2008. augusztus 31., vasárnap

Vége


2oo7. augusztus 14. kedd

Hát itt a vége... :-(((((((((((((
Annyi, de annyi szomorúság van bennem. Jönnek az emlékek, főleg az elejéről, amikor még csak elkezdődött minden. Azofra, Cizur Minor, és természetesen Granon... mind-mind Erichez kötődik érdekes módon, nagyon szép emlékek, noha Eric már egyáltalán nincs a fejemben - illetve hát már csak ott van.

Nem volt valami kényelmes az éjszaka. Kemény is volt, meleg és roppant zajos. Azért valamennyit sikerült aludni.
Ami nagyon jó volt a reggelben, hogy semmi kapkodás nem volt benne. Időben felkeltünk, becsekkoltunk, megreggeliztünk szép lassan, és pont úgy jött ki az idő, hogy nem is kellett sokat várni, és már be is szállhattunk a repcsibe.

Olyan fura, hogy vége... kicsit hihetetlen is, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Jó, hogy ma már utazunk is Franciaországba a kórussal, mert nem tudom, hogy hogyan tudnék megbirkózni az otthoni környezettel, emberekkel, helyzetekkel, mentalitással...


A repülőn ülve az jutott eszembe, hogy a célkitűzés mellett mennyire fontos a gyakorlás, meg a visszaemlékezés arra a teremtésre napi szinten, ami a Caminón természetes volt, mert ott arra sem volt idő, hogy elvárjuk azt, amit kigondoltunk, hiszen azonnal meg is kaptuk. Az életben a feladat: rácsatlakozás a csatornára, célkitűzés, és bizalommal várakozás addig, míg meg nem valósul. Persze csakis akkor, ha igazán szükség van arra a dologra, amit kérünk. És még valami: körbe vagyunk véve nagyszerű emberekkel, angyalokkal...

***

Igazi félelmünk nem az, hogy kevesek vagyunk.
Igazi félelmünk az, hogy módfelett sok hatalmunk van.

A fényességünk, és nem a sötét oldalunk az, ami a legfenyegetőbb számunkra.

Azt kérdezzük magunktól, ki vagyok én, hogy csak úgy

nagyszerű, káprázatos, tehetséges és csodálatos legyek?

Valójában, mi jogon ne lennél az? Isten gyermeke vagy.

Ha a kicsikét játszod, az nem szolgálja a világot.

A visszahúzódásban semmi nyereség nincsen,

Hacsak nem az, hogy mások nem érzik magukat fenyegetve körülötted.

Azért születtünk, hogy felmutassuk Isten bennünk lévő dicsőségét.

Ez nem csak néhányunkban, hanem valamennyiünkben ott van.

És amikor hagyjuk fényünket ragyogni,

Öntudatlanul is engedélyt adunk a többi embernek arra,

hogy ők is megtehessék ezt.

Amint megszabadulunk a félelmeinktől,

Személyiségünk egycsapásra másokat is felszabadít.


Nelson Mandela

***

Egyszer mindennek vége. A Caminónak is vége volt, a naplómnak is... és most ennek a blognak is. Nem folytatom. Eredetileg úgyis csak a naplót akartam leírni benne, aztán más dolgok is belekerültek. Találtam a YouTube-on egy rövidke összeállítást, ami egy olyan sráctól való, aki szintén tavaly járta meg az utat, csak egy hónappal később, mint én (nem ismerem őt). Az angyalokról asszociáltam, és egészen jónak találtam, mert azt hiszem jól visszaadja az ottani általános hangulatot, talán kedvet csinál arra, hogy elinduljon, akinek el kell...




Jó volt megírni az útinaplót, és köszönöm, hogy olvastátok.

Mindenkinek minden jókat, szép napokat.

Ultreia! :-))))))

ila

Barcelona

2oo7. augusztus 13. hétfő

3/4 5-kor keltünk, 1/4 6-kor indulás. 3/4 7-re értünk a reptérre. Becsekkolás után elmentünk az utolsó galíciai lecsére. Érdekes, hogy már egyáltalán nem találkoztunk ismerősökkel, mintha mindenki eltűnt volna.

Barcelonában bebuszoztunk a városba a reptérről. Barbi még felfért a buszra, én már csak a következőre. Csak reméltem, hogy emlékezni fog hol kell leszállni. Nem volt gond, ott állt a megállóban. Csavarogtunk kicsit, és
szereztem egy térképet, mert nem volt nagyon sok időnk, és mindenképp el akartam menni a Sagrada Familiába, ami régi álmom.

Simán odataláltunk, útközben találkoztunk egy-két Gaudí-tervezte épülettel, fantasztikus őket a saját szememmel látni, nem csak képen. Nagy rajongója vagyok Gaudínak. A templom először kicsit csalódás volt, mert kissé drágállottam a jegy árát ahhoz képest, ahogy fel van állványozva az egész kívül-belül. Ettől még gyönyörű persze, és azt beszéltük meg Barbussal, hogy ha a jegy ára a továbbépítésre fordítódik, akkor
ennyivel mindenképp szívesen hozzájárulunk az ügyhöz. Az úton talákoztunk sárga nyilakkal. Az egyik caminós útvonal Barcelonából indul. Nekünk nagyon jó volt látni, kicsit prolongálta a zarándokutat, boldogsággal és az ismerősség érzésével töltötte el a lelkemet.

Csavargás közben találtunk egy templomot nyitva, bementünk, és jó sok időnek kellett eltelnie, hogy észre vegyük, hogy pont egy Szent Jakab templomba tévedtünk be... Olyan ismerős volt az oltár figuráján a kagyló. Ez meg olyan érzés volt, hogy az a szellemiség, amiben az elmúlt 5 hétben léteztünk, látható jelekkel velünk van - és velünk is marad. Már rég nem hiszek a véletlenekben, és az, hogy sárga nyilak vezettek a vonatállomáshoz, eltéveszteni
sem tudtuk, meg az, hogy pont a Szent Jakab templom volt, amibe betévedtünk... több volt, mint megrendítő.

Bárcsak örökre velem maradna az, amit itt kaptam az elmúlt hetekben. Az a nyugalom, békesség, szeretet, odafigyelés, elengedés, ami azelőtt sohasem volt ennyire kézzelfoghatóan testet öltött... És az elfogadás persze: annak az elfogadása, hogy mindig minden változik, minden bizonytalan az életben, és ez ugyanolyan jó és örömteli lehet, mint az, hogy nap mint nap fogalmunk sem volt arról, hogy milyen helyen szállunk meg, lesz-e egyáltalán szállásunk, kikkel találkozunk az utunk során, milyen élményeket és érzéseket kapunk, milyen tájakat látunk... a teljes ismeretlen. És ez sosem volt baj, sőt! Izgalmas volt.
És ez ilyen is lehet, csak ki kell nyitnunk magunkat, a szemünket és a szívünket, és félelem nélkül átadni magunkat az áramlásnak, a változásnak és annak a bizonyságnak, hogy bármi is történik: minden jó felé halad. Bízni kell abban, hogy a gondviselés, a mi személyes Caminónkon, ami most kezdődik majd csak igazán, ugyanúgy össze fogja rendezni az életet ezután is, mint ahogy nap mint nap eddig is megtette. Pl amikor szállást kértem, és az enyém lett az utolsó hely nem is egyszer, vagy amikor valakire gondoltam, és megjelent az illető. Ez most sem lesz másképp, csak más lesz hozzá a körítés:
Ott lesz a munka - ami itt a gyaloglás volt. Itt a gyaloglásnak max csak
annyi volt a tétje, hogy eljusson a kitűzött céljáig egyik helyről a másikra, de hát ez a munkában és az életben sincs másképp: KI KELL TŰZNI CÉLOKAT, újra és újra. És aztán ezeket el kell érni, hogy ne váljon rutin-szerűvé és unalmassá a létezés.
Ott lehetnek aztán az anyagi problémák, amik itt nem merültek fel.

Ott lesz a környezet, ami olyan emberekből áll, akik esetleg nem értenek meg, mert nincsenek olyan tapasztalásaik, mint nekem, vagy nem zajlottak le bennük soha drámai változások. Bárcsak annyira erős lenne bennem ez az érzés, hogy ha magamhoz felfelé húzni nem is tudom őket, de legalább szilárdan álljam a sarat ezen a megtapasztalt szinten, és ezzel a rezgéssel tudjak létezni köztünk, szeretettel, megértéssel, odafigyeléssel, türelemmel. És legalábbis ne zuhanjak le.


Már nem tudom ugyanúgy élni az életet, mint azelőtt, mintha semmi nem történt volna az úton. Muszáj nyitottnak maradnom, és olyannak, amilyen lettem. Bárcsak mindig megmaradna ez az
egységélmény Istennel, az emberekkel és magammal a hétköznapokban is... Az aggodalom mentesség állapota, a biztos tudat, hogy még ha nem is úgy tűnnek a dolgok, ahogy látni szeretnénk őket, rendbe jön minden, mert a mindenség harmóniára törekszik, és nem véletlenül történnek úgy a dolgok, ahogy történnek. Azt még mindig tanulnom kell, hogy teljes bizalommal, nyitottsággal és szívvel rá merjem bízni magam a gondviselésre. Gyakorolni kell azt, hogy az ember csak kér, világosan kifejezve a kérését, és vár. Nem rinyálva, hanem teljes hittel és bizalommal. Mert ha valóban szükségünk van arra, amit kértünk, tuti fix megkapjuk. Ezt számtalanszor megtapasztaltam a Caminón napi szinten, és ezután is így lesz. Bízni kell, és elengedni minden kétséget. Vagy ha nem tud nem rinyálni, akkor meg szeretettel elfogadni ezt a tényt. Ha köröket fut, hadd fusson. Egyszer majd megunja, ha rájön, hogy a körön kívül még sok minden más is van, amivel próbálkozni lehet. Meg az is fontos, hogy ne vegyük túl komolyan ezeket a köröket.

Azt is szeretném, ha ezeket az ösztönös, intuitív megérzéseket jobban figyelembe venném a jövőben. Azt az érzést pl, hogy csinálnom KELL valamit, ami ellent mond a józan észnek, de erős a késztetés. Nem tudom az okot, csak később áll össze a kép, de tennem kell a dolgot, akkor meg is tegyem. Biztos a hétköznapi életben is vannak ilyenek, csak hajlamos az ember figyelmen kívül hagyni, mert annyi feladatot kell az agyunkkal megoldani, nem marad tér az intuíciónak. Bárcsak ez a képességem, vagy az erre való odafigyelés megmaradna. És persze a gyógyító erő is, meg annak a megérzése, hogy mi rezdül egy másik emberben, akivel találkozom.

Úgy gondoltuk, hogy az utolsó vonattal jövünk Gironába, de nagyon fáradtak voltunk, ezért elindultunk jóval hamarabb, és végül az egy órával korábban induló vonatot is elértük, ami 3/4 1o-kor volt Gironában. Ott kiderült, hogy még egy busszal is menni kell, mert a reptér még valami huszonvalamennyi kilométer, és azzal, hogy ezt a vonatot csíptük el, pont elértük az utolsó buszt, ami 1o-kor indul... Reggel pedig nincs korai busz. Nekem a hátamon futkosott a hideg, Barbi pedig bőgni kezdett, hihetetlen ez a védelem...

Megágyaztunk a reptéren a földön. Már pont elaludtunk (rajtunk kívül még sokan voltak földön alvók), amikor két idióta spanyol ordítva elkezdett a földön fekvő emberek között focizni valamivel. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak nekik, amire csak legyintettek, és ugyanúgy folytatták. Akkor egy reptéri dolgozó pedig kizavarta őket, hogy kinn játszanak. Akkor meg lekushadtak a cuccukra, amin meg röhögnöm kellett, ami meg nem tetszett nekik. Valahogy olyan a mentalitásuk, azt figyeltem meg az utolsó héten, amikor rengeteg spanyollal találkoztunk, hogy semmibe vesznek másokat, mintha mások nem is léteznének. Azt csinálnak, amit csak akarnak, akkor, amikor akarják, akár nyakon öntenek vízzel, észre sem veszik, vagy reggel fél 6-kor kiabálnak egy húszfős szobában, ahol legalább 15-en még aludnának... Fel sem tűnik nekik, hogy esetleg másokat zavarnak. Hihetetlen. Na EZ biztosan nem fog hiányozni.

Monte del Gozo

2oo7. augusztus 12. vasárnap

Reggel arra ébredtem, hogy Alice feje kb 2o centire van az arcomtól. Aztán kutakodott a zacskóim között, hátha talál valami kaját. Kiderült, hogy van egy forrás a parton, ahol lehet mosakodni meg fogat mosni. Csak reggel láttuk igazán milyen elképesztően szépséges helyen aludtunk.

Mivel csak 3/4 12-kor indult az első busz (a vasárnap induló mindössze 3-ból...) elhatároztuk, hogy stoppolunk vissza Compostelába. Még este megegyeztünk, hogy 9-kor elindulunk, na ebből Barbus kávécskája meg szokásos laza tempója miatt fél 1o lett. Igazából azért akartunk picit
szaporázni, mert oda akartunk érni a deles misére, ahol az irdatlan nagy füstölőt lengetik (egyébként ennek igazából a középkorban volt jelentősége, amikor is a füstölővel fertőtlenítették a népet. Most már inkább csak kuriózum. Na szóval ezért szerettünk volna időben indulni. Kicsit el volt varázsolva Barbikám az időt illetően. Az ugyan igaz, hogy ha azonvást felvesz minket egy viszonylag gyors autó, ami egyenesen Compostelába tart, akkor valóban elég 2 óra... :-))))))) meg lehet nézni a térképen, a lehetetlennel határos. Azzal próbált győzködni, hogy 1o-kor is bőven elég elindulni. Hehe.

Tehát elindultunk, és már a második autó megállt, és elvitt minket 17 km-t. Aztán át kellett gyalogolnunk a városon, és egy kisbuszos vett fel minket. Ő nagyon szimpatikus volt az alternatív - egyébként teljesen kopasz - fejével, gyönyörű zene ment a kocsiban, és hatalmas
képkereteket pakolt arrébb, hogy beszállhassunk. Nyugalom és valamiféle megnyerő energia áradt belőle. Sajnos egyáltalán nem tudott angolul, azért néha beszélt hozzánk.

A következő fuvaros is egy kisbusszal érkezett, bár vele csak 7 km-t tettünk meg (ennél a pontnál kezdte Barbus belátni a fatális tévedést... :-)))). Amikor kinyitotta a hátsó ajtót, egy kutyával találtuk magunkat szemben, aki az ülések előtt feküdt. A tálja egyből kiesett a kocsiból, ahogy kinyílt az ajtó - üvegből volt, nem valami praktikus. Ő is nagyon kedves volt, kicsit tudott angolul. Egyszer csak megálltunk, kipattant a kocsiból egy bankautomatánál, simán ott hagyott minket a kulccsal a kocsiban.

A következő két autót házaspárok vezették. Az első egy francia pár volt, ők egész messzire
elvittek minket (Murosig), és amikor kitettek minket, azonnal megállt egy spanyol pár, ahol a férjet Jesusnak hívják. Tudom, hogy hülyeség, de ezen mindig picit fenn akadok. Ők 1o km-rel Compostela előtt tettek ki. Egyszer Jesus belehajtott egy árokba, ki kellett szállnunk, és kitolnunk onnan az autót, jó kis móka volt! :-D

Az utolsó fuvart egy copfos- fülbevalós, tetovált, piercinges, Frank nevű, bohém angoltól kaptuk, aki bevitt minket az autóbusz állomásra. Na ő elképesztő jó fej volt a liverpooli dialektusával! Elmeséltem neki a hippikkel kapcsolatos előítéleteimet, mire megjegyezte, hogy én is pont úgy nézek ki, mint egy hippi :-DDD. Ami érdekes volt, hogy vele kapcsolatban már egyáltalán nem
voltak előítéleteim, pedig na ő aztán egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy átlagos figura.

Nagyon izgalmas volt ez a két nap, és most nem tudom elképzelni, hogy valami hasonló ne legyen benne a hétköznapjaimban ezután is már.


A buszpályaudvarról a város felé tartván kerestünk egy bárt, ahol Barbi lecsézni akart. A pincérnő nagyon barátságtalan volt velünk, amire Barbi ugrott, én viszont csak nem értettem. Azt tudtam, hogy nem velünk van baja, hiszen nem tettünk neki semmi rosszat. Aztán amikor legközelebb kijött, akkor már sírt. Adtam neki egy barackot, hogy kicsit jobb kedve legyen, amin
nagyon meglepődött, de elfogadta.

Amikor beértünk a városba, elmentünk szuvenírt venni, aztán egy térre ebédelni, majd külön utakon jártunk az esti, fél 8-as miséig. Megbeszéltük, hogy a templomban találkozunk. 3/4 órával előbb odamentem, és beültem. Arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy nincs ott Lóri, mert milyen jó lenne, ha részt vehetnénk közösen egy misén, ezzel zárva le a vándorlást. Amikor felnéztem, megláttam a nagy haját néhány széksorral előttem. Annyira megörültem! Odaültem mellé, és elmeséltük egymásnak mi minden történt azóta, hogy elváltunk Samosban. Aztán megérkezett Barbus is.

Mise után Lóri elkísért minket egy darabig, mert mi nem maradtunk a városban, hanem
visszamentünk Monte del Gozóba, a tömegszállásra, ahol Barbi két napja megszállt. Ez azért volt praktikusabb, mint Compostelában aludni, mert del Gozo közel van a reptérhez, nekünk pedig reggel 7-re ki kellett menni a reptérre, és úgy döntöttünk, hogy kisétálunk (kb 7 km) korán reggel. Compostelától pedig kb 12 km-re van a reptér.

El Gozo egyébként nem is annyira szörnyű, mint amilyennek az ember elképzel egy 8oo fős
tömegszállást. Szinte senki nem volt benne. Hárman kerültünk egy nyolcágyas szobába, egy dél-koreai lánnyal, aki szegény alig tudott menni a bokája dagadtsága miatt. A kijárathoz nagyon közel kerültünk egyébként, ami azért jó, mert hihetetlen nagy területen helyezkedik el a komplexum, és így reggel nem kell plusz kilométereket rónunk, míg kikerülünk belőle.

Megkérdezte a szobatársunk, hogy mit érzünk most, hogy vége a Caminónak. Én azt mondtam, hogy szomorúságot, mert sok dolog és ember hiányozni fog, de ugyanakkor változást is.

Finisterre

2oo7. augusztus 11. szombat

Elég zajos volt az éjszaka a néni szállásán, az ablak egy belső udvarra néz, ahol lengyelek és spanyolok ordítoztak, és folyamatos ajtó csapkodásra is felébredtem elég sokszor.

Nem volt órám, fogalmam sem volt mennyi az idő. Azt mondta a néni, hogy otthagyhatom a cuccomat a házban és elmehetek csavarogni, majd visszamegyek érte. Mégis inkább úgy döntöttem, hogy a zsákkal együtt indulok el. 1/2 9 körül hagytam el a szállást, és elmentem a katedrálishoz. Eszembe jutott, hogy az útravalójában azt írta Lóri, hogy ha az ember valamit együtt kezd el valakivel, akkor azt együtt is kell befejezni. Ettől kicsit elszomorodtam, mert szerettem volna bemenni a katedrálisba, de Barbus csak 11 körül volt várható, én meg addig mit csináltam volna?

Ahogy ott ácsorogtam a lépcső tetején teljesen egyedül az elhagyott téren, egyszer csak ott termett előttem Barbi. Azt mondta előző nap nagy távolságot bejárt ő is, mert sietett, és azon az ötszázas tömegszálláson aludt, ahova én nem akartam visszamenni. Ezért ért ide ilyen korán a megbeszélt 11 óra helyett. Nagyon megörültünk egymásnak, és együtt bementünk a templomba. Végül is együtt fejeztük be, amit elkezdtünk, ettől külön boldog voltam. Szinte senki nem volt a katedrálisban.

Sokan arról meséltek, hogy amikor beléptek a templomba, a befejezettség, a megérkezés öröme volt rajtuk. Mielőtt még bementünk volna, az volt az érzésem, hogy elszúrtam az utat, mert nem sikerült letennem, amiért idejöttem, hülyeségeket csináltam, amikről pedig le akartam szokni... nem voltam nyugodt egyáltalán. Folyamatos belső feszültséget éreztem, a hiábavalóságot, a "máshogy kellett volna" érzését. Amint beléptem, megérintett valami, és azonnal megkönnyebbültem, éreztem, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt. Kitört belőlem a megkönnyebbült sírás. Tudtam, hogy megérkeztem, és hogy szép kereken lezárult a Camino. Elértem, amiért jöttem, elengedtem dolgokat és embereket, és az sem volt véletlen, hogy pont azokkal az emberekkel találkoztam, akikkel, és épp azok az események történtek meg velem, amik. És ezt megértettem - illetve inkább megéreztem - egy pillanat alatt, ahogy beléptem a templomba.

Körbejártuk a templomot, kerestük az apostol szobrát az oltár mögött, de nem találtuk. Az a szobor története, hogy a zarándok odaáll mögé, a vállára teszi a kezét, és a fülébe suttogja a kívánságát. Mivel nem találtuk meg, lementünk a kriptába, ahol pont egy misét tartottak, amibe becsatlakoztunk. A végén kiderült, hogy abban a kriptában egy ezüst koporsóban Szent Jakab csontjait őrzik. Misére kinyitják a vasajtót, egyébként zárva van.

Amikor feljöttünk a templomba, egy ajtó előtt hosszú sor kígyózott. Fogalmunk sem volt miért van a sor, de az oltár egyik oldalán volt az eleje, megkerülte az oltárt, és lassan növekedett a templom vége felé. Volt egy olyan érzésem, hogy az apostol szoborhoz vezet. Barbi azt mondta, hogy szerinte egy múzeumba vezet az ajtó. Akkor megkérdeztem valakit, aki előttünk állt a sorban, és kiderült, hogy tényleg az apostol az. Beálltunk mi is a sorba nagy boldogan, abban a pillanatban megszólalt az orgona full regiszterben. Elmondhatatlan érzés volt... Annak is nagyon örültünk, hogy reggel mentünk be a még szinte üres templomba, mert mire kijöttünk nem is kevés idő múlva, alaposan megnőtt a tömeg, és az a meghitt csendesség is eltűnt.

Elmentünk kiváltani a Compostelanumot, ahol szintén hatalmas sor állt. Az hetvenéves osztrák házaspárral találkoztunk ott. (Az ő történetük is nagyon érdekes. Lilo, a feleség, mindkét elvesztette mellrákban, és az orvosok megtiltották, hogy komoly mozgást végezzen. Erre ő eljött a Caminóra, és mind a 8oo km-t lejárta, hihetetlen energiákkal rohanva előre, vagy fel a hegyen, ha épp úgy hozta az út. :-))))

Ezután elnéztünk a szállásra, ahol már 11 órakor nem volt hely (mit vártam én akkor tegnap este 9-kor...???), majd a városka melletti reptér következett (oda már kibuszoztunk, mert elég messze van), ahol megpróbáltuk visszaváltani a azokat a jegyeket, amik helyett végül is újakat kellett vennünk - végül úgy rendeződött el a jegy-mizéria, hogy az egyik szálláson volt internet, és végül úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatjuk meg, hogy esetleg elfogynak a jegyek, mire Santiagóba érünk, úgyhogy neten vettünk jegyeket egy korábbi járatra. A régiekkel kapcsolatban azt ígérték a reptéren, hogy visszautalják a pénz egy részét, de sose tették... Nagy svindlerek ezek az internetes kicsi légitársaságok... na mindegy.

Amikor minden fontos dolgot elrendeztünk, kimentünk a busz pályaudvarra, ahol nemsokára indult is egy busz Finisterrébe. A háromórás busz út után kerestünk egy boltot, ahol bevásároltunk holnapra is, mert azt ugye már jól megtanultuk, hogy vasárnap nincsenek nyitva a boltok. Szokás szerint előbb végeztem a vásárlással, kimentem a bolt elé, ott ácsorogtam. Megláttam 2 hippi srácot (raszta fejek), akik szintén egy barátjukat várták, odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, hogy merre kell menni a világítótoronyhoz, és hol találjuk azt a partot, ahol a szabadban lehet aludni. Minden információval elláttak, mondták, hogy van külön egy zarándok part, mindig ott alszanak a zarándokok. Mikor kijött a boltból a barátjuk, szétosztotta a nála lévő gyümölcsöket, és nekem is a kezembe nyomott egy barackot. A csapat egyébként egy belga, egy francia és egy izraeli srácból állt.

Elköszöntünk tőlük, és elindultunk a világítótoronyhoz, ami jó messze van a központtól... Hatalmas tömeg volt, és meglehetősen hideg a szél miatt. Megpróbáltunk félrevonulni a tömegtől, és úgy nézni a naplementét (ja, igen. Ez is zarándok szokás: Compostela után vagy kigyalogolnak - ami 3 nap -, vagy kibuszoznak Finisterrébe, elégetnek egy ruhadarabot, és megnézik, ahogy a nap belebukik a tengerbe. Finisterre = a föld vége, ahol eltűnik a nap). Elég felhős volt az ég, de azért jól látszott napkorong. Amikor eltűnt a nap és kezdett sötétedni, jobbnak láttuk, ha nekiindulunk, és megkeressük a partot. Mi nem égettünk el semmit, de láttunk másokat. Ismét szerencsénk volt, mert a hippi srácok is a toronynál voltak, és a francia fiú a kezembe nyomott egy térképet, és el is magyarázta, hogy merre kell menni a zarándok parthoz, ahol sátrak is fel vannak állítva, és mindig van valaki.

Mire visszaértünk a városba, már nagyon sötét lett, így indultunk neki, hogy megkeressük a helyet. A város szélén világítás sem volt, és amikor odakeveredtünk a part közelébe, ki volt írva, hogy veszélyes part szakasz, nem ellenőrzött, amitől mi jól beijedtünk, és elindultunk visszafelé :-)))). Úgy döntöttünk, hogy megkeressük a szállást, bár már fél 11 körül lehetett. És akkor megint szembe jött velünk a francia srác, Romano, és megnyugtatott, hogy teljesen biztonságos a hely, rengetegen vannak ott, és vigyáznak egymásra az emberek, nincs mitől félnünk. Ha akarjuk, a közelükben aludhatunk, majd megvédenek a tengeri medvék ellen :-D. Aztán megkérdezte, hogy elégettünk-e valamit, mert ő a haját égette el. Úgy hiszi, hogy az ember hajában vannak az emlékek, és azokra már nincs szüksége, mert vége a Caminónak. Azt is mondta, hogy ha az ember nem fél, akkor nem történik vele semmi rossz.

Romano elkísért minket a partra, ahol a belga fiúnak - Matteo a neve - van egy csacsija, Alice. Alice szabadon kószál, és mindenkitől megpróbál kaját lejmolni. Zacskókba is belenéz, ha nyitva vannak, és kiszolgálja magát. Nagyon vicces állat. Matteo egyébként egészen Belgiumból gyalog jött a szamárral együtt, és ugyanúgy, mint a görög fickó Ligondéban, visszafelé is megteszi az utat, aztán tovább megy Rómába és Jeruzsálembe. Azon azért elgondolkodtam, hogy honnan van ennyi idejük meg pénzük...

Egy kicsit beszélgettem a fiúkkal, aztán lefeküdtünk aludni. Rengeteg hullócsillagot láttam a koromsötét parton, és talán soha nem láttam még ilyennek az eget. Minden apró csillagot lehetett látni. Közben folyamatosan morajlottak a hullámok, hiszen a tenger kb 1o méterre volt tőlünk. Hideg volt, fáztam, és sokáig nem tudtam elaludni, mert egy spanyol lány és egy olasz fickó folyton ordítoztak mellettünk meg sípokat fújkodtak. Egyszer arrébb is költöztem. Az viszont megnyugtató volt, hogy ott volt mellettünk a csapat. Erőt adó volt a szabadságuk, az, hogy mindenki hagyja, hogy a másik önmaga legyen, és hogy azt csináljon, ami tetszik neki, mégis egy csapatot alkotnak. Vigyáznak egymásra és egymás dolgaira, tisztelik egymást. Felül kellett bírálnom az előítéleteimet ismét... Olyan könnyen ítélek. Csak azért, mert valaki nem fésülködik (egyébként én sem, megjegyzem, bár nincs raszta fejem), a legkisebb mértékben sem érdeklik a társadalmi elvárások, lehetnek becsületesek, értelmesek, jószívűek, mint ezek a srácok.

Elgondolkodtam azon, hogy tudnám-e visszafelé csinálni az utat, és azt hiszem nem tudnám. Fontosak nekem azok az emberek, akikkel együtt vándorlok, ha csak néhány napig is, és azok is, akik esetleg hosszú idő után bukkannak fel újra. Aki viszont visszafelé megy, minden emberrel csak egyszer találkozik, soha nem látja viszont az ismerős arcokat, nem tud kötődni (ami persze nem baj), és nem tud meg híreket a többiekről. Ugyan fontos az elengedés, de a kötődés legalább annyira fontos nekem.

2008. augusztus 30., szombat

Pivot!

Na ez a másik nagy kedvencem :-)))))) :

Santiago de Compostela

2oo7. augusztus 1o. péntek

4-kor keltünk Attilával, 3/4 5-kor indultunk. Hát... nagyon kalandos volt, megint volt egy pont, amikor nem értettem magam, hogy miért csinálom... Attila ugyanis előre rohant a vaksötétben, mert azt mondta, hogy benne van a bugi a lábában... az egyetlen jól működő zseblámpával lelécelt. Stephanie elemlámpája már nagyon gyatra állapotban volt, a telefonomnak erősebb fénye lett volna, ha nálam van, és most milyen jól jött volna basszus!

Iszonyú sötét volt, az orromig nem láttam. Elindultam a műúton, rettenetesen féltem, és egy idő után már azt is kívántam, hogy bárcsak Liberót tettem volna be a gatyómba. A jelzés egy idő után letért, és felfelé a hegyre vezetett, egy földútra, egyenesen be a koromsötét erdőbe. Azt hiszem életemben nem féltem még ennyire. A zseblámpám egyre csak halódott, már 1o centire se világított előttem, folyton nekimentem a fáknak (az erő sajnos nem volt velem, illetve nem úgy, mintha dzsedáj lettem volna, akik bekötött szemmel is le tudják pisilni a repkedő legyet...) hát én kidüllesztett szemmel is bevertem a fejemet egy párszor a fákba. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy leülök, és megvárom, míg a.) feljön a nap, vagy b.) arra jár valaki egy fényszóróval. De attól is tartottam, hogy kockára fagyok, ha megállok, úgyhogy rendületlenül mentem tovább, remélvén, hogy majd csak történik valami.

Arca-ban szembejött velem egy erősen középkorú spanyol férfi (a nevét is megmondta: Jose-Manuel, de ennél többet nem tudtunk kommunikálni, mert nem beszélt angolul), mert látta a kezemben az elemlámpát... ami neki egyáltalán nem volt. Így végülis én jobb helyzetben voltam, mert igaz, hogy az enyém már nem működött, de legalább volt! Neki nem is volt. Először nem is értettem mit akar, és az erdőben picit tartottam is tőle, de együtt tovább indultunk, és amikor leesett neki, hogy nem én vagyok a jackpot a lottón a pislákoló lámpámmal, akkor sem szaladt el (hehe... nem is tudott volna messzire szaladni a sötétben), hanem előszedte a mobiltelefonját, és azzal világított. És én nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy az utamba küldte őt.

Ez egyébként egy érdekes "Ne ítélj!" lecke volt. Megszólalt a telefonja, és én megvetően megkérdeztem, hogy a Caminóra minek telefont hozni... Aztán kiderült, hogy csak ébresztőre volt állítva (egyébként sem hiszem, hogy hajnali fél 6-kor bárki hívogatná őt, hacsak nem egy megszállott telefonbetyár, ami azért lássuk be, hogy kicsi eséllyel indul), aztán meg nagyon is jó volt, hogy ott volt az a telefon-fényforrás ugye... Rögtön átértékeltem a hirtelen ítélkezést. Mindig ezt csinálom. Rögtön ítélkezem, ritkán gondolkodom.

Egyik kereszteződésben azt hittük eltévedtünk, úgyhogy elindultunk visszafelé, és összefutottunk Attilával, aki viszont csontra eltévedt, és a bugi-bulijából értékes időt veszített. Hozzánk csapódott végre a reflektorjával, később pedig a németül beszélő olasz pár (milyen vicces, nem?:-))))) is utolért bennünket. Na ők aztán úgy haladtak mint a tankok, egyforma zsákkal a hátukon, az egyforma cipőjükben... az egyformán vakító lámpásaikkal. Amint világosodott, Jose-M. elmaradt tőlünk. Addig nagyon zihálva próbálta tartani a tempónkat, de napkeltekor már nem volt esélye, mert rögvest azonnal eltűnt a csiga-tempó. Meg találkoztunk egy spanyol csapattal, akikkel tudott beszélgetni végre, nem bánta, hogy elhúztunk. Szerintem még örült is, hogy levegőhöz jut. Mi meg már ott sem voltunk Attilával.

Nagyon vidáman telt az út további része, Attila amúgy is egy nagyon vicces fiú, most meg főleg elemében volt, végigpoénkodta az utat, a röhögéstől alig bírtam lépést tartani vele, végig hahotáztam a kora reggelt.

Amikor Compostelába értünk, Attila lecsézni akart egyet, és engem is hívott, de én meg azt éreztem, hogy mennem kell tovább megint... Az a megmagyarázhatatlan hajtóerő vett rajtam erőt, és hiába győzködött Attila, hogy csak 1o perc, azt éreztem, hogy annyi időm sincs valamiért. Elköszöntem tőle, és tovább mentem. Elindultam a katedrális felé, ami az út végcélja optimális esetben. Minden zarándok először oda megy, amikorbeérkezik a városba. Na én nem jutottam el odáig, mert az egyik kanyarban Ericbe ütköztem, és már tudtam, hogy miért kellett sietnem annyira napokon keresztül, a látszólag hülyeségekkel megspékelve a sietséget. Eredetileg az volt a terv, hogy 1o-re érek Compostelába, és még csak fél 1o volt, és Eric pont a busz pályaudvarra tartott, a Finisterrébe tartó busz felé, ami 1o-kor indult, a katedrálistól tök ellentétes irányból. Tehát megértettem, hogy ha csak öt perccel később járok arra, már nem találkoztam volna vele.

Azt gondoltam, hogy majd másnap visszajön onnan, és még tudunk beszélgetni egyet, de elmondta, hogy még este visszajön, mert másnap hajnalban indul haza, és már 3 napja beérkezett Compostelába. Nézett a katedrális környékén minden nap, hátha előbb beérek, remélte, hogy találkozunk még.


Elmentem vele Finisterrébe, és nagyon örülök, mert minden kérdésemre megkaptam a választ, és azonnal, egy szempillantás alatt el tudtam engedni őt, és már nem voltak kétségeim. Nagyon fura, rossz érzéseim támadtak vele kapcsolatban az úton Finisterre felé, és tudtam, hogy ezeknek utána kell járnom, és a legjobb, hogy vele tartok. Jó, hogy így tettem. Elég "érdekes" felfogású ember, nem az, akit én keresek... Néha előbb derül ez ki, néha később, de talán mindig kiderül, csak esetleg nem akarjuk meglátni a kiderülést. :-))))

Visszabuszoztam Compostelába, ahova este 8 körül értem. Elindultam a katedrális felé, de meggondoltam magam, és inkább a 3oo fős szállás felé vettem az irányt, hátha... a kis naiv. Volt egy térkép az útikönyvben, azt próbáltam követni, de nem tudtam belőni, hogy hol vagyok pontosan (ez mindig nehezen megy, de aztán gyerekjáték a tájékozódás), úgyhogy betértem egy kisboltba útközben kekszet venni, meg kérdezősködni. A boltos megjegyezte, hogy milyen szép vagyok :-)))). Aztán elirányított a központi albergue felé.

A szállás tele volt, és nagyon szigorúan elutasítottak onnan. Az volt a baj, hogy enyhe napszúrást kaptam a tengerparton és nagyon rosszul éreztem magam, de ez sem hatotta meg őket. Kértem, hogy legalább a földre hadd tegyem le a polifoamot, de az volt a válasz, hogy a földön ott nem szabad aludni, menjek Isten hírével, menjek vissza egy falut a hegy tetején lévő 8oo férőhelyes szállásra (Monte del Gozo), vagy próbáljam meg a privát helyeket. Azt az elvet követvén, hogy nem megyek visszafelé, elsétáltam a katedrálishoz, hátha történik valami csoda megint. (Hozzászoktam, mit lehet tenni? :-)))))

Ahogy ott tébláboltam nagy szomorúan, hogy most meg mi lesz velem, egyszer csak odalépett hozzám egy öreg néni, és azt kérdezte, hogy nem keresek-e véletlenül szállást... Na ennyit a csodáról. Tehát 5 percen belül ismét lett szállásom, igaz, hogy hihetetlen drágájér, de sebaj! Nem kell az utcán aludnom, ez a fő.

Hulla fáradt vagyok, fáj a fejem, hányingerem van, és majd holnap végiggondolom, hogy honnan szerzek pénzt, mert ma rengeteget kellett költenem... Mindegy, minden jó!

Hatalmas leckéket kaptam ma, ismét nagy felismerésekre jöttem rá azzal kapcsolatban, ahogyan működöm saját magam, meg a világ és emberek viszonylatában. Mihez ragaszkodom, amihez pedig nem kellene, és valahogy sokszor nem jók a választásaim...

Santa Irene

2oo7. augusztus 9. csütörtök

Egy darabig együtt sétáltunk Florence-szal felváltva énekelgetve és beszélgetve mindenféléről, aztán ő lemaradt.

Fáradt voltam, rengeteg ember volt az úton, és nem tudtam sietni, ami bosszantott picit. Egy ponton utolért Attila (ő Ribadisóban aludt a kertben), aki eltérített az eredeti úticélomtól, és már nagyon korán Santa Irenében ragadtam. Vicces, hogy a tavalyi lányok azt tanácsolták, hogy na csak ott NE szálljunk meg :-)))). Ez (is) a sors fintora. A meggyőző érv amellett szólt, hogy ezen a szálláson 36 hely van, a következőn pedig 12o, spanyol megszállással (hehe... szó szerint)... a számok önmagukért beszéltek. Ez valahogy meghittebbnek is tűnik itt, bár miért is ne lehetne meghitt egy tömegszállás is persze. Én voltam a második a hátizsákok sorában, és most már úgy voltam a dologgal, hogy az a tuti, ami fix :-D.

Attilával vicces fogadást kötöttünk egy pakli kekszben (amit szépen el is vesztett), amikor a két olasz lány és Kitty, Eric útitársai elhaladtak mellettünk. Ő azt mondta, hogy Eric még csak most fog jönni, én azt mondtam, hogy már rég elhaladt. Később kiderült, hogy már két napja elhaladt.

Azután találkoztam Olivier-vel, Jean-Marie-val és Phillippel - ők a két idősebb francia, akik mellett nap mint nap elrohantam, és akik mosolyogva köszöntek. Stephaniet és a barátnőjét várták, és elmondták, hogy kinn alszanak az erdőben.

Este kiültem naplót írni a szállás melletti asztalhoz, amikor Stephanie termett ott a semmiből, és meghívott a csapathoz egy erdei misére, amit Olivier tartott, meg egy közös utolsó vacsorára, szintén az erdőben. A mise nagyon szép volt (Attila lecseszett, hogy miért nem szóltam neki, ő is jött volna. Hát... egyáltalán nem jutott eszembe, hogy hívjam), imádkoztunk Jean-Marie feleségéért, aki nemrég halt meg rákban, és ez már a második házassága volt J-M-nak. Az első ugyanígy végződött... nem csodáltam, hogy sírt.

Az jutott eszembe, hogy annyira fog hiányozni ez a kézzel fogható szeretet és kedvesség, amit az ember vadidegenektől kap a Caminón nap mint nap. Akárcsak egy mosoly szintjén. Annyira mosolytalanok az emberek otthon, elkeserítő. Hiányozni fognak a zarándok társak, a mosolyok, a beszélgetések, a gyönyörűséges tájak, a gyaloglással egybekötött meditációval eltöltött órák, a templomok, a bennük lévő energiák, a falvak és a városok is talán... a hegyek, az erdők, az egész út békessége, és az a változás, ami végbement bennem az egy hónap alatt. És a rutin is. MINDEN!!!

(Itt jön a megjegyzés: a gyaloglást idén nyáron is alaposan bepótoltam, a 6 hét nyári programokból 4 magyarországi tájakon zajlott (illetve még nincs vége, jövő héten még ismét eltűnök a Bakonyba egy utolsó töltekezésre :-)))), és csak 2 hét külföldi városokban. Másfél hét masszív gyaloglással telt gyönyörű vidékeken és kicsi hegyi falvakban
(a Cserhát-Börzsöny-Pilis-Bakony hegyeiben), békességgel, meditációval. Azt hiszem ezt nem is lehet már mellőzni, ha az ember megérezte... És ahogy elnézem, a caminós társaim nagy része újra nekivág a gyaloglásnak évről évre valamerre, mint Zsuzsiék a magyar Caminóval előttem egy hónappal. Szerencsés vagyok, azt hiszem...)

Arzua

2oo7. augusztus 8. szerda

Egyszer fenn, egyszer lenn...

Elindultam hajnalban az újonnan szerzett zseblámpámmal a koromsötétben. Pallas de Rei-ig és még utána is egy kicsit teljesen egyedül baktattam, nem vettem nagyon sietősre, de aztán elkezdett nőni a szokásos tömeg, és én állandó késztetést éreztem a lehetetlenre: hogy megelőzzek mindenkit. Ez pedig rohanásba torkollott. Szörnyű (és visszagondolva már komikus) volt látni, hogy minden egyes megelőzött csoport előtt felbukkant egy újabb hangos társaság, amit én egyre kétsébeesettebben próbáltam leelőzni. Egy idő után feladtam, és betagozódtam a sorba, lehetőleg hallótávolságon kívül.

Egyetlen egyszer sem álltam meg 37 km-en keresztül - mert nem volt kedvem egy csepp sem. Enni is csak minimálisan, rohanás közben, az ivásról meg ne is beszéljünk... fél liter vízzel elégedtem meg a 4o fokos hőségben. Nem voltam a topon... Egyszer találkoztam egy Florence nevű francia lánnyal, aki elmondta, hogy Arzuába tart. Én úgy terveztem, hogy Arzua előtt eggyel, Ribadisóban megállok.

Amikor odaértem, már sokadik voltam a hátizsákos sorban, de még volt fix helyem az ötven fős szálláson. Amikor viszont végignéztem a hangosan csivitelő kb 55 spanyolon, elment a kedvem az élettől is. Rájöttem, hogy semmi kedvem velük tölteni az estét. 5 perc volt még a szállás nyitásig, amikor feltűnt Florence, én pedig kiálltam a sorból, és tovább indultam vele Arzuába, ami még 3 km-re volt Ribadisotól. Ezt a lépésemet megint nem értettem, mert a biztos szállásból elindultam a bizonytalanba, pedig már fél 2 volt, amikor tuti, hogy nem találunk szállást Arzuában...

Elmentünk a municipal (önkormányzat) féle szállásra, amiben már reggel 1o-kor beteltek a helyek. És akkor elkezdődött a kálvária. Egyik helyről a másikra mentünk, minden privát szállás betelt már, mert azokra napokkal azelőtt telefonon is lehet helyet foglalni, nem úgy, mint a zarándokszállásokon, ahol érkezési sorrend van szigorúan. Közben nekem meg nőttek a kilométerek, már lassan 45-nél tartottam a hőségben, és kezdtem érezni, hogy rosszul vagyok, és hamarosan össze fogok esni, ha nem találunk valamit gyorsan. Mindenhonnan elküldtek bennünket, és volt egy hatalmas sportcsarnok, ahova tömegével szállásolták el az embereket, mint a birkákat, egyetlen zuhanyzóval. Benéztünk, és sírni lett volna kedvem. azt mondtam, hogy na ide nem! Kell lennie egy normálisabb helynek!

Na a végén egy utolsó, nemrég nyílt privát szállásra is bementünk, aminek a garázsában végül kaptunk a földön két matracot. Benzin szag terjengett, kosz volt, és noha örülnöm kellett volna, mégis leültem a matracra, és elkezdtem sírni. Egyszerűen nem értettem magam. Hulla fáradt voltam, a 37 km is elég lett volna, nem ment a fejembe, hogy ezt miért csináltam. Egy csomó pénzbe került a koszos matrac is a benzin szagú, büdös garázsban... NORMÁLIS VAGYOK?

Sírtam egy ideig, arra sem volt erőm, hogy elvánszorogjak a zuhanyzóig, de aztán egyik pillanatról a másikra elmúlt a rossz érzés, ez is olyan hihetetlen volt. Elmentem ebédelni-vacsorázni, ittam egy lecsét, amitől aztán annyira kiegyensúlyozódtam, hogy elkezdtem egészen más színben látni a világot, örülni annak, hogy pont ott voltam, ahol, és keresni, hogy miért is vagyok én tulképp ott ahol.
Elkezdtem poénkodni, amin Florence nagyokat röhögött, és azt mondta hálás, hogy vele vagyok, nélkülem becsavarodott volna, annyira kétségbeejtőnek látta a helyzetet... Azt mondta nélkülem ott maradt volna a tömegszálláson, és iszonyú rosszul érezné magát, nem keresgélt volna. Azt mondta érdekesnek találja az életszemléletemet, hogy milyen gyorsan túlteszem magam dolgokon...

... én meg elgondolkodtam, hogy vajon tényleg így van-e. És igen, bizonyos dolgokon tényleg hamar túlteszem magam, de ezek kizárólag a fizikai valóságommal kapcsolatosak, azok nem zavarnak sokáig. Ez mindig is így volt. Nem úgy a lelki síkon ért fájdalom... Az nagyon-nagyon sokáig fáj sajnos és sose múlik el nyomtalanul, ezzel is tisztában vagyok. Az igazán durva dolgok pedig életem végéig elkísérnek.)

Florence nagyon komoly lány, este elmentünk a misére, és teljesen kiakadt azon, hogy csörgő papíros cukorkát eszegettem a templomban. Azt hittem viccel, mert mosolygott, de arrébb ült a padban. Azért azt mondta szeret velem lenni, mert nem vagyok szomorú, mindig viccelek (persze pont nem volt ott pár órával azelőtt, amikor bőgtem :-)))))).

Lefekvés előtt énekeltem egy csomót Florence-nek, mert ő is megkért...

Ligonde

Ezt a napot meséltem el a legtöbbeknek, mert nagyon ütős dolgok történtek sorozatban...

2oo7. augusztus 7. kedd

Nem csörgött Attila órája, ezért 3/4 5 helyett valamivel 5 óra után ébredtem arra, hogy mozgolódás van körülöttem. És persze így egy kicsit később is indultunk el. Együtt indultunk, ami jó volt, mert nekem nem volt elemlámpám, anélkül pedig minden fának nekimentem volna a koromsötétben. Érdekes, hogy Lóri sosem zavart, ha mellettem volt, Attila viszont kicsit igen. Nem beszélgettünk, nem is forszírozta hálistennek, és addig mentünk kvázi együtt, amíg ki nem világosodott, amikor is én lekoptam.

Ami furcsa volt, de gyönyörű is, hogy megint sikerült majdnem teljesen egyedül lennem az erdőben, ami a csodával határos ebben az embertömegben. Nagyon-nagyon szép séta volt. Rengeteg gondolat és ember is megfordult a fejemben. Pl arra emlékeztem, hogy az út legelején napokig énekelgettem a Nightwish nevű banda egyik nótáját, és egyszer csak ejtettem, észre sem vettem mikor. És ma újra eszembe jutott valamiért. Aztán Tomcsi, az öcsém, aki letöltötte az összes albumukat, és milyen tök jó lesz, ha hazamegyek, meghallgatom őket. Aztán Stephanie is eszembe jutott, hogy most vajon hol járhat, találkozott-e vajon a barátnőjével napokkal ezelőtt Sarriában, mi lehet velük...

Úgy terveztem, hogy max 3o km-t gyaloglok, és ha megtetszik a hely, akkor Gonzarban
maradok, ha pedig nem, akkor elgyaloglok Hospitalig, de egy tapodtat sem tovább. Nahát egyik hely rondább volt mint a másik, betonépületek a műút mellett... Időben odaértem ugyan, hogy legyen szállás, bár erősen neccesen, mégis tovább mentem, mert fizikailag taszított mindkét hely. Hospitalnál találkoztam Attilával, aki elsőként ült a sorban, csábított, hogy maradjak ott, de otthagytam őt. Meg sem álltam Ventasig, ami Hospitaltól 2 km-re található, és ahol csak privát szállások voltak, amit meg nem tudtam volna megfizetni - meg nem is akartam őszintén szólva.

Úgyhogy immár kicsit kimerülve és rosszkedvűen és elég kevés reménnyel amiatt, hogy elég
későre járt az idő a szállás biztosítottságát tekintve - már 1 óra volt, és a spanyol tömegben 11 után érni valahova egyenlő volt a hajléktalanság kockázatával - továbbmentem Ligondéig, ami újabb 5 km. Fáradt voltam, nagyon éhes, szerettem volna fürdeni és a ruháimat is kimosni. Útközben volt egy kőkereszt (Galíciában egyébként két jellemző helyi sajátosság van: a kétoldalú, faragott, gyönyörű kőkeresztek, amiknek az egyik felén Jézus, a másikon pedig Mária található, és a díszes magtárak), amihez odamentem, átöleltem, nekitámasztottam a homlokomat, és kértem egy darabka padlót egy konyhában, ahova letehetem a polifoamomat meg a hálózsákot; egy tányér meleg ételt; és fürdési illetve mosási lehetőséget, esetleg meleg vízzel az előbbit, ha nem lenne túl nagy gond...

Odaérve a szálláshoz hatalmas tömeget láttam - ingyen kávét osztogatnak ezen a helyen a zarándokoknak, koca-caminósoknak és turistáknak. Minden cseppnyi reményem elszállt. A füzetke azt írta, hogy 16 körüli férőhelyes a hely, látva a sisere-hadat nem gondoltam, hogy
terem nekem még babér itt... Lerogytam a hospitalera (Eva a neve) melletti székre, és elgyötört arccal kérdeztem, hogy ugye van még egy hely számomra? Merthogy tutira nem tudok továbbmenni. Azt mondta legnagyobb megrökönyödésemre, hogy igen, még egyetlen hely van, az utolsó. Majd megkérdezte, hogy vegetáriánus vagyok-e, mert egy egy tányér ételt kap mindenki, és akkor nekem majd külön főznek...Akkor már nagyot néztem. Aztán odavezetett a garázshoz, ahol a számomra kiutalt matrac majd lekerül éjszakára a földre, és amint beléptünk, a hangszóróból a Nightwish nóta szólt... De a lelki tőrdöfést, ami után kirohantam bőgve az adta meg, amikor átmentünk az ebédlőbe, ahol ott állt Stephanie...

Kimentem enni egy kerítés tövébe, ahol épp egy tehenet hajtottak befelé, aminek akkorára dagadt mindkét térde (a tehénről van szó), mint 1-1 focilabda. Szeretett volna megállni kicsit,
de a gazdája hátulról ütötte, így keserves bőgés közepette folytatta a fájdalmas utat, én meg akkor határoztam el, hogy soha többé nem eszem húst. Eddig sem ettem sokat, de azért ne kínozzanak egy állatot se, hogy én jól lakjam... Akkor az is megfordult a fejemben, hogy tejterméket sem akarok már, de azt úgysem fogom tudni tartani.

Egy kevés alvás után volt egy közös ima és sütizés. Beszélgettem egy Elen nevű lánnyal, aki annak az Agape nevű evangélikus szervezetnek dolgozik, amelyik fenntartja ezt a szállást. Elmondtam neki a mai történéseket, aztán visszamentem a kereszthez köszönetet mondani vacsi előtt. Amikor visszajöttem, kinn a füvön ültek néhányan Eva vezetésével, rögtön odahívtak maguk közé. Szeretetteljes volt a légkör, megismerkedtem néhány érdekes figurával, pl egy fura görög fickóval, aki már visszafelé járja az utat, és egyenesen Rómába zarándokol a Caminóról, majd Jeruzsálembe. Volt éneklés, és megkértek, hogy énekeljek nekik valamit, de én annyira szégyenlős vagyok, visszautasítottam, tiszta hülyeség... (Bezzeg akinek szívesen énekeltem volna, sose kért meg.)

Vacsoránál Eva kérte, hogy üljek mellé. Szemben Steph ült, Eva másik oldalán pedig egy
spanyol fickó (aki - jajj a szegény! - Mallorcán lakik :-)))), akinek a karkötőjét erősen stíröltem. Megkérdeztem, hogy honnan van, mire mondta, hogy Rabanalból, ami kb kétheti séta visszafele :-))). Mondtam na akkor nem lesz ilyen karkötőm. Erre levette a kezéről és nekem adta. Stephanie egyébként nagyon rendes volt, mert megengedte, hogy két sms-t is küldjek Barbusnak a telefonjáról.

Vacsi után (én voltam az egyetlen vegás, nekem tényleg külön főztek) volt egy sztori-mesélős összejövetel, ahol mindenkinek mesélnie kellett egy sztorit az útjáról. Én a Cruz de Ferros történetet meséltem el, a görög srác pedig előadott egy vicces történetet egy bárról, ahova már pár napi koplalás után került, és csirkét rendelt, amit úgy zabált fel, mint egy ősember. Az ott játszó darts-osok kezében is megállt a darts, a báros néni meg ugyanazt a poharat mosogatta mechanikusan, amíg ő be nem fejezte az evést, és végül nem kellett fizetnie sem :-DDD. Elen azt javasolta, hogy meséljem el a többieknek a ami nap történéseit, mert szerinte jó kis történetek...

Lefekvés előtt megkaptam Steph zseblámpáját, merthogy nekem ugye olyanom nincs, amivel reggel biztonságban el tudok indulni a sötétben és nem töröm ki a lábam az első lépésnél (délután elsétáltam egyébként a következő faluba, mert csak ott van templom, ami zárva volt, és az útvonal egy csini kis lábtörős lejtőcskével kezdődik...). Megkértem egy olasz lányt, hogy ébresszen fel reggel, és Steph egyszer csak megjelent a saját hálózsákjával (neki nem volt rá szüksége, mert ő gyors volt és nem a garázsba szorult, hanem puha-pihe megvetett ágyikóba az egyik szobában). Szükségem is volt a zsákra, mert iszonyú hideg volt éjjel még kettővel takarózva is. Több mint egy óráig tartott, míg sikerült felmelegítenem a lábamat.

Fura, hogy két napja beszélgettünk Lórival arról, hogy még igenis, így a vége felé is történhetnek nagy dolgok az úton... hát ekkora asszem egész úton nem történt ilyen koncentráltan, mint ma.

Megint teli vagyok várakozással.

Barbadelo

2oo7. augusztus 6. hétfő

Mára elég sokat terveztem haladni (3o km), úgyhogy 1/4 6-ra állítottuk az órát, és 6-kor pontban elindultunk Lórival. Végig erdőben haladtunk, felfelé Samos monostorig nehéz volt de gyönyörű. 8 körül értünk Samoshoz, Lóri ott maradt. Vicces, hogy a szállás csak délután fél 3-kor nyit... mit fog addig csinálni Lóri? Mindegy, ittunk egy lecsét, aztán én továbbálltam.

Fantasztikus séta volt, mostanában a legek legje. Majdnem végig teljesen egyedül voltam az úton, mert a Triacastelából indulók közül úgy tűnik mindenki a rövidebb utat választotta, ami elkerüli Samost, és 6 km-rel rövidebb is. Akik pedig Samosban aludtak tegnap, már réges rég elindultak, más albergue meg nem volt a közelben. Hűvös volt és lógott az eső lába, de nem esett. Annyira egynek éreztem magam a fákkal, a bokrokkal, az úttal... érdekes érzés volt. Még valamelyik nap mondtam Lórinak, hogy olyan rossz, hogy mostanában egy ideje nem érzem azt a közelséget a természettel, Istennel, mindennel, mint az első két hétben. Azt mondta, hogy az lehet az oka, hogy annyira benne élek és teljes egységben, hogy már fel sem tűnik. Ezt ma újra megtapasztaltam, minden percben Istenben élek, nyugalomban, békében.

Arról is szó volt tegnap, hogy milyen rossz, hogy nemsokára vége. Szerinte nem rossz, elegünk lenne belőle egy idő után. Most majd az itt tanultak hasznosítása következik. És azért az az élet, amit mi itt a Caminón éltünk eddig eléggé steril burok volt, úgyhogy az is jó, hogy a megjelent turistákkal, tömeggel, zajjal, figyelmetlen emberekkel a Camino szinte átvezet a valódi életbe, ami ugye egyáltalán nem steril, még csak nem is burok, sőt!


Sarria városka nem tetszett. Úgy volt, hogy ott maradok, vagy ide jövök. Késő volt, mégis amellett döntöttem, hogy tovább jövök.
Barbadeloban 18 férőhely van a szálláson, és már eleve sokkal többen voltak előttem, amikor ideérkeztem. Maradtam mégis, mert valami azt súgta, hogy maradjak. Úgy voltam a dologgal, hogy akár a teraszon is elalszom, csak legyen valami a fejem felett, hogy ne lepjen be a harmat reggel. Fél 1-re értem ide, és 1-kor nyitott a szálló. Megérkezett a házigazda, és azt mondta, hogy csak azokat fogadja be, akik Triacastelából vagy messzebbről érkeztek (3o+ km ugye), és nem Sarriából (5 km-re a szomszédban), gyalog és nem autóval (rengeteg spanyol csinálja ezt. Felkelnek jó későn, bevágják magukat a kocsiba, és odaautókáznak a legközelebbi szállásra, és elveszik a szállást előled, aki legalább 3o km-t gyalogolsz full pucc-parádéban, bazi nehéz zsákkal a hátadon), bizonyítottan hátizsákkal együtt (na ezt is csinálják. Ők gyalogolnak kb 5-max 1o km-t, de a kétkilós - nem több! - zsákjukat taxival a szállásra küldik). Ettől nekem leesett az állam, és hihetetlenül tudtam tisztelni azt a nőt. Merthogy erre páran rögtön elcuccoltak a sorból: a hátizsák mentesek és a sofőrök. Valamint azt is mondta, hogy a betegek is távozzanak, hogy ne fertőzzék meg a többi zarándokot. Na erre a legelső helyen álló lány is kiállt, mert beteg volt, és vele együtt még kb 5-en a barátai, akik szolidaritásból vele mentek. Így viszont én épp a 18-ik lettem... Hihetetlen. Amikor az ösztöneim azt mondják, hogy menni kell, akkor mindig kiderül később, hogy miért kellett menni, amikor meg azt mondják minden valószínűtlenség és őrültség ellenére, hogy maradjak, akkor meg annak is oka van... pl hogy mégis jut szállás. (Egyébként ha az ember egységben van a természettel, vagy Istennel, akkor kételkedés nélkül sokkal könnyebben hallgat az ösztöneire, és sose bánja meg, ezt tapasztaltam.)

Na és még egy érdekes dolog történt. Itt volt az a pasas is, aki Villafrancában ordítozott a szobában este, és akit ezért másnap reggel nem hagytunk aludni. Elfoglalt egy ágyat, aztán arra lettem figyelmes, hogy nagyon beszélget a szállásadóval, aztán veszi a cók-mókját és távozik. Hát kiderült, hogy autóval érkezett a drága (csoda így, hogy akkor este nem volt fáradt, volt ereje ordítozni?), ezért mennie kellett. Tényleg így van ez basszus: mindenki azt kapja, amit ad. Mindenki. Nem kell ezen görcsölni, meg majd én megtanítom azt a rohadtat az igazságra, megleckéztetem, nem. Az élet mindenkit szépen megleckéztet, és mindenki visszakapja, amit másoknak okoz. Lehet, hogy nem pont a szemünk előtt, mint ebben az esetben, mert ezek a karma kulissza titkai, de abban meg lehet nyugodni (ha valaki esetleg nyugtalan lenne emiatt :-)))), hogy a karma törvénye alapján mindenkire visszaszáll a saját cselekedetének a következménye. Nekem ez most megnyugtató... Kár, hogy nem tudok majd a dologról, de így látatlanban is teljesen megfelelő.


Most kezdem felfogni, amit Lóri már egy ideje próbál tanítani nekem: ha jön valami fájdalom vagy nehézség, fogjam fel feladatnak és tanításnak, és ne meneküljek el előle, mert a fájdalomra figyel oda igazán az ember, nem az örömre, abban csak lubickol. Tényleg így van ez, a testünk is akkor fáj, ha beteg, amit meg kell gyógyítani, a lelkünkkel sincs ez másképp.
Elmentem a templomba, ahol megint nagyon erős energiákat éreztem. Gyógyítottam a bokámat és a térdemet és a lábujjaimat, és amikor kijöttem rendesen tudtam járni.

(Itt közbevetem, hogy ami nagyon érdekes: tegnap jöttem vissza a magyarországi Caminoról - Via Margaritarium a becsületes neve - (illetve egy kb 25o km-es, Mátraverebélytől Tokodig tartó szakaszának a megtételéről), ahol ugyanúgy a negyedik napon gyulladt be a kislábujjam, mint a Caminón tavaly. Aztán emikor elmeséltem Zsófinak ezt - ő Lóri barátnője -, azt mondta gondolkodjam el, hogy a negyedik nap vajon mit jelenthet nekem, merthogy neki is a Caminón két éve a negyedik nap volt legrosszabb...

Aztán azon is elgondolkodtam, hogy mennyire jó lehet, ha az ember társa nagyrészt azokat a dolgokat szereti, amit ő, mert akkor azt együtt is lehet akár művelni, mint akár Zsófi-Lóri vagy Zsuzsi és Michael, akik együtt voltak a Caminón két éve, és egy hónapja a Via Margaritariumon is, és mindannyian hihetetlenül nyitottak mindenféle újra, és főleg egymás dolgaira. Ja, és mellesleg erősen ezoterikus beállítottságúak persze, ami egyrészt látszik is rajtuk, mert nem csak azon a szinten érdeklődnek, mint mondjuk én a németalföldi festészet iránt, hanem életformájuk, másrészt pedig együtt tudnak benne haladni, mert folyamatosan haladnak, akarnak is haladni, és azt meg is tudják egymással beszélni úgy, hogy mindketten pontosan értik miről van szó.)


Most hirtelen az villant az agyamba, hogy tegnap azon gondolkodtam, hogy le akarom járni a római és a jeruzsálemi zarándok utat is, és pont tegnap Lóri ugyanezt mondta pár órával később. Nagyon egymásra hangolódtunk az utóbbi napokban, dehát ez nem csoda, hiszen ha az ember sok időt tölt el valakivel, akkor ráhangolódik (csak ezt nem szabad összekeverni a szerelemmel sok esetben, mert messze nem az, mint már az párszor kiderült akár az én esetemben hm... Most persze erről szó sincs, csak érdekes, hogy olyan emberekkel is össze tudunk hangolódni lelkileg és szellemileg, akik pedig szóba sem jöhetnének mint párkapcsolat). Érdekes az is, hogy ma egyáltalán nem volt nehéz elválni tőle, nem úgy, mint a harmadik napon az út elején. Már ideje volt, éreztem, és meg is fogalmazódott bennem ez is tegnap.

A következő érdekes történés az volt, amikor egy koreai fickóra gondoltam, aki az egyik városban pantomimozott az utcán (így keresi a szállásra és kajára valót), és egyszer egy hajgumit is kért tőlem. És abban a pillanatban, hogy rágondoltam, megjelent a szállás előtt.

Itt egyébként minden így működik. Teremtünk a gondolatainkkal. Persze otthon is nyilván így működik ez, csak otthon sok az egyéb sallang, csomó probléma - vagy annak hitt esemény -, ami elvonja a figyelmünket, elbizonytalanít és megrendíti a hitünket. Otthon valahogy az ösztöneinkre sem merünk ennyire szabadon hagyatkozni, mert nagyobbnak tűnik a veszteség, ha nem jön be a dolog. Azt kell itt gyakorolnunk, hogy arra az állapotra emlékezzünk, ami itt körülvesz bennünket. Arra a bizonyosságra, amivel minden ösztönös döntésünk bejött. Otthon sem működnek más energiák, csak rá kell csatlakozni a csatornára, ahhoz meg persze valahogy meg kell teremteni ugyanazt a csendet, mint ami itt adott. Mostmár tudjuk hogyan kell, ez a természetes állapotunk itt, a folyamatos teremtés, a ki sem mondott vágyaink vagy gondolataink szinte azonnali teljesülése, a mindenséggel való folyamatos egység és kapcsolat és párbeszéd is. A kéréseink meghallgattatása, a kiteljesedettség és a végtelen lehetőségek. Nyugalom, tudatosság, szabadság.

Azt mondta Lóri, hogy még mindig várhatunk nagy dolgokat a Caminótól, hiszen itt a percek hónapoknak mérhetők az analógia miatt, és ahhoz, hogy az ember meghaljon vagy megismerjen valakit, egyetlen pillanat is elég. Lehet, hogy nem pont azt kapjuk az úttól, amire a szívünk mélyén vágyunk, hanem valamit, ami eszközként közelebb visz ahhoz, hogy elérkezzen. Már eddig is olyan sokat kaptam a Caminótól... mi jöhet még?

Most nagyon jó itt. Barbi sincs, ő valószínűleg Sarriában alszik vagy még visszább. Az Attila nevű srác van itt, akit ismerek, de ő egyáltalán nem áll hozzám közel. Rajta kívül még egy pár ismerős arc, idősebbek, de senki olyan, akit megszerettem volna. Nap mint nap találkozom velük, csak mosolyogva köszönünk egymásnak, amikor elviharzok mellettük :-))))). Most egyáltalán nem hiányzik a beszélgetés, emésztem az utóbbi napokban elhangzottakat. Semmilyen sürgés nincs bennem, csak békesség.

:-)))))

2008. augusztus 29., péntek

Csirke bácsi a tyúkember

Végre végre végre megtaláltam azt, amin sikítva könnyesre tudom röhögni magamat még mindig, ahányszor csak megnézem. :-)))))))))))


2008. augusztus 21., csütörtök

Cantemus

Most csak egy gyors helyzetjelentés, mert újra eltűnök másfél hétre... hát... ilyenek ezek a nyarak. Még jó, hogy nyelviskolában tanítok, ahol annyi szabadságot veszek ki, amennyire csak kedvem szottyan. Az meg szottyan, szottyangat :-)))))).

Szóval Nyíregyháza, VII. Cantemus kórusfesztivál. Ötnapos verseny volt - illetve minősítő fesztivál. 16 kórus szerepelt, több országból is jöttek. Képeket majd utólag mellékelek, mert én nem fényképeztem, és meg kell várnom, míg a többiek felteszik a kórus honlapjára, amit meg én onnan jól leszedhetek :-))).

Arany, ezüst és bronz fokozatot lehetett kapni, ezen kívül voltak különdíjak is. Mi aranyat kaptunk és egy legjobb művészeti teljesítményért járó különdíjat is, aminek a legjobban örültünk, mert ez volt az egyetlen olyan különdíj, ami a zenélést díjazta (ellentétben pl az olyan díjjal, ami a fesztivál legfiatalabb tagjához vándorolt, egy hétéves orosz kisfiúhoz, Antonhoz. Nagyon édes gyerek egyébként, kb a térdemig ér a kis szőke fejével :-))))).

Az öt nap alatt négyszer kellett énekelni (illetve nekem nyolcszor, mert Gabi barátném megkért, hogy segítsek az ő kórusában is), rengeteg próba volt, de azért jutott idő bulira is, meg fürdőzésre a közeli Sóstóban, meg skanzen nézésre, meg mozizásra, focira. Pihenésre mint olyan nem annyira, de ha szépen énekelünk egyébként, ki bánja ezt? Három este volt buli is, mindhárom elképesztő jó volt, és mindhárom tök különböző. Második este Nyírbogáton volt egy templomi koncert 3 másik kórussal (szét voltak dobálva a kórusok a régió különböző településein négyesével). Mi egy holland gyerekkarral voltunk, a koncert utáni fogadáson pedig énekeltünk és táncoltunk együtt, és volt egy fekete dobos fiú a hollandoknál, aki totál begőzöltette a dobolásával a népet. A legvadabb ritmusokat dobolta, nem is kellett zene, az is elég volt, elképesztő volt a hangulat. A következő buli egy karaoke bárban volt, ahol - énekesek vagyunk, ugyebár - mindenki énekelt valamit a kórusból, és amíg csak magunk voltunk (hálistennek elég sokáig), addig irtó jól szórakoztunk, aztán amikor megjelentek a helyi bikák, hazasétáltunk. Egész este roptuk. Legalább 8 nótát kiválasztottam, amit elénekeltem volna, de csak egyetlen volt meg a számítógépen: a Losing My Religion az R.E.M.-től. Gergővel énekeltük közösen. Matyi másnap összegezte, hogy miért is volt olyan jó a buli: "Nem törtünk össze semmit, nem vertek össze minket, semmit nem hánytunk le, és szíveket sem törtünk össze - habár az azért belefért volna." Ugye, hogy milyen jó kis buli volt ez? :-))))) Az utolsó buli, egy néptáncház tegnap volt, ez kicsit más jellegű móka volt, de ugyanolyan jót táncoltunk, mint a karaoke bárban.

Nem mondhatni, hogy sokat aludtam az elmúlt három hétben :-))))). Kissé hulla vagyok, és holnap indulok megint eltűnni pár hétre... De annyira jóóóóó jez... :-)))))

(Visszanéztem az irományomat. Feltűnően sok vigyorgó fej látható benne. Tényleg nagyon jó volt ez a hét :-))))).)

2008. augusztus 11., hétfő

Triacastela

Hogy Amszterdam mennyire gyönyörű! Amszterdamkollázs:

szélmalmok HAJÓK bicikli tenger hasis szag
Anne Frank

pucér lányok a kirakatokban
buli
R
EMBRANDT

éjszakai biciklizés
barátságtalan eladók CSATORNÁK
érthetetlen nyelv
aranyoska házikók

Majd ha még eszembe jut valami, hozzácsapom később.








































































2007. augusztus 5. vasárnap

3/4 6-kor elindultunk, hogy elérjük a napfelkeltét az O Cebreirónál lévő keresztnél. Vittünk
követ is. Lóri azt mondta, hogy a Cruznál letettük a terheket, az O Cebreiróhoz pedig a kövekben a kéréseinket tettük le. Alig vártam, hogy odaérjünk, és letehessem a követ. Hihetetlen hosszú és fárasztó, 5 km-es mászás volt (senki, de senki nem mászott fel a kereszthez, nincs az útvonalon). Rettentően elfáradtam, a napfelkeltét pedig nem lehetett látni a felhők miatt. Semmi energiám nem maradt utána. Lassan haladtunk.

Triacastelában már kígyózott a hátizsák-sor, amikor odaértünk, pedig nagyon korán érkeztünk. Mondtam Lórinak, hogy van egy olyan érzésem, hogy Attila el fog köszönni tőlünk hamarosan. Alig tettük le a zsákunkat, amikor megjelent a srác... egyedül. Kérdeztük, hogy Barbit hol hagyta. Azt mondta, nem is látta reggel, amikor elindult.

Amíg nem nyitott ki a szállás, beültünk páran a sörözők egyikébe. Beszélgettünk, sörözgettünk, aztán visszamentünk a zsákunkhoz, amikor jött egy sms Barbitól (Lóri telefonjára, én nem
hoztam telefont magammal), hogy az előző faluban maradt, ne várjuk. Meglepő fordulat volt... Kíváncsi vagyok mit mesél majd miért döntött így.

Végre bejutottunk, sokakat elküldtek, mert hamar beteltek a helyek. Egy négyágyas szobába kerültünk Lórival meg egy spanyol idős pasival - rettegtem, hogy éjszaka majd horkol, de nem tette. Imádkoztunk, hogy valahogy feledkezzenek meg a negyedik helyről, és csodával határos módon csak hárman maradtunk, amit egyáltalán nem bántunk. Mondjuk lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy a szállás előtt a földön aludtak emberek, nálunk pedig üresen állt egy ágy. A rohadt lusta, kényelmes és önző énünk (egyikünké sem a szobában) viszont nem akarta rávenni az angyali énünket, hogy szóljunk emiatt... Sokkal kellemesebb így aludni. A szállás egyébként kívülről tetszetős, ikerépület, amire ha ránéz az ember, nem is gondolná, hogy annyi ember elfér benne - mert az ágyak nagy része a föld alatti szobákban van. Viszont belülről már nem annyira vonzó. Koszos, és nincs benne konyha és wc-papír. Mindenhol billenős ajtók vannak, a szobákban és a wc-n is. Attila western-stílusnak hívja. A wc-ben ennek a stílusnak annyira azért nem örülök.

Ezután elmentünk szétnézni, és amíg Lóri beült netezni egy másik szállásra, én körülnéztem.
Felfedeztem a templomot, amibe a temetőn keresztül lehet bejutni. Aztán megkerestem a boltot, majd visszamentem a szállásra, és aludtam egyet.

Este elmentünk hárman Attilával és Lórival, és befizettünk a vacsi menüre. Nem is emlékszem mikor ettem menüt utoljára. Megint hal volt, és ugyan vega vagyok, de annyira sovány is
vagyok, hogy megeszem a halat, hogy energiát nyerjek. A pisztráng, amit adtak, kiemelkedően fincsi volt. Amikor visszamentem a szállásra, pont a mi szobánk ajtaja mellett egy hatalmas méretű pók ácsorgott a falon, ami azt a hatást váltotta ki belőlem, hogy nem mertem bemenni a szobába. Azon tanakodtam, hogy mit tegyek, amikor észrevettem (hát... a hangerőből egyáltalán nem volt nehéz feladat), hogy egy spanyol csapat ücsörgött a kanyarban. Szépen magamra öltöttem a legislegszebb mosolyomat, és megkértem őket, hogy távolítsák el valahogy a pókomat. Ők is elszörnyedtek, amikor meglátták a méretét, nem merték megfogni. Kerítettek egy partvist meg egy szemetes lapátot, és ezekkel a segédeszközökkel tettek eleget a felkérésnek. Hát... nem nagyon aludtam éjjel, mert folyton attól rettegtem, hogy visszatalál a giant pók és bosszút áll, amiért kitettem a szűrét...