2008. június 28., szombat

A tudat átadása

Egy napon Buddha Szidhárta (Sákjamuni a Buddha) szólni készült a keselyű csúcson.
Hirtelen egy virágot húzott elő, hogy megfigyelje a tanítványok reagálását.
Azok nem értették meg szándékát, csak ültek csöndben.
Csak a tiszteletreméltó Kasjapa mosolyodott el.
- Az én megvilágosodási módszerem az, hogy mindenen keresztüllátok, mindent magamhoz ölelek, örömteli szívvel közeledek mindenhez, így tisztán pillantom meg az eredeti arcukat. Ez a rejtélyes tanítás meghaladja mind a nyelvi korlátokat, mind az ésszerű elvek határait. Logikus gondolkodás útján nem lehet eljutni a megvilágosodáshoz. Az intuíciót kell használni helyette. A tiszteletreméltó Kasjapa éppen most fedte fel, hogy eljutott a megértéshez, ezért átadom neki a zen tudatot.

A zen: megvilágosodás, amelyet a szennyezetlen világmindenség elveinek egy szennyezetlen életű elmével való rezonanciája hoz létre. Ebből fakadóan a szennyezetlen elme békés elégedettséggel telik meg.

Na erről meg az jutott az eszembe, hogy mostanában nagyon sokat hallok az intuíció fontosságáról. Pár napon belül többen is ugyanazt mondták, és be is szereztem pár, ezzel kapcsolatos irodalmat, hogy kicsit jobban megismerhessem, mi is az (többek között Oshonak van egy ilyen címet viselő könyve). Állítólag fejleszthető. Vannak gyakorlatok is. Azzal szoktam szórakozni, hogy megpróbálom kitalálni ki telefonál, kitől jön sms, ki csönget, vagy ki fog kimaradni egy csoportból :-)))). Jó kis móka, egyszerű is. Persze vannak ennél komplexebb feladatok is, azokat még nem próbáltam ki. Maradok a dedósoknak is megfelelő szinttel. Meg hát valahol el kell kezdeni, nem lehet, hogy az ember csak úgy föltépi a harmadik szemét, aztán már mindent lát. Ijesztő is lenne, most elképzeltem. De nem is tudom elképzelni. Na mindegy.

Olyan jó volt ma megtapasztalni, amit most tanulok: nem gondolkodni, csak érezni! Nem szavakba foglalni, megítélni, ha látok vagy hallok valamit, hanem megélni a lelkemben, aztán elengedni, készen az újabb élményre. És pár pillanatig nem is fogalmaztam meg, hogy milyen gyönyörű zenét hallok, csak repült a lelkem... Nem tartott sokáig, de ez hatalmas haladás! Sokkal több dolgot látok már a szívemmel, és sokkal, de sokkal többször maradok csendben, mint régebben, mert messze nem akarok olyan mértékben megfogalmazni dolgokat, mint eddig. A legjobb ezt észrevenni magamon. Tényleg szép lassan az ember hozzászokhat ahhoz, hogy csak figyelje magát, mint egy kívülálló. Néhányszor már kritikus helyzetben is ment a dolog, bár azért az még necces, csak pillanatokra tudom irányítani, aztán összedől a dolog. De nem baj, látom, érzem a haladást, bár nagyon lassú folyamat, sok türelmet és kitartást igényel. Nem baj, van időm (remélem)!

2008. június 26., csütörtök

Foncebadon

2007. augusztus 1. szerda

Simon keltett úgy, hogy megbökdösött az ujjával (:-)))) még csak 21 éves, az ártatlan, tiszta fajtából...). Hihetetlen jól aludtam, tök nyugodtan (a tegnapi zaklatott parához képest főleg jó). Együtt indultunk hárman, Simon folyton fényképezett, főleg a gyönyörű napfelkeltét, Nicholas meg őrült japán turistának hívta. Minden áldott reggel kb 2o fotót csinált a napfelkeltéről. Hogy hogy fogja őket beazonosítani évek múlva... na hát ez rejtély. Egy közös fotó után ők elsiettek, és volt egy olyan érzésem, hogy már nem fogom látni őket. Talán soha. Ettől el is szomorodtam.

Az általános rosszkedv velem maradt, és párosult egy megfoghatatlan, de erőteljes félelem
érzettel, és fizikai rosszulléttel. 14 km után Rabanal del Caminoban letelepedtem, és úgy döntöttem, hogy megvárom Lórit, és visszacsatlakozom hozzá. Még nem értem meg lelkileg arra, hogy egyedül bolyongjak. Rettenetesen fáztam, és rosszul voltam, mert előző nap sikerült összeszednem egy enyhe napszúrást, és így ültem 2 órát egy fal tövében a földön. Az jó volt, hogy azok a vándorok, akik mögöttem jöttek, majdnem mindannyian lepihentek kicsit, és odaültek hozzám. Amikor nem jött senki, próbáltam naplót írni, de nem mozogtak az ujjaim a hidegtől. Aztán megjelent végre Lóri, nagyon megörültem neki. Kicsit leült, de továbbment a következő faluig. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Volt egy olyan érzésem, hogy Eric Rabanalban fog megszállni, de igazából nem volt kedvem ott éjszakázni. Mindegy, mondtam Lórinak, hogy várok egy kicsit, mert tudom, hogy jönni fog, beszélek vele, és majd jövök én is Foncebadonba.

Vártam még egy órát (de még nagyon korán volt persze), aztán elindultam. Hát... nem vagyok valami türelmes, biztos nem kellett volna estig várni, csak hát nem volt kedvem ottmaradni. A
séta az egyik legcsodálatosabb volt, felfelé a kezdődő hegyekben, fákkal, felhőkkel és rengeteg felismeréssel. Pl felismertem azt, hogy abszolút társaslény vagyok, és nem az a magányos farkas, akinek néha képzelem magam. Persze fontos sokszor egyedül lenni, de nem mint alap állapot. Az sem véletlen, hogy mi a foglalkozásom, sok ember vesz körül, és folyamatosan kommunikálok. És ugyanez jellemző a magánéletre is. Szükségem van arra, hogy szerethessek és viszont szeressenek (lehetőleg úgy, ahogy nekem is jó), hogy saját gyerekeket egyengethessek az útjukon (ÉÉÉS!! tudatosságra taníthassam őket, hogy nekik ne harminc körül kelljen megtanulniuk azokat a dolgokat, amikre nekem nem volt ki felhívja a figyelmemet előbb :-))))))). Arra is szükségem van, hogy ebben a furcsa és néha nagyon idegen világban, ahol a házasságok több mint fele válásba torkollik, egy boldog, szeretetteljes és meleg légkörű családot hozhassak létre és tarthassak fenn, ahova minden családtag szeret tartozni. Tudom, hogy ez munka, dehát mi nem az? És ki bánja? Semmi nem megy magától, mindenért dolgozni kell és áldozatot hozni, de mi érdemesebb annál, minthogy olyan emberekkel együtt lenni, akik boldogok együtt és odafigyelnek egymásra, és ráadásul félig a te testedből öntődtek formába?

Aztán sajnos az a tragikus felismerés is megerősödött bennem, hogy csak akkor hiszek Istenben, az univerzumban, a sorsban vagy mindegy hogy hívjuk, ha úgy mennek a dolgok, ahogy én
szeretném. Pedig hát a hit ugye pont nem erről szól... Ha szenvedés van, akkor már nem bízom meg abban, hogy épp ezzel együtt halad minden jó felé. Azért már lett ezen a bizalmatlanságon egy kis rés, mert ugyan még a saját egómból kiindulva vasmarokkal ragaszkodom akkor is dolgokhoz, amikről már tisztán látom, hogy nem vezetnek sehova. Tehát már legalább látom, ha nem is engedek a 21-ből. Azért mégis még a mindennél is megpróbálok többet tenni, hátha mégis sikerül, ha még többet teszek érte (akár erőn felül is, vagy olyan módon, ami más szemében megalázó) és pont azzal a lépéssel érem el a célomat. Konkrétan most ez a várakozás a példaértékű eset erre (de ezer más dolog volt már az életben, ha csak a tudatos életemet nézem, vagy az elmúlt 3-4 hónapot, már akkor is). Éreztem, hogy nincs helye a találkozásnak Erickel, azt is, hogy abban a faluban fog megszállni, és vártam is, és csak egy jó idő elteltével engedtem át az irányítást és indultam tovább. És aztán jött egy Marie nevű lány (akivel Leonban találkoztam), aki elmondta, hogy igen, Eric Rabanalban maradt... Na viszont az, hogy végül azért mégiscsak hallgattam a belső irányítóra, az már egy lépésnek számított, legalábbis így éltem meg. Biztos ezerszer lesz még, hogy nem lépek még ekkorát sem, a kicsinek is örül az ember.

Marie-val egyébként nagyon jót beszélgettem, és a beszélgetés alatt döbbentem rá arra, hogy
Santa Catalinába pontosan azért kellett mennem, hogy ezeket az érzéseket és felismeréseket megtapasztaljam és meglássam, és a megfelelő következtetéseket levonjam. (Mindig azt szoktam mondani, hogy az élet egy puzzle, ahol az események a darabok, amik mindig utólag kerülnek a helyükre, és sokszor retrospektíve jövünk rá látszólag teljesen különböző események közötti összefüggésre. Ha én akkor nem megyek oda, akkor nem ismerem meg ezt, ha nem ismerem meg ezt, akkor nem találkozom azzal, ha... stb. És lehet, hogy a maguk idejében teljesen véletlennek tűntek dolgok, PEDIG VÉLETLENEK NINCSENEK! Mert aztán később rájössz, hogy minden aranyszálon összefügg.)

(Itt zárójelben megjegyzem, hogy igen, majdnem végigagyaltam a Caminót, és majdnem egy újabb évnek kellett eltelnie, hogy a lényeget megtanuljam, azt, hogy agyalás helyett inkább érezzek, és ne az elmémet nyissam meg és használjam az érzések feldolgozására, hanem a szívemet inkább, hiszen azok a felismerések, amik akár a Caminón, akár azóta értek utol
csakis a gyakorlatban érvényesek, az agyalás pedig nem gyakorlat, hanem bölcseskedés, ami szart sem ér, ha az ember közben meg szenved, mint a kutya. Ott kezdtem el megtapasztalni azt, amikor tényleg elenged az ember minden akarást, és azt mondja, hogy csessze meg! Ha nem akar alakulni a dolog, akkor nyilván azért nem, mert nincs is helye a dolognak. Erőltethetünk dolgokat, futhatunk pár kört, ám SEMMI, DE SEMMI NEM FOG VÁLTOZNI, HA ANNAK NINCS HELYE. Nem tehetünk mást, mint hallgatni a jelekre, és hagyni, hogy minden úgy történjen, ahogy történnie kell. Ha a jelek azt ordítják, hogy az embernek nincs már dolga egy másikkal vagy egy helyzettel, akkor megfeszülhet, akkor sem lesz. Nem véletlenül. Kár, hogy ez az élmény a mai napig elfelejtődik, újra és újra meg kell tanulni, fel kell idézni, mert a vágyak nem könyörülnek, és nem adnak teret a belátásnak. Zárójel bezárva.)

Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen az amikor nem próbálunk meg gondolkodni a másik fejével, és nem próbáljuk meg kitalálni, hogy vajon miért csinálta vagy nem csinálta ezt vagy azt, hanem nemes egyszerűen elfogadjuk, hogy ÍGY VAN ÉS KÉSZ! Tök mindegy is, hogy miért. Nem láthatom az összefüggéseket, és nem is biztos, hogy látnom kell. Na ilyenkor kell hinni és bízni, hogy minden, számunkra kellemetlen vagy érthetetlen dolog mögött van egy összefüggés, ami miatt annak a dolognak éppen úgy kell alakulnia, ahogy alakul. Lehet, hogy később kiderülnek az okok, de az is lehet, hogy nem. Ha nem firtatjuk az okokat: na ez a hit. Na
és nekem ez megy még bazi nehezen, mondhatnám sehogy se, csak pillanatokra. A logikusan folyton elemző elmém csak akkor fogad el dolgokat, ha látja a miértjüket, hogy merre tartanak, és ha bebizonyosodik róluk, hogy van létjogosultságuk. Mint egy őrmester.

Ma kifejezetten féltem, amikor az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha hazamegyek ebből az Édenből. Lórival mindketten ugyanazt fogalmaztuk meg: hogy már nem mehet ugyanúgy az életünk, mint a Camino előtt. Egyszerűen az az élet már nem elég. Nem is tudom mihez hasonlítani. Talán ahhoz tudnám, amikor egy ételbe csak sót teszel, akkor is finom lesz, de ha egy csipetnyi cukrot is raksz bele, akkor megbolondul picit a cukortól, és sokkal intenzívebben fogod érezni az ízeit. Én most nagyon félek, hogy mi lesz otthon... Megint bennem van az a hülyeség, hogy az én irányításommal változnak majd a dolgok, nekem pedig fogalmam sincs, hogy min kellene változtatni, főleg hogyan... Pedig csak el kellene engednem az egészet, és hagyni, hogy minden alakuljon. Megfogalmazni persze, hogy szükséges a változás, aztán rábízni a kulimunkát a sorsra. És ez mindenre érvényes. Elengedés... hú, de nem könnyű.

Na és akkor a szállás. Már több km-ről láttam egy hatalmas feliratot az albergue falán. Nem tudtam kivenni a betűket, de sejtettem, hogy az lesz az. Aztán amikor beértem a faluba, kiderült, hogy 3 szállás is van, és érdekes módon csak abba az egybe mentem be, amelyikben Lóri már letelepedett. Valahogy tudtam, hogy abban lesz, ez nem is volt kérdés. A helynek egyébként nagyon kellemes, kifejezetten falusias atmoszférája van rengeteg kecskével, és az infrastruktúra majdnem teljes hiányával. A szállás előtt van egy pad, kiültünk beszélgetni páran, de hihetetlen forróság van. A jó viszont az, hogy a cuccos kb 1o perc alatt szárazra aszik. A szálláson masszás működik, és egy biobolt (elképesztő!!). Nem rossz, na!

Pont lenn lébecoltam a földszinten (a szobák az emeleten vannak), amikor láttam, hogy Barbus meg Attila elsétálnak a szállás előtt. Utánuk szóltam, kiderült, hogy arra gondoltak: továbbállnak a következő faluig. Aztán elmondtam nekik, amit még tegnap Andrea mondott nekem, hogy azon a helyen se víz, se villany, se wc, semmi az égvilágon, lehet, hogy annyira nem buli... Úgyhogy
lecuccoltak, maradtak ők is.

Holnap Cruz de Ferro napja. Még jó, hogy idejöttem Lóri után, mert ő mondta el a butus kis fejemnek, hogy mi is az a Cruz de Ferro, és hogy az a szokás, hogy a vándorok köveket visznek
oda, amely a terheiket jelképezi, aztán ott leteszik. Eredetileg otthonról kellett volna hozni, de innen is vihető, az ugyanúgy érvényes. Na nekem egy jó nagy kell, ahogy elnézem magamat... Arra gondoltam, hogy egy fehér követ szeretnék felvinni, és ahogy ezt elgondoltam, pont találtam is egy jóképűt. Igaz, hogy földig húzza a zsebemet, de úgyis csak pár kilométert kell cipelnem, aztán megszabadulhatok tőle. Nemcsak átvitt értelemben teher, hanem valóságosan is :-)))).

Este alig tudtam elaludni, mert a kedvenc spanyolok ott ordítoztak az ágyam mellett közvetlenül.

2008. június 22., vasárnap

Santa Catalina de Somoza

2oo7. július 31. kedd

Reggel ismét együtt indultunk Lórival, de csak 6-kor sikerült elindulnunk. Odaadta még este a telefonját 5 órára ébresztőre állítva, de kikapcsolva, így amikor megszólalt az ismeretlen hang fogalmam sem volt félálomban, hogy honnan jön és mi az, azt gondoltam álmodom csak. Legközelebb, amikor kinyitottam a szememet, már fél 6 volt. Na ezért sikerült csak ilyen későn elindulni.

Hospital de Orbigóba érve kerestünk egy bárt, ahova beültünk lecsézni. Pont ott ült az óbégatós néni. Azért hívjuk óbégatósnak, mert állandóan azt csinálja, hogy az országút mellett megy kitárt karokkal, és torkaszakadtából ordít. Én még nem hallottam, de Barbi panaszkodott már rá,
többször volt hozzá szerencséje. (Egyébként is mindig furcsán viselkedik. Bercianosban pl mezítláb jött el a templomba.) Szóval kiderült róla, hogy francia, és az, hogy egy évig kómában volt, már lemondtak róla, de felébredt és teljesen egészséges maradt (hát a furcsaságait leszámítva persze), ezért ordít nap mint nap kitárt karokkal, hálát adva a sorsnak és Istennek, - akiben a felébredése után kezdett hinni - a csodás megmeneküléséért. Elénekeltük neki az egyik kedvenc nótámat, a Mon coeur-t franciául, aminek az volt a hatása, hogy hangosan sírva fakadt örömében, nekünk meg elszorult a torkunk.

(Azóta is nagy hatással van rám ez a nóta meg egy másik, az Ubi caritas kezdetű. Mindig viszket a torkom, amikor elénekeljük a kórussal.) Mondjuk nem csoda, nagyon szép szövege van:

Mon coeur se recommande a vous,

Tout plein d'ennui et de martyre;
Au moins en dépit des jaloux
Faites qu'adieu vous puisse dire!

Ma bouche qui savait sourire
Et conter propos gracieux
Ne fait maintenant que maudire
Ceux qui m'ont banni de vos yeux.

Sajnos nem tudom lefordítani, mert nem
beszélek franciául, aki esetleg hamarjában tud egy fordítást, azt megköszönném. Az biztos, hogy szerelmes szöveg. Találtam egyébként a youtube-on 3 felvételt, de egyik szörnyűbb volt, mint a másik, nekünk pedig nincs belinkelhető sajnos.)

Továbbálltunk hát, otthagytuk a francia lányokat a bárban sírdogálni, útközben pedig találkoztunk egy erősen sántító hölggyel az erdőben. Megkérdeztük, hogy segíthetünk-e valamit, és hogy rendben van-e vele minden, van-e kenőcse, ragtapasza stb, mire elkezdett sírni, és elmondta, hogy rossz napja van. Úgy látszik ma ilyen hatással vagyunk az emberekre, mindenki sírni kezd.

Nagyon hamar Astrogába értünk (nem meglepő a nagyon hamar, Lórival csak rohanni lehet. Néha már nagyon gyors nekem a tempó, ha meg lemaradok megkérdezi mi baj van), megpróbáltuk elintézni a repülőjegyet mind telefonon, mind pedig utazási irodába betérvén. Semmi siker. Mostmár lassan el kell dönteni, hogy a sorsra bízzuk-e magunkat, vagy sürgősen veszünk másik jegyeket, ezeket veszni hagyva. Ez borzasztóan felbosszantott. Ilyen hangulatban döntöttem úgy, hogy nem maradok, hanem továbbállok. Pedig itt is van gyönyörűséges Gaudí épület!

Pihentem egy kicsit a katedrális mögötti kis park féleségben meg vizet is vettem, aztán
nekiindultam roppant bölcsen délután 2 órakor, amikor az okosabbak sziesztáznak az 5o fokos melegben. Háááát... nem szeretném ezt még egyszer megtapasztalni, nagy-nagy butaság volt. Az utolsó másfél kilométeren szabályos pánikroham tört rám, mert iszonyú meleg volt, rosszul voltam a hőségtől és attól, hogy elfogyott a vizem, és féltem, hogy valami bajom lesz. Főleg úgy, hogy tudtam, hogy a többiek csak holnap jönnek utánam, ma pedig órákig is ott feküdhetek valahol anélkül, hogy arra járna valaki.

Először hihetetlen boldog lettem, amikor végre megérkeztem Santa Catalinába. De a kezdeti örömöt felváltotta az az érzés, hogy "Mi a fészkes fenét keresek én is? Mi a fenének jöttem ide?" Na ez nagggyyyon rossz volt. Elmentem az
önkormányzat által fenntartott alberguebe, ami egy hányás volt kb. Összesen hárman voltak ott, az egyik Lóri nagy haverja, Javier. Az ágyakon a matracok gyanús színűek voltak, az egész atmoszféra nyomasztó volt, Javier épp a gatyáját mosta a bidében, mert csak ott lehetett bedugni a csapot. Hát... letettem a zsákom, és megnéztem a két másik magánszállást. Mindkettő gyönyörű tiszta és új, visszamásztam a zsákomért és bementem a legelsőbe. Csak két euróval kerül többe (így is csak 5 volt), na de a különbség... Bár a hospitalero le sem tojta a fejemet, hihetetlen kedvetlenül irányítgatott. Igaz, a másik helyen meg ott sem volt :-)))). Na mindegy.

Bementem a templomba, csak erre volt energiám 4o kilométer után, de a felvigyázó néni odaült
közvetlenül mögém, és folyton a nyakamba köhögött. Nem mondom, hogy jobb kedvem lett ettől. Legszívesebben megkértem volna, hogy minimum ne köhögjön nyakon, de a legideálisabb mégiscsak az lenne, ha magamra is hagyna pluszban. Nem szóltam semmit (nem is tudtam volna elmagyarázni neki, csak esetleg hessegető mozdulattal, az meg mekkora bunkóság máááár...). Csak mérgelődtem magamban.

Aztán átnéztem a másiknak a bárjába, ahol kinn ültek a vándorok sört szürcsölgetve meg fagyit eddegélve. Lerogytam melléjük nem valami jó hangulatban (legszívesebben visszarohantam
volna a többiekhez Astorgába, annyira egyedül éreztem magamat). Akkor megismerkedtem Andreával, akiről kiderült, hogy magyar. Vele nagyon jót beszélgettünk, aztán még egy menüt is rendeltem magamnak estére. Ha már ide vettettem magam a sorssal, legalább vacsorázzam egy jót. Aztán később megjelent a két kedvencem, egy francia testvérpár, Simon és Nicholas, és megtudtam, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatom őket. Ők ugyanis minden nap 5o kilométert terveznek megtenni mostantól, azt meg én azért nem szeretném. Az ő társaságukban ettem meg a menüt, közben beszélgettünk egy nagyot, és kicsit jobban megismertem őket. Két hihetetlenül tiszta lelkű fiú. Ösztönösen azonnal megkedvelem a tisztaságot sugárzó embereket. Aztán ez a benyomás vagy változik, vagy nem. Attól függ, mit tesznek. De ennek a két fiúnak olyan a kisugárzása, mint egy tiszta forrás. (Ez azóta sem változott, ugyanolyanok még mindig :-))))

Este megbeszéltem Simonnal, hogy mivel nekem se órám, se telefonom nincs, amit beállíthatnék, nem tudok felébredni magamtól időben, lécci keltsenek fel hajnalban, amikor ők kelnek. Fél 5, a számomra megszokott időpont, pont megfelelő. Együtt elindulunk reggel, aztán ők gyorsabbra veszik az iramot.

Egész nap rosszul éreztem
magamat. Nem akartam Astorgában maradni, valami hajtott tovább (és most nem Eric volt, mert ő Astorgában szállt meg, ezt tudtam ugye), és nem értettem, hogy mi volt az. Itt viszont,
ahol voltam, nagyon rossz volt a bőrömben. Fura dolog volt ez, mert olyat csináltam, ami nem esett jól, de úgy voltam vele, ha valami azt súgja, hogy menni kell, akkor megyek. Ez egyszer végre nem a fejemre hallgatok, ami mindig borzasztó logikusan megmondja mit kell tenni, hogy az logikus, elfogadható, tetszetős stb legyen (különben is túl sokat gondolkodom állandóan, ahelyett, hogy érezni hagynám magam vagy hatni a dolgokat anélkül, hogy szavakba és gondolatokba önteném), hanem az intuíciómra, ami ugyan félelmetes, mert a megszokottal szemben tök mást mond, de ami most azt mondja, hogy valamiért menni kell, és én bízni akarok ebben az érzésben, nem akarhat rosszat. Meg az is igaz, hogy nagyon szerettem volna egyedül lenni, megtapasztalni, hogy milyen lett volna, ha egyedül jövök, ahogy eredetileg terveztem (milyen vicces a sors: amikor elmondtam a pasimnak, hogy egyedül jönnék, akkor azt mondta, hogy azt már nem, szakít velem, ha ezt megteszem. Barbi beszerveződött mellém, hogy ne bántsam a srác szociális érzékenységét, erre mégiscsak szakított velem :-))). Hát, lettek volna pillanatok, amikor megbántam volna, ha egyedül jövök. Pl mint most is...

Mert még most sem jöttem rá, hogy miért is vagyok itt és nem Astorgában...

2008. június 14., szombat

Búcsú



Tavaly a Caminón egyetlen dologtól nem váltam volna meg szívesen (csak abban az esetben, ha életet mentett volna, de azért reméltem, hogy erre nem kerül sor - és nem a medál miatt!), az pedig a láncom volt, a jin-jangos medállal.

Hétfőn elutazik ő ismét a Caminóra Annussal, de csak a Vaskereszt tövéig, és már nem jön vissza többé. Nagyon nehéz volt megválni tőle, meg is sirattam. Egy gyertya is vele utazik, megkértem Annust, hogy gyújtsa meg a keresztnél. Sose gondoltam volna, hogy meg tudom tenni... Nagyon-nagyon sokat jelentett nekem ez a kis tárgy. Köveket visznek a vándorok a Vaskereszthez (Cruz de Ferro), köveket, amik a terheiket jelképezik, amiktől azután jelképesen megválnak a keresztnél egy ima kíséretében.

Nekem most ez a medál a kő, amit Annus letesz majd nekem...

2008. június 11., szerda

Káosz után szabadon - A megvilágosodás eredménye

Mennyire irigylem Annust! Ő a legújabb - idei termés! - Caminós utazó a kórusból, akinek már egy hete sincs elindulni a NAGY ÚTra. Hányszor álmodtam, hogy Azofrában vagyok újra, vagy a hegyekben... És Annus útitársat keres. Hát nagyon szívesen elmennék vele, ha tehetném. Kár, hogy most nem lehet.

Aztán vipassana meditációra is gondoltam, hogy elmegyek, mert nagyon vonz és mert nem ártana... de akkor meg pont egy kórusversenyre utazunk a kórussal versenyezni egy vidéki városba, úgyhogy ez sem jön össze idén.

Osho azt mondja, hogy a változást káosz előzi meg. Na hát az van bőven a fejemben, és kicsit ijesztő, hogy egyedül kell szembenéznem vele, mert a lehetséges segítségek - illetve a segítségnek pl a fent említett két elég ütős fajtája - elérhetetlenek számomra most. Semmi sincs véletlenül...

Ma, egy meglehetősen hosszas beszélgetés során elszörnyedve ismertem fel magamban, hogy vannak dolgok, amiket márpedig én egyszerűen NEM AKAROK TUDOMÁSUL VENNI!!!! A képembe mondják az igazságot, én pedig nem is akarom meghallani! Elmondják, hogy valaki, akiről azt hiszem, mert azt akarom hinni, hogy mély érzésű, fejlődni akaró lelki ember: egyáltalán nem az, hanem egy sekélyes gondolkodású és érzésű egyén, aki sokmindent akar az élettől, csak épp fejlődni nem - legalábbis nem azon a síkon, amiről számomra úgy tűnt pedig, hogy ő is fontosnak tart - és én elsiklom a szavak felett... Biztos ez az elme védekező mechanizmusa a fatális tévedések ellen, tévedések, amikre folyamatosan ébredek rá, és amikkel nem igazán akarnék szembesülni. Hogy ennyire hihetetlen méreteket öltően félreismertem volna valakit... Bár már ez sem a legelső eset, ha jobban belegondolok.

Na és hát ezekből (is) adódik a fejemben káosz, ami nem akaródzik tisztulódni. Sem a dráma, sem a kineziológus, sem Osho tanításai vagy a többi okos könyv, tanítás és gondolat nem képes segíteni most, így tűnik. Remélem valami jó kis dolog van születőben ebből a roppant fájdalmas és hosszadalmas vajúdásból.

***

A megvilágosodás eredménye

Ősidőktől fogva sokan kerekednek fel, hagyják el otthonukat és szeretteiket, hogy a buddhizmus útját válasszák, és a zen meditációt tanulmányozzák. Rengeteg időt és energiát fordítanak arra, hogy fegyelmezetten elmélkedjenek, de mire mennek vele? Ha ezt a kérdést megvilágosodott zen mestereknek tennénk fel, szinte biztos, hogy egyhangúan ezt válaszolnák:
- SEMMIRE.

Ha eltűnik az okoskodó gondolkodás, béke árad szét elménkben - nem marad más, mint a "semmi", és minden magától értetődő lesz.

2008. június 9., hétfő

Cím nélkül

Kaptam ma egy nagyon kedves emilt Siriustól. Azt írta, hogy kicsit aggódik, hogy hova tűntem, ez nem rám vall... merthogy bőszen azt ígérgettem, hogy amikor odalesz a vizsgaidőszak (márpedig az súlyosan odavan pont két hete), akkor mindenképp írok majd, lévén, hogy több időm lesz...

És ez így is lett. És aztán mégse írok. Sok oka van ennek. Az egyik, hogy most végre van időm moziba, csavarogni, biciklizni, kirándulni vagy kiállításokra menni, és hát inkább odamegyek, mint a gép előtt kuksoljak. És sajna mostanában olyan kérdésekben sem a bébi javára döntök, hogy olvasás versus blogírás, vagy filmnézés versus blogírás, és még sorolhatnám. És, őszintén, ezt én annyira, de annyira nem bánom! Előfordul, hogy napokig nem kapcsolom be, aztán meg tornyosulnak az emilek, amikor meg végre igen. Hát most ez van. Az íráshoz nekem ihlet és külső inspiráció kell, amit több forrásból kapok - amikor bugyognak ezek a források. De most még csak nem is cseperegnek, és ezt sem bánom. Sőt!

Nincs kedvem okoskodni sem, mert csomó mindenről, amit szentül hittem igaznak és üdvösnek még nemrég is, kiderült számomra a közelmúltban, hogy hatalmasat TÉVEDTEM, és amiket viszont a régi dolgok helyett találtam - nem érzem szükségét annak, hogy megosszam. Nem azért, mert nem lenne publikus - ugyanezekről írtam régebben folyamatosan - hanem mert nem tudom megfogalmazni őket, és mert NEM IS KELL. Ez volt egyébként a legnagyobb felfedezés, amit az elmúlt időben tettem. Valahogy most elmúlt a szószátyárság, ami eddig folyton ideültetett a géphez. Csak érzések vannak, amiket igyekszem nem szavakba önteni, csak megélni. Azt sem érzem most valahogy fontosnak elmondani, hogy miket olvasok. Mindegy.

Aztán az az érzés is gyökeret vert bennem, hogy ha valaki okosságokat akar olvasni, vagy szüksége van valamilyen bölcsességre, azt nem pont tőlem kell megtudnia, mert nálam sokkal, de sokkal okosabbak leírták már ezeket a gondolatokat, én is tőlük tanultam (az mindig más kérdés persze, hogy a fejben lévő tudomást mennyire ültetjük át a gyakorlatba, mert csakis ez számít - na tessék! Megint egy okosság, mégsem bírom ki úgy látszik...), hatalmas a választék a könyvesboltokban. Tanúja voltam többször is az elmúlt időszakban mások olyan - akár krízis - helyzeteinek, amikor egyszerűen nem tudtam mit mondani. Tudtam, hogy ott, akkor úgysem jutna el az üzenet, mert nem volt kész rá a másik. Csak üres, álszent okoskodásnak hatott volna minden szó, még akkor is, ha később kiderül majd, hogy igaz és építő. Tudtam, mert bennem is lassan változtak ugyanezek a dolgok korábban, és a saját szenvedéseimmel cáfoltam volna meg a saját szavaimat. Kész kell lennie az embernek, nyitottnak és keresőnek kell lennie, és a legfontosabb, hogy neki magának kell kérdeznie, belső indíttatásból. Egyedül akkor befogadó, és még úgy is nagyon nehéz a változás, ha megvan a hajlandóság. Ha meg még nincs is, akkor meg kicsit falra hányt borsó effektus minden közlés - azzal együtt, hogy természetesen minden elhangzott vagy leírt szó fontos, mert egyszer célba ér, bár lehet, hogy csak 2o év múlva, ha akkor lesz kész rá az illető. Még akkor is érdemes persze elmondani, ha azonnal nem hat. Sokszor álltam úgy olyan történésekkel szemben, amiket magam is megéltem már, hogy mégsem tudtam mit mondani a másiknak, mert tudtam, hogy nekem is irtó nehéz volt túljutni rajtuk (azzal a pár dologgal kapcsolatban pedig, amiken még mindig nem sikerült, megtanultam elfogadni azt a tényt, hogy vannak olyan "maradványok" a múltból, amik életem végéig el fognak kísérni a súlyuk miatt, de hogy ez egyáltalán nem baj), és mert tudtam pontosan, hogy mit érez a másik, és hogy azokat az érzéseket nem lehet okosságokkal kiváltani, hanem meg kell élni azokat a maguk teljességében és mélységében, bármennyire is fájdalmas, ÉS ADDIG, AMÍG CSAK OTT VANNAK. Elkerülhetetlen. Illetve elkerülhető, csak megnyomorít lelkileg. Ezt mostmár végre tudom, és azóta csak üres szövegelésnek érzek mindent, ami mást állít. Ami azt mondja, hogy az ember ne vegye tudomásul az érzéseit, vagy hogy majd más, hasonló dolog orvosolja a problémát - mert csakis a megélés és elfogadás orvosol mindent, és nem a menekülés vagy a pótszer, vagy a magunkra erőltetett bármilyen érzelem.

(Visszaolvasva megint okoskodásnak hat ez az egész, és pont ezekről nincs kedvem írni, mert ezek a felismerések annyira gyönyörűek voltak, hogy árulásnak hat minden ezekről leírt vagy kiejtett szó.)

Azt viszont nagyon szívesen megosztom, hogy a Millenáris Parkban még egy pár hétig nyitva lesz a Csodák Palotája, ahol szombaton újra kisgyerekként játszhattam önfeledten. Nagyon nagy móka az egész, mindent, de mindent kipróbáltam!!!! (Ja, nem. Bocs. Egyet nem, mert hosszú sor állt ott. Ez egy egykerekű bicikli volt a magasban egy kötélen.) Viszont teljesült egy régi álmom, az, hogy héliumot szipákoljak és olyan hangon beszéljek. Volt egy félórás előadás fizikai kísérletekkel, és megkérdezte az előadó, hogy nincs-e olyan, aki kipróbálná a héliumos lufit. Rögtön a magasba lendült a kezem (majdnem leszakadt a vállamról. Én voltam az egyetlen jelentkező, nem is értem miért...), és már rohantam is a színpad felé, hogy elszórakoztassak a Vizipók csodapók hangommal kb 5o vadidegent :-)))). Nagy élmény volt, hallhatóan nekik is.

Biztos fogok majd megint máshogy is érezni az írással kapcsolatban, meg hát megígértem Siriusnak a telefonban, hogy nem hagyom abba az írást, és tuti múzsám is akad majd újra, aki inspiráljon, és akkor majd megint előtör belőlem a most szunnyadozó szószátyár énem, ami aztán megint meg akar majd állandóan nyilvánulni, és akkor... szerintem fogok én még itt okoskodni!

Addig is a Caminós naplót azért majd folytatom. :-))))

2008. június 2., hétfő

Villar de Mazarife

2oo7. július 3o. hétfő

Lórival együtt indultunk, megbeszéltük a tegnapi áldás áldásos hatását :-)). Aztán a hitről is szó volt, és elmeséltem neki az álmaimat. Atyaisten ezt az álom kavalkádot! Rengeteg dolog történt. Feleségül kért Romcsik. Először igent mondtam, de aztán eszembe jutott, hogy mennyire nincs közünk egymáshoz, úgyhogy meggondoltam magam a kritikus pillanat előtt. Aztán két kacsacsőrű pingvin élete felett döntöttem. Két választásom volt: vagy megfulladnak (már nem emlékszem mitől), vagy az oroszlánok eszik meg őket. Harmadik lehetőség nem volt, úgyhogy arra gondolván, hogy a fulladásos halál sokkal rosszabb, az oroszlánok meg hamar végeznek velük, inkább az oroszlánokat választottam, de nagyon sajnáltam őket, mert aranyos pofijuk volt a kacsacsőrükkel. Aztán Lóri ledorongolt, de egy hatalmas puzzle-on megmutatta (talán az űrből nézve?), hogy az a rossz, ami most történik velem, a nagy képben mégiscsak jó. Hát... Úgy tűnik nem unatkoztam éjjel :-))). Na, amikor mindezt jól megbeszélgettük, akkor én lemaradtam.

Mazarifében ismét utolértem Lórit, megreggeliztünk, és nagyon fura érzésem támadt. Úgy éreztem, hogy élet-halál kérdése most, hogy továbbmenjek a még 14 km-re lévő Hospital de Orbigóba. Nem tudtam megmondani miért éreztem ezt, de elkísértem Lórit a szállásra, és kész voltam arra, hogy továbbálljak. Megnéztem a szállást, Lóri meg győzködött, hogy maradjak inkább. És egyre jobban megtetszett a hely, úgyhogy nem engedelmeskedtem a hívásnak, hanem inkább a győzködésnek (na azért annyira nem kellett kéretni magamat...:-))), és letáboroztam. Ez a hely egyszerűen elképesztő!!!! Van egy kismedence a kertben, rajzolni lehet a falakra (találtunk is egy magyar feliratot "élj boldogan és ne siess" szöveggel), a teraszon lehet aludni matracokon. ÉÉÉÉÉS! Ingyenes az internet, ami a csodával határos. Láttam a vendégkönyvben, hogy Ericék csapata tegnap járt itt. Meg is írtam neki ímélben rögtön ezt a hatalmas felfedezést, miután visszaírt, hogy Orbigóban van épp most...

(Már régebb óta tudom, hogy hihetetlenül rá tudok hangolódni emberekre, akik kicsit jobban érdekelnek, mint az átlag, és akkor összekötődöm velük valahogy. Időnként érzem az érzéseiket, és néha tudom, hogy hol vannak. Illetve nem TUDOM, hanem inkább ÉRZEM, és valami hajt arra a helyre, ahol vannak. Aztán később derül ki mindig, hogy igazat szólt az érzésem, mert tényleg azt érezték, vagy tényleg azon a helyen voltak. Persze ez mind nem tudatos. Na szóval Eric pont ott volt, ahova hajtott az érzés, hogy menjek.)

Azt is megírta, hogy úgy döntött lelassít, így holnap csak Astorgáig megy, ami Orbigótól csak 16 km. Én meg pont úgy döntöttem, hogy kicsit tempósabbra veszem a figurát, és nem állok meg Astorgában, hanem tovább sétálok Santa Catalináig.

Nagyon rossz kedvem volt ma. Hiányoztak azok a jó kis beszélgetések Erickel, meg a humora. Nagyon tud bolondozni, mindig megnevettetett (színész ugye, és egyszer eljátszotta a durcás
kisgyereket... Háááát, egy ideig nem tudtam továbbmenni a röhögéstől).

Aztán az is nyomasztott, hogy hogy fog érezni Barbus, hogy továbbmegyek holnap, és elszakadunk egymástól... Ettől kifejezetten rettegtem. Aztán később, amikor megbeszéltük a dolgot, megértette. Neki sem rossz az egyedüllét, meg most nincs is egyedül igazából, mert egy Attila nevű magyar sráccal vándorol. Még tegnap ismerkedtek meg Leonban a szálláson, egész sokat beszélgettek este, érezhetően felszabadult volt Barbus, nyilván ezért sem bánja annyira. Elmondtam neki, hogy nem tehetek róla, szükségem van arra, hogy teljesen egyedül legyek kicsit. Az volt az egyetlen technikai kérdés, hogy mi lesz a pénzzel, ami az én kártyámon csücsül. Megszerveztük, hogy reggel úgyis Lórival megyek Astorgáig, kiveszek neki pénzt és Lórinál hagyom, meg a nyomorult repülőjegyet is elintézem, és akkor majd Compostelában találkozunk.

A szokásos fürdősdi meg miegymásosdi után Lórival belecsobbantunk a medencébe a 4o fokban, húúúúú de nagyon klafi volt! Aztán napoztam kicsit, majd megnéztem a kistemplomot, és a boltot is megkerestem, mert én vásároltam be a közös vacsorához.

Megszabadultam a Btadinomtól végre. Letettem az ebédlőben egy szekrényre, valaki majd csak hasznát veszi. Én már megtanultam, hogy hasznosabb a teafa olaj, a Betadin nem annyira
egészséges. Így van ez. Ha valakinek nem kell valami - bármi! -, akkor otthagyja valahol, valakinek tuti szüksége lesz rá egyszer, mert esetleg nincs mivel fertőtlenítsen, és akkor majd így segítséghez jut egy seb. Nagyon jó ez. A jó körforgása. (Na meg a rosszé is így működik sajnos, de ez egy másik kérdés...) És a falra is rajzoltam egy jin-jang jelet. Ezeket a fontos munkákat végeztem el ma :-)))).

Este Barbi főzött krumplis tésztát, és a rohadtak azt találták ki, hogy holnap meg palacsintát
sütnek Astorgában... erre meginogtam kicsit megint, mert már aaaaannyira, de aaaaaannyira vágyom palacsintára... Majd holnap kiderül jól, hogy mire vágyom jobban. Pár darab édes tészta tekercsre, vagy a hőn áhított magányra.

Mostanában a sétákat sem élvezem annyira. Lehet, hogy a tájék milyensége teszi, kihalok ettől a lapiságtól ameddig a szem ellát. Nemsokára újra itt lesznek a hegyek, erre várok titokban. Egyáltalán nem bánom a hegymenetet, akkor ki tudok kapcsolódni. Viszont ezen a vasalódeszkán még meditálni se tudok menet közben. Mondjuk az is igaz, hogy ma egyáltalán nem sikerült egyedül lennem, mert valaki mindig odajött hozzám. Aztán meg a lábam miatt szenvedtem sokat, és ez állatira letört. utólag megnéztem hol tartunk a "Hasonlatban". 5o körüliek vagyunk most, és erre a korra kisebb (vagy nagyobb, kinél mekkora) válság jellemző, úgyhogy ha követjük az analógiát, még ez a "középkorúsági" krízis is belejátszhatott a mai csodás lelkiállapotba. Csúcsszuper érzés volt.

Annak az egy dolognak viszont nagyon örülök, hogy Barbus összebarátkozott ezzel az Attila sráccal, akivel állandóan beszélget. Az mondjuk egy kicsit furcsa volt, hogy amikor órákkal utánam megérkeztek, a terasz másik végébe cuccoltak le tök messze tőlem, de annyira nem bánom. Valami németek alszanak mellettem.

És még egy gyönyörűség: a telehold pont rám világított a teraszon éjjel. Még hullócsillagot is láttam az "ágyból". Persze, hogy kívántam is...