2008. május 29., csütörtök

Leon


2oo7. július 29. vasárnap

Ez volt a Camino legszörnyűbb napja eddig, minden szempontból. Mivel mondhatni nem sokat aludtam éjszaka, ezért rohadt fáradt voltam reggel. Az élethez se nagyon volt kedvem. Barbi és Gyöngyi is velünk tartott. Hát... ma nem tudtam sietni, folyton lemaradtam, úgy vonszoltam magam, mintha legalább egy 1oo kilós zsák lett volna a hátamon. Iszonyú volt. Legszívesebben minden 3 méteren lefeküdtem volna az út közepére aludni. Állandóan rám kellett várniuk a többieknek, vicces volt, hogy pont rám... Rossz volt.

Leonba nagyon korán beértünk, már kb fél 1o-kor, és beültünk egy bárba kávézni. Ittam egy szokatlanul erős kávét, és attól meg egész nap annyira rosszul voltam, hogy percenként úgy éreztem, hogy menten kidobom a taccsot. Na, gyönyörű nap volt, mondhatom!

Ahogy a szállás előtt várakoztunk arra, hogy kinyissák, összefutottam régi ismerősökkel, ez legalább jó volt. (Viccesnek hat, hogy a kétheti ismeretségeket már "réginek" titulálja az ember
is. Hát... ha a hasonlat léptékével nézzük a dolgot, akkor az már egy fél emberöltőnyi ismeretség, az meg azért elég hosszú.) A szállás állati rideg, 15o ember fér el, majdnem voltunk is annyian. Mivel Benedek-rendi apácák a szállás fenntartói, nagyon szigorú szabályok vannak itt. Pl hogy a női részleg a földszinten van, a férfi pedig az emeleten, tilos betenni a lábát az embernek az ellenkező nemű részleg helyiségébe. De még csak a közelébe sem! (Úgyhogy Lórival meg kellett beszélni egy találkozót a szállás előtt, és nem tudtam szólni neki, hogy késni fogok, mert nem volt telefonom, és nem mehettem oda hozzá. Őrület.) Miután becsekkolsz, elkísérnek a helyedre.

A szoba, amiben végül ágyat kaptunk, kb 5o fő befogadó képességű, sűrűn egymás mellé tett emeletes ágyak rengetegével. Én kb a közepére lettem elhelyezve, a két végét nem láttam, olyan hosszú. Mellettem a jobboldalon közvetlenül egy ágy, az enyémhez tolva mintegy franciaágyként, egy vadidegen hálótárssal (na ilyenkor azért örülök, hogy egynemű a szoba... Nem tudom, hogy Lórin kívül szívesen hálnék-e bárki más hímneművel ilyen szorosan magam mellett. ÉS! Vele se szívesen, csak ha muszáj lenne). Aztán balra egy kicsi asztalnyi hely, és a következő emeletes ágy. Oda Barbus került (amilyen szörnyen horkol szegény nem bánom, hogy nem ő került közvetlen mellém), és a lábamnál is két emeletes ágy egymás mellett összetolva. Ami nagyon érdekes, hogy eszembe jutott Klaudia, a német lány, akivel egyszer olyan jót dumáltam, miközben Barbusra vártam az út szélén. Arra gondoltam, hogy mennyire jó lenne megint beszélgetni vele, amikor egyszer csak megjelent, és lecuccolt a lábamnál lévő ágyra... Nagyot beszélgettünk megint, ez is jó volt.

Amint bejutottunk a szállásra és megfürödtem, kipróbáltam azt a nagyon gonosz módszert,
amivel állítólag meg lehet szabadulni az ágybogaraktól. Még egy olyan éjszakát, mint az előző volt, az életben nem szeretnék. Kértem a szállásadótól egy fekete szemeteszsákot, belegyömöszöltem a hálózsákomat, jól bekötöttem, és kitettem a tűző napra egész napra. Ha ezt a tortúrát egyetlen ágybogár is túléli, megérdemli, hogy jutalomból egész éjjel kajálhasson belőlem. Napon kb 42 fok volt, a fekete zsákban ennél legalább 2o-szal több, ha nem többel. Aztán amikor már eleget főttek (ezt órákban kell gondolni, mert közben városnézni is elmentünk, mostunk, satöbbi), akkor meg kiterítettem a zsákot székekre, még mindig a tűző napon. Biztosra mentem.

Délután elmentünk megnézni a katedrálist. Hát, láttam már néhány katedrálist és nagyobbacska templomot életemben, de ehhez foghatót nem nagyon. Egyike a leggyönyörűbb gótikus építményeknek, ha nem A leggyönyörűbb. Elállt a lélegzetem tőle. A burgosi ehhez képest nudli. Na ez a gyönyörűség legalább kompenzálta a hányattatottság érzését. Útközben láttunk egy Gaudí tervezte épületet is, na hát az meg aztán a szívem csücske, mindig is imádtam a stílusát. Elneveztem a "habcsókos" Gaudínak.

Aztán azon tanakodtunk Barbival, hogy megint alaposan megszívtuk, mert vasárnap lévén semmilyen bolt nem volt nyitva, így nem tudtunk kenyeret venni másnapra. Én meg elindultam
felfedező körútra egy valahonnan szerzett térképpel a kezemben, enyhén szólva is hiányos spanyol tudással a fejemben, és bevetettem magam a házak közé a város sűrűjébe. Követtem a térképet. Szieszta idő kezdett lenni, mert alig volt ebben a nagyobbacskának mondható városban teremtett lélek. Aztán rátaláltam egy őslakosra, aki annyira, de annyira próbálta elmagyarázni, hogy hol található az egyetlen éjjel-nappali... Előzőleg ugye elrebegtem a varázsmondatot: "Dónde puedo encontrar una tienda para comprar comida?" (Hol találok egy boltot, ahol ennivalót vehetek?) Hú de mondta utána! Csak úgy pergett a nyelve, hevesen gesztikulálva mellé. Egy darabig mosolyogva hallgattam, aztán elmondtam angolul (de akár magyarul is mondhattam volna, mert kb ugyanennyire értette volna) a szörnyű igazságot. Mindegy, akkor a térképre hagyatkozott, megmutatta az utat, aztán elköszöntünk. Kb 1o perc múlva megtaláltam a boltot, és még nyitva is volt. Egyébként el sem kellett volna mennem odáig, mert egy újságárusnál is kaptam egy vekni kenyeret, legnagyobb meglepetésemre. A boltban viszont nagybevásárlást végeztem, amit roppant imádok, mert így másnap mindig cipelni kell a kaját, ami kb 3 kilóval nehezebb zsákot jelent. És ez nem annyira buli.

Este volt a nap fénypontja. Volt ugyanis egy zarándok áldás a templomban, amit az apácák adtak. SZÖRNYŰ VOLT!!!!! Ellentétben az eddig megszokott halványszürke (bercianosi ágoston-rendiek) vagy kék alapon pöttyös (svájciak) ruhákkal ezek a benedek-rendi kedves lények totál feketében járnak és hihetetlen szigorúak. Nahát a kápolnájuk meg ráadásul ijesztő is. Három koromfeketébe öltözött alak volt egy sötét oltáron. Nyomasztó volt nagyon. Aztán ahogy az egész "áldás" lezajlott... Betotyogtak, teljesen elszeparálva tőlünk, hogy ne is lássanak minket, elénekelgettek alig hallhatóan valami énekeket spanyolul, aztán nekünk is kellett valamit alakítani szintén spanyolul, egy kedves szó és mindenfajta emberi megnyilvánulás nélkül, aztán kitotyogtak. Rideg és nyomasztó volt az egész. Egyszer csak elkezdtünk vigyorogni Lórival egymás mellett ülve de tök függetlenül egymástól, mert meg sem mertünk szólalni. Nekem egy pingvines vicc jutott az eszembe (már nem emlékszem melyik), neki meg az volt a gondolata, ahogy a három fekete alakot nézegette az oltárnál, hogy "Úristen! Ezek a Batmant imádják!". Ezt csak másnap merte elmondani, azért még akkor is ütős volt. Szóval nagyon komolyan vettük az egészet. Dehát egyszerűen képtelenség volt komolyan venni. Csak azt sajnáltam (meg nem csak én), hogy nem tudtam előre, hogy ez várható. Mert akkor azt hiszem inkább a katedrálisba mentem volna misére...

Éjjel viszont hatalmasat aludtam, egyetlen csípés sem volt vagy viszketés vagy bárminemű bogár származék. Reggelig fel sem ébredtem.

2008. május 22., csütörtök

Öregek

Reggel valamiért eszembe jutott egy vers, amelyet Weöres Sándor 16 éves kora körül írt az öregekről, Kodály Zoltánnak ajánlva, aki aztán egy olyan kórusművet komponált rá, amit ha éneklünk a kórussal, vagy csak meghallok, mindig elszorul a torkom.

ÖREGEK
Kodály Zoltán mesternek

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé --
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban --
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen --
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jónapot, bácsi."

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata --
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

"No gyere, tedd le."



A zenét is megtaláltam hozzá:

2008. május 21., szerda

Vizsgaidőszak

Élek ám (hajjaj!!! :-)))))), csak most vannak a vizsgák, amiket valahogy most jól esik komolyan venni, mert megvan az eredménye, úgyhogy nagy tanulásban vagyok, és nem akarom, hogy legyen időm írni.

(Vannak napok, amikor egyáltalán nem is kapcsolom be a gépet, nem is hiányzik cseppet sem. Csak olyankor teszem, mint most is, amikor adatot kell kutatni.)

De mivel már két hete kettesével veszem a vizsgákat keddenként (nekem az az egyetem nap még ilyenkor is, az előző félévben is minden vizsga keddre rendeződött, ez most sincs másképp hálistennek), jövő héten már végzek is a mostani vizsgaidőszakkal :-)))). Meg hihetetlen jó dolgokat kell tanulnom, nincs olyan tárgy egyszerűen, amit ne imádnék tanulni, elképesztő lelkesítő az egész. Pont ezért pedig valahogy könnyen belemegy a fejembe minden. Szóval még egy szűk hét és vége.

Na AKKOR majd lesz időm írni, fogok is.

2008. május 11., vasárnap

Lora - Egy csésze zen

Húha... hát most megnéztem egy filmet Lora címmel (a keddi két darab zh-ra való készülés helyett :-))).

(Egyébként mindig ezt csinálom. Nem megyek sehova, arra hivatkozva, hogy tanulnom kell, mert tényleg azt kéne, visszautasítok meghívásokat, inkább itthon maradok, aztán minden mást csinálok, csak épp nem tanulok, bocs OZ :-))) - pl filmet nézek, vagy blogot írok, vagy órákig olvasok -, aztán majd hétfő este és kedden a vonaton tanulok, de csak addig érzem magam rosszul emiatt, amíg be nem fut a vonat Szombathelyre. Akkor megszűnik a rossz érzés, és a kellemes izgalom váltja fel, hogy na vajon ennyi készüléssel ma mire leszek képes? :-))))) Imádok vizsgázni, már annyira hiányzott a hosszú évek alatt az előző főiskolai éveim óta.)

Szóval megnéztem a filmet - magyar film egyébként - és azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg van-e olyan kitartó szerelem (nem nyálas a film, nagyon kemény), mint ez volt. Szeretném hinni, hogy igen. Meg hát tudjuk is, hogy vannak kitartó szerelmek az életben, és ha jobban visszagondolok, találkoztam is már több olyan esettel a környezetemben, ahol hihetetlenül kitartó volt a későbbi férj, különben semmi nem lett volna az egészből. És akkor meg az jutott eszembe, hogy a kitartás mekkora energiát jelent, és hogy hegyeket mozgat...

(Pl eszembe jutott az egyik volt általános iskolai osztálytársam esete. Még nagyon fiatalok voltunk, talán 2o évesek se, amikor a discóban, ahova rendszeresen eljárt, rátapadt egy srác. Hajni állati szabadszájú volt és még mindig az, nála a k**** anyád teljesen olyan szintű, mint a "Tessék?". Hosszú időn keresztül megkapta ezt a kedves frázist a hódolója a "Kopj már le te b***!" kedves gesztussal együtt. És ő nem kopott le, hanem újra és újra próbálkozott. Egy hónapja véletlenül összefutottam Hajnival a metrón kb 15 év után, és elmondta, hogy nagyon boldog házasságban él azóta is ezzel a fiúval - hát már ő sem annyira fiú... -, pedig sose gondolta volna.

Meg Eszter is eszembe jutott, akinél jóval intelligensebb formában zajlott le a dolog. A férje sokáig járt a koncertjeire (gyönyörű hangú alt énekesnő), Eszter igyekezett kerülni, de ő csak ment, mert úgy érezte, hogy mennie kell, és várt, és ma is boldogok 3 gyerekkel... ilyen is van.)

Hát... meg mindenféle más is van. A hegyeket megmozgató típusú, magukból energiát ontó emberek baromira tetszenek az ellenkező fajtának a kapcsolatban is -, de csak addig, amíg energiát nyernek belőlük. A baj csak ott van, hogy a hegyeket megmozgatósok nem tudnak a végtelenségig egyirányba energiát áramoltatni, noha sokáig szívesen teszik, de egy idő múlva valamiből nekik is vissza kell azt nyerniük. Az lenne a legkézenfekvőbb, hogy a kapcsolatban kétirányú legyen az energia mozgás. Ha viszont ez nem így van, és amikor a hegyeket megmozgatósok leállnak a mozgatással - és láss csodát! a gépezet is megakad, mert nincs mi táplálja, hiszen a nem mozgatós fajta nem annyira akar energiát pazarolni kapcsolatépítő dolgokra, ha nem szükséges, mert az energia a saját ügyeire kell -, na akkor mondja a nem mozgatós, hogy "Ja, ez így már nekem nem kell!". Kemény ez, de így van (és! nem mindig tudatos).

(Eszembe jutott most Romcsik, aki Londonban volt az ukrán származású párom. Na ő hegyeket mozgatós volt - de más téren. Amit nagyon szerettem benne, az pont ez a hihetetlen mentális erő volt, ami áradt belőle. Mert sosem találkoztam előtte senkivel (meg igazából azóta sem), akinek ennyi energiája és ereje lett volna. Elképesztő hatékonyan állt problémákhoz, mindent azonnal meg tudott oldani, percig sem bénázott vagy hezitált. Rábízhattam magam bármikor, tudtam, hogy van bátorsága és lelki ereje. Voltak nagyszabású céljai, amiket hihetetlen szorgalommal el is ért, egytől egyig. 2o évesen elment Londonba egyetlen szó angol tudás nélkül - és az is egy érdekes történet, hogy hogyan -, a saját erejéből megtanulta a nyelvet, miközben naponta 16 órát dolgozott másfél évig, mert fel akarta építeni a házát, amit meg is tett, saját kezével, amikor épp otthon volt. Soha, egyetlen egyszer sem hallottam nyafogni, amikor hulla fáradt volt, akkor sem. 2o évesen... Egyetlen "bűne" volt: ilyen életforma mellett nem szabad kapcsolatot kezdenie egy olyan lélekkel, akinek minőségi lelki igényei vannak, mert neki ilyenek nem voltak... Na ezen a téren már nem a hegyeket megmozgatós fajta volt, hanem a másik. Amíg ontottam felé ezt a fajta energiát, és nem nagyon kértem cserébe semmit, addig minden rendben volt, mert bár nem volt egy lelkizős típus, az energiának mindenki örül. Amikor viszont már kéréseim voltak (pl hogy több minőségi időt legyünk együtt), akkor már azt mondta, hogy neki erre így nincs szüksége, ideje, energiája. Egészen mást akartunk egymástól. Az az érdekes, hogy annak ellenére, hogy voltak csúnya vitáink a végén, mindig szeretettel gondolok rá, mert mindig az az elképesztő erő jut eszembe róla, amiért megszerettem. Akkor is tudtam már, hogy borzasztóan különbözőek vagyunk, egyáltalán nincs mit keresnünk egymás mellett, nem is igazán értjük egymást, de megigézett, lenyűgözött és elvarázsolt az az erő és céltudatosság, ami belőle áradt, és azt éreztem, hogy végre egyszer én is lehetek egy kicsit kedves zselé-féleség egy erős ember mellett - noha pont az ellenkezője vagyok egyébként, és nem is tudok sokáig másmilyen lenni, mint amilyen vagyok.

Nagyon, de nagyon tudom tisztelni és csodálni azokat az embereket, akik határozottak, céltudatosak, kitartóak és pozitívan megnyilvánuló mentális erőt sugároznak - és egyre fárasztóbbnak találom a kedves zselé-féléket.)

***

Hurrá! Egy speciális diétán vagyok szerda óta, és azóta már másfél kilót híztam végre :-)))). Ha így folytatom, nagyon gyorsan visszanyerem a versenysúlyomat, és végre nem fognak leesni rólam az egyébként is legkisebb méretű ruháim. Éjjjjjen!!!! A legviccesebb, hogy semmi cukor- vagy élesztő tartalmú cuccot nem ehetek, sem fehér lisztből készült kenyeret, és mégis... Jó ez.

***

A nyelvisitől nem messze mindig szokott álldogálni egy krisnás srác a Károly körúton, aki a hajléktalanoknak ételosztásra gyűjt, ezért minden fizetéskor szoktam neki pénzt adni. Cserébe ő pedig már tudja, hogy két gourangás matricát kérek, sosem egyet, úgyhogy már készíti is mindig (sőt, volt úgy, hogy többet is adott). A múltkor rám akart tukmálni egy könyvet, amit én viszont nem akartam. Csak próbálkozott, mire mondtam neki, hogy ne erőltesse, nem érzem, hogy akarna engem ez a könyv. Viszont valahogy a Bhagavad Gítára terelődött a szó. Mondtam neki, hogy én azt mennyire nagyon szeretném elolvasni, mert minden, általam nagyrabecsült mester említi, Müller Pétertől Oshóig, mire azt mondta, hogy azt is szokta osztogatni, legközelebb majd hoz nekem egyet. Hetekkel később találkoztunk újra, addig minden áldott nap magával cipelte a könyvet. Most ott lapul a polcon türelmesen várakozva. De nagyon jó társasága van, mert a Buddha beszédei, India bölcsessége, a Taoista történet és az Ezoterikus fizika mellett várakozik, amíg lesz elég időm, hogy egy ilyen vaskos könyvet elolvassak. Hát az nem most lesz.

***

Egy csésze zen

Egyszer egy tanítvány felkereste Nan-In szerzetest, hogy a zenről tanuljon tőle. Nan-In egy csésze teával kínálta vendégét. Kezdte kitölteni a teát egy csészébe, és egyre csak töltötte akkor is, miután a csésze már megtelt.
- Mester, elég már! Tele van!
- Látod, te éppen olyan vagy, mint ez a csésze. Csordultig vagy saját gondolataiddal és elképzeléseiddel. Hogyan tanítsak neked bármit is a zenről, ha előbb nem üríted ki elmédet?
- Megértettem.

Ha tele van a fejünk saját előítéleteinkkel, hiába beszélnek mások igaz dolgokat, el fog menni a fülünk mellett. Társalgás során a legtöbb ember csak arra vágyik, hogy elmondja saját véleményét, így aztán saját hangján kívül mást nem is hall.

2008. május 9., péntek

Beteg világ - A hullám megvilágosodása

A helyszín újra csak a békásmegyeri HÉV. Egy négyszemélyes kis ficakban ültem le egyedül, nem az ablak mellé, hanem az ülésnek a kocsi belsejéhez közel eső felére. Egyszer csak látom, hogy egy lány tart felém szemből közeledve. Láthatóan velem szemben tervezte leülni. Már épp befordult volna, hogy letegye a hátsóját az ülésre, amikor is megjelent a semmiből nagy hirtelen egy hatvan év körüli, erősen szőkére festett, de nem mentálisan zavarodottnak kinéző nő, és derült égből villámcsapásként valamint a mennydörgést is beleértve levágta magát az ülésre, pont mielőtt a lány elkezdett volna a landoláshoz készülni. És nem úgy, hogy a lány is elférjen aztán mellette, hanem velem szemben, a kocsi belseje felé, mint én. A mellette levő hely az ablak mellett ugyebár üres maradt. A lány pedig szeretett volna leülni, ha már eddig eljött, úgyhogy:
Lány: - Elnézést, beljebb menne?
Nő: - Nem. Ott is van hely, üljön oda! Én is vettem jegyet, én ülök itt! - és azzal a kocsi másik végében lévő pár üres ülésre mutatott. Én megszólalni sem bírtam, csak hatalmas szemeket meresztve nyíltan a nő arcába bámultam ekkora bunkóság hallatán.
Nő: - Otthon, anyukádat bámuld! - erre már a fejemet is elkezdtem mosolyogva csóválni. - Anyukádnak csóváld a fejedet! Az az, nagyon szép arcot vágsz! - azzal fejét annyira felvetette, hogy az orra 9o fokos szöget zárt be a padlóval, hirtelen fejmozdulattal tüntetőleg kifelé kezdett bámulni az ablakon. Majd amikor leszállt, még úgy ment el mellettem, hogy jól meglökött a táskájával...

Tényleg ennyire nem normálisak az emberek? Pedig ezen a példányon se látszott, hogy egyébként betegesen kukkú...

***

Délutáni csúcsforgalom, emberek serege sietett volna haza munka után fáradtan, gondolom éhesen (ha csak magamból indulok ki), és hogy végre szeretet és az otthon melegsége vegye körül őket. Ámde lezárták a fél várost valami delegáció nagyszabású vonulása miatt. A nyugati átjárón kilométeres kocsisor, az egyik kereszteződésben keresztbe álló rendőrautó biztosította, hogy senki ne haladhasson tovább, amíg az a pár nagyfejű komótosan el nem autókázott. Akik messze vesztegeltek, nem látták, hogy miért áll a sor, ahogy azt sem, hogy a kereszteződésben rendőr irányítja a forgalmat. Csak annyit láttak, hogy a lámpák működnek, a sor viszont csak nem akar mozdulni. Már jó pár perc eltelt, senki nem értette a megposhadt állóvízhez hasonlítható szitut, amikor is az egyik idegbajos sofőr elkezdte nyomni a dudát. A többi idiótának se kellett több, mint a süket a csengőt, rátapadtak a dudájukra, és nyomták, csak nyomták... Kézzel fogható és nyomasztó volt az a feszültség, ami kollektíven áradt a környék autósaiból, és noha nekem semmi bajom nem volt, elkezdett veszettül kalapálni a szívem. És megint megerősödött bennem az érzés, hogy minél előbb elmenekülni ebből a bolondok házából vidékre, nem is akarok őszig várni. Minél előbb, annál jobb a lelkemnek. Nem lehet ilyen hektikusan létezni. Ilyen zajban, észvesztő tempóban, állandó pörgésben. Még ha nem is akar az ember részt venni ebben az örökös rohanásban, az ezzel járó rezgést nem tudja elkerülni, hiszen minden energia, és lehetetlen, hogy ne hasson, hacsak nem áll valaki már a tudatosság olyan fokán, hogy simán ki tudja kapcsolni a diliházat maga körül. Sajnos én még ezt nem tudom megcsinálni minden pillanatban, úgyhogy a menekülési útvonalat kell igénybe vennem (na nem mintha annyira sajnálnám a dolgot persze...) legalább olyan tempóban, mint amennyire idegesek voltak ma ezek a kedves emberek, ahogy türelmetlenül őrjöngve várakoztak a kocsijaikban... :-)))

***

A hullám megvilágosodása

- Ó, mennyire szenvedek! A többi hullám olyan nagy, én pedig egészen kicsike vagyok. Némelyik hullámnak olyan jól megy, én pedig egy kis senki vagyok.
- Azért gondolod, hogy szenvedsz, mert még nem láttad meg tisztán valódi arcodat.
- Nem hullám lennék? Akkor hát mi vagyok?
- A hullám csak átmeneti alakod. Valójában víz vagy!
- Víz?
- Ha megérted lényegedet, azt, hogy víz vagy, nem zavar többé, hogy milyen hullám alakját öltöd magadra, és nyomban szertefoszlik a szenvedésed.
- Értem. Én te vagyok és te én. Valamennyien egy nagyobb létező részei vagyunk!

Az emberek önző módon azt vélik, hogy egyedül, elszigetelten állnak a világban. Más emberekkel hasonlítgatják össze magukat, ezért azt hiszik, hogy szenvednek. Valójában mindenki az egységes természet része.

2008. május 3., szombat

Mansilla de las Mulas

Már rég kerestem egy olyan könyvet, amelyben zen történetek vannak, lehetőleg jó sok, vagy inkább rengeteg (azok a pársoros, hátbavágós, áramütés-szerű ráébredősek, mint amilyeneket Lóri küldött nekem még nagyon régen, hogy elmélkedjem rajtuk). És ezt a jópofa könyvet találtam, amiben az a rövid pár sor egy-egy oldalon, képregény formájában van elővezetve. Először picit furcsa volt, de aztán rájöttem, hogy sokkal, de sokkal szórakoztatóbb és mókásabb, mint csak olvasni a betűket. Az meg a legjobb, hogy a téma meg ugyanakkor komoly :-)))).




2008. július 28. szombat


Korán indultunk Lórival megint, bár én útközben lemaradtam, mert utolértük Santiagót és
beszélgettem vele. De az első faluban beértem őt, és lecséztünk egyet. Igazából ettől a naptól kezdődött a kávézás szokása, és ez azért fura, mert én nem szeretem a kávét, meg nem is bírom. De hálistennek lőre a cucc, így nem fogok rászokni. Viszont mindenki legnagyobb megbotránkozására jól teletömöm cukorral, így leginkább kávészirupot fogyasztok, ami viszont már nem annyira kávé ízű, sőt még finom is :-))))))).

Semmi különös nem történt ma, végig együtt haladtunk Lórival, egész korán megérkeztünk Mansillába. Annyi volt csak, hogy idefelé volt egy olyan, 17 km hosszú szakasz, amin egyetlen domb sem volt látható, csak a végtelen búzamezők, ami az én lelkemnek, ami (vagy aki, na ezen majd elgondolkodom :-)) a hegyekben és a folyton mozgásban lévő folyók mellett érzi otthon
magát, szörnyű sivár volt.

A város csupa nyüzsgés. Egy középkori fesztivál zajlik éppen, reneszánsz kosztümbe öltözött
emberek járják az utcákat, zenészek (szintén kosztümös) szórakoztatják az utca emberét, hihetetlen jó a hangulat. A fő téren kirakodó vásár mutatványosokkal, pezseg minden.

Megtaláltuk a szállást, bár akkor még nem volt nyitva, amikor ideértünk, úgyhogy kiültünk a közeli bár teraszára sörözni. Közben mások is
megérkeztek, odacsapódtak hozzánk. A szálláson kiderült, hogy van egy uszoda is a városkában, amit a zarándokok ingyen látogathatnak, úgyhogy el is mentünk Lórival úszni egyet. Barbit is hívtuk, de arra hivatkozva, hogy fáj a lába meg dagadt, a szálláson maradt (pedig tök jót tett volna az uszoda a lábának, ráadásul volt valami erős nyomású vízáram a medencében egy ponton, alig tudtam a rohadtul fájó lábamat fölé tartani). A legviccesebb az volt, hogy akkora Lóri haja, hogy nem fért rá a fejére a kötelező úszósapka :-))))).

Felfrissülve mentünk vissza az alberguébe, ahol megbeszéltük a vacsora menüjét a többiekkel, majd Barbussal elmentünk bevásárolni. Estére már hulla fáradt voltam, úgyhogy nem vettem részt a főzésben (el is aludtam a várakozás közben a széken. A fáradtság egyébként napról napra egyre rosszabb. Azt hiszem azért fáradok el ennyire, mert nem tudom rendesen használni a lábamat az ízületi gyulladás miatt, és ez kifáraszt, kicsit lelkileg is, nem csak fizikailag). Lóri főzött ismét, makarónit valami spéci szósszal, és hatalmas adag salátát is rittyentett hozzá Barbus. A svájci apácák is csatlakoztak, ők desszertnek görögdinnyével rukkoltak elő. A konyhában nagy volt a tumultus, két tűzhely volt, de mi azt nem tudtuk, hogy az egyik nem működik, és mivel a másikat elfoglalták olasz lányok, a nem annyira működőn kezdte Lóri főzni a tésztát, ami egyáltalán nem főtt meg még másfél óra múlva sem. Annyira ratyi lett, hogy még Lolónak se tudtuk odaadni, mert még ő sem ette volna meg :-))). Ettől a helyzettől meg idegbeteg lett Lóri (hát... még nem nagyon láttam idegbajosnak. De jó, hogy ő is emberből van... :-))). Hogy megmentsük a helyzetet, és vacsora is legyen, elszaladtunk Barbussal a vásárba igazi, kemencében sült lapos kenyeret venni, és azzal ettük a szószt. Így is király volt.

Vacsora után azt terveztük, hogy mindannyian kinézünk a fő térre, de belebotlottam Olivierbe, a francia katolikus papba a lépcsőfordulóban, feltettem neki pár provokáló kérdést büszkén viselve a jin-jang jelet a nyakamban :-)), elmondtam szerintem mi a probléma a katolicizmussal ámblokk, és azt vártam, hogy megbotránkozik, de legnagyobb meglepetésemre egyetértett. Na így kezdődött egy többórás beszélgetés, aminek következtében minden megbeszélt programról lemaradtam, de nem bántam. Még sütött a nap, amikor elkezdtünk beszélgetni, és koromsötét volt, amikor abbahagytuk...

Éjjel nem sikerült EGYÁLTALÁN aludni, több okból sem. Egyrészt a hálózsákom tele volt a Bercianosban összeszedett ágybogarakkal, amik csípnek, mint a rosseb, egyetlen pillanatra sem tud az ember elaludni tőlük, ha viszont kitakarózol, akkor meg hideg van :-S. A súlyosabb probléma az a fesztivál ténye és az ehhez kapcsolódó szokások volt. Ugyanis a spanyolok olyan fajta emberek (ezt már Pamplonában is megfigyeltük, amikor reggel 1o-kor már el voltak ázva, illetve még mindig, az előző estéről), hogy ha buli van, akkor nem nünükéznek, hanem nyomatják keményen. Reggel 6-ig egyfolytában ordítottak, üvöltött a zene a szomszéd házban illetve az utcán (sajnos a szobánk ablaka pont a fő utcára nyílt, esélytelen volt bármiben is reménykedni). 1/4 1-kor egy magyar pár, Rita és Gábor elindultak (ők is a bogarak áldozataivá váltak, főleg szegény Rita) és inkább bevállalták az éjszakai gyaloglást Leonig. Legszívesebben velük mentem volna, annyira szenvedtem (meg marhára vonzott is a kaland, szeretnék legalább egyszer éjszaka gyalogolni a Caminón), de maradtam. Gyöngyi, egy másik magyar lány volt még a szobában, ő is a bogarakkal harcolt, ő is maradt.

Ami érdekes volt, hogy nem is annyira a kinti zene-bona miatt nem tudtam aludni, mint inkább a benti horkolók miatt, de amikor nagyon hangossá vált a zene-bona, elhallgattak a horkolók :-))))).