2007. december 31., hétfő

Leltár helyett


Először azt gondoltam, hogy leltárt írok, de arra már nincs időm, mert indul a buliba vivő vonatom, és kicsit elnéztem az órát. Meg aztán annyira sok dolog van, amit most még nem jó szívvel írnék bele a leltárba, hogy inkább "pihenek" (hehe, mert pont pihenés vár rám...) rá egyet és majd holnap megírom, ha úgy gondolom. Aztán lehet, hogy megtartom magamnak a leltáramat. Túlságosan sokminden történt ebben az évben, ha csak végiggondolom is beleszédülök. Szóval majd inkább a pezsgőtől szédülgetek kicsit később :-D.

Viszont kívánni azért kívánok. Mindenkinek mást. Mindenkinek azt, amilyennek a legnagyobb szüksége szerint kívánja az új esztendőt. Kinek egészségeset, kinek vidámságosabbat, kinek az-igazi-megtalálósat, kinek boldog-babázósat, kinek beteljesítő-hivatásosat, kinek munkahely-találósat, kinek sikeres-érettségizőset/diplomázósat/felvételizőset, kinek lakásfelújító-otthonteremtőset, kinek jobb-kedvűset, kinek megnyugvósat, kinek könyv-megjelenőset, kinek elengedőset, kinek spirituálisan-haladósat, kinek több-szereteteset, kinek kevésbé-önimádósat-másokra-jobban-odafigyelőset, kinek barátokra-találósat-jobban-kinyílósat, kinek önmagára-találósat, és mindenkinek gazdagabbat, kevésbé-stresszeset, békességesebbet, az életben-könnyebben-boldogulósat, bátrabbat, tudatosabbat és egyre áldottabbat.

És milyen új évet magamnak? Magamnak az ideinél sokkal boldogabbat, jobb emberismeret képességét, azt, hogy újra láthassam azokat, akiket nagyon szeretek, és iszonyúan hiányoznak, mert messze kerültem tőlük (Mötyő is ilyen ám...), körültekintőbb párválasztást, azt, hogy jobb érzékkel ki tudjam választani azokat az embereket, akikkel egymást inspirálva felfelé haladunk szellemileg, lelkileg és spirituálisan, és nem lefelé... És bátorságot arra, hogy a kellő időben (a legelső jelnél) kitegyem az életemből azt, ami láthatóan nem jó...

Hát így.

2007. december 30., vasárnap

Narancssárga Camino - Torres del Rio


Elolvasván az "Időutazás" című bejegyzésemet kötelességemnek érzem Fritz bemutatását, csak hogy érthető legyen miért nem kedveltem annyira a vele való beszélgetést. Az a helyzet, hogy a Camino szellemisége a középkor óta - amikor is még kizárólag spirituális alapon tették meg az emberek ezt a veszélyes, sokszor az életükbe kerülő utat - már erősen felhígult. De erről egyszer már írtam korábban. Vannak mindenféle indíttatások, és mindenféle fajtájú emberek is, ami nem baj. Úgyis csak a hozzánk hasonlatosakhoz vonzódunk, meg akikkel van dolgunk valamiért, de az meg kiderül.

Na Fritz egy olyasvalaki volt, akinek az alkarjára egy fekete halálfej van tetoválva többek között, egyébiránt echte árja-fejű szőke-kékszemű-német, és mindent, de mindent az ég világon ő tud jobban. Amikor beszélgettünk művészetről, akkor ő arról beszélt, hogy ő világhíres festőművész, akinek már több országban és többször volt kiállítása. Amikor Nicoláékkal valami húsos dologról beszélgettek, akkor ő hentes volt a múltban, aki blablabla... Szóval ez Fritz. Legalább öt különböző foglalkozást hallottam tőle elmesélni azalatt a három nap alatt, amíg egy tempóban vándoroltunk. A végére egész megkedveltem őt egyébként, vagyis inkább viccesnek találtam minden megmozdulását. Amikor meghallottam egy újabb hivatást tőle, hatalmasat röhögtem, és elmondtam neki, hogy humorosnak találom a vicceit :-))). Azt mondta komolyan beszél... Akkor meg még jobban röhögtem. Egyetlen egyszer beszélgettünk nagyon komolyan, még a találkozásunk legelső napján, akkor még meghallgatta a véleményem valamennyire, sőt kérdezett is. Arra már nem emlékszem miről volt szó. Éppen teregettem az udvaron, odajött és nekiment az egyik karónak, amire a kötelek voltak kifeszítve, az kidőlt, és a csuromvizes, épp azelőtt kimosott tiszta ruhák mind leestek a porba, feketék lettek :-))). Rögtön a szívembe zártam őt.

Na de induljunk tovább :-)). (Közben eszembe jutott, hogy megkapom végre Barbitól a caminos képeket, amikből visszamenőleg is be fogok tenni a megfelelő helyekre. És a caminos naplóbejegyzéseket pedig visszamenőleg is átváltoztatom narancssárgára. Szóval vannak változtatások :-))).)

2007. július 17. kedd

"Az út az, ami boldoggá tesz, nem a végállomás." /A békés harcos útja/

Nagyon rosszul indult a reggel. Kicsit összeszólalkoztam (na nem komolyan ám!) a szállás vezetőjével, mert én úgy gondoltam, hogy 1/2 6-kor még egy zarándokúton is tiszteletlenség hangoskodni azokkal szemben, akik még szívesen aludnának egy kicsit és csak később indulnának neki. Először nagyon rosszkedvem lett. De akkor már csak röhögtem, amikor direkt csutkára felnyomta az "I shot the sheriff" című nótát és a cd-vel énekelt ordítva :-)). Aztán mielőtt elindultam (soha ne menjen le a nap haragoddal) odamentem hozzá kedvesen megköszönni a szállást és a reggelit, mire ő rám mosolygott és jó utat kívánt. Akkor megnyugodtam kicsit.

Együtt indultunk, a legelső hely Irache volt, ahol megálltunk a kútnál, aminek az egyik feléből víz, a másikból vörösbor folyik. Barbi megtöltötte a flaskáját borral. Én belenyaltam, de nekem nagyon száraz volt a bor (csak a mézédes borokat szeretem illetve tudom meginni sajnos). Mögöttünk jött három spanyol pasi, rögtön be is boroztak így korán reggel (fél 7 körül lehetett), még csodálkoztam is, hogy hogy képes valaki alkoholt inni ilyen korán :-)).

A mai séta maga volt a meditáció. Gyönyörűséges, nyugtató, a legkellemesebb eddig. Az alternatív útvonalat követtük, ami lankásan vezetett, egy nagyon szép hegyi falun keresztül. Egész délelőtt nem találkoztam senkivel, és Barbitól is külön mentem, teljesen egyedül. Órákon keresztül vagy kiüresített elmével meditáltam, vagy imádkoztam. Gyönyörű volt, még nem éreztem ilyet életemben. Kicsit ilyen lehet a misztikusoknak, akik viszont egész életüket így töltik el a megvilágosodásuk után. Kár, hogy nekünk csak morzsányi időszakok adatnak meg a létezésnek ebben a formájában hozzájuk képest.

Los Arcosba érve elolvastam Lóri írását, amely szerint mostmár nem kell kutatnunk a kérdéseinkre a válaszokat, hanem csak várnunk kell, hogy megérkezzenek, mert már útban vannak.

Az utolsó 7 km nagyon keserves volt. A testem felmondta a dolgot. Tűző napon, egyre jobban fájó csípővel vonszoltam magam. Megviselte a csípőmet a 28 km. Pedig nem is lenne sok... Ehh. Ha nem a térdem vagy a kisujjam, akkor ez. Milyen lehetett a középkorban egy szál saruban?

Amikor megérkeztem Torres del Rio-ba, ami egy gyönyörűséges középkori városka, azt éreztem, hogy meghalok. Már a mosás is szenvedés volt, de aztán meg le kellett feküdnöm aludni, és úgy éreztem, hogy már soha többé nem tudok megmozdulni. A szállás barátságos, fehér épület 2-3-4-8 ágyas szobákkal, illetve ha már a szobákban nincs hely, akkor a teraszon le lehet tenni matracokat, ott is el lehet aludni. Én először becuccoltam egy négyágyas szobába, ahol csak 3 ágyon láttam holmit. Szét is pakoltam rögtön, aztán lemenetem mosni az udvarra, ahol asztalok meg székek voltak, rengeteg emberrel. Megkérdeztem ki lakik a "szobám"-ban még rajtam kívül. Hamar kiderült, hogy csak én nem lakom ott, mert már megvannak négyen :-). Három ausztrál nővérrel meg egy barátnőjükkel lett tele a szoba. Akkor gyorsacskán átpakoltam egy másik szobába, ahol egy nővel és két spanyol pasival kerültem össze. Nagy bánatomra az egyik iszonyúan horkol, már megtapasztaltam az előző szálláson is, ahol szintén ott volt. Még jó, hogy van füldugóm :-))).

A fürdés abból a szempontból érdekes, hogy egyetlen zuhanyzó van, tehát sorban állással lehet bejutni az objektumba. Azt a módozatot alkalmaztuk, hogy sorba letettük a törülközőnket meg a szappanunkat a zuhanyzó előtt, közben mindenki ment a maga útjára (mosni vagy enni vagy pakolni, vagy ki mit), és rá-ránéztünk a cuccra, hogy hol tart a sorban. Rám pont mosás közben került sor. Hagytam csapot-papot és birtokba vettem a fürdőt, majd befejeztem a mosást.

Az ausztrál lányok egyébként nagyon mókásak voltak. Elmesélték, hogy kb 5, maximum 10 km-t tesznek meg egy nap közel 10 óra alatt, hát nem sietik el a dolgot, és minden másnap egy rendes szállodába mennek, ahol egy napig heverik a fáradalmaikat tv-vel és pihe-puha ágyikóval :-D. Ergo: senkivel sem találkoznak egynél többször az úton, mert mindenki gyorsabb náluk. Minden nap új arcokat ismernek meg (illetve minden másnap, ugye).

Mikor megérkezett Barbi neki már rég nem jutott hely a mi szobánkban, úgyhogy a 8 ágyasba került. Mondta a néni, hogy átmehetek, ha akarok, de nem volt kedvem. Inkább hallgatok egy horkolást, mint 7-et. Maradtam. Egyszer csak sírást hallottam a recepció felől. Egy német lány, Klaudia ült a lépcsőn hulla fáradtan és sírt. A néni azt mondta neki, hogy már nincs hely a szálláson, mire ő még jobban rázendített. Aztán hogy, hogy nem, a néni kinyitott még egy szobát, ahol még 4 ágy volt, úgyhogy ő is el tudott aludni egy ágyon, meg a két további barátnője is, akik még csak ezután érkeztek valamikor. Csak az volt a fura, hogy már eleve aludtak emberek a teraszon a földön, mert azt mondták nekik, hogy nincs több hely...

Tehát le kellett feküdnöm aludni. Amikor felébredtem, elmentünk spagettit venni Barbival a vacsorához, főztünk és ettünk. Szerencsére találkoztunk egy magyar párral is, aki rávilágított egy hatalmas problémára. Ugyanis a repülőjegyeket úgy vettem meg, hogy augusztus 13-én éjjel van egy járat Compostelából Barcelonába, másnap reggel pedig onnan Budapestre. Azért választottam ezt a megoldást, hogy ne kelljen sok időt eltöltenünk a reptéren, hanem csak pár óra legyen a két gép indulása között. Na de a magyar srác felhívta a figyelmünket, hogy a compostelai gép ugyan Barcelonába érkezik, a másik gép viszont Gironából indul. Én azt hittem, hogy a Barcelonának két reptere van, amelyikből az egyiket Gironának hívják. De nem. Girona egy városka neve Barcelonától kb 200 km-re, tehát oda még el kell jutni. És kiderült, hogy éjjel nincs semmiféle közlekedés. Se vonat, se busz. Tehát ki kell gondolni egy megoldást. A lehetőségek: 1. átcseréltetjük a Compostela-Barcelona jegyeket egy korábbira (a másik időpontot a kórusút miatt nem lehet későbbre halasztani), vagy 2. nézünk egy Barcelonából induló másik gépet Budapestre, vagy 3. beszervezünk még kb 6 embert a compostelai gépen, akik szintén Gironára tartanak, és együtt kibérelünk egy reptéri minibuszt (ez nagyon rizikós, mert mi van, ha senki nem tart oda?), vagy 4. autóstoppolunk, de Barbi fél ettől a megoldástól.

A netes jegyünkön van egy telefonszám, amit rögtön megpróbáltam hívni egy párszor, de nem értem a spanyolt, angolul meg nem ismétlik el az információt, úgyhogy megkértem Alfredot, egy német fickót, aki beszél kb 5 nyelvet, többek közt a spanyolt is vakerja (na ő még nagyon érdekes...), hogy segítsen nekünk felhívni az ügyfélszolgálatot. Na általa megértettük, hogy nem elérhető :-)))))). Ezt a helyzetet meg kell oldanunk valahogy minél előbb.

Szóval Alfred. Amikor hallottam angolul beszélni azt hittem, hogy angol. Tökéletes kiejtése van, elmondta, hogy évekig élt Angliában. (Én is, de mégis akcentussal beszélek. Ő nem.) Egyébként majdnem 40 éves, és most fejezte be a tanárképzőt földrajz-angol szakon. Németországban az a szokás, hogy a diploma után a friss tanároknak el kell menniük két év gyakorlatra egy iskolába, ez beleszámít a képesítésükbe, és ha nincs hely a lakóhelyükön, akkor bizony költözniük kell. Ő az ország keleti vidékéről való, és most a nyugati határ mellé kell költöznie, amikor hazamegy innen, mert ott talált munkát egy iskolában. Azt mondta azért nincs családja, mert egy nő sosem töltötte be a legfontosabb szerepet nála, és nem érzi úgy, hogy ez valaha is változni fog, akkor meg minek hülyítsen valakit...

Van Torres del Rioban egy igen picike középkori templom, a Santo Sepulchro. Nyolcszögletű, mint a templomosok minden temploma. Szerettünk volna benézni, egyetlen pici helyiségből áll, de drágább az, hogy bemehess, mint a szállásunk... Nem mentünk be. Kívülről is nagyon szép.

2007. december 28., péntek

Logan/Wolverine

Hú... hát elég érdekes filmet láttam. Az a címe, hogy The Fountain (A forrás). (Apu azzal adta oda, hogy nekem biztosan tetszeni fog, nekem való, az én világom :-))) na hát kíváncsi vagyok, hogy mire gondolhatott. Mondjuk elég elvont a film. Már ha erre gondolt.) Nagyon csípom a sokoldalú színészeket. Vannak, akiket az ember hajlamos beskatulyázni mondjuk izomagyúnak, aki a testi felépítéséből kifolyólag biztos csak egyfajta szerepet tud eljátszani, gondoljuk mi, vagy idétlennek, aki folyton csak hülye szerepekben alakít, és tuti semmi másra nem képes, aztán meg kiderül, hogy nem így van ez. Hugh Jackman most nagy meglepetés volt. Őt az X-men-ben láttam, Wolverine-t, a kemény hőst játsza ott (egyébként szintén jól, szerintem). Itt meg egy kutató orvost, egy spanyol hódítót és egy kopasz jóga-tai chi-ezoterikus fura figurát egyszemélyben (illetve háromban :-)). És mindet meggyőzően.

Voltak részletek, amiket egyszerűen nem értettem (olvastam egy-két véleményt, senki sem), de azért voltak egyértelmű párhuzamok a helyzetek között. Alapjáraton három helyszínen és időben: a múltban, a spanyol hódítások idején; a jelenben, mai időben; és a távoli jövőben játszódik a dolog, és vannak összekötő kapcsok természetesen. Már majdnem a vége felé tartottam a filmnek, amikor azon gondolkodtam, hogy de hát ez annyira egyértelmű, nem is értem mit nem értettek ezen, de eljött a pillanat nagyon hamar, amikor nekem is meg kellett adnom magam :-)). (Az a fickó rendezte egyébként - Darren Aronofsky -, aki a Rekviem egy álomért című nagyon kemény filmet is. Na hát az sem egy hétköznapi alkotás, de az legalább érthető, amellett, hogy iszonyú nyomasztó. Ez kevésbé nyomasztó, bár van benne olyan vonal is, ellenben nem is annyira követhető a vége felé már gondolatilag.) Ha esetleg valaki látta már és úgy érzi, hogy érti a dolgot, írhatna néhány megvilágosító gondolatot, hogy legalább valami felé elindulhassak, ha esetleg még egyszer megpróbálkoznék vele. Kösz előre is.

Két zseniális könyv huppant a kezembe a minap. Az egyik a kishúgom polcáról (és az a legviccesebb, hogy nem is volt fogalma arról, hogy van nekije egy ilyen könyve - illetve csak volt, mert elkértem Karácsonyra :-))), a másik az öcsémtől. A húgomtól való - nem meglepően -a hinduizmusról szól, milyen más, ettől nagyon eltérő témával is lehetne kapcsolatos? :-D Elvégre is követnem kell a londoni buddhistám tanácsait, miszerint tekingessek kifelé a kereszténység keretein kívülre, és foglalkozzam egyéb, az ÚT más megközelítéseivel is. Hát ez ugye sikerült, mert a taoizmus vizsgálgatása után először a buddhizmussal kapcsolatos dolgokat kezdtem tanulmányozni, aztán tök véletlenül rábukkantam arra a középkorban alapított szufista rendre, amelyik Amerikában működik egy szimpatikus (egyébként eredetileg welszi származású) sheikkel az élén, és amelyiknek a hitvallásával teljesen egyet tudtam érteni (egy pár levélváltás erejéig fel is vettem velük a kapcsolatot - de bocs, hogy ismétlem önmagam, egyszer már írtam erről, csak azok kedvéért említem megint, akik most kapcsolódtak be a buliba :-)))), most pedig a hindu vallás felépítése, ami megragadta a fantáziámat. Félelmetes azt felismerni, hogy minden ugyanannak az "ismeretlennek" a minél jobbani megismerése felé halad, csak más-más megközelítésből. A gyökere minden vallásnak égen-földön ugyanaz az egyetlen, határtalan ősok, amit sok néven nevezhetünk, és amivel kapcsolatban csak a különböző vallások "földi" megnyilvánulási formái és rítusai eltérőek, az adott népcsoport kultúrkörének, élethelyzetének, vagy más okoknak megfelelően. Érdekes ezt ténylegesen megérezni, és nem csak a fejemben tudni, mint sokminden mást is. Így válik szép lassan minden a részünkké, hogy a "tudomásból" gyakorlati tudás, tapasztalat lesz.

Emellé meg beszereztem egy taoista könyvet is, csak hogy teljes legyen a kép :-)). Amit öcsém adott kölcsön, abban pedig olvastam pár olyan gondolatot, ami érdekes lehet néhányunk számára. Itt van az egyik:
"Arra vagyunk a világon, hogy éljünk, szeressünk, tanuljunk és nevessünk. Sokan közülünk elfelejtik a tanulást. Az élet ugyan türelmes hozzánk, de ha a mindennapok leckéit nem tanuljuk meg, pluszfeladatokat ró ránk. Addig fogunk egyhelyben körözni a problémáinkkal, ameddig meg nem tanuljuk megoldani azokat." :-)))). Jó, mi?Becsszó, nem én találtam ki!

Azt is megtanultam Lóritól, hogy nem a fejünkben felhalmozott tudás a lényeg, hanem annak a gyakorlatba való átfordítása, mert szinte semmit nem ér valami, amit nem használunk. És rengetegen vagyunk úgy, hogy olvasunk okosságokat, egyiket a másik után, és mégis egyhelyben topogunk, és nem értjük, miért. Hát azért, mert az, amit elolvasunk, még ha megértjük is, csak passzív tudás marad addig, amíg nem kezdjük el használni a gyakorlatban.

Lenni = tenni :-)))))

2007. december 26., szerda

Időutazás - Estella


2007. július 16. hétfő

Reggel időben indultunk, egész gyorsan összepakoltunk. Nagyon jó idő volt egész nap, felhős ég, nem volt napsütés. Láttunk néhány nagyon szép templomot útközben, és nem sok gyönyörűségesebb képet láttam életemben, mint amikor egy emelkedő után elém tárult a XIII. századi Ciraqui városka (lásd fent) látványa az elképesztő sikátorokkal és házacskákkal. Fölötte fecskék garmada szálldogált, rengeteg gólyafészket láttunk, de a középkori házak bölcs nyugalma volt a legszívmelengetőbb. Amikor megláttam, azt gondoltam, hogy milyen kár, hogy nem állíthatjuk meg az életet bizonyos pillanatokban, és azt mondhatnánk, hogy a jelenlegi életemet most itt szeretném leélni, majd innen folytatnám a következőben, és mondjuk mellé írhatnánk 1428-at. Aztán rájöttem, hogy hiszen erről szól az élet. A jó és szép dolgoknak ugyanúgy menniük kell, mert nem tudhatjuk, hogy a következő hegy mögött milyen még nagyobb szépség vár ránk. Az élet folytonos változás, semmi nem ugyanaz a következő pillanatban. És mindennél lehet még jobb, még szebb. Sose tudhatjuk meg, ha leragadunk azt gondolva, hogy ennél nem lehet jobb vagy szebb. Mindig lehet.

A térdemmel semmi gond nincs, ellenben a bal lábamon begyulladt a kicsi ujj. Hülye voltam tegnap, és nem kezeltem le rendesen a vízhólyagot, pedig Lóri külön felhívta a figyelmünket a vízhólyagokra, hogy azokat mennyire fontos komolyan venni és azonnal kezelni. Ezért mára sokkal rosszabb lett, néha alig tudtam menni a rohadt hólyag miatt. Kiszurkáltam, de semmivel nem lett jobb, sőt! Az egész ujj égővörös és fájdalmas. Aztán útközben többször is bekentem teafa olajjal (még jó, hogy nem adtam vissza Marie-Soleilnek, hogy ő adja vissza Lórinak... mennyire összefüggnek a dolgok láthatatlan szálakon), akkor egy kicsit jobb lett. Meg tapaszt is tettem rá. Egyszer, amikor már annyira fáj, hogy nem tudtam tovább menni, egy mező kellős közepén történt a komoly "kezelés" egy-két pocok társaságában, ők asszisztáltak és szurkoltak nekem :-))).

1/2 12 körül érkeztünk meg Estellaba. Már majdnem beértünk a városba, amikor utolért minket a német csávó, Fritz, az örök karatty-gép. Nem volt kedvem beszélgetni vele, illetve hallgatni a hülyeségeit, mert hát beszélgetésre nincs esély a társaságában :-D. Nem vette észre, hogy nem vagyok kommunikálós kedvemben, és nem hagyott békén. Csak hümmögtem, nem is néztem rá, egyszer előre is szaladtam, de utánam rohant és folytatta. Igazán türelem próbáló volt. Barbikám csak sajnált hátul marhára, aztán meg elment a bokorba a drága egy kanyarra, és otthagyott a sráccal. Imádtam érte.

Eredetileg nem ebben a városban akartunk tanyát verni éjjelre, hanem Villamayorban, ahova a többiek mentek. Mégis úgy döntöttünk, hogy maradunk, mert egyrészt állati olcsó a szállás, reggeli is van, másfelől meg pont ma lesz a nyitókoncertje egy középkori kulturális fesztiválnak, amire sőt pláne kíváncsiak vagyunk.

Belépve az albergue-be megcsapott a füstölő illata, és pont egy olyan meditációs zene szólt, amit régebben gyakran hallgattunk valakivel, és egyáltalán nem mondhatnám, hogy jókedvre derültem, sőt... Megkértem a recepcióst, hogy cserélje ki a zenét, mert amikor már percek óta nem tudtam abbahagyni a sírást, akkor már picit kellemetlen lett a perspektíva, hogy egész este ez a zene fog menni, és én egész este ilyen vidám és feldobott hangulatban fogom szórakoztatni az útitársaimat. Elmentem sétálni, hogy kicsit egyedül legyek, megnyugodjak, és végiggondoljam mire is tanít a helyzet. Abban biztos voltam, hogy mivel semmi sem véletlen, az sem volt az, hogy itt maradtunk, és pont ezen a szálláson szálltunk meg, ahol pont ilyen dolgok érnek, és pont nem a másikban kötöttünk ki. Gondoltam még van pár hetem, hogy elengedjem azt, ami kiváltotta a szomorúságot - merthogy arra azért rájöttem mi is volt az.

Elmentünk Barbival vacsihoz valót venni a boltba, és estére összerottyantottunk egy lecsót. Közben megérkezett Jessica (Franciahon), és boldogan hozzánk csapódott evésileg. Na odakódorgott Fritz is, marhára szeretett volna enni a kajánkból, de nagyon kevés lett nekünk is, merthogy eredetileg azért nem három személyre számoltuk a porciót, így szemét módon nem kínáltuk meg, pedig dög éhes volt. Ellenben nem csukta be a száját (nahát! hogy lehet az?) egyetlen pillanatra sem :-))). Megígérte, hogy holnap főz nekem jófajta vega kaját ananásszal és kókusztejjel. Na arra befizetek! Hirtelen felbukkant az amerikai ikerpár, Greg és Nicola, és vacsora közben elkápráztattak az undorítónál undorítóbb, hatalmas, véres és cafatos vízhólyagjaikkal. Jézus! Hogy a fenébe tudtak olyan lábbal menni egyáltalán? Minden lábukon legalább 4 ilyen "picinyke", kisebbfajta lepedő nagyságú, nedvedző lebernyeg lógott. Szörnyű volt!

Kaja után elmentem sétálni, és megnéztem hol lesz az esti koncert. Közben meg azon gondolkodtam el, hogy el kell tudnom engedni már idejétmúlt és túlhaladott dolgokat, de nem a saját erőmből, hiszen nem tudok mindent én irányítani, hanem megbízva a gondviselésben, hogy mindennek úgy kellett lennie, ahogy volt, és úgy volt jól. Meg kell tanulni bízni abban, hogy minden jó felé halad, még ha nem is úgy, ahogy én szeretném, mert így is van. Aztán azon is gondolkodtam ma, hogy hogyan lehetne ezt a hatalmas szabadságot beleszőni otthon a mindennapi életbe, mert enélkül már nem nagyon tudom elképzelni tovább. Meg azon is, hogy hova menjek spanyolul tanulni: ide, Spanyolhonba, vagy Mexikóba, ahogy eredetileg teveztem. Most nagyon erősen érzem, hogy ezt akarom, csak hát mi lesz az egyetemmel... Bár biztos lehet halasztani egy évet. Tehát az újabb kérdés: mit tegyek szeptembertől?

Aludtam egy picit, aztán elmentem megint sétálni. Van egy katedrális féle a hegy tetején, elmentem megnézni. Közben kiderült, hogy mise kezdődik, hát követtem a népet. Volt ott minden: kórus, orgona. Kb 10 percig maradtam, csak belehallgattam hogy énekel egy spanyol kórus, aztán továbbálltam. A Fő téren valami színi előadásra készülődtek serényen. Tébláboltam ott egy darabig, hátha történik valami érdemleges, aztán amikor láttam már, hogy nincs esély, akkor megnéztem a fő attrakciót: a szállástól nem messze eső lépcsősor tetején lévő gyönyörűséges templomot, amit előtte kétszer is zárva találtam. Mise volt benn, azt megvártam, aztán körbe lehetett nézni. Elképesztő szépség, egy külső kerengővel, amire úgy hívták fel a figyelmemet, mert egyébként nem is vettem volna észre.

Este megbeszéltük a kapussal, hogy ne zárja be a kaput a rendes időben 10-kor, mert néhányan elcsámpázunk a koncertre, aminek 1/2 11 körül lesz vége, és igazán nem szeretnénk a küszöbön aludni. Hát nem azt mondta, hogy meg kell beszélni a főnökkel? De azt mondta. Meg kellett várni a főnökét, aki megkérdezte hány emberről van szó, aztán áment mondott a dologra, de a lelkünkre kötötte, hogy siessünk ám vissza! A koncerten pár lantos, egy gambás (az olyan, mint a cselló, csak a térde közé kapja a rajta játszó, mert nincs neki olyan fémizéje, amire a csellók vannak letámasztva, ésés a vonóját nem fentről fogják, hanem alulról), egy fúvós (mindenféle furuglákon játszott iszonyú virtuózón), és egy énekes volt. Az énekes volt az egyetlen nőnemű a csapatban. Nekem néha túldramatizálta a dolgot gesztusilag, ezért nem volt kedvem ránézni, de a hangja gyönyörű volt. Mély alt hang, nagyon kifejező. Barbi 10-kor visszahúzott a szállásra, én végigvártam a dolgot, és négy erősen becsiccsentett svéd társaságában tettem meg a visszafelé utat igen vidám hangulatban. Nagyon viccesek voltak, alig forgott a nyelvük, és így ecsetelték, hogy milyen szexi volt az énekes, amikor leengedte a válláról a kendőt :-))). Velük egyébként először a legelső nap Orissonban találkoztunk, nagyon szimpatikusak voltak. A következő nap a tömegszálláson a Lóri alatti két ágyon aludtak, és aztán csak itt láttam újra őket (és megjegyzem, hogy utoljára).

2007. december 25., kedd

Ghm, ghm

Na beigli idén nem volt, mert a családom nincs annyira oda érte, ellenben sütöttem tortát. Egyetlen fajta "igazi" tortát szoktam sütni (a gyümölcstorta nem "igazi"), egy csokis fajtát, amit legelőször titokban egy születésnapra sütöttem tavaly novemberben, ahol csellel elküldtük otthonról a szülinapost, hogy legyen idő mindent megcsinálni, aztán a meglepetés buli helyére, a tekepályára mással elszállíttatni mindent. Jó kis móka volt, ez is eszembe jutott novemberben.

Legközelebb tavaly Karácsonykor sütöttem megint kettő ilyet, egyet "otthonra", egyet meg "itthonra". Mindenhol nagy sikert aratott. Idén már csak itthonom van, de a torta rendületlenül aratott :-)). A sütés előtt, meg közben is eszembe jutott a tavalyi készülődés karácsonyi zenehallgatással és sok vidámsággal egybekötve Györgyivel. Hát... azt hiszem azt sosem fogom elfelejteni. A bejegyzés címe az ő kuncogása :-))).

Aztán eszembe jutottak azok a képeslapok, amiket egymásnak készítettünk vele tavaly. Volt egy iszonytatóan ronda dupla-angyalfej szobrocska arannyal és ál-patinával leöntve (lásd fent), amit még ő kapott valakitől, aki olyan hihetetlenül jól ismerheti őt. Mindketten hánytunk tőle nagyokat röhögve, sutyiban lefotóztuk, és a képeslapjainkra mindketten azt a fotót tettünk, teljesen függetlenül egymástól. Hahotáztunk, amikor megkaptuk egymás lapját. Akkoriban még pez-cukorkás tokot is gyártottunk otthon - az egész család együtt esténként, meg ki mikor ráért napközben -, amit mindannyian "nagyon élvezetesnek és szórakoztatónak" találtunk (ghm ghm...). Én egy színes tokokról és rugókról készült, karácsonyilag roppant dizájnosra sikeredett (merthogy gyertyák is meg mindenféle karácsonyos motívumok voltak körben) képet is tettem az én képeslapomra az angyalos kép mellé (itt látható a kezdetleges stádiuma a képen, később keletkezett egy kifejlesztett változat, a végleges :-))), és a Kellemes Karácsonyi Ünnepeket helyett ÜnnePEZet írtam :-)))))). Iszonyú jókat szórakoztunk, nagyon szerettem.

Már korábban is kiderült, hogy sokszor egy hullámra jár az agyunk. Ugyanolyan gondolatok jelentek meg a fejünkben, ugyanúgy reagáltunk eseményekre, és ugyanazokat a szavakat használtuk rengetegszer, totál függetlenül egymástól. Volt, hogy mások azt hitték, hogy összebeszéltünk. Nagyon hasonló az értékrendünk is. Amikor igazán szükségem volt rá, átvirrasztott egy éjszakát mellettem velem együtt sírva, amikor nem voltak szavak történésekre, akkor csak megsimogatta a hátam. Amikor vesegyulladásom volt, és a kórházból hazamentem Győrben, akkor ő főzött minden-betegnek-járó erősítő zöldséglevest és odahozta nekem, rendszeresen rám nézett, amikor aludtam, és sűrűn megkérdezte, hogy szükségem van-e valamire, amikor ébren voltam, de nem nagyon tudtam közlekedni; és az ő kályha melegségű pizsamáját hordhattam, mert nekem nem volt :-)))). Nagyon jó volt. Iszonyú sokat tanultam tőle arról, hogy hogyan működik egy igazi család, milyen egy igazi nagymama, anya és feleség, az alatt a rövid idő alatt, amíg együtt lakhattam vele.

Mindketten megsínylettük a kényszeres elszakadást, ezt most is érzem, és a készülődés alatt is igen éreztem. Mert most nem volt Ghymes hallgatás, meg karácsonyi nóta éneklés sütés közben a konyhában (meg mondjuk sütés sem nagyon volt), meg egyáltalán! A szeretet ünnepén mindenkivel szeretnénk együtt lenni, akit szeretünk...

Kaptam egy könyvet tőle most Karácsonyra, amikor egyetlen percre találkoztunk több, mint fél év után a győri vasútállomáson, ahol megállt a szombathelyi IC a le- és felszállás erejéig. A címe: Rokon lelkek. Egy gondolatot megosztanék, amit ebben a könyvben olvastam:

"Nyugtassuk meg lelkünket, hogy valahol a világmindenségben újra együtt lesz majd barátjával felhőtlen boldogságban, még ha ezer évet kell is magányosan leélnie." /Emerson/

Nagyon lassan telik az az ezer év... Biztos sokunknak van ilyen barátja, akitől messzire kerültünk kizárólag földrajzilag, semmiképp lelkileg, és akire ilyenkor még többször gondolunk, mint egyébként, ami alapjáraton sem kevés :-))).

2007. december 20., csütörtök

Karácsony


Meleg szavak áldása,
Ajándékok bontása,
Betlehemes jászola,
Forralt bor illata,
Várakozás öröme,
Csókok csattanó csendje,
Szívek repeső násza,
Hiányló lelkek magánya…

Fergetegben kapkodás,
Türelmetlen topogás,
Tanácstalan unalom,
Pénzlefejő hatalom,
Tonnányi ruharakomány,
Szegényeknek adomány,
Tányér leves a téren,
Ordító hideg leheletében…

A szeretet ünnepe ez,
S ha csak egyetlen napig is szeretsz,
Úgy, ahogy jó, ahogy kell, ahogy szép:
Megérte.
Csak nézz bele a csillogó szemekbe:
Amit ott látsz nem csalás, nem ámítás,
A boldogság aranyló fénye csillan ott,
Fényessé teszi a Holdat s Napot,
Nem is kell ajándék.
Karácsony sem kellene…

Szeretni és adni, csak úgy,
Alkalom nélkül, ok nélkül,
Igazi kincseket belül:
Egy mosolyt,
Egy ölelést,
Figyelmet,
Egy tekintetet,
Együttérzést,
Símogatást,
Nemes szívet,
Egy kedves szót, igazat,
Elmondani: „Jó, hogy vagy”,
Időt, ha sok nincs is,
Önmagad…

Kövesd emelt fővel a csillagot,
Mely feletted utat mutatva ragyog,
Merd járni az utad,
Bátran vállalni aki vagy,
Merj adni, kapni, teremteni, szeretni,
A mindenségből részegülni,
Betlehembe elrepülni,
A Gyermeket – Önmagadat – öledben dédelgetni…

Izgatott csomagolás,
Csengőszóra várakozás,
Gyertyafény illata,
Gyülekezés zsivaja,
Megváltó születik,
Üdvösség közeledik,
A fény napja ez,
Reménység ébredez…



ÁLDOTT, BÉKÉS ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDENKINEK.



Szeretettel:



i

2007. december 11., kedd

Unagi

Kár, hogy nem hangos a blog. Akkor beállítanám azt a zenét, amiről képtelen vagyok lekattanni egy jó ideje. Marco Beasley énekel. Életemben nem hallottam még ennyire gyönyörű férfihangot. Megkértem egyetlen öcsémet, hogy (szigorúan illegálisan!) keressen nekem valami torrent oldalon még több zenét általa elkövetve, mert sajnos csak egy cd-m van, és azon sem mindegyik nótát ő fújja. Hát nem talált az aranyos, úgyhogy ha valaki Itáliába menne esetleg valamikor és még ideje is lenne nézelődni egy zenebótban, akkor vevő lennék egy-két cd-re tőle. Előre is köszönöm.

Erről meg az jutott eszembe, hogy ha valaki meg netán Londonba vagy Britanniába menne előttem (mert én még nem tudom mikor megyek legközelebb), akkor az meg Friends (Jóbarátok) 8-9-10-es évadot vehetne nekem dvd-n. Régebben minden este több részt is megnéztem, imádtam a dolgot, de nem az enyém volt, és nem sikerült végignézni. Persze csak a színészek eredeti hangjával igazán jó, felirattal. Szinkronnal csak egyszer néztem kb öt percig, de annyira bugyuták a hangok, hogy nem bírtam tovább. Ross (az egyik férfiszereplő) az egyik kedvencem, rá emlékezve írtam a blog címét, volt egy rész, aminek ez volt a címe (nem mesélem el, mert az meg csak mutatva jó, az eredeti videóbejátszással, ami ugye nincs meg nekem, bár azt be lehetne ékelni a szövegbe, milyen jó is lenne!).

Voltak dolgok, amiket szerettem régebben. Pl az esti Friends nézés mindennapos program volt, vagy A szökés (előrebocsátom, hogy EGYÁLTALÁN nem vagyok sorozatnéző -sőt! Tévénéző sem! -, ezekre rábeszéltek, hogy iszonyú jók, hát adtam nekik egy esélyt, és bejött mind a kettő). De vannak filmek is, amiket sokszor megnéztem, pl a Love actually (ez most arról jutott eszembe, hogy karácsonyi témájú, és mindjárt itt a Karácsony. Bár ha jobban belegondolok, ezt a filmet még egy jó darabig nem fogom megnézni...). Azt hiszem a tévében is volt nemrég, mindenkinek ajánlom, azt viszont szinkronnal, mert iszonyú vicces, ezt kivételesen nagyon jól eltalálták.

Annyi minden történik egy nap alatt is (valamelyik nap gondolkodtam el azon is, hogy nemsokára itt az év vége, és én minden évben végig szoktam gondolni, hogy mi mindent tartalmazott az adott év. Hát... idén elég sok nagyszabású dolog történt, amit végig lehet majd gondolni újra. Na de ez csak eszembe jutott). Szóval Vero a csoporttársam, aki a legelső napon egy nagyszájú, fontoskodó nőnek tűnt, és érdeklődéssel figyeltem magam, hogy milyen irányban is fog vajon változni az egyébként ösztönösen nem valami pozitív hozzáállásom felé. Semmi jót nem jósoltam magunknak :-))). És ma egész sok időt együtt töltöttünk, végigbeszélgettünk másfél órát, és nem szívesen köszöntem el, folytattam volna még. Megint egy olyan embert sodort az utamba az élet, aki hihetetlenül hasonlóan gondolkodik és pontosan érti mit mondok :-)))). Nagyon örültem, aztán arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy lehet, hogy nem is leszünk sokáig csoporttársak már. De mindegy, mert a kapcsolat már létrejött, és valahogy érzem, hogy ő nem fog eltűnni. Dolgunk van egymással.

A másik dolog, ami ma történt még sokkal érdekesebb. A vonzás törvénye... Van egy másik csoporttársunk, akit még csak kétszer láttunk, mert Pestre is jár az ELTE-re, és csak néha utazik el Szombathelyre, ha van valami fontos (mondjuk referálnia kell, vagy zh-t írunk). Nagyon fura személyiség, van valami nyugtalanító vibrálás benne. Nagyon fiatal, 22 éves, és irtó pökhendi. Első alkalommal az egyik tanárunknak szólt be keményen, hőbörgött folyamatosan, nekem meg a gyomrom remegett a kisugárzásától. Amikor ma megjelent az egyik órán nagyon rossz érzésem lett. Féltem, nem tudtam meghatározni miért, csak éreztem, hogy megint konfliktus lesz, amit én nehezen viselek már el. Valószínűleg tudat alatt megérezhette ezt, mert odajött hozzám és szabályosan belém kötött. Minősíthetetlen hangnemben kezdett beszélni, és én kezdtem pánikba esni, hogy elvesztem a fejem, és ugyanolyan stílusban válaszolok, ezzel saját magamat minősítve. Aztán nem ez lett belőle, bár nem is hagytam magam.

Azért volt fura, mert már rég nem sugárzom magamból azt, hogy konfliktust szeretnék bárkivel is (vannak, akik imádják az ilyen helyzeteket, mert így kioszthatnak másokat, és talán nagyon régen még én is élveztem egy kicsit), utálom ezt a helyzetet, el is kerülöm, ha tehetem. De most nem tudtam kikerülni, odajött és egyenesen nekem szegezte a dolgot. Nem értettem mivel vonzottam ezt, amikor mindig jókedvű és derűs vagyok, mindenkire mosolygok és mindenkivel jó a viszonyom, miért pont engem talál meg akkor egy ilyen szitu... Mindenem remegett még jó darabig, és émelygett a gyomrom. Nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetben (a családi konfliktusok az más, az mindenhol előfordul, de hamar meg is oldódik, most nem erről beszélek). Nagyon rossz volt. Kicsit belekóstolhattam, hogy mit érezhetett a másik fél, amikor én csináltam ezt... Na azt hiszem ma megint tanultam valamit.

Látod, Idegen? A tanulásnak nincs határa... :-)))))

2007. december 10., hétfő

Kórus


Minden jó! :-))))

Pár napja elmentem vásárolni. Vagy zenét szoktam vinni magammal a kígyózó sorba a pénztárnál (illetve csak "kamuzene", mert én olyan trükkösen készülök a vizsgáimra, hogy felolvasom a tananyagot a lejátszóra, aztán azt hallgatom minden olyan időben, amikor nincs alkalmam a jegyzetet olvasni, mert mondjuk megyek az utcán, vagy mosogatok, vagy ilyesmi). Na de én most egy levelet vittem magammal. Egy kinyomtatott ímélt, amin mindkettőnk ímélcíme rajta volt. És igen, ottfelejtettem a pénztárnál a fizetés után. Először végiggondoltam mit is tartalmazott az a levél, aztán az jutott eszembe, hogy nem számít végülis, mert kinyomtathatom akármikor újra, meg legalább az is találhat benne érdekeset, aki megtalálta (nagyon jó kis gondolatok voltak benne), de aztán leesett, hogy rajta voltak a címek... Akkor meg elkezdtem röhögni. Aztán elmeséltem a dolgot annak, aki írta a levelet, ő meg azt mondta, hogy tetszik neki a dolog. És persze hahotázott. Mert tényleg nem számít.

Aztán meg Szlovákiában jártunk tegnap a kórussal. Nem voltunk sokan, de elképesztő koncertet adtunk egy olyan templomban, ahol látszott a leheletünk éneklés közben, és vacogtunk két szám között, olyan hideg volt. És ilyen körülmények között énekeltünk olyan magasságokat, amiket régen meg se közelítettünk 20 fokos időjárási viszonyok között sem. Nagyon jó volt. De a legjobb az utazás volt. Kocsikkal mentünk, és nem emlékszem, hogy mikor röhögtem akkorákat utoljára, hogy majdnem leesik a fejem, mint most, végig az úton.

Emlékszem nagyon régen, amikor megalakult a kórus (lassan 22 éve már...hajjaj...) imádtam járni. Az életem volt, az időm és a gondolataim legnagyobb részét kitöltötte, hosszú évekig. A kórus révén jutottam el külföldre majdnem minden évben, együtt szilvesztereztünk, rengeteg buli volt, kijártunk a Váci utcába énekelni, így kerestünk pénzt, amit aztán elfagyiztunk :-))). Nagyon jó kis mókák voltak. De főleg: nagyon szerettük egymást, egy igazi csapat voltunk, élünkön Ákossal, akit meg egyenesen imádtunk (az ő hatására lettem karnagy később). Aztán kicsit kikerültem a képből, amikor külföldön éltem cirka 5 évig, és amikor visszajöttem nagyon rossz volt, hogy a tagok nagy része kicserélődött, és alig ismertem valakit, és már azokhoz sem álltam közel igazán (legalábbis nem mindenkihez). Elkezdtem újra járni, de nem nagyon volt kedvem, ráfogtam arra, hogy vidékről járok (először Veszprémből, majd Győrből) és fáradt vagyok, sokszor nem mentem el a próbára. A koncertekről is elmaradtam, majdnem két év ment el így. És most megint nagyon fontos lett. Sokat vagyunk együtt, jók a koncertek, az utazások, az együttlétek. És főleg az emberek, akik együtt vannak. Kivétel nélkül mindegyik. Nem mindenki a barátom, nem erről van szó, hogy is lenne. De mindenki jóindulatú, mindenki türelmes, spirituálisan így vagy úgy érzékeny, és borzasztóan nyitott minden újra. Most lesz majd a második kézműves hétvége, amikor is összejövünk szalvéta technikával karácsonyi ajándékokat gyártani, meg képeslapokat teafilterekből hajtogatott képekkel díszítve. Járunk egy óvodába karácsonyozni, ahol Lóri felolvassa minden évben újonnan írt (egyébként mindig nagyon vicces) meséjét, amit mi előadunk egy rögtönzött bábjáték keretében (idén én voltam a hasmenéses Télapó :-))). Szoktunk játszani. Minden évben síelni járnak a síelők, ami annyi embert jelent, hogy olyankor nincs értelme próbát tartani, de nem baj. Szerepeltünk már operában a színpadon, van közöttünk egy zeneszerző, Horváth Balázs, akinek a szerzeményeiből előadunk, és ha valakinek szüksége van a kórusra, akkor a kórus megy és segít. Most éppen Zsófi kérdezte meg, hogy elmennénk-e a munkahelyére énekelni egy karácsonyi ünnepség keretében egy péntek délután. És mi megyünk.

Egyre jobban örülök, hogy visszatértem áprilisban. Azt hiszem kevés ennyire biztos pont van az ember életében, ami ennyire sokat is nyújt, akármikor belekapcsolódik az ember.

2007. december 1., szombat

Barátság? - Puente la Reina

Na ezt érdekes volt visszaolvasni a türelemmel kapcsolatban. Ezt még akkor írtam ugye, amikor alig indultunk el, egy pár napja mentünk, még egy hét sem volt. 3 héttel később már nem voltak ilyen, a türelmetlenséggel kapcsolatos problémáim. Ma már azt is tudom, hogy mi az, hogy "Minden Egy" :-)))).

2007. július 15. vasárnap
3/4 5-kor keltünk, 4-en indultunk el Marie-Soleillel és Silvioval. Reggelre már nem hiányzott Lóri, elfogadtam, hogy nincs velünk.
Ma a vándorlás során megint tökéletesen azonosulni tudtam a Hasonlattal, és tudom, hogy az egyik dolog, amit meg kell tanulnom ezen az úton (illetve az út tanítja folyamatosan, és ha elég tudatos vagyok, akkor meg is lesz talán, dehát nem lehet sem siettetni, sem késleltetni semmilyen változást: minden a maga idejében bekövetkezik. Ha most van itt az ideje: meg fogom tanulni), az az elengedés. Emberek jönnek-mennek az életben, el kell tudni őket engedni, amikor itt az idő és menniük kell. Addig vannak velünk, amíg tanítanak valamit. Ha már megtanultuk a másiktól, amit meg kellett, vagy ha nem vettünk tudomást arról, amit tanítani volt hivatva a találkozás és elmérgesedett a helyzet, tovább kell menniük. Mi pedig bízhatunk abban, hogy nem volt hiábavaló, vagy haszontalan és céltalan az együtt eltöltött idő.

A másik dolog, amit tanulni jöttem, az a türelem. Azt gondolom, érzem, hogy ez az út barátság próbáló, de lehet, hogy mindenfajta emberi kapcsolatot megpróbálna. Türelmetlen vagyok a barátnőmmel, érzem. Én mennék a gyorsabb lábúakkal, ő mindig lemarad, ami feszültséget okoz bennem. Én elkészülök minden reggel az indulás megbeszélt időpontjára, ő iszonyat lassan pakol, képtelen elkészülni a megbeszélt időre, és ez bosszant engem. Aztán türelmetlenül beszélek vagy viselkedem vele, és elképzelem, hogy ő majd jól visszavág nekem, és mindig meglepődöm, hogy milyen kedvesen és normálisan fogadja a kitöréseimet. És lelkiismeret furdalást érzek, mert azt feltételezem róla, hogy ugyanolyan rosszul kezel dolgokat, mint én. Ami persze biztos igaz is, csak épp nem azokat a dolgokat kezeli rosszul, amik nekem nehézséget okoznak, hanem egészen másokat. Örülök, hogy rájöttem erre is, figyelve az érzéseimet és a reakcióimat ezekre a dolgokra, mert ennek a felismerésnek a segítségével talán ez is változik majd.

Ma egyébként kicsit a "Mi az, hogy minden Egy?" kérdésre is megéreztem a választ, de kifejezni még nem tudom, mert csak érzések egyenlőre. Láttam sírni Silviót, és akkor ez az egységérzés (vagy együttérzés?) megérintett. Mindenki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, ugyanazokat az élményeket éli meg (csak mégis egyénien persze, a különböző egyéniségeknek és személyiségeknek megfelelően), ugyanazokat a tapasztalatokat szerzi, ugyanazokkal a gondokkal küzd (csak ezeknek a megnyilvánulásai mások esetleg), ugyanazokat a fájdalmakat és szenvedéseket éli meg. Csak a testünk szeparálódik (bár ha a kvantum fizika elméleteire gondolok, akkor az sem...), a lelkünk abszolút egy forrásból ered.

Tehát elindultunk. 3-an menetre készen, a hátizsákunkkal a hátunkon sokáig vártuk Barbust a szállás előtt. Aztán később, mivel mindhárman sokkal gyorsabbak voltunk, mindig előrementünk, és megvártuk őt időről-időre. Azért zavart ez most, mert én megvárom bármikor, de a két másik alapjáraton még nálam is sokkal gyorsabb, és már héthatáron túl lettek volna, ha nem kell fél-félórákra leülni. Az egyik kanyarban Francoise, a francia barátunk is utolért bennünket, így öten baktattunk tovább. Utergánál volt egy szép kis emelkedő, aminek a tetején vándorló sziluettek voltak a szélenergiát átalakító, hatalmas generátorok közelében.
Ami vicces volt, hogy mindig leültünk, megvártuk Barbust, ültünk félórát, ugye, ami nekünk teljesen elég volt pihenni, és amikor ő megérkezett, akkor a többiek felkapták a zsákjukat, indulásra készen, de persze Barbi meg szeretett volna leülni pihenni. Én meg szét voltam szakadva a két tábor között, sokszor nem tudtam mit csináljak. Mentem volna tovább, hiszen pihentem eleget, de nem is akartam otthagyni egyedül Barbit, ezért rossz érzésem volt folyamatosan... Nem volt könnyű.


így öten elmentünk Eunate-ba a középkori templomhoz. Amikor megérkeztünk, azonvást nekiláttuk a rituálénak, amit többen az ottlévők közül mosolyogva vagy hihetetlenkedve szemléltek. Ledobtuk a cipőnket, mezítláb körül kellett sétálni a templomot háromszor az óramutató járásával ellentétes irányban, azután bemenni a templomba és imádkozni egy meghatározott helyen (mint kiderült ott volt a legerősebb a földenergia, azért), és kívánni is kellett egyet. Na most. A templom körül a talaj élükkel felfelé állított, néhol éles kavicsokból áll. Barbi szerint a mágikus erejük abban rejlett, hogy jó alaposan átmasszírozták az ember talpát, ezért a mennyországban érezték magukat az emberek :-)))). Mindenképp frissítő hatása volt a dolognak, ami tény, az tény.

A templomot egyébként a templomos lovagok építették a középkorban (mint ahogy a Camino vonalán nagyon sok templomot és zarándok szállást is), merthogy ők védték a zarándokokat. A legenda szerint azok a zarándokok, akik érezték, hogy nem tudják végigcsinálni az utat, ide jöttek meghalni. A középkorban egyáltalán nem volt piskóta végigjárni az utat. Van aki még napjainkban - amikor minden felszerelés és biztonság adott - sem gondolja, hogy képes rá, hát még akkor a közékorban, amikor folyton rablók, gyilkosok, "kellemes", sokszor halálos betegségek (amiket esetleg egymástól kaptak el) vártak az utazóra. Azért volt nagy becsülete annak, aki végigjárta, mert az életét kockáztatta szó szerint minden pillanatban. (Mondjuk akkor még nem is voltak olyanok, akik teljesítmény-túrának tekintették, vagy egy jó kis kirándulásnak, mint ma, mert a spirituális fejlődés volt a lényeg, és ez tutira megtörtént azzal, aki odament.)

A templomnál igen sokat időztünk, aztán tovább indultunk. A következő falu Obanos volt, a templomára emlékeztem Zsuzsi naptárjából (Zsuzsi tavaly volt a Caminon, és készített grafikákat, amikből aztán kiadtak egy 2007-es naptárt). Sajnos nem lehetett bemenni, mert felújítás alatt állt, amit nagyon sajnáltam, mert szerettem volna megnézni a Szent Vilmos ereklyét. Az a története, hogy Vilmos király felesége elment a Caminora, és amikor hazatért, egy másik ember volt már. Nem értett egyet az udvari hívságokkal, nem akart részt venni az udvari bulikon, inkább a szegényekkel törődött az ideje nagy részében, amit a férje egy idő után nem nézett jó szemmel. Csak nem változott a helyzet, csak nem változott, és akkor egy tiszta pillanatában lefejeztette az asszonyt. Na de utána aztán már nem nyugodott a lelke, merthogy kisvártatva megbánta a tettét, ezért ő is elment zarándokolni, és ő is megváltozott. És egy idő múlva szentté avatták, mert annyira megváltozott. (Na nem mintha ez a cseppet sem igazságosnak tűnő történet azt mutatná, hogy a jó elnyeri a jutalmát, a gonosz meg a büntetését, mert már az is elég rossz, hogy lefejeztette szerencsétlen feleségét, de hogy még szentté is avassák... hát-hát.)

Obanostól ketten folytattuk az utat Barbival, mert egy Ciraqui nevű városkában akartunk eredetileg megszállni, ami egy fantasztikus középkori város, amely egy dombra épült. Puente la Reina-ban tanakodásra fogtuk a dolgot, hogy tovább menjünk-e, vagy sem. Barbi maradni akart, nekem meg tök mindegy volt, nem bántam, ha maradunk. Bejelentkeztünk hát a szállásra, ahol már ott voltak a barátaink.

(A térdemet reggel rögtön fáslizom, úgyhogy nincs vele semmi problémám, és az izomláz is felszívódott. Mondjuk eddig se volt vészes. Nap ellen is rögtön védem magam, láttam szörnyű leégéseket, ezt nem engedem meg. Viszont nem iszom elég vizet, az már biztos, pedig nagyon fontos. Olyan cserepes a szám, hogy egy-két tető simán megirigyelhetné. Viszont ma mintha könnyebbnek tűnne a hátizsákom már, és a vállam sem fáj annyira, mint az előző napokban.

Fura... Most először egyedül érzem magam picit. Már-már rávettem magam a netezésre, de meggondoltam a dolgot gyorsan, semmi kedvem fizetni érte. Láttam mennyire lassú. Az első napokban attól is szorongtam, hogy nincs nálam a telefonom, micsoda hülye ötlet volt otthon hagyni, de mostmár örülök, hogy nincs itt. Erről eszembe jutott a svéd Magnus - akit Barbi mindig Magnumnak hív :-))), aki egy fontos üzletember otthon. Ő sem hozta el a mobilját, és néha igen szenved a hiányától.)


Körülnéztünk a városkában, hihetetlen szépségek vannak ezekben a navarrai kisvárosokban. "Puente la Reina" azt jelenti: a királynő hídja, és az a történet, hogy a középkorban a zarándokok gyalog keltek át a folyón, mígnem egyszer csak megelégelték (gondolom amikor áradt el is hunyhattak néhányan), és megkérték a királynőt, hogy építsen nekik egy hidat, amin biztonságosan átkelhetnek, amit az meg is tett nekik. Most van egy nagyon szép híd, aminek a tövében rengeteg zarándok aluszik a szabadban nap mint nap.

Rögtön a szállás mellett van egy templom, ahol az az érdekesség, hogy az oltáron a kereszt egy y-alakú fa, amit messzeföldről hoztak a vándorok (legalábbis így láttuk Tolvaly Ferenc filmjében). Elmentünk a 1/2 8-as misére egy másik templomba, ahol egy család ült mögöttünk két, szellemileg visszamaradott kisgyerekkel. Ezt a tényt először még nem tudtuk. Azt gondoltuk, hogy csak a szokásos "laissez fair" hozzáállással van dolgunk, amit már néhányszor megtapasztalhattunk utunk során (ami annyit jelent, hogy egyáltalán nem szólnak rá a gyerekre, az abszolút azt csinál, amit akar). A kicsi volt a keményebb dió. Folyton izgett-mozgott, rángatta a háttámlánkat, hangoskodott. Egyszer, amikor előrehajoltam, a hátam mögé állt és úgy támaszkodott a támlára, hogy végigfektette a kezét a belsején. Amikor pedig hátradőltem, odaszorult karja a hátam és a háttámla közé. Hihetetlen savanyú képet vágott, nem bírtuk ki vihogás nélkül. Viszont kb 5 másodpercre leült rögtön!!!! :-))))

Mise után kinyitották nekünk a másik templomot, hogy megnézhessük a "Fekete Santiagot". Azt hittük azért fekete, merthogy afrikai eredetű, de kiderült, hogy azért, mert egy sötétebb típusú fából faragták. Nem igazán értettük, hogy mi akkora nagy szám ebben. Úgy jelentette be a pap bácsi ezt az információt, mintha azt mondta volna, hogy a marslakók készítették a a Jupiteren.

Este Marie-ék hívtak vacsorázni, de annyira fáradt voltam, hogy inkább elmentem aludni. Hihetetlen sokminden történt ma.

2007. november 27., kedd

Nemzeti öntudat - Cizur Minor


2007. július 14. szombat

Reggel csörgött az óra 1/2 5-kor, de Barbi azt mondta nem tud elindulni, mert fáradt, Lóriék pedig csak 6 körül akartak indulni, hát úgy döntöttem, hogy akkor én sem vágok neki ilyen korán. (Mivel ez a tájék kb Anglia alatt van, ahol pedig már egyórás időeltolódás van, kb egy órával később kel fel a nap és nyugszik is le, mint Európa többi részén. Éjjel 10-kor még nem lehet aludni, mert süt a nap, csak fél 11 körül lesz annyira sötét, hogy már nem zavaró. Fél 9-kor még napozni lehet és éget is picit, elképesztő!)

Na akkor félóra múlva azt mondta a Barbi, hogy mégiscsak induljunk, mert nem tud aludni :-))). Sokáig sötét volt és hűvös. Együtt indultunk, de szokás szerint hamar szétváltunk, én előre mentem. Ma volt a bikafuttatás utolsó napja, megpróbáltam annyira szaporázni a lépteimet, hogy odaérjek Pamplonába 8-ra, amikor is kinyitották a kapukat, hogy a sok sérülésre váró spanyol iszkolhasson a bikák elől. Annyira rohantam, hogy elcsíphessek az esemény végéből egy picit, de épp az előző faluban voltam, amikor hallottam, hogy megdörrent az ágyú és kongtak a harangok, ami azt jelentette, hogy lekéstem a dolgot. Betértem egy bárba szomorúan, ahol egy képernyőn a falu fele követte az eseményeket, amit a tv közvetített, és én butus megint elkezdtem rohanni, hogy hátha egész délelőtt futnak azok a bikák :-))))). Persze 10 percnél nem tart tovább egy ilyen, és nekem még félórába telt, míg odaértem a városfalhoz.

Illetve akkor értem volna oda, ha nem ülök le és várom Barbit egy kétes, eltévedhetős helyen. Kb 3/4 órát ültem ott, nem jött, akkor elmentem Pamplonába. Megbeszéltük, hogy a katedrálisnál találkozunk. Mire odaértem ő már egy ideje ott ücsörgött a lépcsőn. Kiderült, hogy nem is érintette azt a helyet, ahol én vártam, mert tényleg nem volt egyértelmű, hogy merre kell menni, és ő tök másfelé ment. Várhattam volna karácsonyig is.
Pamplonáról még azt lehet tudni, hogy ez a város a baszkok illetve Navarra tartomány fővárosa, ahol minden két nyelven van kiírva. A város neve baszkul Iruña. A baszkok ugye a terrorszervezetükről (ETA) lettek hírhedtek, de ma már békések, nincs konfliktus.

Ami a várost a bikafuttatás után jellemezte tömören és velősen az a bika-cefre-hányás-szar-hasis- és átható kocsmaszag. Reggel 10 óra volt, a baszkok már egy ideje ünnepeltek seggrészegen, fetrengve a saját nedveikben. Hatalmas vízszóró kocsikról takarították slagokkal a bikaszart, ami végigcsordogált az utcán. Ami nagyon tetszett, az a nemzeti öntudatuk. Mindenki piros-fehérben volt, fehér ruha piros kiegészítőkkel, úgy mint sál, kendő (az úttörő nyakkendőhöz hasonlító módon nyakra kötve, már ha még van valaki a korombelieken és a nálam idősebbeken kívül, aki tudja, hogy kik is voltak azok az úttörők :-))), még a pici gyerekeket is úgy öltöztették, piros zokniba és cipőbe. A nők piros táskát hordtak. Hatalmas népünnepély volt, zenés-táncos felvonulás a főutcán - pont, ahol a zarándokút haladt. Belekeveredtünk a tömegbe, és én nagyon jól szórakoztam a különböző reakciókon, amikor hatalmas báboknak öltözött emberek a tömegben fejeket csapkodtak hasonlóan nagyméretű, szivacsból készült bunkókkal.

Amióta elindultunk egy pár napja, Pamplona volt az első nagyváros a vidéki nyugalom után. Kb 1 órát töltöttünk benne, de annyi elég is volt. Hát... főleg az ünnepség miatt nem egy meditációra alkalmas hely volt. Tovább is mentünk Cizur Minorba, ahol a máltai szeretetszolgálat által fenntartott szálláson éjszakáztunk. Ez volt az első családias hely, ahol a "hospitalera" (nőnemű házigazda, aki egyébként olasz volt) olyan szívélyesen fogadott minket, mintha mindannyian a gyerekei lettünk volna. Silviot (aki szintén olasz, ugye) úgy ölelgette meg, amikor az elsírta magát mintha tényleg az anyja lett volna (Silvio már negyedszer van az Út-on, mert még mindig úgy érzi, hogy nem kapott választ a kérdésére, és ez igen elkeserítő tud lenni alapjáraton is...). A konyhát is úgy lehetett használni, hogy ami alapanyagokat az előző zarándokok otthagytak, bárki felhasználhatta. Fűszerek is voltak, olaj, meg minden, ami szükséges egy főzéshez, ezt este ki is használtuk.

Lóri nem állt meg itt, ami nagyon elszomorított. Így van ez, amikor megszokunk valakit, és rosszul esik, ha elmegy. De végülis csak így tanuljuk meg az elengedést és a nem ragaszkodást, hogy így rákényszerítve másokkal ismerkedjünk és nyitottak legyünk a folyton változó világra. Azért nagyon rossz volt egész este.

Ami viszont jó volt, hogy visszamentünk páran a városba busszal, és leültünk a fő téren egy sörre. A zarándokokból túristák lettek, furcsa érzés volt. Egészen más szerep... Figyelmeztettek minket, hogy az ilyen nagy banzájokkor fokozottabban figyeljünk a cuccunkra, mert könnyen valaki más birtokolhatja őket. Voltak is zarándoktársaink, akik kicsit több sört ittak a kelleténél mint mesélték, aztán elaludtak a földön és mire felébredtek, hopp! semmijük nem volt, ellenben pénzük és hátizsákjuk sem! Na mi azért nem jártunk így.

Este a közös vacsora után (6-an voltunk) és lefekvés előtt megbeszéltük Marie-Soleillel (Quebec, Kanada), hogy reggel együtt indulunk. A házigazdánk a lelkünkre kötötte, hogy tegyünk holnap egy pár kilométeres kitérőt a templomos lovagok nyolcszögletű temploma felé Eunate-ba, mert az egy nagyon erős földenergiát közvetítő, spirituális hely. Még a rítust is elmondta, hogy mit kell tenni :-))). Majd holnap leírom, amikor odaértünk.

2007. november 22., csütörtök

Larrasoaña


2007. július 13. péntek

Imádom a reggeleket! Sötétség, csillagok, látszódó lehellet, tai chi a hidegben indulás előtt, gyönyörű! Ma volt az első fárasztóbb, hosszabb és komolyabb túra, 29 km.

Az már a legelső nap kiderült, hogy Barbussal nagyon különböző a bioritmusunk és a tempónk. De nem csak az, hanem bizonyos dolgokhoz (pl fájdalomhoz vagy testi kényelmetlenséghez, fáradtsághoz) való hozzáállásunk is. Engem a fizikai dolgok majdhogynem egyáltalán nem érdekelnek (ez vonatkozik az anyagi dolgokra is). Úgy vagyok velük, hogy hozzátartoznak az élethez, és ha fáj valami, akkor ha nem súlyos, majd elmúlik. Sose veszem komolyan az ilyen dolgokat (pedig néha kellene). Majd úgyis megtanulom, ha máskor nem 90 éves korom körül. Akkor már úgysem fogok tudni eltekinteni ezektől a dolgoktól, kénytelen leszek észrevenni őket (már ha lesz még mivel, és itt nem csak a szememre gondolok... :-))))).

Tehát különbözőek vagyunk, én - tuti a többéves utazgatásaimnak és gyakori költözködéseimnek köszönhetően - nagyon rendezetten és igen hamar össze tudok pakolni. Ki tudom számolni az időt, és ahhoz képest kelek fel és lövöm be az indulás idejét. Ma 20 perccel később indultunk, mint ahogy terveztük, mert Barbikámnak a pakolás még nem annyira megy. Még így is elsők voltunk, de hamar utolértek bennünket. Egy spanyol fickó eredt a nyomunkba, aki egy ideig velünk jött, aztán bement "lecsézni" egy bárba. (Lecse = cafe con leche, vagyis tejes kávé, a zarándokok kedvenc itala. Én nem iszom kávét, nem vonz, hogy kipróbáljam.) Amíg velünk volt a srác kérdezgettem tőle spanyol szavakat, és szorgalmasan javította a kiejtésem.

Egy idő után otthagytam Barbit és előre száguldottam a saját, kényelmes tempómat felvéve. Csak két helyen vártam őt be, mindkettőnknek jó volt így. Egy boltnál elágazott az út, és mivel beszélgettem egy német rendőrrel, aki napi 50 km-t gondolt ki magának időhiányában, szépen el is tévedtem. Szerencsére elég hamar észrevettük, hogy nincs jel, még időben visszamentünk. Megbeszéltük Barbival még az út elején, hogy ha úgy gondolom, hogy kétes elágazáshoz érkezem, ahol esetleg ő eltévedne, akkor várjam meg. Tehát visszamentem a bolthoz a tévelygés után. Viszont amit ott láttam az kevés dologhoz volt fogható. Egyszer csak szembe jött "a nyáj". Elől a pásztor, füttyögve, mögötte a birkák, az út teljes szélességét elfoglalva, hangosan bégetve és kolompolva, leghátul a kutya folyamatosan ugatva. Csak úgy porzott az út utánuk. Elrobogtak mellettem, két utcával arrébb felbukkantak, átmentek a forgalmas úton, fel a domboldalra, aztán a pásztor már egyedül jött vissza 10 perc múlva. Elvitte a gyerekeket az óvodába :-)))).

Bevártam Barbit, megmutattam neki merre kell menni, aztán amikor ő bement a boltba vásárolni, én továbbálltam és találkoztam egy öreg bácsival, aki a kerítése mögül árult túrabotokat, amiket állítólag ő faragott. Hiába mondtam, hogy nem értek egyetlen kukk nem sok annyit se, folyamatosan spanyolul karattyolt. Na botot nem vettem, de megkérdezte, hogy honnan jöttem, és amikor megmondtam, berohant a házba az éremgyűjteményéért, és mondta, hogy magyar pénze még nincs. Pont volt egy huszas a zsebemben, odaadtam neki. Csak úgy csillogott a szeme az örömtől (persze biztos jobban örült volna, ha egy botot is veszek mellé :-)).

Amikor tovább mentem, a hegyen egy japán ember emlékművénél (láttunk egy pár ilyet, ahhoz képest viszont, hogy évente hányan teszik meg az utat nem volt sok kereszt) láttam egy fekete kardigánt heverni egy farönkön. Még gondolkodtam is, hogy a gazdája biztos a közelben van valahol, majd visszamegy érte. Nem nyúltam hozzá, mentem is tovább. Kicsit később két spanyol nőbe botlottam, akik spanyolul beszéltek hozzám, és azt valahogy megértettem, hogy azt a pulóvert keresik. Elmondtam nekik, hogy hol láttam, de nem értették. És akkor elkezdtem "activity"-t játszani és elmutogattam a japán férfi emlékhelyét. Azt, hogy japán, azt, hogy férfi (! :-)))) és azt, hogy halott. Nagyon vicces volt.

Sokkal gyorsabb voltam, mint Barbi, rengeteget vártam rá. A szállásra Larrasoañaba kb 3/4 4-kor értem be. Két utcában voltak elhelyezve a zarándokok, mi már viszonylag későn értünk oda, így az újonnan épült helyen kaptunk ágyat. A falu gyönyörű, pici, de iszonyú meleg volt. A szokásos mosás-fürdés után elmentünk a közeli bárba sörözni, ahol aztán nótázni kezdtünk Lórival, mindenki körénk gyűlt és ott örvendezett, aki épp fel tudta ismerni, hogy a saját nyelvén éneklünk (spanyolul, franciául és angolul énekeltünk).


Este közös főzés volt, 8-an ettük együtt a spagetti+saláta+bor+desszert menüt, amit Lóri készített el. Már vacsora közben is éreztem, hogy valami nem stimmel a térdemmel, de a végén nem tudtam felállni a székről, a lépcsőn meg végképp nem sikerült felmenni. Picit megijedtem azért, hogy nem fogok tudni elindulni holnap (térd nélkül is elindulok valahogy, ha a fene fenét eszik is, ezt már eldöntöttem. Soha nem adom fel! :-)))), de hála Lóri csodaszereinek, amivel bekentem a térdemet és Barbi homeopátiás készítményeinek (milyen jó, hogy ő viszont igencsak foglalkozik a fizikai dolgokkal) már most használhatóbb állapotban van. Remélem meggyógyul reggelre... Holnap be kell kötni, mert egy csomó lejtő lesz, és ma is azoktól készült ki.

Imádom az egészet. De jó, hogy még több, mint egy hónap van hátra... el se tudom képzelni, hogy egyszer vége lesz. Még annyira izgalmas és ismeretlen minden, közben pedig zajlik a hasonlat. És alig várom, hogy megint reggel legyen, csillagok és holdfény...

2007. november 18., vasárnap

Szufizmus - Roncesvalles

Egyre jobban érdekel a szufizmus. Nagyon jó szufista tanításokat olvastam és hallottam egy Amerikában élő és működő (eredetileg welszi) szufi mestert beszélni, és meglehetősen megfogott.

Az jutott eszembe, amikor 2005 nyarán, mielőtt végleg hazaköltöztem Londonból, egyszer egy parkba mentünk Sharon barátnőmmel, aki akkor kopasz volt a kemoterápiás kezelések miatt. Odajött hozzánk egy buddhista szerzetes, mert azt hitte a haja miatt, hogy Sharon is buddhista. Hamar kiderült, hogy nem, de nem hagyott minket ott, hanem elmondott a jelenlegi helyzetünkről és a jövőről néhány megdöbbentő dolgot. Amit az akkori jelenemről mondott mind igaz volt, ami megdöbbentett, mert nem szóltam egy árva szót sem, csak néztem rá szkeptikusan. Amit a jövőről mondott mostanában fog kiderülni, bár ott is voltak olyan meglátásai, amik nekem rég tervekként szerepeltek a fejemben, pontosan úgy, ahogy azt ő elmondta... Ami még nagyon érdekes volt, és ami miatt ez az egész eszembe jutott most, az a szellemi fejlődésemre vonatkozó megjegyzése. Azt mondta, hogy ne csak a kereszténységben keressem az igazságot, hanem ismerkedjek a buddhizmussal, taoizmussal és sok minden egyéb irányzattal, mert onnan is tanulhatok számomra fontos és szellemileg előremozdító dolgokat. Akkor én azt mondtam neki, hogy a kereszténységben minden megvan, köszönöm szépen (pedig nem annyira mélyen foglalkoztam azzal sem, csak a vitatkozás kedvéért mondtam ezt, azt hiszem). Azt mondta rendben van, nem kell lemondanom a vallásomról, ha úgy döntök: a kereszténységet választom, de lehetek attól még nyitott új dolgok felé.

Aztán eltelt kb másfél-két év, és utólag egyszer csak azon kaptam magam, hogy a taoizmus lett a hitem alapja, erősen érdekel a buddhizmus és most a szufista tanok is izgatják a fantáziámat - és ezt nekem előre megmondták. És nem azért érdekelnek ezek a dolgok, mert egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ez lehet egy út és erre kellene mennem. Emlékszem az ellenállásra, amit akkor éreztem. Arra, hogy valaki mondott nekem valami ilyet valamikor a múltban, csak utólag döbbentem rá, amikor már rég magamtól, belső indíttatástól vezérelve foglalkoztam az új tanokkal. Érdekes. Sokszor eszembe jut az az ember, meg amiket akkor mondott nekem. A vesémbe látott mindennel, amit mondott, mert minden igaz volt.

Szóval mostanában nagyon érdekel a szufizmus.

2007. július 12. csütörtök

Reggel 5-kor keltem, és a felhőkbe burkolózó hegyekben tai chiztam. Elképesztő érzés volt, leírhatatlan. A hegyek fennsége ködpalástjuk mögött és a mozdulatok tisztasága méltóképpen indította a napot. Lassan felébredt a szállás, reggelihez szállingóztak az emberek és ki-ki a maga tempójában és idejében nekiindult az útnak, amely még mindig a Pireneusokban vezetett gyönyörűséges tájakon. Időközben észrevétlenül átléptünk Spanyolországba, de csak onnan vettük észre - lévén, hogy nincsenek határok a két ország között -, hogy már nem "Bon jour!"-ral köszöntek nekünk az úton, hanem "Hola!"-val.

Már írtam, hogy imádom a hegyeket. Visszatükrözik a lelkem sokrétűségét, és a változatosságot, amit igen kedvelek az életben. Bársonyos érzetet kölcsönöznek a hegyeket takaró növényzet puha zöldjei, a hegyek-völgyek váltakozása pedig izgalmas számomra. Rég éreztem magam annyira felszabadultnak, szárnyalónak és boldognak, mint ezen a tájon. Szinte együtt rezdültem a természettel. Útközben egyetlen repülőgépet sem láttam, csak sasokat, ahogy méltóságteljesen köröztek az égen. És bárányokat, kecskéket, teheneket és lovakat. Még egy csontvázat is. Érdekes, hogy nem viszik el az elhullott állatot.

Sok volt a hegymenet, elfáradtam, mire Roncesvallesba értem. Korán odaértem, betettem a hátizsákomat a szállásra várakozók sorába, és visszamentem Barbiért. A szállás egy régi templomból lett átalakítva, egy légtérben 100 embert képes befogadni szorosan egymás mellett álló emeletes ágyakon. Az altemplomban lett kialakítva a zuhanyzó, a mosókonyha, a konyha és az a helyiség, ahova a computereket tették internetes használatra. (Ez úgy működött, hogy be kellett dobni a gépbe 1 eurót, ami mindenhol más időtartamot jelentett, és a gép elkezdte visszaszámolni az időt, és amikor lejárt az idő, akkor kilépett a rendszer. A gond csak az volt, hogy állati lassú volt a net, és szinte semeddig sem jutottam, amikor ritkán rászántam magam.)

Be lehetett fizetni egy zarándok menüre. Ezek általában viszonylag olcsó, háromfogásos ételek, bár egyáltalán nem mondhatni, hogy figyelnek a vegetáriánusokra. A vacsoránál ismerkedtünk ismét, egy kerek asztalt ültünk körbe 10-en. Peter, egy ír csupa piercing srác ült mellém, aki végig szóval tartott, nagyon beszédes volt.

Vacsora után áldással egybekötött zarándok mise volt a templomban, ahol gregorián dallamokat énekeltek a papok. Amikor ránéztem Silviora, az olasz fickóra, azt gondoltam, hogy biztosan nem normális, nem is lehet zarándok, hogy keveredhetett be a zarándok misére a zarándokok közé, nagyon egzaltáltnak nézett ki a feje. Azt is gondoltam, hogy na rá aztán mindenképp ráfér az áldás, ha zarándok, ha nem. Persze akkor még nem is ismertem, nem is tudtam, hogy milyen nemzetiségű, a nevét sem, a történetét sem. Semmit. Csak két nappal később ismertük meg egymást, amikor öten együtt vándoroltunk egy egész napig. Nagyon megkedveltem, kedves pasas.

Este már alváshoz készülődtünk, amikor észrevettük, hogy a horkolós-jajgatós-álmábankiabálós bácsi Lóritól pár ággyal arrébb fekszik. Onnan vettük észre, hogy még mindenki javában készülődött lefekvéshez, amikor ő már javában hangosan horkolt. Elkezdtünk iszonyatosan röhögni, de főleg akkor hahotáztunk, amikor megláttuk, hogy füldugó van a fülében, nehogy mások zavarják a horkolásukkal... :-)))))).

10-kor villanyoltás volt, és reggel 6-ig se ki, se be senki.

2007. november 6., kedd

Keresztül a Pireneusokon - Orisson

Minden jó :-))))) ! Akkora várakozás van bennem, hogy folyton remeg a gyomrom. Valami olyan, izgalmas, teljesen új dologba fogok hamarosan, ami már nagyon régóta érdekel, és most végre elindulhat, ha az utolsó simítások is jól sikerülnek. A Camino után egy újabb hatalmas impulzus. Ez az év ilyen sorsformáló impulzusokkal van tele. Nem baj, mert egészen más irányt vesz ilyenkor az ember élete, a változás pedig mindig pozitív dolgokat hoz (na nem a kétpercenkénti, mert az elbizonytalanító, hanem a nagyobb volumenű, az élettel kapcsolatos változásokra gondolok).

2007. július 11. szerda

A bayonne-i vasútállomáson összefutottunk újra Lórival, aki az éjszakai vonattal érkezett reggel. Néhány magyarral volt, akik szintén oda tartottak, ahova mi.

Saint Jeanban, miután felvettük a credentialt (amibe a pecséteket kaptuk minden nap) és a kagylót a hátizsákunkra, körüljártunk a városfalon, majd rögtön neki is indultunk a hegyeknek.

Imádom a hegyeket! Változatosak, hullámzóak, fenségesek, erőt, ugyanakkor mégis kedvességet sugároznak. Nagy élmény volt a Pireneusokban kirándulni. Lóri "Hasonlat"-nak hívta az utat, én "Életút"-nak, ahol az út az életünket szimbolizálja, és azok a dolgok történnek meg kicsiben, amik az igazi életünkben nagyban zajlanak. Az indulás volt a születés, és ezen a szakaszon a gyermeki időszakunkat éltük. Annyi új és érdekes látnivaló volt, hogy nem okozott problémát az analógia megélése. Látva a táj sokszínűségét, a pillanatok alatt változó időjárást át tudtam magam adni annak az illúziónak, hogy egy gyerek vagyok, aki most fedezi fel a számára teljesen új világot, mindent gondosan megvizsgálva, de nem alkotva véleményt, csak figyelve. Gyerek, aki csak tapasztal és élvezi azt.

Barbival különböző a tempónk, ez hamar kiderült, ezért megegyeztünk, hogy - mivel én sokkal gyorsabb voltam - előremegyek, ő pedig érkezik, amikor érkezik. Egy-egy pihenőnél bevártam. Megbeszéltük, hogy megszállunk félúton, Orissonban (lásd kép) 1000 m tengerszint feletti magasságon, mert az út második fele (még mindig felfelé) onnantól elég kemény, és
bemelegítésnek ez a 13 km hegymenet is elég lesz első nap. Egyáltalán nem bántuk meg, mert a szállás gyönyörű volt, egy hatágyas szobában aludtunk. 3 szobával rendelkezett a hely és pár, a ház mögött felvert sátorral. A szobákból a kilátás a hegyekre nézett, amik hol felhőkbe burkolóztak, hol tisztán látszottak, ékes bizonyítékai annak, hogy soha, semmi nem ugyanaz :-)))). A zuhanyzó egy érmével működött, amit be kellett dobni, és akkor kb 10 percig folyt a forró víz, de ez elég is volt a fürdés végéig, és jó ötletnek tartottam takarékosság szempontjából. Volt egy pár könyvből álló "könyvtár" is, ami azokból a (mindenféle nyelvű) könyvekből állt, amiket zarándokok kiolvastak előzőleg és otthagytak mások számára (ez egyébként bevált gyakorlat volt, majdnem minden helyen voltak ilyen könyvek).

Fürdés után vártuk a vacsorát (közben Barbi is megérkezett). Nagyon furcsa dolgok történtek. Az én órám (az egyetlen időmérő eszköz, lévén, hogy a telefonomat szándékosan otthon hagytam) teljesen megállt, Lórié kb 2 órát sietni kezdett, Barbié egy felet. Úgy tűnt mintha a helynek saját és személyekre szabottan is önálló időzónája lenne. Naggyyon misztikus :-))))). Miközben a vacsorára vártunk egy négyszemélyes asztalnál ülve, figyeltük, ahogy megterítenek mindannyiunknak egyetlen, hosszú asztalhoz. Én nagyon megörültem, mert szeretek ismerkedni és barátkozni emberekkel, meg együtt enni is másokkal. Különböző életkorú svédek, hollandok, németek, írek, egy kanadai és egy koreai lány társaságában telt az este.

Az egyik ír férfi mindenkitől megkérdezte, hogy végig akarja-e csinálni a 800 km-t. Senkiben fel sem merült, hogy nem. Ő azt mondta, hogy nem gondolja, hogy az ő teste elég erős és jó, és biztos benne, hogy fel fogja mondani a szolgálatot. Nagyon elcsodálkoztam ezen és nem értettem miért nem egyezik meg az ellenkezőjéről a testével. Ha körülnézett, akkor láthatta, hogy az asztalnál csupa 50-60 éves emberek ültek, akik egyetlen pillanatra sem gondolták, hogy ne érjenek el a végéig. Valószínű, hogy ez a fickó nem is ért el, másnap még láttuk őt, de aztán soha többé. Az vagy, amit gondolsz. Ha elhiszed, hogy nem tudsz végigcsinálni valamit, akkor az lesz igazság (illetve a TE igazságod), és akkor tényleg így is lesz.

Az éjszaka mókásan telt. Rajtam kívül senki nem tudott aludni, mert volt egy idősebb férfi a szobában, aki irgalmatlanul horkolt. De az még hagyján, nyögdösött, köhögött meg kiáltozott is álmában. Nekem használt a füldugó, de mindenki más karikás szemmel jelent meg reggel, mert a füldugójukkal sem tudtak aludni :-)))).