb kívül, amit még a hülye is tud). Még Párizs felé a buszon arról beszélgettünk Lórival, hogy minden feltett kérdésre kivétel nélkül mindig érkezik válasz, ha az ember el is várja azt, ugyanígy a megfogalmazott kérésekre is. Ha pedig az ember rá van hangolódva a megfelelő "csatornára", akkor a válaszok nagyon hamar jönnek. A metróban fogalmunk sem volt, hogy merre kell menni, olyan volt, mint egy labirintus (a londoni is ilyen, de azt a nyelvet legalább beszélem, és pillanatok alatt feltalálom magam irányilag). Odaléptem egy emberhez, aki először is beszélt angolul (nem annyira evidens!), aztán mintegy varázsütésre előrántott az aktatáskájából egy, a netről letöltött komplett metrótérképet, és a kezembe nyomta... :-)))) hát kíváncsi lennék, hogy hány embernek lapult ilyen a táskájában pont abban a pillanatban. Minden esetre erre a kérdésre nagyon hamar jött a válasz.

A végén annyi idő elment az átszállással meg a keresgéléssel, hogy éppenhogy elértük a vonatot, ami egy nagysebességű járgány volt. Éjjel 6 perccel 11 után értünk Bayonne-ba, ami nem a végcélunk volt. Onnan még egy másik vonattal kellett eljutni Saint Jean Pied-de-Port-ba, ahonnan a zarándokút igazából indult. Na de ily késői órán már nem volt ám csatlakozás! Az utolsó már elment órákkal korábban, a következő meg csak reggel fél 9 tájban indult. Szállásunk sem volt, meg én eleve úgy gondoltam, hogy arra a pár órára teljesen megfelelő lesz az állomás. De az történt, hogy Barbi nem érezte jól magát, meg ő eleve nem szeretett volna állomáson aludni (na az ilyen dolgokhoz való ilyen hozzáállása később hamar megváltozott :-))))) Elindultunk tehát szállásvadászatra az éjszaka közepén a kihalt városban. Nagyon mókás volt. Elképzelésem sem volt, hogy merre menjünk és hogy egyáltalán lesz-e vajon megfizethető árú szoba valahol, és nem egy hotelben. A város egyik buszmegállójában megláttunk egy fiatal srácot ácsorogni, odamentünk és megkérdeztük, hogy van-e ötlete. Elirányított minket egy netkávézóba, onnan pedig tovább tereltek bennünket egy kocsmába, amihez tartozott egy panzió-féle szállóhely. Egy négyágyas szobát odaadott nekünk a tulaj majdnem féláron.

Hajnalban építkezés éktelen zajára ébredtünk, de nem volt vészes, meg már úgyis indulnunk kellett, és két nagyon pozitív tulajdonsága volt ennek a helynek: gyönyörű zöld, ősöreg zsalugáterei voltak (lásd a képen fenn), és a vasútállomás szomszédságában állt, így lehetlen volt lekésni a vonatot.