2008. március 26., szerda

A fény harcosa

Az ember időről időre megtapasztalja a "csatornára való rácsatlakozást", és akkor szárnyal, hihetetlen energiákkal. Olyankor az intuíció magától értetődően működik, hatványozottan mozgásba lendítve a vonzás törvényét, ami - egyre inkább érzem - amúgy is mozgásban van. Olyankor szinte beleesnek az ember kezébe az éppen kellő könyvek, megszólítják emberek, akik üzenetet hordoznak, és ami a legfantasztikusabb: kicsit Isten szemével láttatják magukat az összefüggések, amiket mi bölcsen átlátunk és megértünk egy röpke pillanatra. Olyankor a "véletlenek" - amikben ugye én nem hiszek - megszaporodnak, és minden optimális feltétel a spirituális továbblépéshez és az épp aktuális lecke megtanulásához előáll. És akkor megtörténhet a lélek alkímiája.

Na így érzem most magam kb egy hete... Vannak olyan pillanatok, amiket le sem tudok írni, mert egészen új, szavakkal kifejezhetetlen tapasztalások. Most olyan, mint az utolsó időszak a Caminón. Nyitva van a csatorna, nem záródik be, és én együtt rezgek a mindenséggel, és érdekes módon folyamatosan árad felém a szeretet az emberektől, a dolgokból. És egész sokan lettek hirtelen, akikkel kölcsönösen inspiráljuk egymást.

Volt egy könyvélményem, aminek a hatására most azt érzem, hogy otthagyom az egyetemet (ez még nem biztos, szeptemberig gondolás tárgya), és egészen más dologba fogok, mert rájöttem, hogy most semmi más nem érdekel, csak az az egy dolog. Még a tanítás is elhalványodik, az egyetem is, pedig most ezt a kettőt érzem igazán az életemnek. Ez azért fura, mert már rég nem volt ilyen erős élményem, hogy bármit fel tudnék áldozni egy dologért. Nagyon izgalmas. A változás úgy látszik folyamatosan itt bökdös.

(Persze már megtanultam elfogadni, sőt! egyenesen szeretni a változást. Ez az élet, a folyton vibráló, mozgásban lévő energiabomba. Nincs megállás. Aki meg akar állni, mert fél ettől, az mindig nyugtalan lesz és szenvedni fog. A változás az élet egyik vastörvénye.

Megtanultam a vonzás törvényét is a saját bőrömön: amit adsz azt kapsz, nincs kivétel, és akkor kapod, amikor a legkevésbé számítasz a fájdalmas leckére, és főleg olyantól, akitől a legkevésbé sem szeretnéd kapni, mert mindenedet odaadod. Minden cselekedeted - ha akaratlagos, ha nem, tök mindegy - visszaszáll rád, és nem szimplán kapod vissza a dolgokat, hanem hatványozottan. Erre mindenki számíthat, akinek vaj van a füle mögött, és szerencsére az is, aki kizárólag jót tesz :-))). Csak ne felejtsd ezt el, és amikor eljön a lecke ideje, ami lehet, hogy csak 15 év múlva következik be, próbáld meg végiggondolni, hogy melyik eseményre lehetett a szívás egy késleltetett válasz a múltadból :-))). Nem lesz kellemes, biztosíthatlak. Én most fizettem tizen x évvel ezelőtti, abszolút nem szándékos dolgaimért, és legalább háromszorosan. Na ami a lényeg: ismerve, és a bőrömön tapasztalva a vonzás törvényét, most már gondolni sem gondolok rosszat senkiről, nemhogy beszéljek vagy rosszat akarjak vagy tegyek bárkinek is. Elég volt a szívásból... Amit adsz, azt kapsz, tehát ha csak jót adsz, akkor azt kapod vissza. Vastörvény a vonzás törvénye. Nagyon kemény. Tapasztalatból tudom.)

A könyv elolvasása után pár nappal fél éjszakát a neten töltöttem, hogy utánanézzek milyen iskolában lehet tanulni az én újdonsült obszessziómat, mert fogalmam sincs az egészről (ezért fura, hogy így hirtelen ekkora erővel jött és letaglózott. Mondjuk most már józanabb vagyok, hagyok időt a "Hátha csak egy fellángolás, és majd elmúlik!" érzésnek). De jöttek a jelek. Másnap volt egy órám, ahol teljesen véletlenül és mellékesen kiderült, hogy van egy tanítványom a csoportban, aki elvégezte azt az iskolát, amit én kerestem előző éjjel Meg is mondta a helyszín címét. Ugyanaznap az újságárusnál belebotlottam egy magazinba, ami szinte kizárólag erről a tárgyról szól, és sorra veszi az azt tanító iskolákat (teljesen mindegy mi ez a tárgy, a keret az érdekes), úgyhogy nem is egy van belőle, mint kiderült, és rögtön láthatom az összehasonlítást is... Aztán másnap kaptam egy hatalmas és vastag könyvet a tárggyal kapcsolatban valakitől, akiről sosem gondoltam volna, hogy ennyire érdekli... két napon belül mindez. Szóval igen, zakatol a Camino.

És ma kezembe került egy újság részletekkel Coelho legújabban megjelent könyvéből (A fény harcosának kézikönyve), és azt éreztem, hogy a lelkem legmélyéből szól. Elakadt a szavam, ahogy olvastam a gondolatokat. Először az jutott eszembe, hogy összefüggés van a Békés harcos útja című könyvvel, illetve filmmel inkább, amit imádok. Rengetegszer láttam, a könyvet is olvastam, és sokat tanultam belőle, amit a gyakorlatban is alkalmaztam. És ami ma a szemem meg a lelkem elé került, az annak az eszenciája volt, amit az utóbbi egy évben megtanultam napi szinten alkalmazni. Néhány dolgot mindenképp megosztok, hátha másnak is ilyen hatalmas szellemi felismerés lesz. Hosszú, készülj fel. :-)))))

"Mindenkiből lehet harcos. És senki sem tartja magát harcosnak, pedig mindenki az.

A fény harcosa tudja, hogy minden csata során tanult valami újat. De a legtöbb lecke túl sok szenvedést okozott neki. Többször is fölöslegesen vesztegette az idejét, hogy hazugságért harcoljon. És sokszor szenvedett olyan emberek miatt, akik nem érdemelték meg a szeretetét.

A harcos tudja, hogy bizonyos pillanatok megismétlődnek.
Gyakran találkozik ugyanazokkal a helyzetekkel és nehézségekkel. Ilyenkor elkeseredik, mert úgy érzi, hogy nem fejlődött semmit, hiszen az élet kellemetlenségei újra meg újra visszatérnek (úristen! hányszor írtam ezt így szó szerint Lórinak az utóbbi egy évben...)
- Ezen már egyszer keresztülmentem - panaszolja a szívének.
- Valóban, ezen már keresztülmentél - válaszolja a szíve. - De nem léptél túl rajta.
És a fény harcosa megérti az ismétlődő leckék értelmét: általuk tanulja meg, amit korábban nem volt hajlandó megtanulni.

A harcos nem szégyell sírni régi sebei miatt, vagy örülni új győzelmeinek. Amikor úgy érzi, hogy eljött az idő, képes otthagyni mindent, és elindulni az álmai után. A harcos nem próbál megfelelni annak a szerepnek, amit mások rá akarnak erőltetni.

A fény harcosai megőrzik szemük csillogását. Itt vannak közöttünk, részt vesznek az életünkben, olyanok, mint mi, ők is üres kézzel jöttek a világra. Sokszor gyávák. Nem mindig cselekszenek helyesen. Ostobaságok miatt szenvednek, kicsinyesek, és néha úgy érzik, képtelenek fejlődni. Gyakran érzik méltatlannak magukat Isten áldására és a csodára. Sokszor nem is értik, mit keresnek ezen a világon. Éjszaka álmatlanul forgolódnak, és nem találják életük értelmét.
Éppen ezért harcosok ők. Mert hibáznak. Mert kérdeznek. Mert keresik az élet értelmét. Bizonyára meg is találják egyszer. (hú erről eszembe jutott egy másik könyv, de arról majd a leltár kapcsán írok április 1-e után)

A fény harcosa nem fél attól, hogy bolondnak nézik.
Hangosan beszél magában, ha egyedül van. ... Minden nap beszélget a szívével. Olyan dolgokat mond, melyekkel nem ért egyet. Balgaságokat beszél.
A harcos bolondnak tűnik, de ez csak álca.

A fény harcosa tudja, hogy megvan a maga sorsa, amit be kell teljesítenie.

A fény harcosa tudja, hogy senki nem ostoba: mindenki tanul az élettől, csak van, akinek több időbe kerül.
Mindig a legjobbat adja magából, és másoktól is a legjobbat reméli.
A fény harcosát semmi nem ingatja meg hitében. És továbbra is biztatja embertársait, mert ezáltal magát is ösztönzi.
Minden harcos érzett már félelmet egy-egy csatában.
Minden harcos csalt és hazudott már életében.
Minden harcos indult már el olyan úton, melyet nem neki szánt a sors.
Minden harcos szenvedett már jelentéktelen dolgok miatt.
Minden harcos érezte már úgy, hogy nem igazi harcos.
Minden harcos követett már el hibát spirituális küldetése teljesítése közben.
Minden harcos mondott már igent, amikor nemet akart mondani.
Minden harcos bántott már meg olyan embert, akit szeret.
Éppen ezért: a fény harcosa, mert keresztülment mindezen, és mégsem vesztette el a reményt, hogy lehet jobb, mint az adott pillanatban.

A fény harcosa elfogadja Isten és az Isteni jelek segítségét, és hagyja, hogy saját személyes története vezesse azok elé a feladatok elé, amelyeket neki szán a sors.
Előfordul, hogy éjszaka nincs hol aludnia, máskor álmatlanságtól szenved. "Ez is hozzátartozik" - gondolja ilyenkor. "Én döntöttem úgy, hogy erre jövök."
Ebben a mondatban rejlik minden ereje: ő választotta ezt az utat, nincs miért panaszkodnia.

A Föld energiáit meg kell újítani.
Az új eszméknek teret kell hódítaniuk.
A testnek és a léleknek új kihívásokra van szüksége.
A jövő jelenné lett, és minden álom valósággá válhat - kivéve azokat, amelyek nem mentesek az előítéletektől.
Ami fontos, megmarad, ami felesleges, végleg eltűnik.

A harcos arra törekszik, hogy minél jobban megismerje képességeit. Mindig ellenőrzi fegyverzetét, ami három dologból áll: hitből, reményből és szeretetből.
Ha mindhárom megvan, nyugodtan megy tovább.

A fény harcosa megtalálja az egyensúlyt a magány és a másokra utaltság között.
Használja a magányt, és nem hagyja, hogy a magány használja őt.

A fény harcosa tudja, hogy nem élhet örökös nyugalomban.

A fény harcosa mindig megtalálja az egyensúlyt a Szigor és a Kegyelem között.
Ahhoz, hogy megvalósíthassa az álmát, erős akaratra és óriási odaadásra van szüksége, mert nem mindig az az út vezet a célhoz, amit elképzelt.
Ezért a harcos egyszerre fegyelmezett és szenvedélyes. Isten soha nem hagyja cserben a gyermekeit, de szándékai kifürkészhetetlenek, és utunkat a mi lépéseinkből építi.
A harcos egyszerre fegyelmezett és szenvedélyes, amikor elfogja a lelkesedés. Az egyhangúság soha nem vezet nagy tettekhez.

A fény harcosa számára semmi sem elvont.
Minden konkrét, és mindenhez köze van. Nem üldögél kényelmesen sátrában, hogy onnan szemlélje a világ folyását: minden kihívást úgy fogad, mint jó alkalmat arra, hogy megváltozzon.
Néhány ismerőse egész életében arról panaszkodik, hogy nincs választása, mások pedig a többiek döntését kritizálják. De a harcos mindig tettekre váltja gondolatait.
Előfordul, hogy rossz célt választ magának. ilyenkor szó nélkül megfizeti hibája árát. Máskor letér az útról, és rengeteg időt veszít, míg visszatér eredeti tervéhez.
De a harcos tudja, mit akar.

A harcos tudja, hogy minden egy, és minden ember egyéni tette az összes többi embert is érinti.
Isten színe előtt mindannyian felelünk a tetteinkért, ezért a harcos nem nyilvánít véleményt, csak teszi a dolgát."

Tudom, hogy kicsit hosszú, és ez csak a harmada kb annak, amit az újságban találtam, de szerintem elgondolkodtató és számomra tapasztalás, és talán másnak is hasznos.

Kellemetes olvasgatósdit :-)))))

2008. március 24., hétfő

Műköröm

Gyerekkoromban a zongoratanárnő önnön kezével vetett véget a körmeim életének a zongoraórán, ha azok egy picit is koppantak a billentyűkön. Ezt gondosan megelőzendő, mindig tövig levágott körmöm volt. Ezt szoktam meg, és nem is esett rosszul a dolog. Kényelmetlen is volt a hosszabbacska köröm, felnőttként sem szerettem. Nem éreztem, hogy a nőiesség jele lenne. A főiskolán is volt zongora kötelező tantárgy (meg a többihez is kellett használni), maradt a rövid köröm. Nem bírtam elviselni hosszan. Aztán amikor nagy divat lett a műköröm (nem minősíteném, mert vannak, akik tetszetősnek gondolják, én nem tartozom ebbe az embercsoportba, de nincs vele baj) komoly érdeklődéssel figyeltem, hogy egy ilyen szettel az ujjaik végén mire képesek, vagy inkább nem képesek a nők (vagy nem nők, ebbe se mennék bele most). Három téren voltak kétségeim: a számítógép (akkor még írógép) billentyűinek korlátozott használata, a mosogatás és a fülmosás.

Mivel most egy éve nincs nálam a zongorám (és még ki tudja meddig nem is lesz), gondoltam nem találgatni kell, hanem utána kell járni empirikusan a dolgoknak, nosza, csináljunk úgy, mintha műkörmünk lenne. Az idegen anyagokat egy ideje kifejezetten nem kedvelem a testben/testen (fülbevalót is rég nem hordok már pont ezért), a műköröm szóba se jöhetett, hát a saját ujjaimat terjesztettem ki saját körmileg. Életemben soha, de soha nem volt még ekkora körmöm, mint most (meg nem is biztos, hogy lesz, bár érdekes módon nem zavar annyira, mint régebben). És 1-től 10-ig pontoztam a kritériumokat (igen, tudom. Pihent agyú vagyok :-)))))). Íme az eredmény:

- billentyű használat: 6 pont (még, de már egyre nehezebb. Jövő héten ilyenkor már csak 4-et fogok adni.)
- mosogatás: 9 pont, semmi gond vele. Sima ügy. (Mondjuk az nem annyira kellemes, amikor kiázik és visszahajlik :-s)
- fülmosás: 2 pont (hát igen. ez nagy szívás. pálcika nélkül nem sokra megy így az ember).

Tehát végülis nem annyira vészes, viszont felfedeztem sokkal zavaróbb hendikeppeket, amikre nem is gondolna az ember, hacsak nincs óriási hosszú körme. Pl a cipzár fel- illetve behúzására sem tudok többet adni, mint 2 pont. Nem egyszerű. Vagy a zsebemben lapuló apró tárgyak közötti, ujjal való különbségtétel, és az azt követő zsebből való elővarázsolás. 3 pont. Vagy ami a legérdekesebb: a toll vagy ceruza kivétele a fém tolltartóból. 2 pont. Nagyon kemény. Vagy az érmés pénz kivarázsolása a pénztárcámból. 2 pont. De a legbrutálabb az sms írás. Arra nem tudok többet áldozni fél pontnál. Horrorisztikus! Már talán csak az segítene, ha 5x5 centis gombok lennének, mert akkor tenyérrel lehetne művelni az írást. Vagy lassan már a lábujjaimmal ügyesebben tudok sms-t írni :-))))).

Summa summarum: hányatott sorsuk van a műkörömmel megvert egyedeknek. Nem egyszerű az életük. (Aztán nem is beszéltünk még a dekorációról - na azt én már sőtplánefőleg nem vállalnám be. Még a hosszú köröm csak-csak egy rövid ideig, na de hogy még be is fessem... -, amire gondosan ügyelni kell, ha lekopik, ha megunják, ha meglátnak egy sokkal királyabbat, és akkor azonnal jön a gyomorból feltörő kényszer, hogy cselekedni kell... csomó idő, és nagyon költséges lehet.) De minden elismerésem a bátor vállalkozóké, akik mindezek ellenére ragaszkodnak (szó szerint, hehe) a cucchoz.

2008. március 23., vasárnap

Ajtók

Két, egymással szemben elhelyezkedő ajtó előtt állt sokáig tétován, majd egyre nagyobb bizonyossággal. Az egyik sarkig tárva, egy koromsötét szobába vezetett. A másik, csukott ajtó körül a réseken olyan erővel próbált betörni a fény, hogy az volt az ember érzése: a hatalmas erejű fénynek már csak percekig tud ellenállni az ajtó, mielőtt fülsiketítő robajjal kitörik a tokjából.

A nyitott ajtó felé fordult. A valaha élettel, színekkel, hangokkal teli szoba már teljesen üres és hideg volt. Lassan, módszeresen került ki belőle minden fényforrás. A lakók után először a tárgyak tűntek el. A tárgyak, amelyek szilárd és kézzelfogható formába és alakba öntötték az ablakokon szabadon beáramló, éltető fényt. A lámpák és gyertyák következtek. Ez egy hosszú folyamat volt, sokáig tartott, amíg az utolsó, apró gyertyadarab is a semmibe égett. Utoljára a plafonra ragasztott, sötétben foszforeszkáló csillagok maradtak, amik akkor tűntek el, amikor átfestették a falakat. Aztán megjelent az ablakokon a redőny, félig lehúzva ugyan, de egy darabig még jókora rést hagyva a már gyengébb fénynek. Az addigra már majdnem teljesen üres helyiség falairól eltűntek a képek, a színek, a kisebb, a szemnek és léleknek valaha kedves tárgyak. Érdekes módon a fűtőtestek még mindig működtek, kellemes melegben tartva a már szinte teljesen lecsupaszított, lakatlan, közepes méretű szobát. Láthatóan meg volt pecsételve a sorsa, bár még történt néhány bizonytalan és sikertelen kísérlet arra, hogy újra használható legyen. Végül az ablakok is eltűntek a redőnnyel együtt, a fűtőtestek is leálltak, és a hűvösből lassan hideg lett a könyörtelenül befalazott térben. Már régóta senki sem lépett be, csak az ajtó tátongott még hívogatóan a kongó üresség torkában -

- az ajtó, amely önálló életet élt, és amelyből keserédes nosztalgia áradt. Nem volt rajta kilincs vagy kulcslyuk. Mindkét oldala tele volt ragasztva kollázs-szerűen összerendezett képekkel, film- és zeneposzterekkel, apróbb ajándékokkal és emlékekkel (mozijegyek, koncertmeghívók, étlapok részletei, könyvek kitépett lapjai, játékleírások, italcímkék, csokipapírok), és fényképekkel, letűnt, boldog pillanatokat elcsípett fényképekkel.

Sokáig állt előtte mosolyogva. Hosszú ideig csak tehetetlenül és szomorúan nézte, ahogy szinte magától (kis segítséggel) kiürül a szoba. Sokáig félt ettől, de mostanra már egészen megbarátkozott a gondolattal. Az ajtó volt az egyetlen, ami szinte változatlan maradt: két halványlila, pillekönnyű fátyol került a kollázsokra mindkét oldalon, ezzel elismerve azok létjogosultságát, de már nem tulajdonítva különösebb jelentőséget nekik.

Lassan megfordult, és szemét a másik ajtóra szegezte. Abban a pillanatban, hogy elfordult, háta mögött halk kattanással becsukódott a lefátyolozott ajtó, és tudta, hogy már nincs visszaút. Végérvényesen. Elkápráztatta őt a hirtelen ráömlő, vakító, életet sugárzó fény, ahogy utat tört végre magának az ugyanabban a pillanatban kitáruló, ismeretlen ajtó mögül. Benézett. Semmit nem látott az erős fény miatt, csak a meleget, az éltető áramlást érezte, és azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Boldogan fürdött a fényben.

Szívében hálával és izgalommal sarkig tárta az ajtót...

2008. március 22., szombat

Burgos

2007. július 22. vasárnap

Tegnap este korán lefeküdtem, nagyon kimerítettek a lelki történések. Éjjel sokszor felébredtem az időeltolódás miatt. Spanyolország ezen része ugyanis Nagy Britannia alatt van földrajzilag elhelyeződve, de mivel itt nincs időeltolódás ellentétben Nagy Britanniával, sokkal később megy le a nap, és 10-kor még az ember arcába világít. Így meg nehéz elaludni. Viszont!!!!!! Nem voltak rémálmaim, tehát működött a tegnapi dolog... El sem tudom hinni. (Még a végén hiányozni fognak a mindennapos sikítással ébredős éjszakák... akkor meg mihez kezdek? :-)))))

Reggel 1/4 6-kor, óra nélkül ébredtem a mozgolódásra. Furcsa lelki állapotban voltam, képtelen voltam eldönteni, hogy elinduljak-e vagy sem. Végül elindultam egyedül még vaksötétben (ahogy sokkal később nyugszik a nap, ugyanúgy sokkal később is kel, még 7-kor is sötét van), és nem bántam meg, hogy így tettem. Az út gyönyörű hegyi ösvényen vezetett, és San Juan települése felhőbe és ködbe burkolózott a távolban. Ami picit zavaró volt az úton, hogy a hátam mögött egy spanyol pasi gyalogolt, aki a síri csendben úgy érezte, hogy ordítania kell az erdőben, és nehogy már ellenálljon ennek az érzésnek: végigordította az utat, ezt a tevékenységet pedig hangszeres kísérettel toldotta meg: egy botot ütött a földhöz teljes erőből, úgy, hogy a ritmikus ütést kb 50-100 méterrel előtte is hallottam. Csak azt a kempigezőt sajnáltam, akinek a sátra előbukkant a semmiből az erdő szélén, és aki még biztosan szívesen aludt volna egy kicsit...

(Azon egyébként nagyon elcsodálkoztam, hogy mennyire nincs félelemérzetük az embereknek. Ahol éppen az éjszaka ér némelyeket, felverik az ici-pici, egyszemélyes sátracskájukat - ez például az erdő szélén állt -, és nyugodtan álomra hajtják a fejüket benne. Nem is az emberektől félnék valószínűleg, mert ez messze volt minden településtől, tehát ember arra akkor már nem járt, hanem az éjszaka portyázó állatoktól. Meg a koromsötét erdőtől... Borzongató.)

San Juan elképesztő. Egy kolostor van benne, abban van a szállás. Nem szabad mosni, ha jól tudom, és szigorú szabályok vannak. Mire odaértem (pedig nagyon korán volt), már minden zarándok továbbállt. Megreggeliztem, majd ahogy kinyitott a templom, bementem. Aztán folytattam az utamat. Barbival megbeszéltük, hogy Olmosban hálunk, ami Atapuercától még 3 km, de bennem olyan erős a mozgásvágy, hogy egyáltalán nem bánnám, ha erre a már megtett 20 km-re még egy ennyit rádobnánk és egyenesen meg sem állnánk Burgosig. Valahogy akkora feszültség van bennem, és úgy érzem, hogy csak a folyamatos mozgás tudná ezt most feloldani. Megvárom Barbust, és megkérdezem mit szól.

Aszonta, hogy oké, tehát tovább indultunk. Egy ponton kettéágazott az út, és az egyik egy erdőn keresztül vezetett, a másik a kb 5 km-es ipari külterületen. Mi az előzőt szerettük volna megcélozni, de elnéztük a jelzést, és egy olyan 5 km-es, nyílegyenes, szörnyű szakaszon kellett az aszfalton gyalogolnunk, hogy volt egy pont, ahol azt gondoltuk, hogy fel kellene szállni az egyik buszra, és még akkor talán szállásunk is lehet majd. Nem tettük, hűek maradtunk a zarándoklás szelleméhez.

Fél 6 körül értünk az Emaus nevű szállásra, amit csak kínkeservvel találtunk meg, mert elképesztően el van dugva a házak között. Már hulla fáradtak voltunk a piciny, 40 km-es túrácska után, és egyáltalán nem reménykedtünk abban, hogy lesz még szállás ilyen későn. Barbus kezdett bepánikolni, és már sokkal előbb nézegette a magánszállásokat, de én kitartottam az eredeti terv mellett, hogy csak azután nézegessünk mást, ha kiderül egyértelműen, hogy már betelt az összes hely a szálláson. Végre megtaláltuk, és becsöngettünk. Egy nagyon kedves hölgy nyitotta ki a kaput, és befelé tessékelt bennünket. Alig mertük megkérdezni, hogy elkéstünk-e, de arra gondoltunk, hogy talán be se hívott volna, ha nem lenne már szabad ágy... Persze, hogy volt. Megkínált minket mentaszörppel, ami enyhén szólva jól esett. Aztán az is kiderült, hogy rajtunk kívül csak négy lakója lesz ma éjjel a szállónak, és ahogy beírtuk a nevünket a vendégkönyvbe észrevettem, hogy Lóri járt itt tegnap. (Mondta is a házigazda, hogy gitározott meg énekelt este a többieknek.) Tehát csak egynapi járásra van előttünk. (Persze holnap már kétnapira lesz, ha tényleg csak 18 km-t megyünk, ahogy megbeszéltük. Megpróbálom rávenni Barbit, hogy menjünk kicsit tovább, hátha...)

A szobában, ahol el lettünk helyezve, egy spanyol lány (Leonor) és egy spanyol középkorú pasi volt még rajtunk kívül. Amikor belépett a pasi a szobába, megismertem, hogy ő volt az, aki Tosantosban elküldött minket (ő tolmácsolt a papnak). Kicsit megijedtem, hogy nem lesz valami kedves. Aztán legnagyobb meglepetésemre fogta a cuccát, és átköltözött a mellettünk lévő szobába, mert nem akart zavarni bennünket a horkolásával. (A vicces az, hogy a csukott ajtón keresztül is hallottuk éjjel a horkolását... Mi lett volna velünk, ha nem költözik át???) Ezen kívül még két, Svájcból érkezett apáca kapott helyet egy harmadik szobában. Vacsorára éreztem, hogy teljes a kimerültségem. Már majdnem elaludtam, amikor kongattak az evéshez.

Este 8-kor volt vacsi, elképesztően finom. Olaszok a vendéglátók, igazi olasz tésztaféleség volt, bor, süti. Már nagyon hiányzott egy igazi vacsi. Utána elmosogattam (még jó, hogy csak 8-an voltunk, és nem 60-an, mint Granonban :-))), majd közös imát tartott az Esther nevű apáca. Esthert egyébként kérdezgettem az apácaéletről mosogatás közben, és a provokáló kérdéseimre is mind nagyon érdekes és őszinte válaszokat adott. Igazán életvidám és kedves. Ima után fél 11-kor villanyoltás volt, és reggel 6 előtt tilos felkelni. Lehet, hogy most nem is bánom, hogy nem kell 3/4 5-kor kelnem, mert lehet, hogy nem tudnék felkelni... Nem emlékszem, hogy mikor voltam ennyire kiütve életemben. Remélem a térdem nem gondolkodik ilyen dolgokon :-))).

Holnap kezdődik a Meseta! Annyira kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Úgy tervezem, hogy szandálra váltok, már úgysincs emelkedő.

2008. március 20., csütörtök

Villafranca Montes de Oca

2007. július 21. szombat

Hát... zajlik a Hasonlat! Félelmetes energiák működnek itt...

Reggel korábban keltünk, mint a többiek (biztos nem tudtak időben elaludni a tegnap esti vihogásom, fej beverésem stb miatt, és most nem tudtak felkelni :-)))). Reggeli előtt kimentem a szállás melletti parkba tai chizni (és kihagytam a sorozatból az összes felhőt :-( hogy ez hogy sikerült? Az összeset!). Egyszer csak megjelent Eric teljes menetfelszerelésben, még jóval a reggeli előtt. Azt mondta, hogy végre egyedül akar lenni, példát vesz rólam, és elindul elsőnek. Volt valami megfoghatatlan rossz érzésem. Hallottam, hogy a barátaival Villamayor del Riot beszéltek meg találkozási pontnak, úgyhogy biztos voltam benne, hogy már nem találkozunk többet, mert mi Barbival úgy terveztük, hogy jóval tovább megyünk és Tosantosban alszunk.

Kb a negyedik falu volt ez a Villamayor, úgyhogy akkor már tudtam, hogy valamit végzetesen félrehallottam, és valahova máshova mentek a srácok. Kicsit kezdtem reménykedni, hátha tudja, hogy Tosantosba tartunk, és megáll ott... (Kétségbeejtő az a gondolat, hogy valaki, akivel fél szavakból is megértitek egymást, és akivel úgy érzed, hogy még annyi mindenről kellene beszélni egyszerre csak kisétál - szó szerint - a képből... És annyira nem akartam, hogy ez így legyen.)

Tosantosba fél 11 körül értem. Odamentem a szálláshoz, hogy bejelentkezzem, de a szállásadó durván elküldött (3 másik zarándoktársam társaságában), mondván, hogy nappal nem a szálláson kell lődörögni meg pihizgetni, hanem zarándokolni kell, éjszaka kell a szállásra menni és aludni. Csak akkor mehetek be, ha beteg vagyok, egyébként csak 3-kor nyit ki a szállás. Beteg vagyok? Nem. Akkor uzsgyi! Na nem sok kedvem volt egy ilyen helyen ilyen szíves fogadtatásnál várakozni (a dolog pikantériája, hogy ez egy keményen katolikus szállás pappal, misével stb... Nem így képzelem a keresztény szellemiséget). Megvártam Barbit, aki kb egy óra múlva érkezett (ilyenkor mindig meglepődöm, hogy mennyivel gyorsabb vagyok...). Amíg vártam, befutottak mások, én meg kérdezgettem, hogy ki hol van, kit hol láttak, és elmondták, hogy Eric csapata Villafranca Montes de Ocába tartott, ami Tosantos után a következő falu volt.

Megérkezett Barbi, felvázoltam neki a tosantosi számkivetett helyzetet, de biztos voltam abban, hogy leülünk, és egy tapodtat sem megyünk tovább, mert nem fogja bírni és eszébe sem jut. Én döbbentem meg a legjobban, amikor Barbi közölte, hogy semmi kedve ölbe tett kézzel üldögélni, amikor úgy érzi, hogy dagadozik az erőtől, mi lenne, ha továbbállnánk? :-))))) (Ez azért volt meglepő, mert Tosantosig az út eleve 22 km volt, Villafranca pedig további 8 km hegymenetes gyaloglást jelentett, máskor pedig Barbus már 27 km-nél nyafogott, és most ő maga ajánlotta fel, hogy haladjunk, pedig jól tudta mekkora a távolság.)

Elindultunk hát együtt, durván sziklás hegyen haladt az út. Egyszer csak láttunk egy fiatal srácot MEZÍTLÁB sétálni a sziklákon. Nagyon lassan haladt, eleve, az egész Caminot így kezdte el és eltökélt szándéka volt, hogy bármennyi ideig is tartson, így is fogja befejezni (háááát.... a tempójából ítélve nem sokat tudott haladni egyetlen nap alatt, plusz ahogy a lába kinézett... minimum két és fél hónapot adtunk neki, de lehet, hogy még így is túlbecsültük).

1/2 2 körül megérkeztünk a faluba. Én ismét előbb értem be, mert Tosantos után egy ponton elhagytam Barbit, és valami sürgető érzésnek engedelmeskedve rohanósra vettem a figurát. Amikor megérkeztem a szállásra, valami okból kifolyólag leültem az albergue előtti padra, amit még sosem tettem. Általában rögtön becsekkolok, bejelentem Barbit is, elkezdem a fürdést miegymást, vagy rögtön visszafordulok Barbiért a lepakolás után. De most nem. Ledobtam a cuccom a padra és leültem. Szemben, az utca másik oldalán egy templom, és attól kb 5 méter távolságra egy másik épület, az utcával párhuzamosan futó, mintegy paraván szerű fallal, ami mögött egy pad volt elrejtve. És egyszer csak a fal mögül előbukkant Eric. A padon aludt, épp kidobni indult a szemetet, amikor észrevette, hogy ott ülök a szállás előtt. Odajött beszélgetni. Meg voltam győződve arról, hogy a barátait várta, és hogy erről a helyről beszéltek, úgyhogy nyugodt voltam. Mondtam, hogy ebben az albergue-ben szállunk meg, és ők? Ők nem maradnak, mert nem tetszik a városka, semmi nincs, sivár (igaz!), tovább mennek San Juan de Ortegába, ami még 12 km-re van, a hegyeken keresztül... Totál összetörtem, de mosolyogtam. Aztán megérkezett Barbi, ő pedig elköszönt. Rájöttünk, hogy valószínű, hogy többé már nem találkozunk, ha ilyen tempóban haladunk mindannyian, amilyenben eddig, mert ők sokkal gyorsabbak, és mindig is mögöttük leszünk már. Megölelgettük egymást, megköszöntük a beszélgetéseket, az inspiráló gondolatokat, mi bementünk a szállásra, ők pedig szedelőzködni kezdtek. Még láttam a szállás ablakából, hogy elindulnak, és Eric feje eltűnik a templom mögött. Akkor már zokogtam, és egyáltalán nem értettem sem én, sem Barbi, hogy mi a fene bajom volt, hiszen nem is ismertem a srácot. Csak azért ennyire kiborulni, mert néhányszor beszélgettünk...

Barbi fantasztikus volt, igazi barát, azt mondta: elmenjünk San Juanba? Tudja, hogy nagyon rázós út, de szívesen megteszi nekem, ha szeretném. Azt válaszoltam, hogy nem másítom meg a szavam. Ha azt mondtam Ericnek, hogy itt maradunk, akkor így is lesz. Nem megyek senki után, főleg, ha fogalmam sincs arról, hogy miért és mi zajlik bennem. Így van jól.

Nagyon fura érzés volt. Reménytelenséget, kilátástalanságot, elhagyatottságot, elveszettséget, a "ki vigyáz most rám?" érzését éreztem, mint amikor április 1-én a semmiből egy este alatt kitett a kedvesem a kapcsolatunkból és én egyedül maradtam az érzéseimmel és az egy pillanat alatt fenekestül felfordult életemmel. Elmentem sétálni, de nem tudtam megnyugodni. Ültem egy padon és zokogtam egy ideig. Aztán visszamentem a szállásra, és lefeküdtem aludni. Kb negyed órát tudtam aludni, de amikor felébredtem, azt hittem meghalok. Ugyanazt éreztem, mint amikor április 3-án reggel már máshol ébredtem, mint addig és már egyedül... szörnyű volt és hihetetlen. Annyira intenzíven ugyanazt éreztem, félelmetes volt, és nem tudtam mire vélni. Azt éreztem, hogy már nincs velem, elment örökre.

(Tényleg a Hasonlat ez az út, az élet hasonlata. Minden, de minden lelki történés és esemény lezajlik itt egy rövidített változatban, de ugyanolyan intenzív érzésekkel, mint a valóságban. Ami az életben évekig tart, az itt napok alatt lezajlik. Azért, hogy megfigyelhessük és valamit változtathassunk vagy szimplán csak megértsük. Az itt kapott helyzetek mind-mind azért jönnek, hogy megtanuljuk belőle, amit meg kell. És itt nincs semmi, ami elvonja a figyelmünket, amire ráfoghatnánk, hogy azért nem foglalkoztunk a dologgal, mert volt ezer más dolog, amivel foglalkozni kellett. Mert itt nincs olyan, a koszos zokni kimosásán kívül, meg azon, hogy tésztát egyél vacsorára vagy rizst. Nagyon komoly kérdések. Steril körülmények vannak a problémák megfigyelésére, és ha valaki igazán meg akarja látni és tanulni a lényeget, akkor itt meg is teheti.)

Sokáig rossz volt, iszonyúan hiányzott az elveszett "biztonság". Aztán elkezdtem gondolkodni. Meg akartam érteni, hogy mi történt, hogy mit tanított a szituáció. Hiszen nem voltam szerelmes a srácba, ennek valami mélyebb és sokkal fontosabb értelmének kellett lennie. Össze-vissza bolyongtam a szállás körül, amikor is találkoztam Elenával, az angol lánnyal, aki elmondta, hogy amikor reggel találkozott Eric-kel, egész más volt a srác, mint addig bármikor is. Számára valószínűleg ezért volt fontos a találkozásunk, neki ezt az önállóságot hozta. Már csak azt kell megtalálni, hogy nekem mit hozott a kétségbeesés érzésén és az áprilisi tortúra újraélésén kívül... De erre a felismerésre csak később jöttem rá.

Barbussal elmentünk vacsorához valót venni, aztán ő megfőzte a lecsót az udvaron, amíg én a koszos zoknijaimat igazgattam a szappan társaságában a mosókonyhában (ahol mellesleg megismerkedtem Simone-nal és a bátyjával, két állati kedves francia fiú). Vacsi után elmentünk a templomba, ahol rádöbbentem a leckére. Órákig ültem ott erősen gondolkodóban. És akkor megértettem mindent. Az érzéseimet, hogy mit tanított a helyzet, a reakcióim, Eric... Rájöttem, hogy egész eddig képtelen voltam feldolgozni az áprilisi történéseket. Azt, hogy nem köszöntek el tőlem "rendesen", ahogy egy hosszú kapcsolat befejezése megérdemelte volna, és én mindezt a rossz érzést belevetítettem Ericbe, aki viszont megölelt, megköszönte amit kapott, és minden jót kívánt... És abban a pillanatban, amikor megértettem ezt: teljesen megnyugodtam. Tudtam már, hogy teljesítette a küldetését. Megtörtént, amiért találkoznunk kellett, feloldotta az áprilisi sokkot, ez volt a feladata, nem több. És borzasztóan hálás voltam neki ezért. (Persze majd holnap derül ki, amikor felébredek, hogy csak ámítom magam ezzel az okossággal, vagy tényleg így van... meg hát éjjel. Ha nem lesz több rémálmom, akkor tényleg feloldozott az alól a lelki teher alól. De jó lenne... Nagyon rossz minden éjjel rémálmokat látni már 3 és fél hónapja. Minden áldott éjjel...)

Nagyon fura összecsengések voltak ma. Ha nem tanácsolnak el Tosantosból, akkor nem indulunk tovább, ha nem sietek előre, akkor már nem értem volna itt Ericék csapatát, és ha nem ülök le a padra szokásommal ellentétben, akkor pont elkerültük volna egymást, és akkor nem lett volna katarzis a vége... Most már azt sem bánom, ha tényleg soha többé nem látom. Megtörtént, amiért találkoztunk, el tudtam engedni.

Úristen! Ha már most megtörtént az, amiért ide jöttem a Caminora, akkor mi történhet még az elkövetkező 3 és fél hétben? Most, így hulla fáradtan nem tudok lelkesedéssel gondolni arra, hogy már semmi nagyszabású nem vár rám, mert ennél nagyobb szabású dolgot el sem tudok képzelni. Ha viszont igen, akkor tutira nem fogok unatkozni... Még egy-két ilyen katartikus élmény és egyenesen a diliházba visznek :-))))). Túl sikeres volt a Camino, megzakkant szegény :-))).

2008. március 19., szerda

Meghívás


Ma egész nap a gordiuszi csomós válaszon röhögtem, amikor csak eszembe jutott :-)))). Meg az emil többi részén is, ami még ennél is sokkal viccesebb volt. Volt ott szó Johnny Deppről meg Angelina Jolie-ról (lehet, hogy nem jól betűztem), egy író tollából. El lehet képzelni. Na mindegy. Csillogó szemekkel vigyorogtam az emberekre (félelmetes, hogy mennyire gyorsan regenerálódik az ember a mélyből, ha nagyszerű és vicces barátai vannak, akik felvidítják hipp-hopp. Naponta áldásba foglalom a nevüket), egyszerűen nem tudtam nem kacagni belül. Szerencsére kívülre ez csak folyamatos mosolyként jelent meg. Bár szoktam röhögni néha hangosan is az utcán, ha valami extra vicces történik, és nem tudom kiverni a fejemből, de ha az nem zavar, amikor hangosan zokogok, akkor az meg főleg nem, ha fennhangon röhögök. Hát én már csak így működöm. Nem vagyok a megjátszós fajta, mások véleménye meg már rég nem szokott zavarni (érdekelni érdekel, nem azt mondom, hogy nem, mert tiszteletben kell tartani mindenki véleményét, de amíg nem okozok lelki vagy testi sértést másnak, addig szabadon azt tehetek, ami jól esik, vagy amit épp szükségesnek érzek. Inkább a kínos pillantások, mint a gyomorfekély, így gondolom). Azért nem vagyok őrült, és nem csinálom ezt minden nap, akkor már bezártak volna :-))). Szóval teljesen normális vagyok ám, csak nevetni nagyon szeretek. Akár hangosan is.

Na de nem is ezért ragadtam billentyűzetet, hanem mert nagy szeretettel meghívok mindenkit, aki a közelben tartózkodik és kedve szottyan egy nagyon szép koncertet meghallgatni. Ez pedig a karnagyunk doktori koncertje lesz (karnagyok is lehetnek zenetudományos doktorok), erre invitálok minden kedves érdeklődőt. Hosszú idő óta az egyik leggyönyörűbb (és legnehezebb) műsorunk lesz, kár lenne kihagyni. A remek alkalom


Április 1-én este

18.30-kor lesz az

ELTE Aulában (a jogi kar dísztermében), a
Bp. V. Egyetem tér 1-3 szám alatt.
A belépés ingyenes.


Szóval szeretettel várunk mindenkit.

2008. március 14., péntek

Pillanatképek a csepeli HÉV életéből

Néha a második otthonomnak érzem a csepeli HÉV-et. Hetente kétszer is úgy vannak óráim, hogy reggel a Deák térnél kezdek, majd rohanok hanyatt-homlok, hogy elérjem azt a HÉV-et a Boráros téren, amivel pont nem kések el a csepeli céges óráról. Amikor annak vége van, akkor, mivel nem tudok mit kezdeni Csepelen órákig, visszamegyek a Deák térre, majd kb másfél órával később újra vissza Csepelre, majdnem ugyanoda...

Mondhatom, hogy a csepeli HÉV-nek legalább olyan, ha nem mozgalmasabb élete van, mint a szentendreinek. Gondoltam kiragadok néhány történetkét, ami megesett velem.

Délelőtt 10 óra, még zihálva veszem a levegőt kifulladva a rohanástól, amit a villamostól kell rendszeresen megejtenem, hogy lehetőleg velem együtt és ne az orrom előtt, ámde nélkülem haladjon tova a jármű. Mindig ugyanoda ülök, nem tudom miért. Ma egy középkorú hölgy ült velem szemben álmos fejjel mustrálva a fizimiskámat (amivel mellesleg nem volt semmi baj). Előszedtem a butykosból a Pilóta kekszemet, ami már a szemem előtt lebegett a villamoson is. Első mozdulattal odakínáltam a hölgynek:
- Pilóta? Keksz? Finom! :-)))
- Kösz, de nem vagyok se gyerek, se terhes. - (Az a rököny a szemében!!!)
- Én sem, de ettől még kétpofára zabálom :-))) Nem értem egyébként az összefüggést...
- Maga mivel foglalkozik? Mert engem még soha, de soha senki nem kínált meg semmivel járművön, pedig már nem vagyok mai gyerek.
- Nyelvtanár vagyok. (Nem szoktam magam azonosítani semmilyen szereppel már elég régóta, és most nagyon furcsa volt magamra azt mondani, hogy "nyelvtanár", elég idegenül hangzott, mintha nem is magamról beszéltem volna, hanem valami ismeretlenről - persze ha belemélyednék a dolog filozófiájába, tényleg nem "magamról" beszéltem... na de ezt most hagyom is.)
- Ááááá! Akkor már érthető. Biztosan teljesen odafigyel a tanulóira.
- Hát ezt tőlük kell megkérdezni. :-))))
- Na ezért érdemes volt felkelnem ma. Hogy egy kedves hölgy Pilóta keksszel kínál majd és beszélgetünk is... El sem tudom mondani hogy érzem magam. Mint akit fejbe vágtak. Ezt sose hittem volna, hogy létezik ilyen a mai világban.
- :-))) - (nem voltam nagyon bőbeszédű.)
- Mert tudja én egy orvosi rendelőben takarítok, de azok az emberek, pedig több diplomával is rendelkeznek, ember számba se vesznek, nemhogy megkínáljanak valamivel is...
- Tényleg nem kér? :-)
- Nem, köszönöm.
- Sajnálhatja, elképesztően friss. Na nem baj, több marad nekem. :-D
- Na hát kíváncsi lennék hány ember csinál ilyet a világban, hogy megoszt valamit számára teljesen idegenekkel.
- Sokan vannak, higgye el. :-)))
- Én még eggyel sem találkoztam. Még sosem láttam errefelé. Máskor is szokott erre jönni? Majd figyelem magát. Sok boldogságot és minden jót kívánok. És még egyszer köszönöm.
:-)))
- Mindenképpen viszont kívánom. :-)))

A másik történet:
Háttal álltam a tömegnek, telefonomat szorosan a fülemre tapasztottam, hogy halljam, amit a másik mond. Az ablak felé fordulva néztem kifelé az üvegen keresztül, amikor hirtelen erőteljesen megkopogtatták a vállam. Meglepődve megfordultam, hogy ki lehet az. Első gondolatom az volt, hogy biztos valaki figyelmeztetni akar, hogy ki van nyitva a hátizsákom és a fele cuccomat már réges rég kilopták, hogy lehetek ennyire kukkú, hogy eddig nem vettem észre. De nem ez történt. Minden utas engem nézett, minden, akcióra éhes szempár rám szegeződött (hú mennyire imádom az ilyen helyzeteket :-)))), különösen két nagyon komoly és szigorú szempár.
- Jó napot kívánok, a menetjegyét kérem. (Már-már összevont szemöldökkel mondta ezt)
- Rendben, de csak akkor mutatom meg, ha cserébe mosolyog rám. Egyébként nem.
- :-)))
- Köszönöm, ez így már sokkal kellemesebb. Tessék, itt a bérletem.
- Pedig szoktam ám mosolyogni! Azt hittem, hogy direkt áll az ablak felé nézve. Sokan csinálják ezt, hogy széndékosan hátat fordítanak.
- Hát... Nem egy kellemes munka.
- Sokan kifejezetten rosszindulatúak velünk. Gorombán beszélnek, nem értem miért. Pedig semmi okuk rá, mert képzelje, még jegyük is van. Nem értem az embereket...
(Hát... elég nehéz kérdés. Persze rögtön az jutott az eszembe, hogy de hiszen ő maga választotta ezt a munkát, és nyilván nem lehettek illúziói az emberekkel kapcsolatban. Az emberek pedig valamiért kifejezetten rühellik az ellenőröket, akiknek pedig csak ez a - igaz, saját maguk által kiszemelt - munkájuk. Azt biztosan tudom, hogy ellenőr tuti nem szeretnék lenni. Nekem személy szerint nincs velük semmi bajom. Irigylem azt a kitartást, amivel nap mint nap van erejük felkelni és elindulni otthonról a farkasok közé emberi pajzsnak, hogy szitkokat vagy akár tettlegességet is elviseljenek. Nagyon sajnálom őket, amikor az emberek rájuk zúdítják a saját frusztrációjukat. Érdekes kutatási területe lehetne a pszichológiának mondjuk egy ilyen téma, hogy: "Az ellenőrök pszichéje és azoké, akik rajtuk vezetik le a frusztrációjukat avagy miért választ vajon valaki ilyen melót?")

Gondolom mondanom sem kell, hogy soha, sehol nem unatkozom :-)))))

2008. március 2., vasárnap

Grañón

2oo7. július 2o. péntek
Nehezen tudtam felkelni. Fura és kellemetlen álmaim voltak a tegnapi, Eric-kel folytatott beszélgetések hatására. Rengetegszer felébredtem éjjel. Azért elindultam korán szokás szerint, de hihetetlen lassan mentem. Pluszban megfázhattam tegnap, mert nagyon hideg volt a kolostorban. Baromira fáztam egész nap (igaz, elég hideg és borús idő is volt) és a közérzetem is rossz volt.

Ma arra jöttem rá, hogy a gyógyító energiából másoknak is tudok adni. Meg arra is hogy ez az energia a rothadó kislábujjamnak meg se kottyan sajna. Valahogy csak az ízületi cuccra jó. Nem mintha baj lenne, mert ennek is nagyon örülök, de a kislábujjam állapota már kezd nyomasztó lenni.

A mai vándorlás alatti meditáció témája az elengedés volt. Az álmom járt a fejemben egész nap. Elhangzott egy mondat benne, ami válasz volt az egyik kérdésemre. Döbbenetes, hogy mennyire meghatározóak az álmaim (visszagondoltam például arra a zen koanra, amit a repülőn csak az álmomban értettem meg). Ma Györgyi is a fejemben járt egész nap. Gondoltam írok neki pár sort ha majd odaérek egy nagyobbacska városba, ahol posta is van.

Santo Domingo de la Calzadaban bementem a katedrálisba. Eltöltöttem ott egy kis időt csukott szemmel. Amikor kinyitottam a szememet, ott ült mögöttem Eric és Tim, akik elhívtak kávézni. Semmi kedvem nem volt, úgyhogy elköszöntem tőlük, és leültem reggelizni egy hotel tövében. Iszonyúan vacogtam. Akkor megjelent Eric megint és a kezembe nyomott pár fügét. Megkérdezte, hogy tud-e segíteni valamit, a nemleges válaszom után visszament a kávézóba.

Én pedig folytattam az utamat, de semmi kedvem - illetve inkább energiám - nem volt. Semmi erő nem volt a lábamban. Fájt a fejem, a torkom meg a lábujjam, a pokolba kívántam az egész gyaloglást. Kár, hogy mindig mindenképp tovább kell menni, néha ott maradnék az út kellős közepén, amikor úgy tartja kedvem. És ha nem szorítana az idő, akkor meg is tehetném, de a kórusút miatt nem maradhatok egy nappal sem tovább. Útközben találkoztam egy magyar párral, akik már másodszor járták a Caminot és csak Burgosig tartottak, mert nem volt több idejük. Azt javasolták, hogy mindenképp szálljunk meg a San Nicolasban, az egy kihagyhatatlan hely, de aztán megnéztem a listát, és az a hely pont két tervezett szállás között van, úgyhogy semmiképp nem fogunk tudni ott aludni. Azért fejben fogom tartani, hogy legalább benézzünk oda.

Alig vártam, hogy odaérjek Grañónba. Az utolsó pár száz métert egy autóút szélén kellett megtenni, ami rémisztő volt. Hatalmas kamionok szele sodort az út menti árok felé. Először azt néztem, hogy lehetetlen beleugrani az árokba lábsérülés nélkül, mert mélyen húzódott az út mellett, aztán elengedtem minden félelmet, és meggyőztem magam, hogy egyetlen keresztet illetve emlékművet sem láttam az út mellett, ami arra utalt volna, hogy emberek meghaltak ezen az útszakaszon, és azok, akik kitalálták, hogy erre jó menni, nyilván tudták mit tesznek, semmi ok az aggodalomra. Mondjuk megállt bennem az ütő, amikor egy kétrészes, farönköket szállító teherautó szele olyan erővel csapott neki egy szerencsére éppen felbukkanó, az út széléből kiálló útjelzőnek. Tuti az árokban kötök ki, ha az nincs ott éppen.

A grañóni szállás egy templom mellett van, illetve a templomhoz tartozó épületben. Mesebeli hely. A tetőtérben is lehet aludni, matracok vannak lerakva a földre, és a tetőtéri ablakon át beszűrődő fény világítja meg a helyiséget. De van egy másik szint is, ahol szintén matracok kerülnek a földre. Amikor megérkeztem, az már tele volt. Úgy érzi itt az ember, hogy egy nagy családot alkot a többi zarándokkal. Ezért a házigazda (a hospitalero), Antonio is nagyon sokat tesz: mindenkit mindenkinek személyesen bemutat, vacsorát főz, körbevezet, közös vacsorára invitál 8 órára, ami után egy közös imát tart 9-kor. Mindez teljesen ingyenes, adományt lehet adni, ha valaki úgy gondolja.

Sokkal előbb értem ide, mint Barbus, És az ő nevét is beírtam a vendégkönyvbe, aminek Antonio egyáltalán nem örült. Percenként kérdezte, hogy mikor jön már a barátnőm, mert nincs előre helyfoglalás, ez nem szép dolog. Egyre rosszabbul kezdtem magam érezni, ahogy telt-múlt az idő, Barbus meg sehol. Egyre nagyobb felhők jelentek meg az arcán. Később rájöttem mi volt a baja: nem ő vezeti a helyet, és megütheti a bokáját, ha kiderül a helyfoglalás. Mindannyian fellélegeztünk, amikor megjelent Barbi.

A szokásos fürdés-mosás-miegymás után elmentem sétálni a faluba. Először elsétáltam a falu végébe, ami mögött a gyönyörűséges, végtelen napraforgó mezők terültek el (lásd fenn, a képet Barbi készítette, nem a netről elcsaklizott háttérkép). Az utolsó ház előtt egy padon két néni ücsörgött. Hamarosan elkezdődött egy vicces párbeszéd. Az egyik néni - az idősebb - irtó gyorsan hadart, úgyhogy amikor mondott valamit, a másik néni "fordított", ami annyit jelentett, hogy elmondta ugyanazt újra spanyolul - csak éppen lassabban. Érdekes módon csomó mindent megértettem, mert elkezdtem spanyol szavakat tanulni, úgyhogy egész jól "elbeszélgettünk". Felsoroltam nekik az összes spanyol szót, amit addig megtanultam, amin jókat mulattak. Azt mondták, hogy vissza kellene jönnöm megtanulni rendesen spanyolul, aztán a spanyol nyelv professzora lehetnék Pesten :-))))). Na ja. Nagyon kedvesek voltak, mutattak egy rövidebb utat, egy "birkacsapást" a reggeli továbbmenetelhez, ami keresztülvezet a napraforgó táblán. Csak azt nem tudom, hogy reggel a vaksötétben egyedül hogy fogok rábukkanni... Azt hiszem kihagyom.

Visszafelé elnéztem a templom irányába (az esti ima helyszínére). Nyitva volt a kapu, hát bementem. Épp díszítette azt két néni. Az egyik nagyon barátságtalanul mondott valamit spanyolul. Bár nem értettem mit mond, a hangsúlyból úgy vettem ki, hogy kizavart, úgyhogy nem is nagyon volt kedvem benn maradni.

Amikor visszaértem a szálláshoz, a zarándokok apraja-nagyja kitelepedett a szállás melletti füves területre, és egy, a spanyolgitáron állati jól játszó pasi játékát és énekét hallgatta. Én is odafeküdtem kicsit, és csukott szemmel élveztem a zenét. Aztán felmentem a matracokhoz, amikor is Barbival éktelen horkolást hallottunk nem messze a fekvőhelyünktől. Kerestük a hang forrását, és amikor megtaláltuk, Barbi megjegyezte, hogy a srác épp kipróbálja az akusztikát éjjelre. Ezen hatalmasat röhögtünk.

Aztán ismét kirándulást szerveztünk: Barbi javasolta, hogy látogassuk meg az egy km-re lévő bazilikát. Megkérdeztük Ericet, hogy velünk jönne-e. Persze rögtön beleegyezett. Mire ott tartottunk, hogy elindulunk, már az egész zarándokcsapat ott toporgott. Ahogy elindultunk azon tanakodva, hogy merre is kellene mennünk, előbukkant a semmiből a fiatalabb korábbi beszélgetőtársam, és odavezetett minket. Hát... nagyon randa volt szegény bazilika a parkettázott padlójával, pedig a helyiek borzasztóan büszkén mesélték, hogy mennyi pénzbe és munkába került a nem sokkal korábban elvégzett felújítás. Az egész falu részt vett benne.

Este a vacsi előtti terítésnél sokat segítettünk egy páran. Észrevettem, hogy nincs pofám nem segíteni - persze szívesen is teszem, nem arról van szó -, amikor 6o embernek kell teríteni és én is egy vagyok közülük. Úgy érzem ez minimum, amit az ember saját magáért és a többiekért megtesz, és nem várja el, hogy mások szolgálják ki, hacsak nem beteg vagy béna. Olyan hülyeség ez, mert ugyanakkor az egyáltalán nem zavart, hogy sokaknak ez eszébe sem jutott, és csak üldögéltek a kajára várva körülöttünk, amíg mi tüsténkedtünk. Miért van ez vajon bennem?

A közös ima után (amiről sajnos elkéstem, mert a templom főbejáratánál vártam bebocsáttatásra türelmesen, de sajnos egy oldalajtón terelték be azokat a szerencséseket, akik a közelben voltak. Vártam már egy ideje, de feltűnt, hogy még mindig zárva van a kapu, pedig már igencsak idő volt... ) beszélgettünk kicsit Eric-kel, aki elmondta, hogy mennyire irigyel azért, hogy egyedül járom a Caminot. Hatalmas szomorúság van benne valamiért, és szeretne sírni, de nem tudja ezt kiadni magából, mert folyton a barátaival lóg, úgyhogy elhatározta, hogy holnaptól egyedül megy majd ő is, és csak a szálláson találkozik majd velük, mint én Barbussal.

Eljött a lefekvés ideje. Páran már aludtak az emeletünkön, 1o-kor a villanyokat is leoltották, amikor a mellettem fekvő osztrák lánnyal arra lettünk figyelmesek, hogy a félhomályban egy alak lopakodva, csiga lassúsággal felfelé tart a nyikorgó lépcsőn. Nagyon csendes próbált lenni, felvett egy görnyedt testtartást, és még a cipőjét is levette, hogy ne csapjon zajt a falépcsőkön. Alighogy felért, elejtette a zseblámpáját, ami hatalmas csattanással ért földet. Kitört belőlünk a hatalmas röhögés. Utána már nem bírtuk abbahagyni. Eszembe jutott amit Barbi mondott a horkoló srácról délután, mert teljes erővel horkolt persze, és még csomó vicces jelenet ami a nap során vagy korábbi napokon zajlott, és képtelen voltam nem röhögni kétpofára. Úgyhogy mindenki érdekében úgy döntöttem, hogy lemegyek WC-re és ott jól kiröhögöm majd magam. Fel is álltam, de akkora már vaksötét lett, és ahogy felegyenesedtem, a rézsútosan futó tetőtér egyik gerendájába teljes erővel bevertem a fejemet, ami akkorát puffant, mintha egy húszkilós homokzsákot dobtak volna le a földre. Kész voltam. Elemi erővel robbant ki belőlem a teljes hangerejű kacagás, amit addig még próbáltam visszatuszkolni úgy, hogy befogtam az orromat. Erre a hahotázásra már mindenki felébredt sajnos, aki nem tömött előzőleg füldugót a fülébe. És nem hiszem, hogy nagyon szerettek érte. Gyorsan lehúztam a csíkot a rötyire cipő nélkül, repülve lefelé a lépcsőkön (ami pont ezért állatira nyikorgott a lábam alatt) és be a hidegvizes csap alá a fejemet. Alig volt merszem visszamenni. :-)))))))

Nightwish

Utoljára Ligondéban hallottam a Nightwisht azon misztikus napok egyikén, amikor minden gondolatom valóra vált. Akkor kiborultam, ahogy beléptem abba a garázsba, ahol a hangszórókból az egyik kedvenc nótám szólt éppen, mert azonnal mardosó emlékek árasztottak el. Kirohantam "kicsit" exaltált állapotban (mondjuk aznapra már nagyon sok volt a lelki hatásokból). De ez még augusztusban történt, és akkor ez a reakció teljesen érthető volt. Azóta eleddig nem mertem újra meghallgatni a zenéket.

Ma előszedtem a cd-ket, hátha már jobb a helyzet... Nos, kíváncsian várom, hogy mikor fogok majd - vagy fogok-e egyáltalán valaha - máshogy reagálni, amikor meghallom azt a pár kedves számot, mint akkor augusztusban a Caminon, mert még ma is olyan érzés, mintha a szívemet tépkednék... :-((((( Vajon mennyi idő kell még? Annyira szeretem ezt a zenét, szomorú lenne, ha likvidálnom kellene örökre a repertoárból, mert nem vagyok képes kéz- és gyomorremegés nélkül végighallgatni - amikor eljutok egyáltalán odáig, hogy végig tudom.

Néha azt gondolom már annyi mindent tudok - és tulajdonképpen tudok is -, megnyugszom a gondolattól, hogy már elmúltak dolgok, amiknek talán túl is becsültem az aktuális jelentőségét (aztán később mindig kiderül, hogy nem történt túlbecsülés. Azoknak a dolgoknak, találkozásoknak, eseményeknek tényleg hatalmas jelentőségük volt, ezért kerültek az életembe és ezért voltak pontosan addig és nem tovább benne, amíg megtanították jó esetben, amiért belekerültek - vagy pont nem, és akkor meg pont ezért kerültek ki belőle időben), aztán mindig meglepődöm arra az erőre, amivel időről időre feltörnek a lelkem mélyéről. És olyankor úgy érzem még mindig semmit nem tudok, csak próbálok ellavírozni az életnek nevezett illuzórikus álomban. Persze alapjáraton nincs is semmi baj, boldogan lavíroz az ember, bármi is jön elé :-))).

Tegnap este megnéztem egy filmet a BBC-n. Egy anyáról szólt, akinek a kisfia erősen koraszülöttként jött a világra, 1/4 eséllyel a túlélésre. Átvészelte a nagyon-nagyon kritikus, majd a nagyon kritikus és a kritikus időszakot is (ez persze hónapokat jelentett a kórház egyik inkubátorában eltöltve akkora méretben éldegélve, mint egy golyóstoll...). Az anya végig vele volt. A kórházi személyzet már-már lunatikusnak tartotta, ahogy folyton beszélgetett a kisfiával. Aztán egyszer, bizonyos jelek alapján, vagy az anyai ösztöntől vezérelve azt érezte, hogy valami komoly baj van a gyerekével. Egy hisztérikus roham kíséretében követelte a figyelmet, amit az illetékesek egy legyintéssel elintéztek azzal, hogy haza kellene mennie aludni már, csak egyetlen éjszakára, hiszen teljesen kimerült. Vonakodva bár, de végül hazament. Másnapra kiderült, hogy agyhártyagyulladást kapott a kisfiú, és ez volt az, amit az anya megérzett. Senki nem törődött a gyerekkel, és nem tettek semmit, amíg ő otthon volt... És olyan, visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett a gyerek, hogy a legjobb megoldás az volt, hogy leállítsák a kezelést, és hagyják meghalni. És az orvos -egyébként egy borzasztóan szimpatikus ember- csak annyit tudott mondani, hogy: "Nem tudom elmondani mennyire sajnálom...", amire az anya kiment a rendelőjéből bevágva maga után az ajtót, egyetlen szó nélkül, rá sem nézve.

Nem volt még gyerekem. Az élet azt próbálja tanítani nekünk, embereknek, hogy engedjünk el mindent és mindenkit, mert semmilyen történés nem véletlen, még a halál sem az, aminek látszik. De én még sokáig zokogtam a film után, mert annyira át tudtam érezni a szülők fájdalmát, amikor az orvosok levették a gyereküket a gépekről és a kezükbe adták, hogy vele lehessenek az utolsó percig... Annyit küzdöttek együtt az életben maradásért szeretettel, hittel, erővel, kitartással, és akkor a kórház nemtörődömsége miatt mégis meghal, akit annyira vártak és óvtak... Nem tudom, hogy el tudnám-e fogadni a sorstól, ha valamilyen "tanítói célzattal" ez így esne velem. Azt hiszem még mindig nem. Nem félek a haláltól, legalábbis a saját halálomtól most egyáltalán nem. Az viszont elgondolkodtatott, hogy ijesztően megérint mások halála, és a nagymamám már 82 éves és nem éppen egészséges... Na de ha még az lenne sem élne örökké. És amikor a szeretteim halálával kapcsolatos gondolat belém hasít, akkor nem tudok arra gondolni, hogy a halál nem vége valaminek, csak egy megváltozott tudatállapot.

Most megint úgy érzem, hogy a nulláról indulok és semmit, de semmit nem értettem meg az élet működéséből és tanításaiból... Ez persze egyáltalán nincs így, de mindenképpen rengeteg van előttem.