2007. október 31., szerda

Gondolatátvitel?

Ezt a képet inkább a Jin-Jangos bejegyzéshez kellett volna mellékelnem, de csak nemrég jöttem rá, hogy fotókat is lehet csatolni, és eszembe jutott mennyire szép is ez a rajz, és gondolom, hogy senki nem bánja, ha ezt kell néznie olvasás közben :-))) (úgyis csak addig kell, amíg látszik a képernyőn. Ha már lejjebb olvasol, akkor eltűnik fölül :-)).

Még mindig meglepődöm a következőhöz hasonló történéseken, pedig már egy ideje természetesnek kellene lennie, mert annyiszor fordult elő ilyen az utóbbi hónapokban...

Tegnap eszembe jutott egy régi ismerősöm, aki évekkel ezelőtt nagyon kedves volt számomra. Ukrán ő, aki két éve Amerikában dolgozik. Még Londonból ismerjük egymást, és néha szoktunk egy-egy mélt küldeni egymásnak, de már csak nagyon ritkán. Legutóbb pl több, mint egy éve írt nekem.

Nagyon rég nem gondoltam már rá, de tegnap egész nap a fejemben volt, hogy vajon még mindig ott van-e, vagy már hazament netán diplomázni, mi lehet vele. Aztán megnéztem a neten azt a helyet, ahova kiutazott, hogy írnak-e valamit róla, és találtam egy újságcikket, ahol őt is kérdezgették, még 2005-ben. Annyira meglepődtem, hogy ott látom a nevét, hogy gondoltam, hogy ugyan ő jönne az írással, de küldök neki egy levelet, és megírom, hogy mit találtam.

És amikor bejelentkeztem az ímélcímem oldalára, akkor ott várt egy levél tőle... Pont tegnap, több, mint egy év után...

Néha még mindig elképedek ezeken a dolgokon.

Aztán ma az is eszembe jutott - bár nem először az utóbbi két hét folyamán -, hogy néha nagyon nem könnyű elfogadni számunkra érthetetlen történéseket. Pl hogy valaki törekszik valamire egy rövid ideig állítólag lelkesen (bár inkább úgy tűnik utólag, hogy nem teljes erőbedobással, csak olyan "hátha bejön" alapon), aztán egyszer csak, mint derült égből villámcsapás (persze ez is csak kívülről tűnik hirtelennek), egészen másfele kezd törekedni egyik napról a másikra (illetve csak látszólag ilyen hamar), minden energiát kivonva az "A" tervből. Egy pillanat alatt! A "B" terv is ott volt ugyan végig, de úgy látszott, hogy valamilyen oknál fogva nem az a megfelelő. Aztán mégis nagy hirtelen az lett... Érthetetlen. Ilyenkor, amikor valaki kapkod egyik dologból a másikba, el szoktam filózni azon, hogy most vajon melyik lelkesedés volt/van az őszinte, merthogy mindkettő nem lehet, az biztos. Az embernek nem fordul ekkorát az irányultsága pár hét alatt. Legalábbis így tapasztaltam. Dehát a mai világban már semmi sem az, aminek látszik, ez a törekvések hajtó motívumára és a változások sebességére is jellemző, ez számomra az utóbbi fél évben sokszor kiderült. Csak próbálok lépést tartani, de nem mindig sikerrel.

(Az még kellemetlenebb, ha mások is benne vannak a dologban valamilyen szinten, esetleg elég mélyen és fogalmuk sincs az okokról és a fordulatokról, csak kapkodják a fejüket, hogy most meg mi történt és miért... Persze most villant be, hogy az is lehet, hogy amit én "A" tervnek gondolok volt igazából a "B" és ha az eredeti "A" (amiről azt hittem, hogy az a "B" - hehehe -) nem kell, mert még nem megszokott, és lehet, hogy mégsem lesz annyira jó, akkor lehet, hogy a "B", ami már végülis egyszer kiállta a próbát, és többé-kevésbé azért jól működött, hátha megint beválik, de aztán mégsem! Hopp! Itt a csavar, mégis inkább az "A" lesz hirtelen a nyerő, de az illető maga sem tudja miért ám... Ááá! Ebből a perspektívából persze egészen máshogy fest már a dolog :-)))))))

Hááááát.... Nem lehet könnyű.
Kívülről nézve sem az.






2007. október 28., vasárnap

Hulló levelek

Gyönyörű az ősz. Minden évszaknak megvan a szépsége, de már régóta érzem, hogy a vizuális élmények miatt a tavasz és az ősz a két kedvencem. Elképesztő színeket produkál a természet. A tavasz azért is áll közel hozzám, mert az újjászületés, a remény évszaka, a hamvaiból föltámadó főnix évszaka. Az ősz meg, úgy tűnik, a morbidságomat (Lóri szerint az vagyok) elégíti ki a halódással :-))))).

Sétáltam a Duna-parton ma és a színek kavalkádjával találkoztam, és elállt a lélegzetem. Az ég sötétszürke volt, épp lógott az eső lába, de a fényviszonyok mégis olyanok voltak, hogy a különböző színű levelek még sokkal élénkebbnek tűntek. Csak álltam percekig és néztem a fákat. Rég csináltam már ilyet, valahogy azt gondoljuk, hogy nincs idő az ilyesmire.

De ami miatt ez most eszembe jutott, az az a könyv, amit épp ma fejeztem be és aminek a címe Hulló levelek (Falling Leaves). Egy kínai asszony írta (Adeline Yen Mah), megdöbbentő egy önéletrajzi írás. A történet vonala dióhéjban az, hogy amikor ő megszületik meghal az édesanyja, az apja újranősül, de az új anyuka kifejezetten utálja őt is, meg a többi testvérét is. De ami a leghajmeresztőbb, hogy a testvérek is utálják, mert szentül meg vannak győződve, hogy miatta halt meg az anyjuk. És ez a kislány minden erejével próbálja kicsikarni a szeretetüket. Mindenkiét. És nem csak kislányként, hanem már felnőtt nőként, érett asszonyként, kétgyerekes családanyaként is. Az ember zsebében kinyílik a bicska azokon a módokon, ahogy a családtagjai keresztbe tesznek egymásnak, ahogy egymás háta mögött gyűlölködnek és furkálódnak. Hihetetlenül kreatívak.

Ami elgondolkodtatott az az, hogy a mostoha anya a halála napjáig gyűlöletből merített energiát, a saját édes lányát (született két saját gyerekük is) kitagadta, egymás ellen uszította a gyerekeket, kihasználta őket, az apjuk utáni örökséget a saját számlájára átvezettette, így amikor az meghalt nem kaptak semmit, majd a saját örökségéből a saját lánya mellett egyedül az írónőt zárta ki a hat mostohagyerek közül... Hogy lehet így élni? Jézus! És az író egészen a mostoha anyja halála napjáig küzdött, hogy az majd megszeresse, elfogadja. Minél jobban hajszolta a szeretetet, a mostoha anyja annál nagyobbakat rúgott belé... Néha már nekem fájt olvasás közben. Persze ebben a keleti kultúrkör is benne van, az abszolút alárendelődés a szülőknek, a haláluk után pedig a legidősebb testvérnek még akkor is, ha már én magam nagymamakorú vagyok.

Miért csináljuk ezt? Rengetegszer történik meg, hogy minél kegyetlenebb velünk valaki annál jobban ragaszkodunk még kínzó lelki fájdalmak árán is, pedig tudjuk jól, hogy el kellene engedni, és mégis. Számtalanszor sóvárgunk valaki után, aki rosszul bánt velünk, azt meg, aki igazán szeret bennünket nem becsüljük meg úgy, ahogy az megérdemelné. Miféle kicsavarodott lelkületeket bírunk magunkban hordozni? És mi ezt természetesnek nevezzük ráadásul...

Azt is nehezen tudom elképzelni, hogy olyan családom legyen, ahol senkiben nem bízhatok meg, ahol mindenki csak kihasznál mindenkit, ahol testvérek gyűlölni képesek egymást, és ahol az apám kitagad, mert nem azt csinálom, amit ő mond. Ahol egész életemben résen kell lennem, mert bármikor hátba támadhatnak (és meg is teszik!) a "szeretteim", és ahol csak hazudnak nekem, egyetlen őszinte megnyilvánulás sincs felém. Ha jól megy nekem, akkor azért keresnek, hogy követeljék a segítséget, de ahogy alkalmuk adódik: kisemmiznek.

Én nemhogy ilyen családban, de még ilyen közegben sem fordultam meg soha, vagy legalábbis nem tudok róla. Alapjáraton nem tudok ilyen, negatív közegben létezni. De elképzelni sem tudom, hogy milyen kétségbeesett helyzet lehet, amikor az ember egy ilyen családba születik és nincs ereje és bátorsága kilépni és hátat fordítani. Mert hajtja valami belül, hogy bebizonyítsa, hogy elég jó, hogy folyton azért könyörög burkoltan, hogy "fogadjatok már el, bármit hajlandó vagyok megtenni, csak hogy szeressetek!", vagy mert nem egy erős jellemmel megáldott egyén, aki azt tudja mondani, hogy "na ezt köszi, nem!". Nem lehet könnyű ilyen sorsot cipelni.

Erről meg az jutott eszembe, hogy a Caminon összesen három darab távolkeletivel találkoztunk a 35 nap alatt, és mindhárom koreai volt. Érdekes, nem?

2007. október 19., péntek

Ego-torna magasfokon

Zajlik az élet. Meg az Út. Ami ugyanaz.

Tegnap az jutott eszembe, hogy visszamegyek a Caminora és újra végigjárom (lehetőleg kihagyva az utolsó hét idegesítő tumultusát). Mert ugyan sok dologra választ kaptam, egyvalamire, a legfőbb problémára nem.

Mindenki, de mindenki küzd az életben az ego valamelyik formájával. Érdemes megfigyelni, hogy a különböző emberek mely tulajdonságait nem bírjuk, mert mi azzal küzdünk magunkban titkon, és a tükör - másik ember - visszatükrözi, ami hibásan működik bennünk, ez pedig rossz érzést okoz. Ezen tényleg érdemes elgondolkodni. Sorra venni az olyan embereket, akiket ezért vagy azért nem kedvelünk, vagy akik megpendítenek egy nem éppen kellemesen szóló húrt a lelkünkben. Mert azok vagyunk mi. Lehet, hogy annyira mélyen, hogy észre sem vesszük, lehet, hogy tisztában vagyunk vele, de megpróbáljuk elfojtani és az ellenkezőjét mutatni.

Azon gondolkodtam, hogy régen mennyire idegesített az, ha valaki hazudott nekem. Már a legkisebb füllentésre is ugrottam és totál kiborított. Mostmár csak sajnálatot érzek azok iránt, akik úgy gondolják, hogy így lehet megoldani dolgokat. Egyszer-egyszer mindenki hazudik, ezzel nincs is baj. De amikor valaki egy egész életet így él le... Hát azt nem tudom megérteni, bár próbálom. Vajon meddig mehet ez így? Tényleg le lehet élni egy egész életet, vagy eljön egy pont, amikor rájön az ember, hogy ez így nem jó senkinek, főleg saját magunknak? Végülis mi magunk vagyunk, akiket a leginkább becsapunk.

Nagyon nehéz dolog szembesülni önmagunkkal, mindazzal, amit belül találunk. Néha nem is megy. Van, akinek soha életében nem sikerül, van, aki azért egy idő (valószínűleg hosszan tartó, folyamatos szenvedés és belső vívódás) után veszi a bátorságot, hogy bekukkantson. Akkor aztán elretten :-)))) és vagy visszatáncol, vagy megbarátkozik a belső világban található érdekességekkel.

Na hát én azt hittem, mert minden jel arra mutatott, hogy a Caminon nagyon közel kerültem a buddhaság állapotához. Persze ez egy illúzió, ott, a steril környezetben könnyű annak lenni, mert teljesen, elképzelhetetlenül más minden. Hanem amikor visszajön az ember! És visszazökken ugyanabba, amiből elment! Elkerülhetetlen a konfrontáció a saját egoizmusával, mert hihetetlenül nehéz alkalmazni az ott tanultakat. Amit az előző bejegyzésekben leírtam most is működik (nyitottság, segítés, odafigyelés stb) de az, hogy nincs már ego, ami belekavarjon a levesbe, az nem igaz. Sőt!!! Most szembesültem vele igazán, nem minden nehézség nélkül. Most jön a második felvonás. Na ettől kicsit megijedtem, ezért gondoltam, hogy visszaszaladok a Caminora. De aztán rájöttem, hogy ÉPPEN EZT ITT nem tudja a Camino OTT megoldani.

Azt hiszem az ego formái közül az önzés az, ami a legnagyobb teret hódítja. A Caminon borzasztóan könnyű önzetlennek lenni, mert semmi, de semmi tétje nincs semminek. Csak létezel, gyalogolsz, segítesz, beszélgetsz, alszol, és ez történik minden nap. Nincsenek ott azok a körülmények, amik kizökkenthetnének ebből a rutinból. Nincsenek ott azok a helyzetek (bár nagyon hamar jönnek hasonlóak, hogy mégis ráébredj hol a bibi), vagy azok az emberek (itt megintcsak azt mondom, hogy a problematikus emberekhez hasonlóakat kapsz, hiszen az jön, ami tudatalatt foglalkoztat, és aminek a megoldásával foglalkoznod kell, hiszen talán pont ezért vagy ott) akik a problémát okozzák egyébként. Ha önző vagy, olyan helyzeteket kapsz, ahol segítened vagy adnod kell, ahol el kell engedned dolgokat, embereket, szitukat, ahol át kell engedned a teret másnak. Ha féltékeny vagy, akkor olyan emberekkel találkozol majd, akiket megkedvelsz, és akik másokkal is ugyanolyan viszonyba kerülnek, mint veled, és el kell fogadnod, hogy nem te vagy az egyetlen és stb. Sorolhatnám az ego formáit, mindenki maga tudja, hogy ő mivel küzd.

És amikor már azt gondolod, hogy megszabadultál tőle, na akkor "A Birodalom visszavág". És ez nem kellemes, és akkor enyhén fogalmaztam. Amikor nem is várod. Egyik pillanatról a másikra dönt le a lábadról. Levegőt se kapsz, csak kapkodod a fejedet. És nem érted, hogy amikor már olyan szent lettél az úton, akkor ez meg most mi a franc megint? Mitől szorít a szíved egy héten keresztül, hogy levegőt sem tudsz venni? Vagy mitől kezd el potyogni a könnyed az utcán sétálva egyszer csak a semmiből, hogy nem lehet megállítani, és mitől ez, meg mitől az...? Mintha egy belső, láthatatlan erő cincálná a lelked és úgy, hogy neked ehhez semmi közöd. Pedig csak az ego szórakozik, felhívja magára a figyelmet, elvégre is túl sokáig volt a sutba vágva, nem törődött vele a gazdi, hát már csak jelzi, hogy ő is itt van ám... Huhh. Nem emlékszem mikor volt utoljára ilyen reménytelen érzésem, mint az elmúlt egy hétben. Már nem is küzdöttem a végén, hanem vártam, hogy elmúljon, és megpróbáltam megfigyelni, hogy mit akar, honnan jön és mi van mögötte. Tíz másodpercekre megszűnt a szívszorítás (egyébként még éjjel sem hagyta abba, 2-3 órákat hagyott csak aludni minden éjjel), akkor fellélegezhettem kicsit, de nem sokáig örülhettem, mert jött is a következő hullám.

Azt is pontosan tudjuk, mert már az összes szakember, vallási vezető, misztikus és avatár elmondta nekünk és mondja évezredek óta folyamatosan, hogy a félelem van az ego mögött. És a félelem ölt aztán különböző formát az irigységben, önzésben, agresszióban, féltékenységben, stb. A félelmet kell legyőzni (az egyik kedvenc filmem, A békés harcos útja [Peaceful Warrior] pont erről szól) ahhoz, hogy eltűnjön az ego. Pont ezen gondolkodom most, hogy az hogyan lehetséges. Mindenki mástól fél persze, és itt most nem a fóbiákra gondolok, hanem a mélyben lévő félelmekre, mint a félelem attól, hogy nem vagyok elég jó, vagy a haláltól való félelem és még sok orcája. Eredetileg mindenki fél valamitől, és az az igazi Út, hogy ezt fel merje ismerni és le tudja győzni az ember. (A Caminon eltűnik a félelem is.)

Valahogy az az érzésem, hogy sokan érezzük úgy, hogy ez egyáltalán nem egy könnyű és fájdalommentes feladat, és egyáltalán nem elítélhető, ha valaki inkább nem vállalkozik erre, mert nem mindig kellemes, amit talál... Végülis le lehet élni egy életet sokféleképpen, az elkerülő életmód választása is egy lehetőség. Én nem bírnám sokáig. Sajnos.


2007. október 16., kedd

Nesze!

Mindig az történik, hogy valami változik, sokáig nem jön elő egy előző viselkedésforma, és amikor már azt gondolnám, hogy el is tűnt végérvényesen, akkor pofán csap az élet, és azt mondja: "Na nesze! Itt egy helyzet. Bizonyíts!" Na és akkor én mindig újra elbukom, bármennyi idő is telt el.

Most pl hónapok óta nem bántottam valakit, akit azelőtt pedig sokszor sikerült. Dühkitörés közben. Na most nem volt dühkitörés. Ez ám az evolúció! Anélkül is ment, ez igen! Hatalmas fejlődés.

Aaaaannyira, de annyira feleslegesek a szavak. Mert pillanatnyi állapotot fejeznek ki, lehet, hogy egy perc múlva már nem is úgy gondoljuk a dolgokat, meg minek folyton agyonrágni mindent. Mennyivel szebb csak megélni valamit belül. Mint a mai ég színét, ahogy a vonaton hazafelé zakatoltam a szürkületben, amit meg egy gyönyörű naplemente előzött meg, és azt is láthattam. És akkor elhatároztam, hogy nem írom meg ezt, mert felesleges, mert senki, csak én tudom, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem, senki nem érezné, és nem is értené... hehe. Ha nem az lenne a foglalkozásom, ami, akkor most hallgatási fogadalmat tennék (ami az ímélre is kötelező lenne)... Lehet, hogy pályát kellene váltanom. (Most lelki szemeimmel szinte látom, ahogy a tanítványaim feje leesik a nyakukról a heves bólogatás közben :-)).)

És dög nehéz megismerni még saját magunkat is (lásd fentebb egy ragyogó példa), nemhogy egy másik embert, még ha nagyon közel is van hozzánk. Olyan könnyű igazságtalannak lenni valakivel, mert nem látunk bele a másikba, és mindig beleesünk abba a csapdába, hogy a saját szemüvegünkön keresztül látjuk (szándékosan nem figyeljüköt mondtam) a másikat. És már megint ezt tetteeeeeem. Szörnyű.

Na de holnap megint lesz egy szép új nap, amikor újra indul minden, és újra lehet próbálkozni. Bukósisakkal, fog- és térdvédőkkel, just in case :-D.

2007. október 11., csütörtök

Ji-King, ego, vonzás

Nagyon rég sikerült annyi időre szert tennem, hogy leírjam a gondolataimat. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne lettek volna, de mostanában sokszor vagyok úgy, hogy inkább alvásra használom a késő éjszakáimat, mint blogírásra. Amikor hazajöttem és nem voltam tele órákkal a hét minden egyéb napján (a szombatot is beleértve) kivéve keddet -amikor meg egész nap a főiskolán csüccsenek, plusz 7 órát vonatozom, csak hogy fokozzam az élményt -, akkor még könnyen írtam hajnali 3-ig és nem éreztem hullának magam másnap egész nap. Na most nem ez a helyzet, de nem baj, jó ez (persze nem a hajnali 3-mal van a gáz, akkor még jó vagyok, hanem másnap délután 2 óra körül.... háááát...! Gyufával kell kitámasztani a szemhéjamat, és két liter zöldteát legurítani a gigámon, hogy a vérnyomásom egy mérhető szintet mutasson). Bár inkább legyen tele az órarendem, mint felkopjon az állam. Az írás meg megvár. Az persze más kérdés, hogy egyáltalán észreveszi-e valaki a hosszú kihagyás után, hogy időnként van még mit olvasni
:-))). Magamnak is érdekes írni, de azért sokkal jobb, ha olvassák mások is (Kishúgomról tudom, hogy benéz rendszeresen :-)))))).
Tehát akik még rajta kívül velem tartanak:
Eltelt lassan két hónap azóta, hogy megjöttem. Mindenképp azt kell mondanom, hogy az élet más lett, mint azelőtt. Rengeteg rossz szokást elhagytam már végleg, és megmaradtak nagyon jó szokások (pl az, hogy folyamatosan odafigyelek az emberekre magam körül és ha valakinek - bárkinek! - segítségre van szüksége és módomban áll segíteni, akkor gondolkodás nélkül megteszem), ugyanakkor azt is észre kellett vennem, hogy a szárnyalás csappant bizony (bár ez érdekes, mert kívülről úgy tűnik nem így látszik. Zsuzsi tanítványom azt mondta pont a minap, hogy olyan vagyok, mint egy energiabomba, más meg úgy jött oda hozzám az utcán teljesen ismeretlenül, hogy nagyon pozitív kisugárzásom van). Persze az, hogy én másképp érzékelem, egyenes arányban áll a fáradtsággal. Frissebb napokon könnyebb visszaidézni, fáradtabb napokon nehezebb, természetesen.
Azért azt is észrevettem, hogy a visszazuhanás sohasem ugyanarra a szintre történik, mint amelyikről elindulunk. Már sohasem annyira rossz, és nem is tart olyan sokáig, mint azelőtt. Plusz, mivel az ember megtanult sokkal, de sokkal tudatosabban létezni és csak megfigyelni a benne zajló folyamatokat anélkül, hogy igazán belelovallná magát a rossz érzésbe, könnyebb is elviselni, ha ilyen van. Kételkedés, bizalmatlanság azügyben, hogy a dolgok a jó irányba tartanak, mert egyáltalán nem úgy tűnik; sóvárgás valami vagy valaki után, amiről vagy akiről azt gondoljuk, hogy feltétlenül kell nekünk, közben meg minden jel ellene szól, és már eddig is rengeteg fájdalmat okozott, tehát nem véletlen, hogy távol vagyunk tartva... Furcsa újra és újra szembesülni ezekkel az érzésekkel, és újfent végigjárni az érzelmi létrát a kiborulástól a teljes megnyugvásig.
A Camino előtt is használtam már hébe-hóba Müller Péter Ji-King könyvét, de amióta igazán megtapasztaltam milyen erős összeköttetésben vagyunk a másik világgal, és az így vagy úgy üzen is nekünk rendszeresen, azóta minden ilyen érzelmi hullámnál, de akár egy fontosabb, nem könnyen átlátható helyzetben is hasznát veszem. Olyan, mintha egy bölcs, öreg nagypapa tanácsot adna, bármilyen kérdésről is legyen szó, mert minden tapasztalatot megélt, ráadásul pontosan ismer téged. Megnyugtató, és néha meglepő válaszok érkeznek. Persze ha az ember belegondol, hogy az azonos hullámú energiarezgések mindig vonzzák egymást, akkor nem csodálkozik semmin, hiszen itt is erről van szó, de néha azért még akkor is döbbenetes tud lenni egy-egy válasz ereje.
A másik dolog, ami még mélyebb értelmet illetve megértést/tapasztalást nyert a Camino óta -bár ez sem volt újkeletű, mert Lóri segítségével rengeteget foglalkoztam ezzel még jóval az Út előtt -, a Vonzás Törvénye. Van, aki szinkronicitásnak, van, aki véletlenek egybeesésének hívja, de a lényegen nem változtat a név. A gondolataink nyomán keletkezett érzéseink invitálnak dolgokat, helyzeteket, embereket az életünkbe, és ezek aztán a jövőnket formálják. (Örültem, amikor megláttam, hogy megjelent a könyv. Én mondjuk inkább a filmet néztem meg ezerszer, mert azoknak az embereknek a személyisége, akiknek a gondolatai a könyvben olvashatók, számomra sokkal jobban átjön, mint ha csak olvasom a szavaikat. Azért nagyon szép a könyv, és szerintem érdemes elolvasni és elgondolkodni a mondandóján.)
Amikor a saját tapasztalatodban, a saját bőrödön érzed azt, amiről a vonzás szól, akkor már picivel könnyebb tudatosabban a jobb kedélyűség felé tartani, mert ha belegondolsz, hogy a rossz kedveddel mennyire nem éppen fényes jövő van készülőben... na ez nálam mindig megteszi a hatását. Persze az is igaz, hogy a problémáink nagy részét mi magunk gyártjuk, az élet jóval egyszerűbb sokszor, mint amennyire mi túlkomplikáljuk azt. (Régen ez is volt a mottóm: "life's simple". Egy kis időre elment aludni ez a gondolat, mert úgy alakult az élet, hogy ezt cáfolni látszott, de most megint így gondolom egy ideje, a "nehezebb" napokkal együtt.
A harmadik dolog, amit nagyon könnyű most már észrevenni, és segít is, ha az ember megfigyeli, az az ego játéka. Megkérdezte tőlem egy számomra nagyon kedves valaki, hogy azokkal a dühkitörésekkel, amik a Camino előtt egy bizonyos ügyben annyira jellemzőek voltak rám mi a helyzet. Akkor jöttem rá, hogy hosszú időre eltűnt az ego, semmiféle dühkitörés nem volt már, és az azóta, hosszú idő után újra megjelent mélyen rossz érzésben sem volt düh, csak még egy félévvel ezelőttről visszatérő intenzív szomorúság valaminek (leginkább egy illúziónak, mint kiderült) az elvesztése, és annak az érzése, hogy még mindig nem tudom elhinni, hogy megtörtént, ami megtörtént akkor nagyon rövid idő alatt. Néha azért nagyon nehéz kupán vágni az egót és azt mondani, hogy "te most kussolsz!" és jó irányba terelni a gondolatokat. Lehet, hogy amikor annyira nehéz, akkor nem is kell, mert azért szenvedni is jó egy kicsit néha, na de szigorúan csak ameddig nem akadályoz, és nem visszük túlzásba.
Azt is megtanultam, hogy a rossz szokásokat (legyen az a rossz gondolatok vagy reakciók választásának szokása, vagy bármilyen más szokás) csak úgy lehet elhagyni, hogy felváltjuk őket jó szokásokkal, ezt viszont csak kemény gyakorlással lehetséges elérni, mert fejben nagyszerűen tudunk mindent, na de amikor alkalmazni kell ezt a remek tudást, hajjaj...! Nahát az nem megy annyira egyszerűen. Épp ezért fontos, hogy szép lassan formáljuk át a szokásainkat, egyszerre csak egy dologgal kezdve és azt begyakorolva egy időn keresztül. Szóval én két dolgot szoktam csinálni naponta, amitől rögtön még jobb kedvem lesz, vagy az eleve jó kedvem legalábbis ugyanazon a szinten marad: az egyiket Esther és Jerry Hicks könyvéből vettem, és varázsdoboz a neve. Ez egy képzeletbeli doboz, amibe beledobom mindazt, ami aznap előttem áll, mindent vidám hangulatban képzelek el persze, és úgy, hogy minden esemény minden részvevője legalább olyan jól érezze magát a helyzetben, mint én (ezt főleg az óráim előtt szoktam csinálni, és eddig még mindig bejött :-))).
A másik ilyen "trükköcske" este szolgál jó célt. Ezt Lóritól tanultam egy történet után, amit elmesélt a Caminon. Minden este elalvás előtt felsorolok legalább 10 dolgot, ami aznap örömet okozott (általában 20 körülig meg sem áll a számolás, annyi szép dolog történik minden nap). Ettől nemcsak jó kedvem lesz ott és akkor, amikor felidézem ezeket az eseményeket, de az álmaim és az éjszakáim is nyugodtak szoktak lenni. Ezt egyébként néha akkor is szoktam alkalmazni, amikor hirtelen rosszabb kedvem szottyan valami érthetetlen okból. Ez akármilyen napszakban előfordulhat, akár reggel is, akkor elkezdem számolni a jó dolgokat, amik aznap addig a pontig történtek. Mindig megpróbálok kipréselni legalább 10-et, bár ez néha reggel 6-kor még nem annyira egyszerű (hála Istennek ilyen azért nem sűrűn fordul elő) ... :-)))
Ui.: (Valamiért most nem engedi a bekezdéseket elválasztó sorközöket a rendszer. Elnézést, ha kicsit olvashatatlan így, vagy túl tömött érzetet kölcsönöz. Nem direkt csináltam.)