2008. február 24., vasárnap

Azofra

Van egy pár dolog az életemben, amire ha gondolok, akkor valamiféle melegség önt el. Ilyen az a nap, amit Azofrában töltöttem a Caminon.



2007. július 19. csütörtök


Füldugóval arra ébredtem reggel, hogy elefántok teszik a földdel egyenlővé a szállást. Hamar kiderült, hogy egy spanyol csapat készülődött indulásra :-)))). Összeszedelőzködtem én is és elindultam egyedül. Barbus kipihente az előző napi félhalált és sokkal később indult.


Hihetetlen sok energiám volt ma, iszonyú tempóban haladtam. Útközben összefutottam a szimpatikus srác (közben kiderült, hogy Ericnek hívják) csapatával, akik nálam sokkal előbb indultak. Pár szó beszélgetés után továbbrobogtam, mindenkit leelőzve az élen.


Kb fél óra múlva hátranéztem (végigénekeltem az utat, és néha hátrakukkantottam, hogy nem jön-e valaki, akit esetleg zavarna a nótázás, mert akkor elhallgattam azonnal), és ott robogott mögöttem Eric. Rámosolyogtam, aztán énekeltem tovább (na ennyit a "nem zavarok másokat"-ról :-)))). Eltelt újabb fél óra, akkor elkezdtünk beszélgetni így:
- You are very fast! (Nagyon gyors vagy!) - mondtam én.
- No, no! YOU are very fast! (Nem, nem! TE vagy nagyon gyors!)
- You must be fast enough if you could catch up with me! :-)))) (Nagyon gyorsnak kell lenned, ha utol tudtál érni!)


Beértünk Najerába, ahol először kerestünk egy templomot, ahova bementünk "kezelés"-re
:-))), aztán összedobtuk az összes kajánkat és megebédeltünk egy téren. Végig nagyon érdekes dolgokról volt szó. Az ember kérdésekkel megy a Caminora, felteszi azokat, meditál rajtuk egy kicsit, aztán csak vár, hogy megérkezzenek a válaszok. Ugye mi egy hete indultunk, akkor feltettem a kérdéseimet, minden nap meditáltam is rajtuk gyaloglás közben, és most mindkét kérdésemre jött egy-egy válasz Erictől. Hatalmasra kerekedett a szemem, mert neki én nem tettem fel a kérdéseket. Ez nem is így működik. Azok csak az ember fejében vannak, és csak a válaszok jönnek kívülről. Azt mondta Lóri, hogy türelmesnek kell lenni, mert nem jönnek azonnal, néha heteket is várni kell. És már most jöttek válaszok, ez nagyon izgalmas élmény volt.
Hamarosan csatlakoztak Eric barátai, akkor én elköszöntem és futottam tovább.


Megérkeztem Azofrába, ami egy álom. A városkában (inkább falu) a szállás felé vezető útra a szieszta idejében értem. Egész éjjel borult volt az ég, esőre lehetett számítani, de mire Azofrába vetett a sors: vakító napsütés, düledező, többnyire hófehér házak, igazi mediterrán fülledtség. Ősz öreg férfiak a házaik előtt ácsorogva ráérősen beszélgetnek. Annyira békés, nyugodt és lassú minden a szikrázó fényben.


A szállás gyönyörű, kétágyas szobákkal (csak szekrényszobának hívjuk őket a csapóajtó miatt, ami az ajtó szerepét tölti be). A kertben lábúsztató medence a bedagadt lábaknak, asztalok és napernyők a pihizni vágyóknak. Mire odaértem, már voltak, akik a mini-medence körül ültek láblógatva illetve a napernyők árnyában. Becsekkoltam, Barbit is "elhelyeztem" a távollétében, aztán fürdés és mosás után fürdőruhát rittyentettem magamra és kifeküdtem a hatalmas medence partjára napozni, hogy más testrészt is érhessen napfény, és ne csak a bokám fölöttől a combom közepéig terjedő bőrfelületet, illetve a karomat, arcomat és nyakamat.


Az útikönyvben olvastam, hogy 6 km-re található egy cisztercita kolostor, amire nagyon kíváncsi voltam. Aznap már 23 km-t gyalogoltam, a kitérő 12 km-rel együtt az már 35, de elhatároztam, hogy elsétálok és megnézem. Csakhogy nem akartam egyedül menni. Azt is eldöntöttem, hogy Eric lenne jó útitársnak, úgyhogy megkerestem. A közeli bárban ücsörgött a barátaival egy pofa sör mellett. Odaléptem hozzájuk, és megkérdeztem, hogy nincs-e valamelyikőjüknek kedve eljönni megnézni a kolostort (nagyon cseles voltam ám! Nem azt mondtam, hogy lécci gyere el velem Eric, hanem feldobtam a kérdést mindenkinek
:-)). Mindenki hülyének nézett, egyedül Eric mondta azt, hogy eljön (ezt én nagyon is jól tudtam, hogy így lesz). Tehát elindultunk. Végigbeszélgettük az utat, és próbáltunk autó stoppolni, de senki nem akart felvenni minket. A kolostor egyébként nagyon szép. Az egyik kápolna közepén áll az alapító apáca szarkofágja, ami körös-körül faragásokkal van tele minden oldalon. Az egyiken egy gyászmenet látható elől egy pappal és szerzetesekkel, középen az elhunytat sirató és buzgón imádkozó apácákkal, majd a menet végét újra egy szerzetes zárja. Mindenki félholt a fájdalomtól és sírástól, az utolsó apáca viszont kacéran kacsingat a háta mögött bandukoló szerzetesre :-)))))). Ha jól emlékszem botrányosnak találták a középkorban a faragványt, mégis így hagyták érdekes módon. Nekünk tetszett.


Visszafelé ugyanolyan sikeres volt a stoppolási akció, mint odafelé, úgyhogy mire beértünk a szállásra nem tudtam megmozdítani a lábamat. Kettő métert sem tudtam volna megtenni. Este főztünk Barbival, közben megszáradtak a ruháim, elmentem, hogy beszedjem őket. Akkor derült ki, hogy valaki magáévá tette 2 ruha csipeszemet, ami nagy szemétség. A ruha csipesz ugyanis a zarándok egyik legjobb barátja és legnélkülözhetetlenebb társa. Az egyik legrohadtabb dolog, ha azt elcsórja valaki. Eric felajánlotta, hogy lop nekem kettő másikat helyettük :-))).


Vacsorához vettünk egy üveg bort ketten, amitől Barbus be is csiccsentett rendesen. Nagyon-nagyon szép nap volt, válaszokat kaptam az Eric-kel folytatott hosszas beszélgetések során a kérdéseimre. És ez még csak a kezdete a válaszoknak, most már elvileg jönni fognak. Még a végén új kérdéseket kell majd feltennem ebben a tempóban... :-)))))

2008. február 21., csütörtök

Ó igen, a Galícia fíling...

Hát igen. A "százas" spanyolok, a koca-caminósok, akik Galíciában az utolsó 100 km-re tagozódtak be az igazi caminósok legnagyobb bánatára, hogy ők is felvegyék a nekik dukáló compostelanumot, amely írásban tanúskodik arról, hogy ők biza végigjárták az UTAT, mindenki láthassa kérem. Ők azok, akiknek fingjuk nem volt arról, hogy miről is szól a zarándoklat; akik végigüvöltették a magnójukat meg a saját gigájukat az egyébként kontemplálódásra való erdőben; akik 2 kilós hátizsákkal gyalogoltak jobb esetben szörnyű kínoktól eltorzult arccal kínlódva és 200 méterenként leülve a fáradtságtól félájultan, rosszabb esetben nem is gyalogolva, hanem autóban, buszon, kinek-kinek szájíze szerint; vagy akik taxiban küldték előre a zsákjukat vagy önmagukat a kb 5 km-re lévő következő szálláshelyre; akik egy "hosszú hétvégét" szántak a Caminora, de szigorúan biztosítva, hogy pénteken még indulás előtt megetessék a macskát, és a vasárnapi ebédnél már szigorúan az otthoni asztalnál üljenek a saját maguk által aznap elkészített ebéd mellett; akik ha reggel ötkor keltek, akkor a szomszéd faluban élők sem tudtak tovább aludni a hangerőtől (lehet, hogy még Sydney-ben is felfigyeltek rájuk :-))))). Tehát ők voltak a kedvenceink, teljesen érthetően.

A továbbiakat gyengébb idegzetűek csak szülői felügyelet mellett olvassák az egy darab erős nyelvezetű mondat miatt, amit csak idézek, de nem akartam kicsillagozni.

Vasárnap reggel 9 óra. Minden tekintetben korai időpont a vasárnapot nézve. Félhomály a HÉV-en, félig lecsukódott pillájú utasok próbáltak ébren maradni a jótékony, egyhangú, duruzs-jellegű zakatolásban. Halk sutyorgás, susmus. De akkor Római fürdőnél felszállt egy nyolctagú, spanyol fiatalokból álló társaság (csak fiúk, bár ez tök, de tök mindegy!). HEHE. Mindenki felriadt hirtelen, és úgy érezhette magát kb fél perc elteltével, mintha 6 presszókávét benyomott volna 9 speed tablettára löttyintve. ORDÍTOTTAK, folyamatosan! De nem ám csak hangosan beszélgettek egymástól kb fél centire ülve (ami azért is gáz, mert valahogy eleve anatamóiailag karcos hangúra vannak egytől-egyig tervezve), hanem ilyeneket is, hogy:
- HÉÉÉÉÉÉÉÉÉ HÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!!!!!!!!
- HEEEEEEEEEJJJJJJJJJJJJ!!!!!!!!
- HÓÓÓÓÓÓÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÍÍ!!!!
Csak úgy. (Maaaargit! Há nóóóórmáááális?)

Először idegesített picit, de aztán eszembe jutottak a galíciai (háááát...nem éppen szép) emlékek, és elkezdtem jókedvűen figyelni az emberek reakcióját (na meg bennem már volt kb fél lityi zöld tea, ami amúgy is ébren tartott, sőt!). A HÉV-en még senki semmit nem szólt legnagyobb meglepetésemre. Hiába, jól nevelt népség vagyunk, valahogy bensőnkből fakadóan tiszteljük a külföldieket. (A honfitársat már rég lehordták volna az emberek....) Margit hídnál a csipet-csapat is leszállt, ahogy én is, majd végigordították az egyébként néma mozgólépcső-utat felfelé, végül benyomultak a négyeshatos villamosra. És ott is megállás nélkül ordítottak. Én meg egyre jobban vigyorogtam, ahogy hallgattam az embereket körülöttem. Mert itt már voltak vélemények:
- Mi a faszt ordítanak? Még egyszer beleordít a fülembe és pofán baszom.
(Nem tette. Pedig beleordított.)

Elképesztő, hogy mennyire nem veszik észre, hogy egy másik kultúrába csöppennek, ahol mások a szokások, és egyáltalán nem merül fel bennük, hogy alkalmazkodni kéne. Ha ők vannak otthon, akkor azért viselkednek úgy, ahogy akarnak, ha meg vendégek egy másik országban, akkor meg azért, mert NEKIK ez márpedig jár!!!! Hihetetlen. A legdurvább, hogy nem lehet előlük elfutni, mert mindenütt ott vannak, főleg túrista szezonban.

2008. február 16., szombat

Nem tudsz főzni. Lássuk be. - Navarrette

Volt egy nagyon kedves ukrán ajkú kedvesem Londonban, aki folyton ezt mondta nekem: "You can't cook. Let's face it." (lásd fenn a cím). Azt nem tudom mire alapozta ezt a feltevést. Persze olyan típusú ember volt, aki nem adott esélyt a bizonyításra, mert ő ezt így gondolta és az Úristen sem tudta kiverni a fejéből. Kicsit kuncogva képzelem el mit szólna most, amikor látná, hogy 6-8 órákat töltök a konyhában 4-5 féle vega kaját gyártva hetente egyszer mindig legalább egy hétre előre. Mert napi szinten nincs időm főzni, és főtt ételt enni pedig fontos. Ráadásul olyan kaját, ami táplál is és energiával is eltölt. Győrben ez nem volt gond, mert Györgyi minden nap főzött a családnak, aminek akkor én is tagja voltam (...), este (vagy amikor hazamentem) csak leültem és ott várt a meleg étel. (Hú de sokszor visszasírom azt a törődést!) Itthon már meg kellett tanulnom beiktatni az amúgy sem egyszerű napirendembe a magamra főzést. Amíg még nem volt egyetem a vizsgaidőszakban, keddenként ráértem, most már gázabb a helyzet, hogy foglaltak a keddjeim, szombaton is tanítok és néha vasárnaponként meg egész nap dráma van :-)))))).

Barbitól még nyáron kaptam egy háromkötetes vegetáriánus szakácskönyvet, amiben nem csak hús-, hanem tojás- és tejmentes ételek is vannak. Persze én ezt azért keverem, mert a sajtot imádom, de vannak dolgok, amiket már elhagytam, és elképesztő, számomra eddig teljesen ismeretlen fűszereket ajánl a könyv a receptekhez, amik által lesznek hihetetlenül finomak az étkek. Most kb 3o féle fűszer van már itthon, már nem is tudom elképzelni vegetával és pirospaprikával a cuccot. Ami a legjobban tetszik, hogy az egész családom fenntartásokkal kezeli az én vegetáriánus preferenciámat és vicces megjegyzéseket szoktak tenni, amikor elővarázsolom a brokkolikat, padlizsánokat, karfiolokat stb a butykosomból. Amióta főzök viszont, mindig nagy kedvvel fogyasztanak a kajáimból megjegyezve, hogy "Húúúú de finom!!!". Szóval nem tudok főzni, be kell látnom.

Ez a főzőcskemóka meg akkor jutott eszembe, amikor támadt egyik este 1o körül egy olyan gondolatom, hogy a testünk a lelkünk temploma. Ezt a gondolatot egy olyan nap után tettem magamévá, amikor annyi időm volt egész nap, hogy egy szelet vajaskenyeret benyeltem reggel egy bögre tejjával. Hát jól megszenteltem a lelkem templomát. Na, gondoltam, hát ez így nem megy tovább. Elrohantam a boltba és aznap kb éjfélig tartózkodtam a konyhában, és attól fogva minden nap csomagoltam magamnak főtt kaját, amit a nyelvisiben-ittottamott megmelegítettem. És tök jó volt. Azóta ez a rendszer. És amikor elfogy a házi menzakoszt, akkor rászánok egy napot, és ezt is komolyan eldöntöttem (mint rengeteg dolgot az életemben december vége óta), hogy erre mostmár odafigyelek. És ehhez tartom magam. Mert fontos.

Éles váltással egy újabb téma húrjaiba csapván elmesélem, hogy csütörtökön volt egy nagyszerű Camino előadás, amit Lóri tartott. Igazán jó volt, de az volt a legjobb, hogy találkoztam Gyöngyivel, akivel talán 3 napig együtt mentünk az úton talán július végén, és azóta sem láttam őt. Nagy öröm ez. Rengeteg nép volt ott egyébként, tele volt a MOM központ. Nagyon sokakat érdekel a Camino, újabb két kórustársunk nekiindul júniusban. Mennyire irigylem őket! Annyira, de annyira visszamennék! Vissza is fogok, már eldöntöttem. Egyedül ezúttal. (Persze csak két esetben lehetséges ez: 1. ha már annyira fel fog vetni a pénz, hogy meg sem nyekkenek, ha két hónapig nincs bevételem, ellenben kiadásom ugyanannyi, mintha lenne vagy 2. le fogom szarni magasról, mint az elmúlt nyáron, hogy megtehetem-e anyagilag, egyszerűen megteszem és kész. (Bár most annyit dolgozom, hogy egymagamban eltarthatnék egy öttagú családot - nem kevés munkával, ezt azért hozzáteszem -, úgyhogy ha így folytatom akár félévre is elmehetek akár a világvégére is. Ez persze kicsit túlzás.)

És akkor végre, végre folytatódjon hát a Camino.

2007. július 18. szerda

Ma volt az eddigi legvidámabb nap. Végigröhögtük, sokminden történt.

Nagy nyugiban elindultunk reggel úgy 3/4 6 körül, semmi sietség. Egy idő után Barbi elkezdett nyafogni, én meg türelmetlenkedés helyett elkezdtem röhögni rajta. Jó sokáig együtt mentünk, aztán szokás szerint lemaradt.

Logroño előtt egy pecsételős helyen bevártam őt. Itt kaptunk sütit meg teát/kávét. Valamint pecsétet, mint kiderült attól a nénitől, akinek a képe benne van az útikönyvünkben, úgyhogy rögvest alá is írattuk vele a könyvet. Ekkor már mindketten olyan szinten voltunk, hogy képtelenek voltunk abbahagyni a hülyeséget. Barbi egy ösvény kellős közepén leült pisilni :-D.

Beértünk a városba (Logroño), megkukkoltuk a templomot mint rendesen, azután bementünk egy gyógyszertárba mindenféle cuccot venni. Egyik eladó sem értett angolul, úgy kellett elmagyaráznom a kamilla teát meg az intim szappant nekik :-))))). Kijövet Barbi beleöntötte az intim szappan felét a köztéren álló kukába (megszabadulandó a ballaszttól, hiszen minden deka számít egy zarándok hátát nyomó hátizsákban). Az opálosan fehéreskés szappan látványát el lehet képzelni a köztéri kukában folydogálva... én nagyon jól éreztem magam. Ezután bementünk egy édességboltba, ahol is Barbikám megkívánt egy jégkrémet. Azt az olyan fajtát, ami egy vékony csőhöz hasonlít, és ahogy nyalogatja az ember a tetején, úgy nyomkodja kifelé-fölfelé az alján. Akkor teljesen kész lettem, amikor kevesebb mint 1o perc múlva valamit alakított a hátizsákján, a feje mögött fejjel lefelé fordította az olvadozó fagyit, és kiejtette azt a főutcán a földre. Sokáig nem bírtam abbahagyni a röhögést az arca látványától :-)))))).

Nagyon jó momentum volt még az, amikor már iszonyatosan kellett pisilnem, de sehol nem volt egyetlen nyomorult bokor sem az úton. Szőlősök mellett gyalogoltunk felfelé egy emelkedőn, és elhatároztam, hogy bármi történjen, amikor felérünk a dombtetőre: leguggolok. Hát így is tettem, Barbi őrt állt. Alighogy letoltam a nadrágomat a semmiből ott termett két olasz biciklis. Én ott guggoltam letolt gatyóval az út szélén, és üvöltöztem, hogy forduljanak el. Igen ám, de nem beszéltek angolul... Azért megérezték a helyzet komolyságát, úgyhogy megálltak és elfordultak. Hatalmasat röhögtek és láthatóan remekül szórakoztak a helyzeten.

Megérkeztünk Navarrettebe. Ahogy bandukoltunk az úton, előttünk ment egy család egy kisgyerekkel. Barbi azt mondta, hogy van egy olyan érzése, hogy meg kellene előznünk őket. Ők még megnézték egy középkori kórház maradványait, mi viszont továbbálltunk. A szállás előtt ott ült a két olasz és amikor megláttak minket elkezdték nagy hangon mesélni mi történt a dombon. Aztán egy olyan ajánlatot tettek, hogy ők ketten meg mi ketten a Barbival... Ritkán használom jelzésekre az ujjamat, de akkor megérdemelte a helyzet. Bementünk inkább a szállásra, ahol csak tébláboltunk a recepció előtt, amikor is egy középkorú zarándoknő becsörtetett és elénk vágva ledobta magát a recepciós előtti székre. Becsekkolt, mi meg szólni se tudtunk a meglepetéstől. A tolakodás nem divatos akció itt. Aztán mi következtünk, amikor megérkezett a család, és a recepciós elküldte őket, mert nem volt már több hely... Hát ezért mondta a Barbi, hogy siessünk. Ha előttünk értek volna oda, akkor övék lettek volna az utolsó helyek. Így mi foglaltuk el azokat.


Iszonyú fáradtak voltunk mindketten, Barbi egyre jobban nyafogott, igazán kikészült, és mivel én is hulla voltam kicsit kezdett idegesíteni, de ez az idegesség csak vihogás formájában jött ki, semmit nem szóltam. A recepciós elkezdte az információáradatot ránk zúdítani spanyolul, ezért elmondtam neki, hogy csak angolul beszélünk. Erre közölte, hogy Spanyolországban vagyunk, ahol az emberek spanyolul beszélnek, és őt nem érdekli, hogy mi nem értjük. És folytatta tovább spanyolul, tök feleslegesen. Erre mondtam neki, hogy pusztán azért szóltam, hogy kevesebb energiát kelljen a szövegelésbe fektetnie, mert úgysem értjük, úgyis csak saját magát fárasztja. Igen tuskón válaszolt, persze csak a hanglejtéséből éreztem, mert érteni nem értettem semmit az egészből.

Miután lepakoltunk és megfürödtünk a mosás következett. Megbeszéltük, hogy összedobjuk a mosógépi mosás árát, és kimossuk az összes cuccunkat a mosógépben, mert a kézi mosás nem annyira alapos. Nem mindenhol van mosógép, jó, ha hetente egyszer találunk olyan helyet, ahol van. Magamra vállaltam a melót, mert az ágyunk a legfelső emeleten, a harmadikon volt, Barbi viszont megmozdulni sem bírt, annyira rosszul volt, a mosógép pedig az elsőn helyezkedett el. Nekem nem okozott problémát a lépcsőzés (bár én is éreztem a lábamat), úgyhogy összeszedtem a motyókat, találtam pont egy adag mosóport a gépnél, elindítottam a mosást, aztán elmentem vásárolni, és megfőztem, közben lejárt a mosógép, és kiteregettem a ruháinkat. Eközben Barbi arca a zöld szín különböző árnyalataiban tündökölt, és lázas lett. Hihetetlenül kikészült. Én meg még városnézni is elmentem, amíg aludt :-))) (biztos az a pár csepp roma vér teszi, ami az ereimben csörgedezik, hogy szívós és kiirthatatlan vagyok :-))).

Egyszer a lépcsőn felfelé rohanva szembetalálkoztam azzal a nagyon szimpatikus sráccal, akire már Puente la Reinaban is felfigyeltem. Most megszólított, és elmondta, hogy van egy uszoda a városban, ők oda tartanak a barátaival, menjek velük, ha van kedvem. Volt kedvem, de annyi házimunkám akadt :-))))), hogy időm nem volt a dologra.

Lóri azt írta az útravalóban, hogy amikor fáradtak vagyunk inkább ne mondjunk semmit, ha jót nem tudunk, mert később megbánhatjuk. Hát én nem mondtam semmit, de Barbus beleszaladt ebbe a dologba. Ugyanis amikor elkezdtem neki mesélni a történteket a recepcióssal, akkor ő, meg sem várva a történet végét, még az elején közbevágott és jól lebunkózott engem, hogy milyen kioktatóan viselkedtem, holott épp fordítva történt, a recepciós oktatott ki engem. Én is fáradt voltam, tök rosszul esett, hogy végig sem hallgatva engem támadott, és már épp besértődtem volna, amikor váltott és nagyon kedvesen feloldotta a hangulatot. Íme egy újabb dolog, amit meg kell tanulnom: elengedni végre a sértődést, vagyis az ego-játszmákat. Most csak rajta múlt, hogy nem romlott tovább a helyzet, mert én nem tudtam volna felülemelkedni a helyzeten, ha ő nem csinál úgy, mintha mi sem történt volna. Mennyire erős az egóm! Örökké fél valamitől, ezért mindent bántásnak vesz.

Estére már ordítani tudtam volna a fáradtságtól és rondákat mondani Barbinak a rohadt büdös krémje miatt, amitől már folyamatosan fáj a fejem és elkezd rángani a nyakam az idegességtől, amikor megérzem. És folyton, naponta 92-szer bekeni vele a lábát. Megőrülök! De nem, semmit nem szóltam, egyetlen nyomorult szót sem, ami igen nagy erőfeszítésembe telt (bár szó nélkül is tudja úgyis... már épp elégszer mondtam neki). Elmentem gyorsan aludni, bár sokáig képtelen voltam, mert a fejemnél egy spanyol család aludt (papa-mama- 2 kamasz gyerek). A gyerekek hangosan csevegtek, apuka pedig pont a fejem mellé tett a földre egy csörgős szatyrot, amiből kb félpercenként vett ki ill. tett be valamit.

Nagyon-nagyon jó volt ez a mai nap is azért, az egész gyaloglás meditáció volt. A templomban ima közben úgy éreztem, mintha repülnék, a pár hónapja szokásos gyomorgörcs helyett hosszú ideje ma először mintha héliummal töltött lufik lettek volna a gyomromban. Felemelő érzés volt :-))))))).

Jaj hát majdnem elfelejtettem a legjobbat. Mielőtt Logroñoba értünk, megbeszéltünk, hogy a város határában lévő szálláson letesszük a zsákokat, és nélkülük megyünk várost nézni. A város határán volt egy nagyon díszes, faragott kapu (olyasfajta, mint a katedrálisok bejárata). Barbi meg volt győződve, hogy csak a szállás lehet, és rögtön befordult és már majdnem bement a kapun. Én nem értettem, hogy hova megy, mert én láttam, hogy mi volt a hely.
- Hova mész oda Barbus?
- Hát nem azt beszéltük meg, hogy letesszük a zsákot?
- De. De ide???? Miért akarod ide tenni?
- Hát nem ez az albegue?
- Nem, Barbus, ez a temető. Albergue hosszú távra, nagggyyyon fáradt vándoroknak... :-)))))

A csípőm totál kikészült ma, olyan szinten, hogy lépni alig tudtam. Az volt az érdekes, hogy pár napja észrevettem, hogy a templomokban gyógyító erő féleséggel telik meg a testem. Kétszer kezeltem így a térdemet, és elmúlt belőle a fájdalom másnapra, a logroñoi katedrálisban pedig a csípőmet kezelgettem, és azonnal jobb lett. Ilyenkor a kezemben bizsergést érzek, a kezelt testrészben pedig meleget. Vajon templomon kívül is működik ez?

2008. február 15., péntek

I-E-H-O-U-A

Ezt olvasom a hinduizmusról szóló könyvben: "A hangok minden ősi kultusz misztikájában nagy szerepet játszanak. A héber Jehova (Isten) szó például az öt magánhangzóból áll, középütt a minden hangok alapjával, a tiszta lehellettel, a h-val: I-E-H-O-U-A. A h-hang valójában nem egyéb, mint a hallhatóvá vált lehellet..."

Újpest, Szent István téri buszmegálló. A 3o-as buszra várva mosolyogva ácsorogtam (nem értem egyébként miért mosolygok folyton mostanában, egyszerűen nem bír lehervadni a képemről. Pedig 3-4 órákat alszom, hihetetlenül sokat vállaltam be, és komoly erőfeszítés nyitva tartani a szememet, de a szám örökké fölfelé görbül. Annyira békés és energiával teli minden itt belül, és ennek annyira örülök :-))). Nem beszélve arról, hogy olyan szépen tudnak az emberek visszamosolyogni.) Tehát állok, mosolygok békésen, amikor is odaléptek hozzám ők ketten. Azonnal tudtam miről lesz szó, hát én szépen rájuk is mosolyogtam rendíthetetlenül.

- Elnézését kérem. Feltehetek egyetlen kérdést? - kérdezte a kommunikatívabb. :-)
- Hát hogyne, tessék csak bátran. :-)
- Ön szerint mitől lehetne jobb a világ? Mitől változna meg ez a sok rossz? :-)
- Attól, ha több taoista és buddhista szerzetes lenne és tanítana köztünk. :-)
Csend, tétovább a mosoly (nem én mosolyogtam tétován, én továbbra is ugyanúgy mosolyogtam).
- Értem, érdekes. De akkor ön szerint mikor oldódna meg ez a rengeteg probléma az emberekkel, a világgal? :-/
- Akkor, ha mindenki megvilágosodna, és már csakis olyan lelkek születnének a testekbe az újabb és újabb újjászületések során, akiknek nem kellene már megtapasztalniuk azokat a "rossz" dolgokat, amiket még úgy tűnik meg kell. :-)
- Hát nagyon érdekes, de én nem erre gondolok ám, hanem a Bibliára... :-)
- Én azt tudom, hogy arra gondol, de mindenki szabadon megválaszthatja a világnézetét, és én ezt választottam. :-)
- Akkor önök nem hisznek a teremtésben? :-/
- Dehogynem. Nem zárja ki. :-)
- De ezzel az erővel akár állatnak is teremthetne miket az Isten... :-(
- Annak is teremt... :-D
- Jajj! :-o - kiáltott fel, majd iszonyú rémülettel a hatalmasra kerekedett szemében sarkon fordult és elfutott.

Közben jött a busz, és én végigröhögtem az utat Újpestről a Hősök teréig. Nem őket röhögtem ki, a helyzet volt annyira komikus. Pedig már régóta nem is idegesítenek egyáltalán (azelőtt ez nem volt elmondható...) Az a vicces, hogy egyszer vagy 15 éve is volt egy ilyesfajta találkozásom Jehova tanúival, és akkor is épp nem kértem meg őket, hogy hagyjanak békén, hanem kicsit közlékenyebb hangulatban voltam. Mindenfélét összehablatyoltam nekik a filozófiáról, meg Jungról és Adlerről - akikről ugyan nem tudtam olyan nagyon sokat, de olyan klafi tudományosan hangzott, amiket mondtam. Akkor azt az eszmefuttatást többperces néma csend követte, aztán csak annyit mondott a bácsi, hogy okosan beszéltem, és elköszönt minden további próbálkozás nélkül. Pedig akkor még csak összehordtam mindenfélét, amit épp akkoriban olvastam és eszembe jutott, de nem sok fogalmam volt arról igazán, amit rizsáltam, meggyőződésem meg főleg nem nagyon volt az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Ma pedig pontosan tudtam, hogy mit beszélek, hiszen (az állati testben való reinkarnálódást kivéve, amiről nem igazán tudom mit gondoljak, bár a hinduk szerint lehetséges) hiszem is azokat a gondolatokat, amiket elmondtam, és az egész életemet ezeken az alapokon élem egyre inkább. És mindkét esetben: tanácstalanok voltak, hogy mit kell ilyenkor mondani, hogy kell viselkedni. Egyszerűen nem tudtak érvelni, mert a használati utasításban nincs benne, hogy mi a teendő ilyen esetben, amikor valaki más világnézetű, ismeri a Bibliát, és még Istenben is hisz - csak nem úgy, ahogy ők.

Persze nem bántom őket, távol álljon tőlem, hiszen csak azt az örömöt és jó érzést akarják mindenkivel megosztani, amit ők éreznek és tapasztalnak, ami nagyon jó.
Épp csak az erőszakos térítést senki nem csípja...

(Ebben a pillanatban jutott eszembe az, hogy a bigottan vallásosak között már láttam olyat, aki majdnem nekiment egy másik embernek gyűlölködve, mert az nem akart megtérni a hatására, mert (hogy lehet az?) nem tudta nagy hirtelenséggel átérezni a LÉNYEGET, amit lehet, hogy legrosszabb esetben az ember egész életében keres, és soha nem talál meg; vagy néha pillanatokra megérezhet öntudatlanul, de szinte rögtön visszasüpped a hétköznapok reménytelenségébe; vagy hosszú és rögös keresőúton megtalálhat a folyamatos keresés végén a megvilágosodás során. A térítők fájdalommentes megváltást ajánlanak, de ilyen nincs. Kemény munka és fájdalom. Igaz, hogy az elején még elképzelhetetlen a vége, és az is igaz, hogy a megváltás mindenkinek mást jelent, mert mindenkinek más területen akadnak problémái. Van, aki a munkájával kapcsolatban küzd, van, akinek a párkapcsolat nem megy, van akinek más. Nincs instant megváltás és tömeges sincs. Mindenki a saját tempójában váltódik meg AKKOR, ha elindul a megváltás útján. És mindenki más ösvényt jár be más, megoldásra váró feladatokkal. És senki külső ember nem tudja nekünk megmondani, hogy mi számunkra a megváltás. Mert az egyénre szabott. És kizárólag mi magunk vagyunk képesek megtalálni, kizárólag a saját magunkét. Na ezért sem lehet tömeges az üdvözülés, azt gondolom. És aki ezeket tudja, az már nem akar minden áron és mindenkit téríteni, mert belátja, hogy ami az ő útja, nem biztos, hogy a másé is, de az nem baj, és neki is meg mindenkinek van egy személyes útja, és azt kellene mindenkinek megtalálnia magában és követnie, mert azzal teszi a legjobbat a világnak!
De kár, hogy ezt az erőszakosabb térítők nem tudják...)

2008. február 13., szerda

Utazásosdi

Itt az ideje újra az utazásnak. Kedvenc művészbarátaim vasárnap repültek el Rómába négy hónapra, és hívtak, hogy látogassam meg őket amíg ott vannak. Meg hát miért is ne? Úgyhogy eldöntöttem, hogy megyek. Az örök városban még soha nem voltam, és mivel alapjáraton amúgy is rettentően kíváncsi természetű vagyok, és bárhová elmennék, ide meg főleg elmegyek. Meg is néztem már a repcsijegyeket, és találtam egész óccsóér. Ésésés így én magam fogom azt a cd-t beszerezni, amelyikről már korábban beszéltem. Jó kis mókának ígérkezik :-))).

Aztán meg egy másik kedvenc barátom még Londonból most Amszterdamban tanulgat, és hát (milyen rossz is nekem, ó jaj!) meghívott magához... Oda meg úgy gondoltam, hogy nyáron látogatok el, mert még az országban sem voltam úgysem, soha vissza nem térő alkalom, hogy baráti áron hasist és egyéb drogokat próbáljak azok mintegy anyaföldjén :-))). És akkor már rögtön még nyugatabbra véve az irányt végre visszajuthatnék közelmúltam néha szentimentális túlcsordulással eltelítő helyszínére, ami mostanában meglepő módon igen hiányzik. Na nem mintha unatkoznék, csak az egyfajta atmoszféra miatt érzek így talán. Meg a szép emlékek. Mintha azokat az időket vissza lehetne bármikor is hozni... Na mindegy, már nagyon szeretném látni az ottani barátaimat. És hát nem is beszélve a korábban említett Jóbarátok dvd tömegről, amit szintén egyénileg vásárolnék meg, és nem kellene másokat megkérnem, hogy hozzák el, ha arra járnak. És ottani répatortára is vágyom már nagyon meg még sokmindenre, amit annak idején naponta fogyasztottam.

Na és hátha megint találkozom egy kóborló buddhistával, aki megmondja nekem a frankót
:-))))).

2008. február 12., kedd

Világbéke! Hol...?

Bocsánat, átszerkesztettem, megvolt az okom... De a címet azért meghagytam, és az eredeti bejegyzés többi részét pedig piszkozatként eltettem későbbre, hátha mégis úgy gondolom. De most nem úgy gondolom.

Csodálatos nap volt. Még talán soha életemben nem éltem meg ilyen lelki békességet és nyugalmat, mint ma. A Caminon lehet, de ez ott természetes, és amióta igazán tudatosan élem az életet (kb december vége) biztos, hogy nem tapasztaltam meg ilyet. Előtte meg sőt pláne tuti. Szombathely felé a vonaton végig meditáltam a majdnem 3 órát, úgy, hogy nem aludtam el és gondolataim sem nagyon voltak. Csak léteztem. Hihetetlen élmény! Minden nap elég sokat meditálok mostmár azóta, hogy egyszer megtapasztaltam ezt a "levés" érzést. Azóta egyre hosszítom az ebben az állapotban levés idejét. Jó gyakorlat is és rengeteg energiát ad. Mostanában nagyon keveset aludtam (és már jelzett a szervezetem, hogy ideje pihenni kicsit, mert lerottyanás lesz a dologból hamarvást, ha így folytatom. Ezekre a jelekre is figyelek már tudatosan, de most nem ez a lényeg, mert nem ezt kezdtem mesélni), és volt úgy, hogy reggel 8-kor kezdődött az első órám, az utolsó pedig este 1/2 8-kor fejeződött be, és hát amikor már egy pár hete ezt csináltam kb 4 óra alvással, akkor voltak napközben pillanatok, amikor össze bírtam volna zakkanni néhányszor. Félelmetes volt az első alkalom, amikor kipróbáltam a napközbeni 1o perces meditálást és olyan érzés volt, mintha 2 órát aludtam volna... Azóta napközben rendszeresen be szoktam kunyizni magam egy üres terembe 1o percre a nyelvisiben és "alszom" :-))). Képes vagyok reggel felkelni 5-kor, hogy meditáljak. Már elképzelni sem tudom anélkül a napot.

Hazafelé a vonaton akadt egy útitársam, aki kb két órát végigmonológozott. Folyamatosan szidott mindent (igen, igen! A politikát is, meg az egészségügyet, meg azokat főleg, akik mindent szidnak, na mert arra ő ám egyáltalán nem kíváncsi :-)))) hehe. Viccesnek találtam, csak mosolyogtam egyetlen szót sem szólva). Mindegy, azért elcsíptem egy félórát meditálásra, bár ő közben folyamatosan mondta. Az ember megtanul bárhol, bármilyen helyzetben meditálni, ha sokat gyakorol.

(Most kezd egyébként biztosan beérni az a sok spirituális gyakorlás április óta. Néha azt éreztem, hogy nincs értelme, mert nem érzékeltem a haladást, de december vége óta folyamatosan kiderül és visszaigazolódik, hogy az ember akkor is halad masszívan, amikor nem érzi. Csak akkor is csinálni kell. Mostmár nem is tudnám másképp.)

2008. február 11., hétfő

Helyi Érdekű Vasút (HÉV)

Imádom figyelni az embereket, különösen a gyerekeket!

Hihetetlen műgonddal és precizitással bűvölte a kulcstartót. Erre lettem figyelmes. Szimpatikusan lassú mozdulatokkal dolgozott, a külvilág teljesen kirekesztődött számára. Csak Ő létezett és a kulcstartó. Bemutatta a zen, a tao, minden keleti vallás, filozófia, a megvilágosodás és a tökéletes jelenlét valamint az ego eldobásának lényegét, amelyről az összes avatár és beavatott jógi és buddhi beszél amióta világ a világ.

Eggyel kezdte. Megcsodálta tárgyának sárga és piros színét, tökéletesen kerek formáját, azután lassan kinyitotta, hogy egyetlen, ezüst fémszínű kulcsot ráhelyezzen, így adva funkciót is a formának. Még gyönyörködött "A MŰBEN" egy kicsit csillogó szemmel, amikor is dzsekijének jobb ujján levő, cipzárral elhúzható zsebéből elővarázsolt egy pontosan ugyanolyan kulcstartót, amit ugyanazzal az ezeréves bölcsességet is meghazudtoló, jól megfontolt és időzített mozdulattal ráapplikált az előző konstrukcióra.

És nem, ne gondoljuk, hogy itt ér véget a történet! Ugyanabból a - egyébként eléggé kis méretűnek látszó - zsebből (amelybe immár kicsit mélyebben kellett belenyúlni, hogy napvilágra kerüljön a további tartalma), előkerült egy újabb kulcstartó. Formáját tekintve nem sokban tért el az előző kettőtől, ámde míg azok plasztikból készíttettek, ez fém volt! És megkezdődött a kulcstartó gyarapodása. Csak emlékeztetőül: egyetlen kulcs volt látható rajta ezen a ponton még, kettő darab, sárga-piros színű, kerek műanyag kulcstartó társaságában.

Láttam, hogy kicsi lesz a hely az új szerzeménynek. Kinyílt a tartó kapocs, de a dísz leesett a földre. Csodálkozva vettem észre, hogy még az is lassan történt. Mintha lassítva játszottam volna egy filmet. Nagyon élvezetes volt. Akkor le kellett hajolnia, hogy elgurult vagyontárgyát összeszedhesse a lábak között. Először nem látta hová gurult. Aztán egy jól megtermett férfit kellett kicsit félrelöködnie, hogy megkaparinthassa az önállósodott érmét. És sikerült! Újra visszaállt a világegyetem rendje, be lehetett végezni az elkezdett teremtést. Rákerült a harmadik kulcstartó is a kompozícióra. Mission completed.

És újra a zsebe felé nyúlt... akkor már hatalmas érdeklődéssel figyeltem, hogy vajon melyik kulcstartó újabb klónját veszi elő. De akkor valami történt. Felhős lett a tekintete, meg sem moccant percekig, kicsavarodott kezét is ottfelejtette a zsebben, láthatóan kényelmetlen pózban. Láttam az ablakon gondterhelten kifelé tekintő arcán és összevont szemöldökén, hogy a hatévesek minden gondolati erejét segítségül hívja, mert valahol máshol lapult amit keresett, és ő nagyon szeretett volna visszaemlékezni, hogy hol volt az az ott. Nagyon izgultam, hogy mi lesz a dologból. Visszafojtott lélegzettel szurkoltam neki.

Akkor átsuhant egy megkönnyebbült mosoly a kicsi arcán, és boldogan beletúrt a nadrágjának bal zsebébe (épp átellenben a dzsekin található kincsesbányától) és előhalászta onnan azt, amit ha egy hatéves a kezébe kaparint, soha nem kíván más dolgot az életében (legalábbis míg kicsit nagyobb nem lesz). Ez pedig egy (nem fogja senki kitalálni!!!) újabb, bár eredetileg egyáltalán nem kulcstartónak készült tárgy volt, amiből hamarosan a fő dísz lett az amúgy is gyönyörűre sikeredett kicsiarakás-on.

A tárgy a farsang hangulatát idézte. Először azt hittem, hogy egy kenguru, de tévedtem. Egy (talán malac?) hajtogatható, puha "bőre" lehetett a külső héja, belül pedig maga Mici Mackó lapított, ő már kemény anyagból kiöntve. A malac mintegy jelmezként vette körül macit, ő benne ült. Cérna volt az akasztója, ami Mackó fejéből indult ki és a "Malacka" fején lévő aprócska lukon át átdugványozva érte el a rendeltetését. Ebben az esetben viszont az volt a gond, hogy a malac jelmez fejéből kicsúszott a cérna, így nem lehetett ráakasztani a kulcstartó halmazra. Így egyetlen megoldás tette ezt lehetővé: vissza kellett tuszkolni a cérnát az icur-picur lukocskán át. Hááááát.... ez igénybe vette néhány percét. Na nem mintha sietett volna vagy türelmetlenkedés ütötte volna fel a fejét! Á! Semmi kézremegés, semmi anyázás (ahogy az ugye a mai hatévesek egy részétől már meg sem lepő). Ugyanazzal az akkurátus, higgadt precíziós műszerészséggel dolgozott újra és újra, pedig vastag volt a cérna és kicsike volt a luk. Legalább ötször is elvétette. Talán egy fél percre elnéztem akkor, kinéztem a HÉV ablakán, de siettem is vissza lélekben a nagy munkához, és mire odanéztem, épp sikerült a mutatvány. Éééés rákerült a malacbőrbebújtmicimackó is a kupacra!! Megkönnyebbültünk.

Akkor egy boldog mosoly jelent meg szép kis arcán, és először lefelé lógatvaazt ellenőrizte, hogy csörög-e a monstrum. Hát nem csörgött. Ezt hamar megunta, akkor elkezdte próbálgatni, hogy vajon ha ezzel a konstrukcióval a kezében próbálja beletenni a zárba az egyetlen, a tartón fityegő és a karácsonyfadíszektől alig-alig látható kulcsot, akkor vajon sikerrel jár-e majd. Tehát, főpróba, összezárt két ujja lett a zár, amibe belehelyezte a kulcsot és elfordította, többször is minőségellenőrizve a dolgot. Úgy tűnt működött, így elégedetten beletömte az egészet a karján lévő pici zsebbe. Ez alkalommal annak a tanításnak a szép példáját figyelhettük meg, hogy soha nem lépünk ugyanabba a folyóba kétszer. Lehet, hogy egy negyedórával előtte onnan szedte elő azokat a dolgokat, amiket most visszatuszkolt oda, de mennyire más minőségben! Mostmár egy teljes, harmonikus egységet alkottak összefűzve, akkor meg különálló részként lebegtek egy ellenséges univerzumban.

Ezután egy nagyon megható jelenet következett. Immáron bevonta figyelme fókuszába a külvilágot is. Megfordult az ülésen, és a mögötte ülő, hosszú hajú nő haját kezdte birizgálni, kicsi ujjaival fésülgetni, frizurázni, akinek az ölében egy még nála is sokkal kisebb gyerek ült. Éles logikámmal rögvest kitaláltam, hogy valamilyen rokonsági viszony lehet közöttük. Aztán arra gondoltam, hogy mennyire kedves a nő, hogy nem nyafog amiatt, hogy a gyereke össze-vissza kócolja a gyönyörű haját, és mennyire praktikus a gyerekbarát hajviselet. Meg arra is, hogy remélem én sem fogom majd ha egyszer lesz gyerekem szégyellni a tömegközlekedési eszközön, hogy hülyét csinál belőlem. MEG SEM MOCCANT A NŐ, pedig nagyon komoly hajformák jelentek meg a feje tetején! Komolyan mondom, csodáltam és irigyeltem. Aztán átölelte a nyakát a kisfia hátulról, amitől a HÉV-en olyan moraj támadt, mintha egy hollywoodi filmben a naplementében két szerelmes egymás felé rohant volna a tengerparton a nő haját fújó szélben, és ezt látta volna az utazóközönség, ahogy kitekintett a vonat ablakán.

Aztán leszálláshoz kezdett készülődni a család, akkor láttam, hogy három gyerek van, és igazából akkor értettem meg azt is, hogy miért volt annyira türelmes a "nő", amikor megfordult, hogy felöltöztesse a kicsiket, és a gyönyörű, vastag szálú hosszú haja mellé nagy bajusza és szakálla is akadt...

(Eszembe jutott Ákos-Gabi barátomék kétéves kicsi Lele kisfia, akivel együtt utaztunk a kocsijukban este 9 körül, mindannyian hulla fáradtan. Pomázon laknak, ami pár faluval van odébb tőlünk, így sokszor kitesznek hazafelé. Szerdán este már közeledtünk a ponthoz, ahol én kiszálltam, amikor a következő párbeszéd zajlott:
Lele: - Elmehetek hozzátok?
Én: - Most nem lehet, késő van már, mindenki alszik otthon nálunk.
Lele: - De leveszem majd a cipőmet!)

:-)))))))))))))

Imádom figyelni az embereket, különösen a gyerekeket.

2008. február 10., vasárnap

Pc-Mumus Inc.

Húha! Hát nagyon izgalmas dolgok történtek nálam. Bébi kapott egy új szívet és új agyat, ami gyorsabbá teszi, mert nagyobb a kapacitása. A nagyobb szívébe pedig még több szeretet fér képek, zenék, irományok és egyebek formájában, mert annak meg a mérete lett a duplája (bár ha jobban belegondolok az agya mérete is a duplája lett, attól gondolkodik gyorsabban most :-))). Teljesen meghalt a régi vincsesztere, és majdnem nem tudtuk megmenteni az adatokat róla, mielőtt végképp befellegzett neki. Végül sikerült az utolsó pillanatban, ám az utólagos munkálatok során én az egyik helyről a másikra való másolás közben nem figyeltem, és az összes fényképemet, valamint a zenéim és a dokumentumaim több mint felét kitöröltem a gépből, még a kukából is - ami azt jelenti, hogy teljesen eltüntettem őket. Iszonyúan megijedtem, mert Lóri Caminos képei, meg más kedves emlékek is mind törlődtek (képek, zenék, levelek vegyesen). Tamás egy olyan program vadászatába kezdett, ami visszakeresi a kitörölt dolgokat, így végül sikerült visszaszerezni az adatok nagy részét - mondjuk a Caminos képek pont mind elvesztek sajnos rengeteg más képpel együtt... (mondjuk az előbbieket bármikor újra elkérhetem Lóritól, ez azért jó). Azért sok olyan adat meglett, amit nagyon sajnáltam volna, ha elvesznek. Pl londoni képek. Amik meg elvesztek végleg, azokat azt hiszem nem is sajnálom annyira...

Jó azért, hogy ilyeneket lehet csinálni a gépekkel. Molto dilettanto állat módon belebarmolsz a dolgokba, és mégsem mondja azt a géped, hogy akkor most vége, vess magadra, hanem még így is segít neked egy picit (mondjuk azért nem teljesen, szívj egy kicsit, ha már ekkora hülye voltál, tanuld meg a leckét azért mégis nahát ejnye no...). Meg az is hatalmas szerencsém, hogy van a közelben egy olyan barátom, aki profin ért a dologhoz, és mindig lehet rá számítani, mert azonnal jön és segít.

Alig várom, hogy megoszthassam a képeket, amiket gyönyörű formában rendezgette össze nekem egy szülinapi albumba Barbus (ötezerszer kérdeztem tőle, amikor találkoztunk, hogy elhozta-e a képeket, ő meg mindig azt válaszolta: "Jaj basszus de hülye vagyok! Megint elfelejtettem, bocs!" közben meg rötyögött a bajusza alatt, mert az ajándék egy része volt
:-)))).

Legközelebb osztom, nagyon hamar.