2008. július 24., csütörtök

La Faba

2007. augusztus 4. szombat

Lórival indultunk reggel, hihetetlenül iszonyatosan fájt a lábam :-((((. Az eredeti útvonalunk akartunk menni, ami kicsit lejtős, de nem találtuk a nagy sötétben, és egyáltalán nem bántam, hogy végül az alternatív útvonal sikeredett, ami végig a műút mellett haladt. Elképesztő dolgot álmodtam éjjel. Pattanások nőttek az arcomra, és amikor kinyomkodtam őket, bogarak bújtak elő a helyükön :-s. Este próbáltam elaludni, de olyan volt, mintha piaci kofák közé tévedtem volna, akkora hangzavar volt a szobában. Nyolcágyas szobában háltunk, egy németül beszélő olasz házaspár és négy spanyol társaságában. Mi, a négy "európai" korán próbáltunk elaludni, de a spanyolok ordítottak, különösen egy bácsika, aki a szoba közepén üvöltött. Lórival mindketten arra gondoltunk, hogy majd reggel eljön a mi időnk... Hát én teljes hangerővel beszélgettem reggel fél 6-kor, felkapcsoltuk a villanyt, nem a lábujjhegyes zseblámpás variációt követtük, mint ahogy szoktuk. A bácsi nem nagyon érezte jól magát, mert felkönyökölt az ágyán várva várván, hogy végre kitakarodjunk mind a szobából, és végre aludhasson még egy kicsit. Távozás előtt mosolyogva, kedvesen megkérdeztem tőle, hogy lekapcsoljam-e a villanyt... :-)))) Kis elégtételt éreztem, de nem sokáig, mert Lórival megbeszéltük, hogy egyrészt nem az én dolgom, hogy megleckéztessek bárkit is, aki rosszul vagy figyelmetlenül bánt velem, mert majd az Élet mindenkinek megtanítja a feladatokat az adott illetőnek megfelelő időben, és nem a szerintem megfelelőben (vagyis azonnal :-)))).

(Ezt én így remélem nagyon, és azt is, hogy a mérleg két oldala minden esetben kiegyenlítődik, és minden, néha nem éppen kicsi fájdalmat a kellő mértékben ugyanúgy megtapasztalja az okozója... Annyira nehéz elengedni ezt a kívánságot. Remélem egyszer megtanulom. Most még nem megy. Néha szomjazom a bosszúra, szörnyű érzés. Akkor már boldog leszek, ha ezt az
érzést el tudom engedni. Azt hiszem barátom már soha nem lehet senki, aki úgy a padlóra küld, ahogy legutóbb sikerült. De talán ez nem is feladatunk, csak az elengedés. Mindig eszembe jut Csongor, akire még mindig nem jó szívvel gondolok, pedig már ide s tova 11 éve, hogy szemétkedett. Amikor tavaly találkoztunk 1o év után először, rá se tudtam nézni. Jó kilátások a mostani esettel kapcsolatban... hajjaj.)

(Kicsit több mint 15 hónap kellett ahhoz, hogy megtanuljam jó szívvel rábízni a kiegyenlítést a gondviselésre, de végül sikerült, illetve olyannyira így van ez, hogy már egyáltalán nem érdekel, hogy kiegyenlítődnek-e számlák vagy sem, mert nincs közöm senki más sorsához, csakis a saját magaméhoz, az meg jó kezekben van... :-))))). Sose gondoltam volna, hogy ez a negatív és romboló érzés eltűnik egyszer belőlem. Csongort is sikerült végre elrendeznem a lelkemben, és annak is nagyon örülök, hogy vele kapcsolatban sincsenek már rossz érzéseim. Persze mindkét nagyszabású változás komoly felismerések után történt, amik most felgyorsultak picit a Katónál tett utolsó látogatás óta - na meg az a két meditációs technika is segített, amit ő tanított meg nekem, amikor utoljára ott jártam, és amit azóta is gyakorlok. Kató után jött az a néhány kifejezetten ütős könyv, amik mostanában a kezembe kerültek - és kerülnek folyamatosan -, meg új találkozások során lezajlott nagyon mély és energia bomba szintű beszélgetések... Már fényévekre vagyok a tavalyi állapotomtól és lelki érettségemtől, és mindattól, aki akkor voltam. Néha olyan fura visszagondolni, hogy az is én voltam, és most mennyire más vagyok, és nem is reméltem ekkora változást, mert én csak egy kisebb skálájú változást szerettem volna - és most teljesen más minden bennem, és ezáltal körülöttem is. Olyan kicsit a múltbeli énem, mintha álmodtam volna.)

Arra is felhívta a figyelmemet Lóri, hogy lealacsonyodtam a pasas szintjére, és pont nem erről szól a szeretet... Hát... úgy tűnik amióta az eszemet tudom, lehet, hogy fogalmam sincs miről szól a szeretet, mert amikor azt gondolom, hogy biztosan tudom, és a lelkem is odaadom, akkor mindig szívás érkezik a másik oldalról. Szóval úgy tűnik van mit tanulnom a szeretetről, mert valamit súlyosan rosszul csinálok. Aztán azt is megbeszéltük Lórival, hogy a hit és a bizalom nagyon fontos megtanulandó és gyakorolandó dolgok az életben. Merthogy addig hisz az ember általában, amíg úgy mennek a dolgok, ahogy mi magunk szeretnénk (az ego próbálja irányítani a gondviselést, hehe...), amikor meg problémák adódnak - mert azok mindig adódnak -, akkor meg elveszítjük a hitünket, és a bizalmunkat. Pedig a hit és a bizalom a bajok és nehézségek idején hiteles igazán, pont amikor nem az történik, nem úgy zajlanak az események, ahogy mi azt szeretnénk.

Az út gyönyörű volt. Erdei ösvény, összehajló fák, hegyek... Nem volt könnyű túra a lábam miatt, de a lelkemnek nagyon jól esett. Újra egynek érezhettem magam a természettel, és újra alapjáraton meditatív állapotban léteztem, és nagyon könnyen abba az állapotba kerültem.

Amikor megérkeztünk La Fabába, csak két db hátizsák sorakozott előttünk az albergue ajtaja előtt. Nagyon korán odaértünk. A német nyugdíjas házaspáré volt a cucc, és kicsivel később Klaudia is előkerült. A ház mellett egy kicsi kis templom áll, bementem picit töltekezni. Hirtelen hatalmas sor kerekedett a szállás előtt, rengeteg ember - főleg spanyolok - összeverődött, megjelentek a cserkészek, Lóri "hollandjai" ordítva, a vezetőik a hangos tölcsérbe ordítva terelték őket, és az egész helyszín olyan lett egy perc alatt, mint a bolondok háza.

Az utolsó pillanatban megjelent Klaudia két 18 éves barátnője, akik a hosszan kígyózó,
bebocsáttatásra váró sor legelejére álltak Klaudiához szemrebbenés nélkül, és legelsőként slisszantak be a házba, elfoglalták a legjobb helyen lévő ágyakat, és elsőként mentek zuhanyozni. Nagy szerencséjük volt, hogy az emberek, akik órákkal korábban érkeztek, és türelmesen vártak a sorban, csak a bajuszuk alatt zúgolódtak, és a reggeli tanulságot levonva én sem szóltam egy szót sem, pedig hihetetlenül bosszantott. Annál is inkább, mert amikor utánuk azonnal a spanyolok özönlötték el a fürdőt egymás lábát tapodva, és mire én oda jutottam, hogy fürdés, jéghideg volt már a víz... Végül betudtuk, hogy még gyerekek, akik nem képesek figyelni a környezetükre, vagy más emberek igényeit a sajátjuk elé tenni. (Erre ugye nem csak gyerekek nem képesek, hanem az emberek 9o%-a, beleértve a felnőtteket is, akkor meg mit várunk 18 évesektől...)

Olivier, a francia katolikus pap került velünk egy négyágyas szeparációba (nincsenek szobák, csak fallal elválasztott beugrók, egyébként az egész szállás egy légtérben van), aminek nagyon örültem. Nagyon bírom Oliviert. Hihetetlen dagadt a bokája, odaadtam neki az Ibufen kenőcsömet, ami kifejezetten erre orvosság. Az Olivier fölötti ágy sokáig üresen állt, aztán megérkezett Andrea, úgyhogy ő lett a negyedik. Nem akart idáig eljönni, de megígértem, hogy tejberizs lesz a vacsi, az vonzotta :-))))).

A spanyolok egyébként olyanok, hogy senkire és semmire nincsenek tekintettel. Egyszerűen olyan, mintha rajtuk kívül senki nem létezne. Pár példa csak: a mellettem lévő mosdókagylóban mossa a motyóját a nő, a meleg vizet folyatva természetesen, egyszer csak gondol egyet, és elmegy wc-re úgy, hogy nyitva hagyja a csapot... vagy egy másik rám öntötte a vizet, észre sem vette. Ordítanak, mintha rajtuk kívül nem létezne a világ.

Elmentünk Lórival ebédelni egy közeli bárba. Sült krumpliztunk, meg jégkrémeztünk. Nagyon kicsi a település, semmit nem lehet csinálni. Egyetlen utcából áll a domb tetején a hely. Este tejberizst főztem, meghívtuk Andreát és Oliviert is, aki nagyon örült. Vártuk, hogy felbukkannak Barbiék, de nem jöttek, így azt hittük, hogy máshol szállnak meg. Ők a nagyon nehéz túrát
választották Attilával, ami rosszul is van jelezve, meg erős hegymenet, ezért párszor el is tévedtek. Szívesen csatlakoztam volna, de a lábam miatt a sík úton is alig tudtam haladni. Már rég megettünk mindent, el is mosogattunk, amikor 9 óra tájban befutottak, hulla fáradtan és éhesen. Barbi nagyon szomorú volt, hogy nem maradt kaja, de már nem reméltük, hogy megérkeznek. Ráadásul ők már csak a szállás előtti földön tudták letenni a matracukat, mert ágy már dél körül se nagyon volt. Barbi nagyon mérges volt, mert ő valóban az előző faluban akart maradni, Attila viszont nem, ezért nem voltak valami fényes hangulatban.

Beszélgettem kicsit Olivier-vel. Megkérdeztem, hogy volt-e már szerelmes, és azóta, hogy pap megengedi-e magának ezt az érzést. Mindig nagyon mosolyog, amikor ilyeneket kérdezek tőle, de már megszokta tőlem :-)))). Mindig őszintén válaszol is, ez az érdekes. Azt is megkérdeztem, hogy milyen esetekben engedélyezik a válást.

2008. július 23., szerda

Ki (nem) számít?

Pesten is iszonyú nagy tócsák vannak a járdákon a folyamatos esőzések miatt. Az ernyőt lóbálva a kezemben próbáltam kikerülni a nem elenyésző méretűeket a belvárosban, ami azt jelentette ugye, hogy nem egyenes vonalon haladtam, hanem a tócsák alakját vette fel az útvonalam. A semmiből felbukkant egy biciklis a hátam mögött. Kihangsúlyozom, hogy NEM kijelölt bicikliúton közlekedtem, hanem az Arany János u.-ban, szabályosan CSAK a gyalogosok számára létrehozott járdán:
- Hihetetlen, hogy az Istennek sem tudsz egyenes vonalban menni - mondta nem kevés türelmetlenséggel a hangjában.
- Deeee ez NEM bicikliút...
- Kuss!

:-))))))))

2008. július 11., péntek

Villafranca del Bierzo

2oo7. augusztus 3. péntek

Most egy kicsit rossz érzést okoz ez az örökös rohanás. Fáj a lábam, egyre jobban, és nem tudok egyedül lenni a gyönyörűséges reggeleken, ami pedig a lételemem, és nagyon hiányzik. A többórás meditatív állapot. Lassan itt lesz az ideje, hogy elszakadjak reggelente.

Ponferradából alig találtunk ki, annyira rosszul van jelezve az út. Azt gondoltuk Cacabelosban (amit mi csak Kakának hívunk), hogy lecsézünk egyet - szánalmas! Én, aki a kávé szagától is rosszul volt eddig, most alig várom, hogy a szirupos löttyöt a belembe döntsem reggelente. De ezt a szociális tevékenységnek tudom be, és nem a rászokásnak, bár az majd akkor derül ki, ha egyedül leszek, meg ha elhágyom Spanyolhont -, de nem találtunk egyetlen tetszetős bárt sem Persze csak giga bénák voltunk, mert bár volt ott bár, de vagy nem volt kiülős vagy nem volt benne tortilla Lórinak, vagy egyébként sem volt megfelelő valamely oknál fogva... Szóval Kaka hallgatott a nevére, továbbmentünk.

Mint már több napja folyamatosan, ezen a reggelen is arról (is) beszélgettünk, hogy ezen a szakaszon sajnos már felhígul a Camino, nagy a tömeg, turista jellegű a dolog, nem figyelnek úgy
egymásra az emberek, mint az elején. Azon kívül hihetetlen nehéz itt már egyedül lenni az úton, mert mindig van valaki a közelben, bármily korán is indul neki az ember reggel. Erősen visszasírom az első hetek nyugalmát, nagy beszélgetéseit, az egész lelkiségét. Nem jó most.

Nagyon érdekes dolog történt megint. Az erdőben sétáltam, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne megint beszélgetni egy kicsit Klaudiával, a német lánnyal. Abban a pillanatban egy ismerős alak állt pár méterrel előttem, és nem hittem a szememnek, amikor felismertem Klaudiát.
Leonban találkoztunk utoljára, amikor ott aludt a lábamnál... Beszélgettünk egyet, aztán ő megint egész másfelé vette az irányt. Ez elképesztő... Mindig felbukkan, amikor rágondolok. Na de hogy az erdő közepén, a semmiből... Vajon lottó 5-öst is tudnék így teremteni, ha akarnék?

Villafranca del Bierzóban, ami egy gyönyörűséges középkori városka egy völgyben, levágtattunk
a völgy aljába lecsézni, merthogy nem állunk itt meg, hanem tovább robogunk. Mégis úgy döntöttünk végül, hogy maradunk, így visszakaptattunk a hegy tetején lévő önkormányzati szállás elé sorba ülni, ahol már kb 2o-an ültek előttünk. Az alberguével szemben egy másik, egy parókiai szállás áll, ami nagyon romantikus kinézetű, csak ősrégi épület, és én meg már nagyon félek az ágybogaraktól... Tehát inkább az új építésű önkormányzatiban maradtunk. Kb egy óra múlva Barbusék is megérkeztek.

Fürdés után leültünk ebédelni Barbival, és aaaaannyira szerettem volna, ha kérdez... mert
megfogadtam, hogy soha nem fogok már véleményt mondani senkinek, aki nem kérdez, hiába a legeslegjobb barátnőm az illető. Mert belülről kell, hogy érezze valaki, hogy problémák vannak, akkor befogadó is lesz az újra - vagy egy kellemetlenebb véleményre.

(Itt meg kell jegyeznem, hogy majdnem egy évnek kellett eltelnie, hogy az a beszélgetés, amit annál az ebédnél kezdtünk el Villanfrancában, végre kérdéssel fejeződjön be:
- Barbus úgy vártam, hogy kérdezel tavaly, amikor egyszer beszélgettünk ezekről a dolgokról, emlékszel? Már akkor is akartam mondani ezeket a dolgokat, de nem kérdeztél, én meg elhatároztam, hogy nem mondok véleményt kérdés nélkül, mert aki nem kérdez, 9o%-ban nem felkészült a kritikára...
- Mondanod kellett volna, ha tetszett volna nekem, ha nem...
- Nem tehettem. Nem voltál kész még. Mostanra értél meg arra, hogy lásd, hogy baj van, és te magad akard a megoldást és az okokat. Akkor még csak megsértődtél volna, és bezárkóztál volna. Azt hitted volna, hogy bántani akarlak. Finoman céloztam, de nem kérdeztél vissza, én pedig nem erőltethettem. Tudtam, hogy egyszer eljön az idő :-)))).

- De mit láttál? Mit csináltam rosszul?
- ...
Hihetetlen nagy lelki utat járt be Barbi tavaly óta, de ez már az ő története :-)))).)


Szóval a téma Barbus Attilához való viszonya volt. Tudtam, hogy nem érdekli őt a srác, ez messzire lesírt, mégis: semmi szeretet nem volt abban, ahogy vele bánt. Úgy tűnik, mintha már százéves házasok lennének, Barbi annyit zsörtölődik vele, parancsolgat neki. Viccesen meg is szoktam ezt jegyezni, de Barbus nem veszi a lapot... Ezt (is) megmondtam volna, de amikor megkérdeztem tőle, hogy mit gondol/érez, azt mondta, hogy nagyon jól érzi magát a bőrében, nincs problémája magával (hú de sokszor hallottam ezt emberektől... aztán húha! De még mennyire, hogy van - csak épp a többség nem akar szembesülni ezzel a ténnyel. Amíg nem koppan egy nagyot - mint én nemrég). Attilának kezd elege lenni, ez látszik rajta, de nem szól semmit. Barbusnak pedig nem szólhatok, mert Attila dolga lenne, nem az enyém. Mindenkinek a saját bőrén kell megtanulnia amit meg kell, senki nem oldhatja meg helyettük az életet. Persze lehet azt csinálni, hogy mások helyett oldunk meg dolgokat állandóan (na ebben volt részem az elmúlt időszakban, és baromira elegem lett abból, hogy az anyát játsszam egy felnőtt mellett, akit más szerepben látnék szívesebben, semmint egy gyerek), vagy a másik oldalon állva a gyereket játsszuk, és akkor valaki helyettünk vállal felelősséget minden komolyabb dologért. Az mondjuk nem zavar annyira, hogy kicsit Barbus szülője vagyok, majd csak változik a dolog, még messze az út vége.

Az az alapvető probléma, hogy Barbus nehezen teremt kapcsolatot emberekkel, mert ez az, ami
t neki meg kell tanulnia. Azt mondja azt látja, hogy én bárkit az ujjam köré csavarok - ami persze egy bizonyos határok után már nem igaz, de az tény, hogy mivel teljesen közvetlen, természetes, vidám és kedves vagyok az emberekkel, szeretnek velem lenni. Meg az is sokat számít persze, hogy folyékonyan tudok velük kommunikálni, és nem csak olyan dolgokról, hogy "Szép időnk van, nem?", hanem akármiről. És hát főleg a lelki dolgok érdeklik az embereket itt. Ő meg azt gondolja, hogy nem képes beszélgetni a hiányos angoltudásával, ezért inkább csöndben marad, és nem is mer önálló lépéseket tenni, semmilyen szinten. Én meg - lehet, hogy ez gonoszság, bár én nem érzem annak - nem segítek neki, csak akkor, ha feltétlenül szükséges. (Én voltam az egyik, aki felkészítette a középfokú nyelvvizsgájára, amit szépen meg is szerzett, pedig attól is félt, úgyhogy TUDOM, hogy képes rá. Meg is kell tudnia állni a helyét, mint ahogy arra is képes.) Egyenlőre viszont begörcsöl egy picit, de majd ez is változik. Lehet, hogy ő ezért van itt, hogy ezt megtanulja.

Elmentem egyedül csavarogni kaja után, aztán jól eltévedtem, alig találtam vissza a szállásra. Közben kiderült, hogy Andrea (a santa catalinai társam) is megérkezett, de csak a másik alberguében kapott szállást. Nosza, átmentem meglátogatni. Mit ad Isten, ott ül Eric a számítógép előtt... Mondjuk nem volt meglepetés, mert láttam megérkezni korábban. Nagy széles mosollyal odajött, megölelt - na ez már meglepett a ponferradai hűvös találkozás után. Ki érti ezeket a fickókat? Hát én nem nagyon. Mutatta, hogy üljek oda mellé, és meséljem el, hogy
milyen volt a séta. Nagyon sok mindent nem tudtam neki mondani, úgyhogy elköszöntem gyorsan, és megkerestem Andreát, akit aztán meghívtam közös vacsorázni a mi szállásunkra.

Hármasban - Andrea, Lóri és én - elmentünk a városba sörözni. De indulás előtt nagyon furcsa dolog történt. Megbeszéltük Andreával, hogy megvárjuk a templomban, ami ott van a két szállás között. Ahogy beléptem a kapun, az egész testem elkezdett bizseregni. Az eddigi, összes templomban csak a kezemben éreztem ezt a bizsergést, az energiát, amivel aztán meg tudtam gyógyítani magamat. De itt az egész testem bizsergett, nagyon érdekes volt. Mondtam is
Lórinak.

(Itt megint közbe kell iktatnom valamit. Csak amikor hazajöttem a Caminóról tudtam meg egy volt caminóstól, hogy az a templom a Megváltás Temploma, különleges energiákkal, és az volt a rendeltetése, hogy azok a zarándokok, akik már érezték, hogy nem tudnak eljutni Compostelába, mert annyira betegek vagy gyengék voltak - sokan közülük meg is haltak útközben -, ha bementek ebbe a templomba, akkor ugyanazt a feloldozást kapták, mintha elmentek volna Composteláig. De mondom, én ezt ott nem tudtam, csak éreztem a nagyon erős energiákat.)

Amikor visszafelé tartottunk, összefutottunk Barbussal, aki hulla fáradt volt. Úgy volt eredetile
g, hogy ő főz, de átvállaltam tőle, mert nagyon ratyiul nézett ki szegény. A vicces az volt, hogy Andrea nem ismer engem ugye. Én meg még ezelőtt előadtam neki nagy komolyan, hogy én egy borzasztóan lusta ember vagyok, soha nem veszek részt sem a főzésben, sem a mosogatásban, csak megeszem az ételt, és otthagyom a szennyest. Sőt! Azt is elvárom, hogy elém tegyék az asztalra. A szappant is közösen használjuk (talán pont kölcsönkértem Barbitól, mert még nem sikerült vennem az elhagyott helyett), de ő cipeli, mert arra sem vagyok hajlandó. Én nagyokat kuncogtam magamban, mert ki az a hülye, aki ennyire lehúzza saját magát egy ismeretlen előtt, ő meg tök komolyan vette, de próbált olyan kérdésekkel oldani a helyzeten, hogy: "De azért csak csinálsz valamit, nem?" Mondtam, hogy nem azért vagyok szabadságon, hogy megerőltessem magam a legcsekélyebb mértékben :-)))). Na mindegy, én már el is felejtettem, hogy ilyeneket mondtam neki, és amikor mondtam, hogy megfőzök, akkor kikerekedett a szeme, hogy miről is beszéltem én tulajdonképpen a múltkor a lustasággal kapcsolatban? Én meg ártatlanul visszakérdeztem, hogy
- Miért? Elhitted?

- Nagyon komolyan mondtad...
- :-))))))). Na igen. Azt tudom csinálni.

A vacsora nagyon jól sikerült, a desszert pedig füge volt, amit Barbus szedett a szállás melletti fákról, amik roskadoztak.

Vacsora után megbeszéltük, hogy átmegyünk egy újabb sörre Andrea szállására (a mienk annyira gagyi! Semmi nincs benne!), de aztán a templom oldalában ittuk meg a lépcsőn. Kérték az olasz lányok, hogy menjünk át és énekeljünk nekik, de nem volt kedvünk, úgyhogy elmaradt a koncert. Viszont még vacsi előtt megkértem Lórit, hogy kezelje le a hatalmas méretű vízhólyagot a kislábujjamon, ami után nem tudtam menni (és ami miatt nem tudtam rendesen közlekedni).

(Ezt a részletet is bemásolom a tavalyi bejegyzésből, mert ide való ezért is sorry vagyok...)

Amikor megnézte Lóri a hólyagot:

- (fejcsóválás) Kiabálni fogsz, mert ki kell nyomkodnom. Ez bazira fog fájni.
- Nem fogok.
- Jó, de én megmondtam.
Összeszorítottam a fogam, TÖBB, MINT BAZIRA FÁJT! Ordítani tudtam volna, de csak patakzott a könnyem, azért is némán tűrtem. Az volt a legek legje, amikor nyitott egy nagy lukat a hólyagon, amin keresztül kinyomkodta a trutyit, és beleöntötte az olajat, ami úgy csípett, mint a rosseb... Húha! Mazochistáknak melegen ajánlom. Kb fél napig nem tudtam ráállni. Amikor vége volt a tortúra-szerű orvosi beavatkozásnak:
- Hát nagyon ügyes vagy Cica! Nagyon hősiesen tűrted! Egy hang nélkül! Kiváló!
- (még mindig összeszorított fogakkal, könnyes arccal) Ahha...! Ó, semmiség volt, igazán! Csak ordítani tudtam volna, sebaj! Csináld méééééég egy kicsit, ááááááhhhhhh!!!!
Vacsora után 25 perc alatt tudtam megtenni a 100 méteres távot Andrea szállásáig, és időben vissza kellett indulnom, hogy beérjek a szállásunkra kapuzárás előtt. Még a sört sem tudtam meginni, annyira rosszul voltam... Mondjuk ez nálam nem nagy cucc, mert csak nagyon ritkán szeretem a sört, és akkor sem kell két kortynál több.

A Klaudiával való találkozás után, amikor az összes ismerősünkről mindent elmondott, az a gondolatom támadt, hogy olyan a Camino népsége, mint egy nagy lelki család. Mindenki mindenkit ismer, mindenkiről tud, és ha gondolsz valakire, szinte azonnal megjelenik, és mesél az összes többi "családtagról".

2008. július 5., szombat

Ponferrada - Kasjapa és a zászlórúd

A napfelkeltét a keresztnél egyszer már leírtam még tavaly augusztusban, de itt van a helyén, ezért átmásoltam ide is a részletet. Elnézést azoktól, akiknek a könyökén jön ki. Plusz megtaláltam a zenét is, amit énekeltünk, miközben kelt fel a nap, egy kiváló bécsi fiúkórus előadásában, belinkelem azt is.

2oo7. augusztus 2. csütörtök


Éjjel arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, mert az egyik szobatársunk becsukta az ablakot (a 18 személyes szobában, augusztusban... hát hát!). Az ajtót is becsukták, nem csoda, hogy fulladoztam. Gyorsan kinyitottam, és már lila fejjel kapkodtam levegő után.

Korán indultunk mind a négyen (illetve magamhoz képest a szokásos időben), mert felmentünk napfelkeltét nézni a Cruz de Ferróhoz. Még sötétben érkeztünk, jóval a pirkadat és mindenki más előtt. Az ég telis-tele csillaggal, a Hold pedig, nem lévén egyetlen felhő sem, ami eltakarja, fényesen sütött. Nagyon sok idő volt még akár addig is, hogy pirkadjon, és nagyon hamar elkezdtünk fázni. Legszívesebben felgyorsítottuk volna az egész folyamatot, ha tudtuk volna, de közben meg pont az volt az izgalmas, hogy tudod, hogy biztosan eljön, amire vársz, és azt is tudod, hogy repesni fog a szíved, amikor megjelenik, mert annyira gyönyörű, és épp ezért kicsit még késleltetnéd is a pillanatot, mintha ezzel megállítanád az időt... Eleinte csak négyen voltunk, de igazán hárman éreztük szentnek a folyamatot. Csendben imádkoztunk, letettük a köveket, amikben letettük a terhünket is, amit ott akartunk hagyni a keresztnél, aztán arccal arra nézve, amerre már derengeni kezdett a hajnal, vártunk némán. Közben jöttek-mentek az emberek. Érdekes volt látni és megérezni, hogy vannak olyanok, akik talán soha életükben nem éltek meg szent pillanatokat, és épp ezért nem érzékelik egy másik ember ilyen pillanatát sem, amikor az nem mozdul, nem beszél, csak megél valamit belül és kívül vár valamire. Ezek az emberek hangosak voltak, folyton mozogtak, és aztán elmentek. Voltak olyanok, akik megéreztek valamit a pillanatból, de nem vártak, elmentek. Fázhattak is, türelmetlenek is lehettek, és nem érezték különlegesnek azt a napfelkeltét, úgy, mint mi. De legalább nem zajongtak. Aztán jöttek néhányan, akik ott maradtak velünk végig, egy mozdulat nélkül, egy hang nélkül, ugyanúgy várakozva, mint mi. Már hosszú idő eltelt, azt gondoltuk, hogy aznap nem kel fel a nap, pont az a nap lesz olyan, hogy világos lesz ugyan, de nap nem. Már rettenetesen fáztunk, vacogtunk, de persze eszünk ágában sem volt elmenni.

És akkor megjelent... Egy óriási, égővörös gömb, ahogy lassan, méltóságteljesen emelkedett a horizonton. Lélegzetelállító,
gyönyörű volt. Abban a pillanatban, amikor megláttuk, elkezdtük énekelni Mozart Ave verum corpus-át három szólamban. Akkor, ott megállt az idő, és nem létezett a tér sem. Csak bámultuk, ahogy egyre nagyobbra és nagyobbra nő a meleget árasztó, hatalmas test, és épp akkorra fejeztük be az éneklést, amikor már teljes nagyságában, de még mindig szerényen, nem vakítóan, tündökölt az égbolton. Másodpercekig álltunk még némán, aztán amikor megfordultunk, láttuk, hogy könnyes arccal álltak az emberek körülöttünk. Odajöttek megköszönni, Javier, Lóri öreg "barátja" percekig szorongatta a kezemet sírva, és mi nagyon boldogan tudtuk, hogy valami életre szólót adtunk, és ugyanúgy kaptunk is. Sajnáltuk azokat, akik elrohantak... Utána még sokáig nem tudtunk megszólalni.



Kicsit később
megbeszéltük hárman, hogy mennyire kevés is elég ahhoz, hogy egy mélyérzésű embert boldoggá tudjon tenni az ember... A felszínesen élő embereket az ilyesmi nem hatja meg, de a mélyérzésűek, és akik sokat szenvedtek, ezért megbecsülik a szépet szinte elégnek, ha megérinti a lelküket valami szépség.

Később találkoztunk az egyik kis faluban Javierrel. Mire odaértünk lecsézni, már mindenki tudott az éneklős napfelkeltéről, mert mindenkinek elmesélte, akivel csak útközben találkozott. Nekem pedig virágot hozott, még
mindig hálálkodva. Az emberek kérték, hogy énekeljünk nekik.
Gyönyörű volt a séta is, végre újra otthon éreztem magam a
természetben. Energiát nyertem a fákból, a bokrokból, és egyáltalán: A HEGYEKBŐL!!!! Az az Isten-élmény, amit annyira kerestem, de a Mesetán nem találtam: egyszeriben megint itt volt, mint az út legelején.

Amikor beértünk Molinasecába, azt gondoltam, hogy ott maradok. Hihetetlenül gyönyörű egy pici városka. De amikor elértük az alberguét, ami a város legszélén, a főút mellett helyezkedik el, már sejtettem, hogy továbbállok Lórival. Túl messze volt a hely a gyönyörű városközponttól, és emellett megint hajtott valami tovább... Egyfajta menekülés. Nem tudnám megmondani, hogy kitől, vagy mitől, egyszerűen csak mennem kellett megint. Barbi és Attila úgy döntöttek, hogy Molinasecában maradnak. Elindultunk hát Lórival, és kb 1o perc múlva Attila megjelent futva mögöttünk, és kérte, hogy várjuk meg Barbust is, mert meggondolták magukat.

Beértünk hát együtt Ponferradába, ami szintén egy nagyobbacska város, mint Astorga (amit én ugye nem láttam, mert csak átrohantam rajta). A szállás nagyon szép, egy négyágyas szobát kaptunk. Fürdés előtt jól kiderült, hogy minden tisztálkodási eszközömet az előző helyen
felejtettem, ezért elmentem, hogy újat vegyek. A baj csak az, hogy a tusfürdőt kb ötliteres kiszerelésben árulják, a szappant meg minimum hármasával csomagolják... nem értem. Azt gondoltam, hogy kölcsönkérek, aztán majd egy kisebb helyen, ahol gondolnak a zarándokokra, veszek majd.

Azért városnéztem, láttam, hogy van egy időszakos kiállítás a Caminóról, csak még nem volt nyitva. Gondoltam, hogy szólok a többieknek, aztán majd együttesen megnézzük később. Ahogy visszamentem a szállásra, és a társalgóban lévő két számítógéphez értem, láttam, hogy Eric ül az egyik előtt. Már letettem arról, hogy valaha is lássam az életben, meg már nem is volt fontos, hogy találkozom-e vele vagy sem. (Azt hiszem mindennel így van ez. Amint letesz róla, megkapja az ember. Weöres Sándor írta: "'Mihelyt nem kell: mindenem a tied' - ez az élet vásárcsarnokának felirata.") Kicsit hűvös voltam vele, így nem is kommunikáltunk. Nem zavart, annyira érdekes. Pedig imádtam vele beszélgetni, mert annyira egy hullámhosszon voltunk (de talán ez is egy ilyen dolog: ha két ember ráhangolódik egymásra, akkor egymás gondolatát is megérzik. Azt nem mondom, hogy bárkivel megtörténik ez, de azokkal, akik felé kinyílunk, mindenképp). Akkor sem tudtam neki mit mondani, amikor mosás közben megjelent a szennyesével és közvetlenül mellettem kezdett mosni. Biztos van erre valami magyarázat...

Többször is visszamentem a városba, egyedül is, aztán Andreával, meg Lórival. Végül Lórival
ketten néztük meg a kiállítást, ami igazán szép volt. Meg is jegyeztük, hogy nagyon fog hiányozni a Camino. Ponferradában van egy csini kis vár is, amit felújítanak, ezért le van zárva, nem látogatható. Ennek ellenére mi bementünk, pont meg is néztük alaposan, mire észrevette az építőbrigád, hogy nem kellene ott lennünk, akkor kizavartak bennünket.

Este tortellinit főztek Barbiék, hatalmas tülekedés ment a konyhában. Mindenki egyidőben akart főzni, ráadásul annyi ember felhalmozódott a szálláson (itt már megjelentek a buszok, a kiscserkészek és a rettegett, üvöltözős spanyol előcsapatok), hogy a társalgóban matrac tenger volt a földön, a kert pedig tele volt a füvön fekvő emberekkel, hogy lépni sem lehetett tőlük. Kisgyerekek, akiket nem értünk, hogy mit keresnek egy lelki fejlődést megcélzó zarándokúton. Lóri elnevezte őket "a Hollandok"-nak, mert narancssárga pólóban vannak, annyian, mint az oroszok, és szócsővel irányítják őket, ami meg folyton üvölt. Kicsit hektikus érzet, és cseppet idegesítő is. Hát... nyugalomról nem nagyon lehet beszélni, annyian vagyunk, mint a heringek.

A vacsora viszont roppant vidáman telt el. Vettünk közösen egy üveg bort, és én picit
becsiccsentve végighahotáztam az étkezést. Felváltva szóltunk be valami vicceset Lórival, amiken annyira röhögtünk, hogy Barbival majdnem megfulladtunk. A legjobb az volt, hogy én vállaltam be a mosogatást, de mint ahogy a főzésnél is tumultus volt a konyhában, a mosogatóra is rengeteget kellett várni. És akkor lefestettem azt a jelenetet, amikor elővéve határozottságomat, és könyökömmel szétrebbentve a mosogató körüli tömeget, sűrű "Excuse me"-k közepette egyszerűen leteszem a (mellesleg nem kevés) cuccot a mosogatóban a már épp mosogatás alatt lévő hatalmas edény halom tetejére az épp mosogató zarándoktársam elibe, azt mondva, hogy "ezt is mosogasd el please, thank you very much". Elképzeltük az arcát :-)))))).


***

A keselyűcsúcson tartott buddhista összejövetel során Sákjamuni átadta övét és kolduló csészéjét Kasjapának. Ananda megkérdezte a tiszteletreméltó Kasjapát:
- A selyemmel díszített övön kívül mit kaptál még Sákjamunitól?

- Ananda!

- Igen?

- Későre jár. Menj és hozd be kintről a zászlórudat!


A Tao azonos a hétköznapi tudattal. A buddhizmus lényegének megtalálásához nem kell képzeletbeli világokat bejárni, csak figyeljünk életünk apró részleteire, és próbáljuk meg intuitív módon megérteni a dolgokat. Ez minden.

Na ezt a történetet pl nem értem.

2008. július 1., kedd

Ragadd meg a pillanatot

Sákjamuni megkérdezte tanítványait:
- Milyen hosszú egy ember élete?
- Hetven év.
- Tévedés.
- Hatvan év.
- Nem.
- Ötven év?
- Tévedés.
- Milyen hosszú hát egy ember élete?
- Az élet csupán egyetlen lélegzet.

Ne gabalyodj bele a tegnap és a holnap világába! Éld inkább a mai napot! Bárhol is vagy, bármit is teszel, tapasztald meg a környező világ és az adott pillanat nagyszerűségét!

***

Hát... néha nem annyira könnyű egyrészt elszakadni a félelmeinktől, amik a jövőre vonatkoznak; a megbánásainktól, amik a múltra; vagy nagyszerűnek látni az adott pillanatot. Egyetlen dolog, amit meg KELL tanulnunk: elfogadni azt, ami bennünk van az adott pillanatban, és teljes szívvel megélni. Bármi is legyen az. Félelem, bánat, harag, megbánás, düh... Az örömöt könnyű elfogadni, mert az nem fájdalmas. Csak a másik oldal elemeit nehéz. De ahol öröm van, ott kivétel nélkül bánat is, mert ilyen ez a mi poláris világunk. Vagy mindkettőt eldobja az ember, vagy elfogadja, hogy ha az egyiket keresi (öröm), a másikat is megkapja mellé, kivétel nélkül minden esetben. Csak hát máshogy meg nincs értelme az életnek, most ezt gondolom. Inkább szenvedélyesen, zsigerekből megélem a dühöt is meg a bánatot, mint szenvtelenül állni az örömhöz is.

Szenvedély nélkül mi értelme???