2008. április 29., kedd

Kérés a vegetáriánusok felé

Kedves vegetáriánusok!

Lenne hozzátok egy alázatos kérésem. Keddre kell írnom egy esszét, és végre sikerült kitalálnom a témáját: The Happy Life of Vegetarians (A vegetáriánusok boldog élete). Na már most, ebbe elképzeltem egy olyan részt, amelyben feltérképezem, hogy a környezetemben ki mi okból lett vegetáriánus. Nagyon kérlek benneteket, hogy ha van időtök és kedvetek, akkor írjátok meg az okokat ide a megjegyzés rovatba, vagy ímélben nekem. Minél többen, ha lehet. A határidő 4-e, hétfő este. Előre is reménykedve köszi.

(OZ: ragadozó létedre is kommentelhetsz nyugodtan, úgy döntöttem, hogy nem adom meg referenciaként a címet, mert ahhoz át kéne néznem egy csomó mindent, és kitörölgetni azokat a részeket, ahol a tanárnőt is megemlítjük, plusz likvidálni kellene a chatbox tartalmát, mert annak meg főleg nem örülne... :-)))).

2008. április 27., vasárnap

Bercianos del Camino

Tegnap Gergőék együttese, az Everest koncertezett egy vendéglátóipari egységben (ezt a definiálást én is úgy hallottam nemrég, és roppant szórakoztatónak tartom hétköznapi nyelvezetbe rejtetten, ezért vettem kölcsön), ahol a kórus nagy része megjelent (a zenekar két tagja, Edit és Gergő is kórustagok). Nagyon jó volt, remekül zenélnek, jó nótákat nyomnak, mind mások, mind a maguk által szerzett repertoárban, és még Lóri egyik versét is megzenésítették, szintén élvezetesen. Hihetetlen jól éreztük magunkat (ehhez esetemben hozzá játszott a khm... pár pohárka búzasör elfogyasztása is, mely után nem lehetett letörölni a vigyort a képemről, meg a koordinációs készség is furcsán alakult egy időre a testemben :-)). Hozzáteszem, de nem azért, hogy magyarázzam a bizonyítványomat, hogy nem szoktam inni, és alkohol nélkül is nagyon tudok bulizni, de most ez valahogy nem volt rossz). Na szóval volt ott ereszd el a hajamat meg görbe este. (Meg éjszakai járat is hazafelé, de most szerencsém volt, mert két fiú is a városnak azon pontján lakik, ahol én, így hármasban élveztük a tompa zötyögést a buszon.)

2oo7. július 27. péntek

Tegnap este Eric azt mondta, hogy reggel elindul velem, ha fel tud kelni. Nem volt mozgolódás
reggel, amikor elindultam, így a szokásos időben, fél 6-kor útra keltem egyedül. Kb félórával később utolért Lóri, és együtt mentünk tovább. Már ketten utolértük Santiagót és a kutyáját, Lolót, akit csak "a zoknis kutyának" hívunk, mert szegénynek szétszedte a lábát a forró aszfalt, és ezért Santiago zoknit húzott rá, hogy ne szenvedjen annyira. Santiago maga is különböző színű zoknikat hord a saját lábán, dizájnosra varázsolta Lolo lábát is eképpen. Ők egyébként már fél 5 körül elndultak Lolo miatt, azért hogy már viszonylag korán beérjenek valahova, hogy ne kelljen a forróságban gyalogolnia Lolónak.

Sahagúnig együtt mentünk Lórival. Beültünk lecsézni, aztán kerestünk egy gyógyszertárat, mert már annyira gáz, ahogy megdagadt a bokám, hogy kell rá valamilyen reumatikus készítmény. Eric ajánlott egy Ibufen nevűt, gondoltam kipróbálom milyen az. Tehát ahogy megláttunk egy gyógyszertárat, bementünk. És ahogy kinyitottam a gyógyszertár ajtaját, egyenesen Eickel találtam szembe magam. Nem kicsit lepődtem meg. Iszonyú lassan ment a kiszolgálás, így egy rövid idő múlva Lóri lelépett, nem volt kedve tovább várni. Eric egy francia házaspárral volt, akiket tegnap ismert meg, de miután ők is végeztek a vásárlással, ők is elmentek.

Elindultunk ketten. Kétfelé ágazott az út egy ponton. Eric az eredeti útvonalat tervezte követni, én mindenképp az alternatívat. Végül velem jött az alternatívon, és elmesélte, hogy a francia házaspár 4 évvel ezelőtt elveszítette a 32 éves fiát, aki szívrohamot kapott és egy pillanat alatt meghalt. És aki ugyanúgy nézett ki, mint Eric... aki szintén 32 éves. Ölelgették őt, teljesen
rávetítették a fiuk iránt érzett szeretetet. Négy éve minden évben megjárják a Caminót, mert nem tudják elengedni a fiukat. Azt érezte Eric, hogy most megtehette volna, hogy odaáll eléjük, megöleli őket, és azt mondja nekik, hogy: tessék, itt vagyok, a fiatok, búcsúzzunk el végleg, jól vagyok, stb. De nem merte megtenni. Ők pedig, mint a bolygó hollandi, minden évben elmennek, mert keresnek valamit. A megnyugvást talán. Hát... ahogy nekem változást hozott Eric, lehet, hogy ők is megtalálták volna a menyugvásukat, ha oda mer eléjük állni. Csak azt mondta, hogy úgy érzi nincs joga Istent játszani. Ezt is meg tudom érteni. Nem könnyű.

Kicsit reménykedtem, hogy ő is letáborozik Bercianosban, de csak vizet vett, és továbbállt. Azt
mondta azt érzi, hogy mennie kell, valami hajtja belülről (gondoltam, hogy a szombati buli szelleme Leonban, de nem mondtam neki :-)))). Jó volt így. Megint beszélgettünk egy fél napot, élveztük egymás társaságát, és pont elég volt.

Bercianos egy kihagyhatatlan hely. Lenyűgöző. Régi pajta a szállás, ágoston-rendi nővérek tartják fenn, és fecskék laknak az épületben, cikázva és csirpogva a fejünk fölött, mint a San
Nicolasban volt. A fészkeik a tetőgerendák között vannak elrejtve. Van egy kis kápolna szerű imaszoba, ahol Lóri talált egy gitárt, és elkezdtünk énekelni. Hozzánk csapódott két apáca (az egyik egy Carolina nevű, az életvidámságot róla lehetne megmintázni, és tőle lehetne megtanulni, hogy hogyan is kell élni. Hihetetlen kisugárzása van, és olyan túlfűtötten játszik a spanyolgitáron, hogy ha nem látná az ember a saját szemével, hogy apáca, azt gondolná, hogy valami forróvérű nőcske. Minden esetre nagyon szenvedélyes, és emlékezett a tavalyi lányainkra, akik szintén énekeltek itt. Plusz, gyönyörű, gyönyörű hangja van). Amikor megérkezett Barbi, akkor már öten énekeltünk, és a terem megtelt hallgatósággal. Carolina megkért minket, hogy énekeljünk este a misén, ahol Olivier, a francia pap celebrált ismét. Természetesen megtettük.

A mai nap a mások szolgálatának napja lett. Már kb egy hete időnként azt kértem, hogy valamilyen módon szolgálhassak másokat
(szivességeket tehesek, vagy ápolhassak). Kértem, aztán el is feledkeztem az egész kérésről. Ma annyi ember volt, akiknek segítségre volt szüksége, és valahogy annyira nyitott voltam ezekre a helyzetekre. Nagyon örültem. Gondolkodás nélkül, reflexből mentem segíteni, és a nap végén elmosolyodtam, hogy tök jó, ezt kértem hosszú ideje... A legdurvább a pádovai ferences szerzetes cafatokban lógó lába volt (erről már írtam egy korai bejegyzésben, de itt van a helyén a történet). Amikor megérkezett, alig tudott menni, mert egy hatalmas és irtó randa vízhólyag kikezdte a lábát a sarka fölött (mondjuk nem csodálkoztam, mivel egy saruban vándorolt...). Vízhólyagnak indult, de véres, cafatos seb lett belőle. Kérdezte a nővéreket, hogy mit tegyen, mert nem tud tovább menni. Betadinnal akarták locsolgatni, de Lóri mondta, hogy a Betadin nem jó a sebre. Úgyhogy az ő teafa olajával kezeltem le a lábát, aztán ragtapaszt tettem rá, nekiadtam a teafa olajat, használati utasítással együtt. Nagyon hálás volt.

A mise előtt volt egy összejövetel a szállás előtt, ahol minden nemzetiségű (illetve nyelvű) embercsoport egy kupacba ült (kivéve a magyarokat, annyira jellemző...) és énekelt egy pár nótát. 5 magyar volt, de csak hárman vettünk részt a tevékenységben.

Mise után a vacsora édes kevés volt, ámde annál hangulatosabb (granoni fíling, mindenki együtt
az asztalnál lencsét eszik :-))). Utána a közös program a naplemente megtekintése volt a közelben. Együttes erővel kivonultunk a placcra, énekeltünk, furulyázott valaki, a pádovai szerzetes pedig gitározott, és egy vidám nótát énekelt. Életem első zenés, közös naplementéje volt.

Na az éjjel viszont igen érdekesen alakult. Ugyanis kiderült hamarvást, hogy egy pajtában az állatok mellé kisebb testű állatok is beköltöznek. Jelen esetben ágybogarak képében jelentkezett ez a probléma. Egész éjjel viszkettem, alig tudtam aludni. Azt csinálják ezek a kedves teremtmények, hogy beköltöznek az ember hálózsákjába, és akkor sem tűnnek el, ha az ember akár mosógépben kimossa a zsákot. Olyan piros lesz az ember teste tőle, mintja masszív allergiája lenne, és csípnek mint a fene. Egész éjjel. Úgy látszik ők nappal alszanak. Nagyon kellemetlen. És szépen tovább viszi őket az ember... Mesélték, hogy egyszer be kellett zárni teljes fertőtlenítésre egy szállót, mert majdnem minden ágyba beköltöztek az előző helyről őket odavivő zarándokokról, és képtelenség volt ott aludni. Varázslatos egy hely Bercianos... Teljesen középkori fíling, főleg éjszaka.

2008. április 22., kedd

Jössz szombaton?

Négy ember a vonatfülkében. Három, aludni, olvasni és meditálni próbáló lány (kivételesen nem én voltam, aki meditálni próbált. Abból ítélve, amilyen könyvet olvasott, azt gondoltam időről időre, amikor magába mélyedt, hogy meditációval próbálta elmélyíteni az olvasottakat. Én aludni próbáltam, aztán írni, de egyik se ment, mert... :-))) ott ült a kupéban egy férfi, aki a mobil telefonjának a masszív használatával mindezt a törekvést megakadályozta. Elég hangosan. (Utólagos és ismeretlen engedelmével lejegyzeteltem - ha már sem aludni, sem írni nem tudtam -, amit beszélt. Olyan, mint egy kollázs. Azokat is szeretem.)

Szia! Jössz szombaton? Ki lesz ott? A Piton, a Soma, a Mumus, a Móni, a Judit, a Csabi, a Benő, a Tapsifüleske - de ki a tököm az a Tapsifüleske? Benne van a telefonomban. Ki kellene deríteni, aztán felhívni. Ki van még? Mindenkit meg kell kérdezni. Bezavar a szaros szombati munkanap. Nem leszek otthon, de gyertek, tudjátok hol lakom. Nyugodtan jöhettek kettő körül, én csak fél 5-re érek haza. Kocsival és motorral jönnek. Van még két hely az egyik havercsaj autójában. Pusza, akkor szombaton. Szia! Jössz szombaton? Már pénteken lejönnek a Somáék, a Soma csinálja a kaját szombatra. Ott alszanak. Azért kéne tudnunk, mert úgy vesszük meg a húst meg a sört. Pénteken berúgunk, aztán szombaton folytatjuk. Naaa, csak vicceltem persze. A Tapsifüleske is ott lesz. Én se tudom ki az. Mumus, egy csajhoz befértek még ketten. Nem kocsival? Akkor gyertek a Csabi motorjával, te vezetsz Mumus. Jönnöd kell, mert kiakadok! Mumus, neked ott kell lenned! Átküldöm a Benő számát, próbáld meg elérni. Pusza. Szia! Jössz szombaton? Bocs, hogy nem vettem fel a telefont, de vécén voltam, mást fogtam, haha! Nem tudom elérni a Benőt, a múltkor is csak a harmadik csengetésre vette fel, és azt mondta, hogy gyorsan mondjam, mert le fog merülni. Nem valami tartós az aksija. Motorral 14o-nel 4o perc alatt ott vagytok. Vagy átlag 16o-nal. Tudod, ereszd el a hajamat, őrült estét csapunk. Soma kocsival jön!? Most beszéltem vele, meg a Mumussal, meg a Benőt is próbáltam, Juditot, Móni is biztos. Ne bassz, hogy a Soma kocsival jön! Miért nem motorral? Tudnom kell, hogy hányan leszünk, hogy megvegyük a húst, meg a sört. Pusza. Szia! Jössz szombaton? Jó idő lesz. Képzeld kiderült, hogy a Tapsifüleske a Piton motorján lógó kis plüss szar. Mindenkinek belenyomatja a telefonjába. A hülye. Szia, nem hívtál. Jössz szombaton, ugye? Jaj, ezt szomorúan hallom. Bulizunk nálam. Pusza. Na, átment a Benő száma? Te is próbáld hívni. Pusza. Szia! Jössz szombaton...?

2008. április 20., vasárnap

Szeretetnyelvek

Gondolkodom egy ideje, hogy írjak-e arról az előadás sorozatról, amit meghallgattam nemrég (illetve nincs még vége, csak a sok téma közül, amit érint, egy bizonyos témában merőben új dolgokat tanultam azokhoz képest, amiket eddig igaznak gondoltam), aztán úgy döntöttem, hogy ha nekem heuréka élmény volt sokminden, akkor másnak is az lehet, és talán ha a gyakorlatban is alkalmazódnak a dolgok, mert befogadó fülekre találnak, akiknek a gazdáik el is kezdik gyakorolni azokat, akkor talán kicsit csökkenhet a 6o%-os válási arány, ami azért elég ijesztő... És persze nem csak a házasságokon és párkapcsolatokon javíthat az újdonság ereje, hanem az egyéb emberi - családi, baráti de bármilyen másmilyen távolabbi - kapcsolatokon is.

Két olyan témában hangzottak el előadások, amik most amúgy is központi helyen állnak az életemben - és ezzel szerintem nem vagyok egyedül -: a jól-rosszul működő párkapcsolati problémák okai és lehetséges megoldása, illetve a különböző szerepek (férfi-női) a házasságban-párkapcsolatban. Hát... igen érdekes, újfajta szemléletmóddal találkoztam mindkét téren.

Gary Chapmannek az Egymásra hangolva című könyve adta annak az öt előadásból álló sorozatnak az eszmei alapját, amely a szeretetnyelvekről szól. Mielőtt a szeretetnyelveket leírnám (nem részletesen, azt a könyvből el lehet olvasni, csak megemlítés szintjén, így is elgondolkodtató), arra az érdekes állításra hívnám fel a figyelmet, hogy csak a szerelem érzelem, a szeretet egy döntés. Először nagyon furán hatott, ellenállást váltott ki belőlem a gondolat, de aztán rájöttem, hogy tényleg lehet benne valami. A szerelmet nem tudjuk irányítani, az letaglóz, felrepít, sokáig (vagy nem sokáig) ezer fokon égünk, nagyon fontos érzelem. Aztán elmúlik, és vagy rájövünk, hogy szinte semmi közünk ahhoz az emberhez, akibe szerelmesek voltunk (sokszor nem is értjük mit szerethettünk benne) és elköszönünk tőle (hát vagy nem, de az egy másik eset), vagy a szerelem elmúlása után is látjuk azokat a fontos tulajdonságokat, értékeket (itt megjegyezném a közös programokkal és egymásra való teljes odafigyeléssel együtt töltött idő alatt szerzett élményeket, amik elmélyítik a kapcsolatot), amik után úgy döntünk, hogy az az ember kell nekünk. És akkor jön a szeretet, ami már választás kérdése. Fura az a gondolat, hogy ez nem érzelem, hanem egy állapot. Fontos tudni a különbséget. Azzal együtt, hogy a szerelem nagyon fontos, nem lehet kizárólag érzelmekre építeni egy kapcsolatot, kell egy értelmi kontroll. Ez viszont némi nemű tudatosságot feltételez, és akkor itt jönnek a szeretetnyelvek, amikre tudatosan oda lehet figyelni a társunknál.

Egy kapcsolat akkor működik jól, ha mindkét fél arra törekszik, hogy önzetlenül a másik igényeit és vágyait vegye figyelembe (főleg ha ki is derülnek ezek a vágyak), és próbálja a másikat úgy szeretni, ahogy NEKI jó (ami nem mindig egyezik azzal, ami nekünk jó, ami természetes). Ez így ugye világos is, hogy csak jól működhet, hiszen mindenki azt kapja, amire vágyik. Néha viszont nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi kell a másiknak, és itt jönnek a szeretetnyelvek, szám szerint öt:

1. Elismerő szavak - dicséret, bók, bátorítás, empátia stb.

2. Minőségi idő - ami annyit jelent, hogy teljesen az egymásra figyelésre szánt, a külvilágot teljesen kizáró idő. Lényege az EGYÜTTlét. Ezt fontos tudni. Az egy légtérben, de különböző dolgokkal eltöltött idő NEM ilyen. Ide tartozik a közös tevékenység, a meghitt beszélgetés (ami nem probléma elemzés és megoldás találás, hanem az együttérzés kifejezése a másik felé), az érzelmek KÖLCSÖNÖS kifejezése.

3. Ajándékozás - ami önmagunk és az időnk odaajándékozását is jelenti, nem csak materiális ajándékokat (sőt, talán jobban azt).

4. Szívességek - házimunka, feladatok átvállalása stb.

5. Testi érintés - ne csak párkapcsolatra gondoljunk itt, hanem minden emberi kapcsolatra, és hogy melyik milyen szinten igényelheti. Egy barátságban is fontos lehet a testi érintés, Barbival pl mindig megöleljük egymást.

Mindenki felfedezheti magában és a másikban, hogy milyen szeretetnyelvet beszél, és ennek alapján változtathat, jobbíthat, tökéletesíthet - ha akar.

Az ember könnyen esik a követelőzés hibájába, amikor nem az ő szeretetnyelvén beszél a társa, (mert esetleg idegen neki a mi kifejezési módunk), és nem érzi szeretve magát. Azt gondolom, hogy fontos elmondanunk (és meghallgatnunk is a másiktól), hogy mi az, amitől mi érezzük magunkat szeretve, és aztán a másikra kell bíznunk, hogy figyelembe akarja-e venni, vagy tehernek érzi a feladatot, hogyha már nem jön természetesen a szeretet kifejezésének az a módja. Ha eldöntötte, hogy velünk akar létezni, mert fontosak vagyunk neki, akkor örömmel megteszi. Ha viszont erre nem hajlandó a másik, akkor nagy hiba követelni bármit is. Két választás van: vagy úgy döntünk, hogy így is elfogadjuk a másikat, vagy ellépünk.

Régebben nagyon-nagyon sajnáltam, hogy ezeket a dolgokat nem évekkel ezelőtt ismertem meg, mert abban az illúzióban ringattam magam, hogy talán megmenthettem volna nekem fontos kapcsolatokat. Aztán ma már rájöttem, hogy igazi kapcsolatokat nem lehet elveszíteni, mert ha kölcsönösen fontos valami, akkor semmi nem teher egyik fél részére sem, nincs mi elvesszen, és akkor bármeddig tud várni az ember a másikra. Akkor az ember marad, bármi történjék is, meg sem lehet magyarázni miért marad. Mert érzi, hogy érdemes, mert maradnia kell. Mert hisz abban, hogy van megoldás. Persze ehhez szeretni kell a másikat, ami nem mindig könnyű.

Hát... egy pár hajó már elment. Sokáig sajnáltam néhányat, de mostmár úgy vagyok vele, hogy ha elment elment, nem lehet mit tenni. Amiket akkor, amikor a fedélzetükön voltam nem tanultam meg, mert nem jutottam hozzá a megfelelő információhoz, most, hogy retrospektíven rájöttem, hogy hol volt a hiba és hol kellenek új szelek, plusz már az eszközeim meg a tudásom is megvan a változáshoz, talán nagyobb sikerrel alkalmazhatom a következő fregatton, ami már csak velem akar majd vitorlát bontani... :-)))).

* * *
A másik előadás, amit egy humanista pszichológus, Végh József tartott nemrég, a szerepekről szólt. Hát... ezeket a dolgokat sem így tanultuk eddig...
Az a társadalom által berögzített általános nézet (most egyszerűsítem, mert nem erről szeretnék beszélni, én sem értek egyet, csak a megkérdezések alapját szolgálja), hogy a férfi a családfenntartó, a nő meg az, aki a gyerekeket neveli, alárendelve a férjnek. Na én nemrég ezt hallottam:
A férfi legfontosabb feladata folyamatosan elnyerni a társa leggyengédebb érzelmeit a maga számára, gyengéden szeretni, folyamatosan törekedni arra, hogy felkeltse és életben tartsa ezeket az érzéseket (vagyis udvarolni, folyamatosan...). A család összetartó kapcsaként viselkedni, összetartani a családot, odafigyelve a társára és a gyerekeire. A lehető legtöbb időt eltölteni a gyerekeivel, különösen a fiúgyerekekkel, barátként, de nem haverként létezni velük. A becsületesség értékrendjét hordozni, határozottnak, döntésképesnek, türelmesnek, nyugodtnak, gyakorlatiasnak, szorgalmasnak, céltudatosnak és kitartónak lenni. Ő legyen a napfény a társa számára, vidáman és megértéssel forduljon társa felé, bátorítsa őt. A férfi feladata, hogy kezdeményezze a pozitív változást.
A nő feladata: formálja, csiszolja, lekerekítse a társa jellemét, és támogassa szeretetével. Engedje a férfinek, hogy férfias jelleme legyen, arrafelé formálja a férfit, hogy kettejük közt a szeretet erősödjön. Lágyítsa, tökéletesítse, teljességre segítse társa jellemfejlődését. A feleség a családban az otthon királynője. Szava tekintély a gyerekek előtt, gyerekeinek jelleme az anya kezében van, ő van a legnagyobb hatással a jellemfejlődésükre. Feladata, hogy meleg, korlátozó légkört teremtsen, szeretetteljesen de határozottan korlátozzon. Míg a férfi napfény a nő számára, ő a napfény a gyerekek számára. Legyen csinos.
És még egy gondolat Végh Józseftől: a legfontosabb és legerősebb, mindenek felett álló viszony a férfi-női viszony, ami mindenek elé kerül. Ha nincsenek gyerekek, akkor a családi kötelékek elé, ha gyerekek vannak, akkor sem az anya-gyerek kapcsolat a legerősebb, hanem a párkapcsolat (direkt nem írok házasságot, mert rengetegen élnek együtt gyerekekkel is házasság nélkül), azt kell erősíteni.
Hmm... Hát, ha körbenézek, azt látom, hogy sokat hibázunk szinte mindannyian, mert nem egy könnyű műfaj ez, és nem magától megy, mint ahogy tapasztalhatjuk is. Sok odafigyelést, munkát, törődést és építést igényel. De főleg szándékot. Folyamatosan. Minden egyes emberi kapcsolat.
(Az előadások meghallgathatók itt: http://www.utjelzo.hu/visszakapott/)

2008. április 18., péntek

Terradillos

2007. július 26. csütörtök

És még azt gondoltam, hogy többé már nem történhetik velem semmi nagyszabású az úton...

Reggel fél 6 előtt indultam, és be kell vallanom, picit féltem. Tegnap Barbi mesélte, hogy egy szatír követte őt az ötven fokban fekete bokáig érő kabátban, szegény nagyon megijedt. De azzal biztatott, hogy reggel még biztos minden normális szatír alszik, ne aggódjak... Nekem eddig még csak egyetlen egyszer volt rossz élményem, amikor az a kövér ember odajött megölelgetni a mező közepén, és én gyanútlanul azt hittem, hogy ugyanúgy kedvességből csak a szeretetét fejezi ki, mint addig mindenki. De hamar kiderült, hogy smacizni szeretett volna, hát sajnos el kellett löknöm, hogy menjen a francba. Kb 100 méterrel utána rögtön volt egy másik ilyen gusztustalan alak, aki az egyedül vándorló nőktől próbál kis hormon bombát kicsikarni. Őt eleve elkerültem. Barbit is megtalálta mind a kettő, amikor utolért, undorodva mesélte az élményeit. Viszont ezeken kívül én nem találkoztam más visszataszító emberrel vagy szituációval. Barbus szegény tegnap rettenetesen meg volt ijedve, mert a pasas zsebre dugott kézzel csörtetett mögötte lihegve. Szóval elindultam a vaksötétben, és rendesen dobogott a szívem, amíg világos nem lett. Volt egy pont, amikor megbántam, hogy egyedül vágtam neki, de visszamenni nem akartam. Inkább továbbrobogtam olyan tempóban, hogy ne legyen az a szatír, aki lépést tud tartani velem :-)))).

Két várossal (és a szörnyű senta bokát és térdet kinyíró, kavicsos förmedvény útjával) arrébb befordultam gyanútlanul egy térre, ahol ott ült minden addigi ismerősöm egy kávézó előtt, szürcsölgetve a lecsék tömkelegét. Eric bandája is ott volt, nélküle. Voltak ott olyanok is, akikkel a legelső napon találkoztam az indulásnál Saint-Jeanban, azóta sem, és most, több mint két héttel később egyszer csak felbukkantak a semmiből. De azok közül, akikkel az utóbbi napokban együtt sodort a sors, szinte senki nem hiányzott. Hihetetlen boldogság és az otthonosság érzése ragadott el, elmondhatatlanul jó volt megölelni mindenkit.

Megkerestem Timet és az Eric féle csapat többi tagját, és megkérdeztem, hogy merre tartanak, mert feltétlenül beszélnem kell Erickel, meg kell köszönnöm neki, hogy azzal az öleléssel felszabadított a rémálmok alól, és hálával tartozom azért is, hogy a búcsú módja feloldotta bennem az áprilisi sokkot. Azt mondták három faluval odébb fogja őket bevárni, ott találkoznak, ott áll meg sziesztázni. Kiszámoltam, és örömmel konstatáltam, hogy az pont az a falu, ahol mi megszállni szándékozunk: Terradillos.

Együtt indultam tovább Timmel és Gavinnel. Amikor beértünk Terradillosba, Eric sehol nem volt. Tim meghívott egy sörre a szállás bárjában, aztán készülődni kezdtek a továbbmenetelhez. A nagy melegben annyira fejbe vágott a sör, hogy nem tudtam felállni a székről, amit Timék ismét mókásnak tartottak :-))). Közben felbukkant Elisabeth és Stefan is, velük lecsézni kellett. Amikor Tim elköszönt, megkértem, hogy ha már úgy alakult, hogy nem jött össze a beszélgetés Erickel, akkor csak annyit mondjon neki, hogy nagyon köszönöm, az sem baj, ha nem érti mit. Tim elmondta, hogy Leonban terveznek egy nagy barbecue kerti partit szombaton, amire szeretettel meghív. Megadta a hotel címét is, ahol megrendezésre kerül a buli. A bökkenő az, hogy Leon 7o km-re van innen, mi pedig holnap megint egy olyan helyre megyünk (Bercianosba), ahol muszáj megszállni, mert akkora élmény, mint a San Nicolas volt. És az 2o km-re sincs innen... Lehetetlen, hogy szombaton meg több mint 5o km-t gyalogoljunk a rekkenő hőségben, úgyhogy megköszöntem a lehetőséget, de mondtam, hogy nem fog menni. Sajnos.

Aztán becsekkoltam a szállásra, lepakoltam, és megismerkedtem néhány magyarral, akikkel még Lóri utazott a vonaton Párizsból Saint-Jeanig. Gyöngyi elmondta, hogy látta Lórit ugyanebben a faluban, csak a vadonatúj szálláson. Elmondani sem lehet mennyire megörültem! Azt is mondta, hogy majd vacsora után átjön. Visszamentem a szobába, lerogytam az ágyra, ami az ajtóval szemben van, és a kezembe vettem a kilométeres listát, azt számolgatva, hogy hogyan is tudnék én mégis odaérni Leonba szombaton úgy, hogy nem busszal teszem meg azt az 5ox km-t...

A papír fölött az ajtóban egy alakot láttam meg hirtelen, amikor felnéztem. Eric volt az... Azt hittem álmodom. Kikerekedett a szemem nagyra, és nem jutottam szóhoz. Csak annyit tudtam kérdezni: "Te pont ebben a faluban és ezen a szálláson alszol ma éjjel? De a barátaid tovább mentek..." Elmondta, hogy Tim átadta neki az üzenetet, és bár úgy volt, hogy tovább megy velük, de magas láza van, beteg és maradnia kell, mert egyfolytában hánynia kell. Pompázatosan zöld volt a feje. Azt mondta, hogy szeretne elmondani nekem valamit és beszélgetni, de most aludnia kell, mert nagyon rosszul van. Volt zöld teám, a konyhán megfőztem, és odatettem az ágya mellé egy almával egyetemben, amíg aludt. Napszúrásra gyanakodtunk később Barbival, Eric gyomorrontásra. Hát... szerintem mindegy melyik, egyformán ratyi.

Közben megérkezett Santiago, akivel még azt beszéltük meg, hogy egy faluval korábban találkozunk, hogy elintézzük a telefont (Istenem! a nyomorult telefonos vonala a Caminónak... még mindig nem sikerült elintézni, pedig már tényleg minden követ megmozgattunk). Csakhogy én nem maradtam ott, hanem tovább jöttem. Megegyeztünk, hogy majd holnap megpróbáljuk... Barbi is befutott kicsit később, és még mázlija volt, mert volt még egy ágy a szobában az enyém mellett. Rajtunk kívül még Gyöngyi és még két férfiú alszik a szobában. Barbival összeszedtünk gyógyszereket Ericnek, főleg olyan kellett, ami megfogja a gyomrát, és megengedi, hogy holnap tovább menjen. Folyamatosan ellenőriztük, hogy hogy van, és ápolgattuk, felváltva Barbussal.

Estére kicsit jobban lett. Annyira, hogy kijött beszélgetni, és elmondta, hogy amikor elváltunk Villafranca Montes de Ocában és elindult a hegyekbe, nagyon furcsa látomása volt. Az arcom jelent meg a szeme előtt, és a szememen keresztül látta a tájat. Ezt mindenképp el akarta mondani. Hát... még nem mondott nekem ilyet senki :-))). És végre én is elmondhattam neki azt, hogy micsoda változást hozott bennem az elválás, hogy mennyire hálás vagyok az egészért, és végre köszönetet mondhattam. (Fura, mert csak két percet kértem az égtől napokig, hogy abban a két percben megköszönhessem az élményt, és most kaptam egy fél napot :-)))

Közben megérkezett Lóri is. Két hete láttam utoljára, mindkettőnkkel nagyon sokminden történt. Olyan magától értetődő volt újra találkozni, mintha soha nem is váltunk volna el.

A nap vicces dolgai közül két említésre méltó volt. Az egyik az, hogy Barbi fürdés után folyton kenegeti a lábát a büdöskével, úgy, hogy a géz szoknyáját a nyakába hajintja, nem probléma, hogy ki van a közelben. Mellette aludt az egyik fickó a kettőből, aki felébredt, miközben Barbi kenegetett. Ez nem volt számára zavaró körülmény, tehát nem sietett letúrni a szoknyát a nyakából. Hamarosan viszont kiderült, hogy a férfi egy francia katolikus pap, és ennek a ténynek a napvilágra kerülése viszont olyan sebességre késztette Barbust, hogy majdnem az egész szoknya leszakadt róla a nagy igyekezetben :-)))).

A másik dolog az Lolo kutya volt. A francia pap (Olivier) misét tartott a szállás teraszának tetején, ahova Santiago is (ő Lolo gazdija) becsatlakozott. Lolo látta fenn a teraszon ülni Santiagót, és nem értette, hogy mit keres ott fenn. Hát felrohant a lépcsőn az ostya osztás közepén, megállt a lépcső tetején, és kérdően nézett Santiagóra. Ő csak annyit mondott csendesen, hogy: "Te!" és Lolo megfordult, lefutott és lentről figyelte az eseményeket.

Este volt nagy gitározás meg éneklés, fergeteges hangulat. De mindig viszonylag korán megy mindenki aludni, úgyhogy 1o órakor már elcsendesedett minden.

Eszembe jutott valami még. A faluban két szállás van. Amiben mi szállunk meg, az a régi, számomra szép, nagyon jó atmoszférával. De a vadonáns új előtt halad az út. Amikor odaértem, teljesen üresen hívogatott, de valahogy nagyon csúnyának találtam, valahogy éreztem, hogy tovább kell mennem. Úgyhogy azt gondoltam, hogy megkockáztatom, hogy a másikban esetleg nem lesz már hely, mégis inkább elnézek oda, maximum visszajövök, ha már teli lesz. Azt pedig ekkor még nem láttam, csak azt éreztem, hogy ez valamiért taszít. Egyrészt mert nem szép, másrészt az atmoszféra. Biztos másnak is ilyen fontos az, hogy szép legyen valami... Az atmoszférát pedig nyilván meghatároz sok-sok év rengeteg vándorral és az otthagyott energiáikkal... Aztán azt gondoltam, hogy csak nehogy Barbi azt higgye, hogy ide tértem be, és letáborozzon. De okos volt, mert bement és megkérdezte, hogy ott vagyok-e. A recepciós viszont a kezdeti negédes kedvesség után, amikor kiderült, hogy nem szállóvendégnek tévedt oda be, igen mogorván eltessékelte. Ha már említettem az atmoszférát...

2008. április 17., csütörtök

Éjjjen a sztráááááájk :-)))


Imádom a BKV sztrájkot. Melegséget varázsolnak az ember szívébe az ilyen módon legálissá váló hosszú hétvégével. Még szerencse, hogy nem érdekel a pénz, mert ha anyagias lennék, akkor roppantul bosszantana, hogy mennyi elmaradt órám után nem fogok majd fizetést kapni, ami mondjuk egy pesti, jó nevű nyelviskolában nem kevés. És ez már a második ilyen nap. Lehet, hogy összebeszéltek a taxisokkal, akik nap végén majd tejelnek nekik, miután jól megszedték magukat egész nap? Nekik most ez a mindennel folyó Kánaán...

De nem bánom. Az ugyan elég necces, ha kedd környékén szabadul el a pokol, mert akkor nem tudok egyetemre menni, ami nem annyira nyerő. De a múltkor is szerencsém volt, hogy hétfőre szerveződött a dolog, ráadásul csak fél napig tartott, mert így délután pont el tudtam jutni az utolsó, Szombathelyre induló buszhoz a Népligetbe (MÁV-os szolidaritás volt aznap, a vonatok se jártak). Biztos ami tuti, a két zárthelyi dolgozat meg az egy, általam tartandó előadás miatt inkább Szombathelyen éjszakáztam hétfőn, hogy kedden ne érjen meglepetés a pályaudvaron, amikor kiderül a frankó: Pesten maradok, a zh-k meg megíródnak nélkülem... Hát ez nem történhetett meg.

Na szóval jó ez. Sztrájkolni kéne. Van néhány ötletem, hogy miért is lehetne:
- érjük el, hogy mindenki Karakra szavazzon, mint a legmacsóbb róka a Vukban!
- ne szinkronosak, hanem alábeszélősek legyenek a tömegjelenetek a filmekben, egyetlen színésszel a tömeg hangján!
- szeletelve is lehessen virslit kapni!
- ne egy kutya rakjon rendet a reklámban, hanem egy imádkozó sáska! filmtrükk nélkül!

***

Nagyon sok dolog van, amit az ember nagyon szerethet. Nekem is sok ilyen van. Olyan, ami igazán örömet okoz, olyan bizsergetős háton-feláll-a-szőrös már kevesebb. Azért olyan is akad egy pár. Két dolog van viszont, ami olyan, hogy el bírja akasztani a lélegzetemet. Ez a (számomra, tehát szubjektív) szépség és az emberek. Ha meg a kettő együtt van...

Barbival a főiskolai évek alatt a Zeneakadémiára jártunk rendszeresen koncertekre, mert mivel zenész tanoncok voltunk, ingyen bemehettünk. Ki is használtuk hetente kb 3-szor a lehetőséget. Egyszer egy tele házas Bartók koncerten ültünk a földön a fal mellett, hulla fáradtak voltunk, miközben Kobayashi Ken Ichiro vezényelt pattogva a színpadon. A fejem a térdemen volt, alig tudtam nyitva tartani a szemem a fáradtságtól, de akkor sírni tudtam volna, annyira gyönyörű volt a zene. Azt mondják a japánokról, hogy visszahúzódó emberek... Hát amit az a kis ugri-bugri ember művelt a zenével az maga volt a szenvedély és én azt éreztem, hogy emel, emel és már Mary Popperként a csillároknál jár a lelkem. Levegőt venni is alig bírtam, annyira magával ragadott az az ember és a zene.

Mennyire fontos a szépség a léleknek! Anélkül sivár és kegyetlen lesz. És a szépet mindenben meg lehet látni, mert mindenben ott van. És minden emberben is, bár tény, hogy néha nem könnyű észrevenni. Alapjáraton olyan beállítottságú kell, hogy legyen az ember, hogy a jó dolgokat lássa, semmint a rosszakat. Ezt is, mint mindent, gyakorolni és tanulni kell, ha valaki nem ilyen gyárilag. Lehet csak annyi a szép egy vadidegenben, hogy szép formájú az orra, vagy hogy a kukába dobja a szemetet, pedig nem is nézné ki belőle az ember... Minden pillanatban szépség vesz körül bennünket, százezer formában, csak változnia kell a szemléletünknek. Lehet, hogy ez olyan hirtelen történik, mint amilyen hirtelen egyszer csak megláthatjuk az arcokat, ha eddig csak a kelyhet láttuk a fenti képen.

És ha már egyszer megláttuk, utána már nem tudunk úgy csinálni, mintha nem láttuk volna, mert ez a tudás örökre velünk marad, és csak rajtunk múlik, hogy melyik formát akarjuk látni: a sötétet, vagy a világosat...

2008. április 15., kedd

Villalcázar de Sirga

2007. július 25. szerda - Santiago szülinapja

6-kor ébresztett Barbus, fél 7 után volt közös reggeli, és mielőtt elindultunk, megáldott minket a lelkész felesége - a lelkész távollétében, akinek hajnalban el kellett utaznia.

Későn indultunk, épp felkelőben volt a nap. Arra lettem figyelmes, hogy az iterói híd tetején megáll Elisabeth kitárt karokkal, és a nappal szemben, csukott szemmel várja, hogy az égre emelkedjen a nap. A híd egyébként két megyét vagy tartományt választ el egymástól, Burgost és Palenciát. Szokásommal ellentétben hozzácsapódtam Elisabeth-hez beszélgetni. Megkérdeztem, hogy miért csinálja ezt a napos szertartást, van-e valami jelentősége. Azt mondta, hogy a felkelő nap ereje a legnagyobb, nem véletlen, hogy a szerzetesek hajnalban imádkoznak, amikor felkelőben van a nap, mert spirituálisan onnan érkezik a legnagyobb erő.

Vele végigbeszélgettük az utat Fromistáig. Ismét válaszok jöttek a kérdéseimre. Fantasztikus lélek. Angyalokról beszélgettünk, meg a szeretet kifejezésének a fontosságáról és nehézségéről. Angyalokról szólva: a reggelinél odajött hozzám Elisabeth, és a kezembe nyomott egy joghurtot. Megkérdeztem, hogy miért kapom? Azt mondta azért, mert kivételes lélek vagyok, és mert úgy érzi, hogy adnia kellett. A séta során azt is elmondta, hogy ő mindig, amikor elmegy egy ember mellett az utcán magában köszönti annak a léleknek az isteni részét ezzel a köszöntéssel: Krüs Gott!
Útközben az egyik poros úton velünk szembe jött egy bácsi, aki már évek óta minden áldott nap arra jár, és minden zarándok nevét felírja egy füzetbe, este elviszi a templomba, és imádkoznak mindenkiért. Angyalokról szólva...

Fromistában beültünk egy lecsére (cafe con leche - tejeskávé) a német fiúval kiegészülve, aki közben hozzánk csapódott. Aztán elköszöntem, mert úgy éreztem van mit megemésztenem és átgondolnom, meg már ideje volt egyedül lenni kicsit. Épp a pusztában baktattam a nagy hőségben, és azon gondolkodtam, hogy írok egy könyvet "Angyalok útja" címmel, amiben minden egyes angyalról, akivel a Caminón találkozom megírom a történetet, amikor azt láttam, hogy a mező közepén, tőlem kb 5o méterre egy traktorból kipattant egy bácsi, és elkezdett szaladni felém. Olyan 65 körüli lehetett, és úgy futott, mint a zerge. Körbenéztem magam körül, hogy kihez loholhat ilyen hanyatt-homlok, de rajtam kívül senki nem volt közel s távol, úgyhogy kíváncsian vártam, hogy mi sül ki a dologból. Egy nyulat is meghazudtoló energiával, gazella könnyedséggel ugrotta át az út és a mező közötti árkot, és egyenesen odaszökkent hozzám, majd a zsebéből odaadott 3 szem mézes cukorkát, magához rántott, hevesen megölelgetett, és azt mondta: Isten áldjon, peregrina (zarándoknő), Buen Camino (jó utat)! És mindkét orcámat megpuszilgatta. Majd ugyanazzal a lendületes és fiatalos ruganyossággal újra átszökkent az árkon, és rohant vissza a traktorjához, amit le sem állított. Elkezdtem sírni, annyira meghatott, mert épp angyalokról gondolkodtam...

Ma nem volt olyan vészes a Meseta, mint tegnap, viszont a térdem és a bokám is nagyon durván megdagadt, és vészjóslóan néznek ki...
Miután beértem Villalcázarba egy sentának elnevezett, külön a zarándokok számára épített gyalogúton, ami szétgyilkolja az ember lábát (felváltva az eredeti római úttal, ami szintén utálatos), felvánszorogtam az elbergueben az emeletre azzal a térdemmel, amit mozdítani alig tudtam már addigra. Lepakoltam, és míg vártam, hogy Barbi is beérjen, elmentem a közelben lévő, gyönyörűséges templomhoz. Próbáltam felmenni a lépcsősoron, de nem tudtam, annyira kikészült a térdem. Gáz. Ettem egy jégkrémet helyette a közeli bárban, és elbukdácsoltam a szállással szembeni kocsmához, ahol belebotlottam Elisabethbe és a német srácba Stefanba, akik épp akkor értek oda, és beültek hűsölni egy kicsit. Megismerkedtünk egy angol pasival, akinek szenzációs beszólásai voltak. Azt mondta kizárólag azért hagyta otthon a mobiltelefonját, hogy ne hívja fel ötpercenként a feleségét, ha valami kényeskedő problémája akadna, mint pl meredek a domb és lusta felmenni, vagy rossz neki, vagy valamije fáj :-))))). Nagyon lassan halad egyébként, azt is elmondta, kettőt előre lép, egyet hátra, mert hülye batár nagy és nehéz
bakancsot hozott az 5o fokban, és most szív, mert kikészült a lába több szempontból is. Elképesztő egy ürge.

Kicsit beszélgettünk még, aztán elköszöntünk egymástól abban a hitben, hogy már nem találkozunk többé. És megint annyira rossz volt
:-((((. Csak megtanulom egyszer elengedni azokat, akiket megkedvelek! Meg azt, hogy nincs vége a világnak, ha nincsenek velem fizikálisan az emberek, hiszen lélekben mindig itt lehetnek, ha akarom... De annyira nehéz ez nekem. Minden este egy kis halálnak élem meg a különböző, megkedvelt emberektől való elválást. Mindig azt érzem, hogy ha nincsenek többé mellettem azok az emberek, akiket megszerettem, akkor nekem ott befejeződött a Camino, noha minden áldott este nagyszerűen telik el, mert vagy újra és újra felbukkannak ismerős arcok, vagy újakat ismerek meg, akiket megkedvelek :-))). Ma pl gondoltam arra a francia lányra (Natie), aki egyedül vándorolt, még az elején minden hajnalban egyidőben indultunk, volt olyan is, hogy segítettük egymást. (Egyszer a sötétben nem találta a jelet, és amikor odaértem, már kb 1o perce körbe-körbe mászkált, csak a zseblámpájának a fényét láttam körözni messziről. Együtt találtuk meg a jelet, akkor különváltunk megint. Folyton utolértük egymást, amikor valaki leült kicsit pihenni. Jó volt tudni, hogy vagy előttem, vagy utánam, de ott van a közelben. Sose beszélgettünk, mert nem beszél angolul, de mindig nagyokat mosolyogtunk egymásra, amikor megláttuk egymást.) Szóval ma pont rá gondoltam, hogy milyen kár, hogy lemaradt Tardajosnál (Burgosban találkoztunk utoljára, utána nem sokkal van ez a falu, ő ott szállt meg, mi tovább mentünk). És ma 4o km-t megtett, és megérkezett. Nagyon örültem neki. Aztán a tejberizs főzés kellős közepette megérkeztek a svájci nővérek is, akiknek még annál is jobban örültem. Velünk vacsoráztak, aztán elmentünk abba a gyönyörű templomba együtt a misére.

A mise külön paragrafust érdemel. Addigra már olyan csintalan állapotba kerültem, hogy mindenen röhögnöm kellett. A pap bácsi imádta a saját hangját hallani, és lehet, hogy előző életében operaénekes volt, mert végigáriázta az allelujákat, de egy olyan előkével díszítve, hogy aszongya: múalleluja... múalleluja... múallelúúúúújjjjaaaaaa. Aztán egy akkora hatalmas ostyát próbált beletuszkolni a szájába, amekkorát én még életemben nem láttam (kicsit kisebbeket is mindig kettétörni láttam csak...). Odasúgtam a Barbinak, hogy szerinte ezt hogy fogja véghez vinni? mire azt felelte, hogy: külön tantárgy az ostyatolás a teológián
:-))))))). Akkor már nagyon röhögtem. Aztán Barbi majdnem szétbontotta az előttünk lévő padot, ahogy véletlenül nekiesett... ott ültek a nővérek. Mise után volt egy külön kis szertartás a zarándokoknak, és a templomban is körbevezetett minket a pap bácsi, csak az volt a bökkenő, hogy mindent spanyolul nyomatott, ami egy idő után fárasztó lett nekünk, mivel egyetlen szót sem értettünk az egészből, úgyhogy leléceltünk, épp időben ahhoz, hogy odaérjünk a boltba kaját venni. Szegény apácák nem voltak ilyen szerencsések, holnap ők böjtölni fognak. Bár felajánlottam nekik a kajám felét, visszautasították.

Ahogy sétáltunk a bolt felé, belebotlottunk Simonba, aki elmondta, hogy a következő faluban száll meg, ahol MINDENKI MÁS IS!!!!!! Elhagyta itt az útlevelét, amikor templomot nézett délután, úgyhogy vissza kellett jönnie megkeresni, és a szállásadója volt olyan kedves, hogy elhozta kocsival, hogy a már megtett kb 4o km után ne kelljen másik 15-öt megtennie... Pont összefutottunk. Ha csak egyetlen perccel később jövünk ki a boltból, már elkerüljük, mert épp szálltak volna be az autóba és indultak volna... A véletlenek, amikben nem hiszek. Basszus... mindenki a következő faluban van... Vajon Lóri is? És Ericék csapata?

Még egy nagyon kedves dolog történt: a szálláson odajött hozzánk egy spanyol fickó, és adott nekünk egy-egy szál levendulát, amit le is préseltem a naplómban.

Korán lefeküdtem, de nem aludtam jól. A szokásos... :-(((

(Egyébként Lóri is, Eric is ott szálltak meg, ahol a többiek: a következő faluban, de ezt csak később tudtam meg Lóritól. Este Elisabeth énekelt a misén, Lóri meg talán gitározott...)

2008. április 14., hétfő

Puente Fitero San Nicolas

2007. július 24. kedd

Negyed 6-kor indultam, az égbolt telis-teli volt csillagokkal, és a napfelkeltét is láttam. Gyönyörű. Velem egyidőben ébredt egy nő, halálra idegesített. Volt valami arrogáns benne. Pont egy helyen voltak a táskáink, és épp odaléptem volna az enyémhez, mire odaszökkent a sötétben egyetlen bakugrással, és pont nem fértem oda, hogy készülhessek, kedvem lett volna arrébb lökni... És amikor fogat mosni mentem, velem együtt egyszerre tette ő is. Annyira irritált, hogy az valami félelmetes. Pedig nagyon szépen mosolygott rám, amikor elköszöntünk. Remélem nem látom többet - ezt gondoltam.

Borzasztóan nyugtalan volt ma a sétám. Nagyon rossz volt azt álmodni, hogy megint együtt vagyunk Pistivel, illetve átölelt álmomban kedvesen, és oda is bújt (ez volt az első ilyen pozitív álmom vele. Eddig még mindig csak ellökött. Nem tudom melyik a jobb...). Az ilyen álmok után mindig szomorkás a napom. Ilyenkor azt érzem, hogy nem haladok semmit az elengedés terén, mert a tudatalattim mindig üzen, újra és újra, hogy ne is reméljem, hogy már a múlté a dolog teljesen... Persze még három hónap sem telt el, miért is lenne így... Majd ha jövő ilyenkor is így lesz, na akkor már el kell majd gondolkodni, hogy mi is az ábra. Ez most még normális, csak kellemetlen. Szeretnék már túllenni ezen az érzésen, és én balga azt gondoltam, hogy majd a Caminon hipp-hopp történik az ilyesmi.

Ami viszont nagyon jó, hogy megfogalmaztam egy új kérdést, mert azt érzem, hogy az előző kettőre kielégítő válaszokat kaptam, ennél most nem tudok azokban tovább haladni. És szerintem elég értelmes is: Hogyan tudnám az itt tapasztalt tudatosságot, tökéletes nyugalmat és szabadságot integrálni az otthoni mindennapjaimban?

És most már azt is határozottan tudom, hogy meg fogok tanulni spanyolul. (Épp tegnap vettem egy spanyol nyelvkönyvet végre. Jó sokáig tartott, ami azt illeti.) Meg hát már ugye el is kezdtem. Tegnap Leonor megtanította a zöldségeket és a számok egy részét, ma pedig az útikönyvből tanulgattam ezt-azt. Venni fogok egy spanyol-angol szótárt a következő nagyvárosban, vagy egy olyan könyvet, amiben hasznos frázisok vannak. (Nem vettem, mert sosem úgy értünk oda, hogy nyitva lettek volna a boltok.) Zavar, hogy nem értem mit beszélnek hozzám, meg különben is... már az utazási irodás fickó is megmondta a frankót.

Castrojerizben, ami egy gyönyörűséges ős régi falu, várral a szomszédos domb tetején (Barbus mellesleg csak cirkógejzírnek hívja, mert nem tudja megjegyezni a nevét :-)))), eltöltöttem egy órát a szikrázó napsütésben egy bár teraszán - elolvastam Lóri útravalójában a helyi vonatkozású bejegyzést, és még meditáltam egy kicsit. 1o óra volt és égetett a nap. Amikor nekiindultam, a multifunkcionális, fehér, rendkívül finom anyagú csodakendőmet tekertem magamra, hogy eltakarja a felkaromat és a nyakamat is, és ne égjek meg. Multifunkcionális, mert éjjel lepedőnek használom; ha ki van mosva minden, alulra felvehető holmim, akkor szoknyaként tekerem magam köré; reggel a hidegben pedig finoman melegítő sál a nyakam körül. Jolly Joker, imádom. És még szép is, mert hímzett, de ez már csak egy esztétikai plusz örömforrás a folyton szépségre vágyó lelkemnek.

Nagyon hosszúnak tűnt az utolsó pár km a tűző napon, meg még tegnap valami allergia is kijött hátul a lábamon, ami vörös, ég, és viszket, ha megvakarom :s. Kb egyre érkeztem a San Nicolashoz (ez az a hely, amit a magyar pár ajánlott feltétlenül). Egy olasz lelkész házaspár tartja fenn, donációs és egy templomban alszunk, ahol még az oltár is ott van, és madarak laknak benn komplett összkomfortos fészekkel. Csiporognak, repkednek a fejünk fölött. Mókás. Amikor megérkeztem, egyetlen ember ült a kertben, mert csak 3-kor nyit ki a hely. Egy francia lány, Stephanie a neve és nagyon vicces, tipikusan franciás kiejtése van (nem ejtik a h betűt, raccsolnak, és ahelyett, hogy a szavak végén sönt mondanának, mindig sziont mondanak. Meg még egy pár más is van, csak most nem jut eszembe). Épp az árnyékban evett, hát leheveredtem egy másik fa alá, kiszedtem a polifoamomat meg a hálózsákomat, és sziesztáztam egyet én is. Közben jött az úton egy csomó ismerős, de továbbálltak. Olyan kíváncsi vagyok, hogy vajon újra látom-e majd még őket.

Mire kinyitott 3-kor a templom, hirtelen 5-en lettünk... az egyik az az irritáló nő. Kiderült, hogy osztrák. Még mindig a telefonálás a napi program, ők meg mindannyian tudnak spanyolul, meg még telefonjuk is van, megkértem őket, hogy segítsenek elérni azt a számot. Nekik sem sikerült, mert kiderült, hogy mobilról nem hívható...

Akkor megjelent egy spanyol srác - Santiago - a kutyájával, Loloval, őt is beszerveztem a telefonosok csapatába, mert őshonosként mégiscsak távolabb nyúlik a keze, mint egy franciának, egy németnek meg egy osztráknak - gondoltam én. Megpróbálta mozgósítani az egész családját és a barátait, és rájuk bízni a dolgot. Na majd meglátjuk mi sül ki belőle. Hát nem egyszerű ez az eset.

Tegnap Leonor megjegyezte, hogy kár, hogy nem látta kibontva a hajamat, szívesen megnézné. Ma megmostam, és eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy nincs itt... amikor megjelent. Ő volt az utolsó az érkezési sorrendben. Nem lettünk sokan, 12-en.

Este vacsora előtt egy lábmosási szertartás volt. A házigazdák mosták meg a zarándokok lábát. Nagyon fura élmény, hogy egy vadidegen annyira alázatos veled, hogy ott térdepel a lábad előtt a földön és mossa a lábad. Nem is tudom megfogalmazni mit éreztem. Nem volt kellemes. Azután elmesélték a templom történetét, ami viszont nagyon érdekes volt, ellenben semmire nem emlékszem belőle, amit leírhatnék ide. Végül együtt imádkoztunk kézenfogva.

A vacsora hatalmas volt, gyertyafénynél költöttük el, mert a házigazdák egyáltalán nem használnak elektromos áramot a templomban (a fürdőszoba egy külön épületben van, ott természetesen van villany). Nagyon jó hangulatú volt a vacsora, és én életemben nem ittam olyan finom fűszeres bort, mint itt, és hamar be is csiccsentettem belőle. Szemben a német fiú folyton tölteni akart a poharamba, és röhögött, hogy milyen vicces vagyok.

Kiderült, hogy a nekem roppantul ellenszenves osztrák nő - Elisabeth - operaénekesnő és hihetetlenül kedves. Énekelt nekünk pár nótát. Elképesztően jó hangulat volt. Barbi nagyon örült, hogy végül ide jöttünk, egyáltalán nem neheztelt a döntésem miatt, hálás volt. Azt mondta, hogy lelki tekintetben számára az eddigi legtöbbet és legmélyebb élményeket nyújtó nap volt itt, és hogy ezentúl mindig rám hallgat majd, és oda megyünk, ahova én mondom, többet nem ellenkezik. (Nem is lőcsölt rám felelősséget, áááááá... egyáltalán neeeeeeem!!!) Vacsora után a házigazda bácsival édes kettecskén mosogattunk (jéééé... megint én), és jókat beszélgettünk, bár nem annyira penge angolból. Viszont nem panaszkodhatom, mert én CSAK abból vagyok penge, ő legalább valamit vakerál belőle, viszont a másik 6 nyelven, amin meg ő kommunikál, egyetlen szót sem értek.

Az éjszaka kevésbé volt fényes, mint az este... az alattam lévő ágyon Stephanie "aludt". Folyton zörgött valamivel, és a csúcs az volt, amikor arra ébredtem, hogy ugrott egyet az emeletes ágy... Akkor megkérdeztem tőle, hogy ő szokott-e aludni... Nem értette a kérdést, az arcát viszont nem fogom elfelejteni :-)))))

2008. április 13., vasárnap

Riverdance

Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni ehhez, a vége a legkedvesebb ír zene, amit valaha hallottam. Először a zenét kaptam meg, most pedig kaptam egy filmet Michael Flatley csapatával, amikor a Hyde Parkban táncoltak. Mivel már a legelső táncnál elakadt a szavam, nosza gyorsan rákerestem a neten, hogy hátha van olyan, amit szívesen megosztanék, és a legnagyobb örömömre pont azt a zenét találtam, amit mostanában nehezen tudok letenni (ami mp3-ban van meg, annak az elején egy angyal énekel, be fogom linkelni, mert azt a gyerekhangot is érdemes meghallgatni)... Nagyon jó szórakozást kívánok, remélem más is ennyire fogja élvezni.



2008. április 11., péntek

Angyalok

- Úgy szárnyalnék veled!
- Tudom. És veled tartanék én is, de nem megy. Nehéz vagyok.
- Ha én is nehéz lennék? Akkor együtt lehetnénk?
- Nem. Én mindig nehezebb leszek, mint te. Törékeny vagy és lepkekönnyű. Egyedül kell repülnöd. Nélkülem. Tied az égbolt.
- Sokan cikázunk piros hajnalokon, amikor a többi fény még csak lustán ébredezik. De én úgy megosztanám veled, amit ott fenn, a fényen túl látok...
- Nem érteném. Nem érintene meg. Messze mentél, és egyre messzebb repülsz... Jó.
- Igen. Megnyílt egy dimenzió, egyre csak vonz. Mint egy látomás, olyan az élet. Néha elgondolkodom, hogy vajon mi az igaz? Az, amit a földön járva, az anyagba ragadva élek, vagy a fénnyel való ölelkezés. Annyira más.
- Mindenkinek más. Mit szeretnél?
- Nem akarom, hogy küzdj. Azt akarom, hogy olyan boldog légy, mint én, amikor repülök. Megtanítalak nehéz súllyal is repülni...
- Nehéz súllyal nem lehet repülni. Ismered a fizikai törvényeket. Határolnak.
- Észre veszed majd, hogy egyre könnyebb és könnyebb vagy, egyre magasabbra szárnyalsz te is, és megérint a szépség. Akkor már nem akarsz máshogy élni.
- Így is megérint, csak nem mutatom. Szép vagy.
- Szivárvány volt ma, alá álltam és hozzáérintettem a szárnyam. Látod? Bíbor színű árnyalatot kapott. Szép.
- Taníts meg örülni a szivárványnak. A bíbor színnek, vagy a lilának. Vagy inkább mindegyiknek, egytől egyig. A hangoknak, amiket a csend hordoz. Hogy tudsz ennyire örülni ezeknek?
- Hogy lehet nem örülni? Ezeken kívül semmi nem létezik.
- Te is létezel, itt vibrálsz mellettem. Így én is létezem, itt vibrálsz - mellettem...
- Ó, láttad azt az apró villanást? Egy szerelmes szemében villant ezer kilométerre, a föld másik végében. Milyen kicsi volt, mégis idáig elért a fénye. Mit is mondtál a létezésről?
- Keresem az értelmét.
- Találkoztunk. Leporoltam a nadrágodat, te elfésülted az arcomból a hajamat.
- Én újra poros lettem, de a te arcod tiszta.
- Levágtam a hajamat. Nem takarja már semmi, azért látod tisztának. Csillog a szemed.
- Csak a hegyi tó párája tükröződik vissza benne.
- Szép. Könnyebb lettél már, látod?
- Úgy szárnyalnék veled...

2008. április 6., vasárnap

Gyógyítás - Hornillos de Camino

Kishúgom nagyon fejfájós szegény. Régebben, amikor még együtt laktunk, gyakran gyógyítottam a fejét úgy, hogy energiát adtam neki a kezemből (ami a Caminón ugye remekül működött a saját testemnél). Neki elmúlt a fejfájása, és mindig nekem kezdett el fájni. Ma, Budapesten ülve a meditáció alatt Győrbe egy jobb térdnek küldtem ugyanígy gyógyító energiát, aminek a végén úgy fájt már a jobb térdem, hogy nem volt könnyű lábra állni. Olyan érdekes ez.

Egy másik érdekesség, két megjegyzés: nemrég egy napon belül ezt a kétféle véleményt kaptam: "Folytasd a Caminós útinaplót, mert nagyon jó olvasni!" - és a másik: "Én a Caminós leírást sose szoktam elolvasni, engem a többi érdekel." Milyen különbözőek vagyunk, és ez mennyire jó :-)))).

2007. július 23. hétfő

Reggel 7-re állítottuk be az órát, egy perccel sem előrébb (micsoda luxus az eddigi fél 5-ös és 5 órás kelésekhez képest! Már ránk fért egy kis pihenés). A közös reggeli után a két nővérrel és Leonorral együtt elmentünk a burgosi katedrálisba a 9 órai misére, ahol egy kiváló hangú, fiatal pap tartott misét egy francia gyerekcsoportnak franciául. Nem egészen erre számítottunk, de ott maradtunk azért. Mise után különváltak az útjaink, elköszöntünk a lányoktól.

Barbival először megnéztük a burgosi katedrálist, aztán kicsit városnéztünk. Közben a katedrális tövében összetalálkoztunk Jessicával, akit Cizur Minorban láttunk utoljára (hát az sem tegnap volt). Épp azt a szállást (Emaus) kereste, ahol mi szálltunk meg tegnap, csak kicsit eltévedt. Rögtön útba igazítottuk. Annyira örültem neki! Totál kikészült szegénynek a lába. Alig vánszorgott. A csavargás után, miután órákig próbáltuk hívni a megadott - egyébként szerintünk kamu - telefonszámot -, elmentünk, és kerestünk egy utazási irodát, hogy végre személyesen próbáljuk meg elintézni a repülőjegy problémát. Kis naívak - mintha az annyira egyszerű lenne. Találtunk is hamar egyet, ahol a hölgy azt javasolta, hogy próbáljuk meg felhívni a jegyen található telefonszámot :-))))))). Egyébként nem tudott segíteni.

Kicsit arrébb találtunk egy másik irodát, amire Iberia volt írva (a jegy is az Iberia gépére szól), nosza bementünk. Egy nagyon kedves, mosolygós fiatalemberhez mentem, és elkezdtem neki angol nyelven ecsetelni a probléma forrását, amire ő csak széttárta a kezét, hogy nem érti sajna. Már épp vettem egy nagyobbacska levegőt, hogy akkor a kezes-lábas megoldást választom, amikor is a hátam mögött megszólalt egy kellemetlen, arrogáns és hallhatóan irritált férfi(?)hang, és kioktatott, hogy ebben az országban spanyolul beszélnek az emberek. Egy nemzetközi utazási irodában... Kezdett felmenni a pumpa, éreztem, hogy a vérnyomásom sem fog 200 alá csökkenni hamarosan. Visszakérdeztem, hogy járt-e már külföldön (persze csak angolul tudtam próbálkozni továbbra is, de hát láthatóan értette a bunkója), és ha igen, akkor minden egyes ország nyelvét, ahova ellátogat megtanulja-e, mielőtt elindul... Ha Oroszországba utazik, akkor oroszul tud beszélni az emberekkel, ha meg Japánba, akkor meg japánul? Méla undorral az arcán elfordult tőlem egyszerűen. Annyira felbőszített (és annyira sajnálom, hogy ez így van, hiszen olyan jelentéktelen dolog, ha jobban belegondolok...), hogy azonnal kifordultam az irodából, előbb nyomatékosan megköszönve a szívélyes segítséget ezúttal SPANYOLUL, és még órák múlva is mérges voltam. Ehhez az érzéshez persze az is hozzátartozott, hogy egyrészt megint elbuktam egy helyzetben, amikor pedig akár türelmes is lehettem volna, másfelől pedig megint nem sikerült elintézni a repülőjegyet, ami egyre nyomasztóbb, ahogy haladunk az idővel.

Annyira fáradt vagyok alapjáraton... Biztos ezért borultam ki annyira. Meg azért is, mert én hülye megnéztem az emiljeimet a nagy albergueben, mert annyira vártam egy levelet, és megint semmi... Fel kellett dolgoznom ezeket mind a séta során. Nem nagyon élveztem most a sétát. A burgosi nagy szállásra is azért mentünk netezni, hogy megnézzük, hogy hátha van valami nyomorult weboldala az Iberia Airlines-nak, és akkor talán kicserélhetjük a jegyünket. Weboldala van, de neten keresztül nem tehetünk semmit, fel kell hívni a telefonszámot, elképesztő. Ördögi kör. Mindegy, még várunk egy kicsit, hátha nem kamu...

Mostanában azt érzem, hogy nem történik semmi, ami persze hülyeség, mert olyan sosincs, hogy semmi nincs. Csak hát ha az ember hozzászokik a nagy durranásokhoz, akkor a tyúklépést már észre sem veszi.

Hornillos de Caminoban szálltunk meg, ami Burgostól 18,5 km-re van. Mire odaértem, a gondnok néni épp vásárolni ment, a szállás dugig tömve volt, de az utcán összefutottam a nénivel, aki mondta, hogy ne aggódjak, mert van egy másik hely, egy vadonat új, ahol vannak még szabad ágyak. Barbi később ért oda, de a néni megengedte, hogy kifizessem az ő szállását is, és lefoglaltunk neki egy ágyat. Az egyetlen kellemetlenség az, hogy fürdeni és mosni csak a másik helyen lehet, ami pár száz méterrel arrébb van.

Kedves kis városka, kitaláltuk, hogy este megint főzünk. Közben befutott Leonor is, aki örömmel csatlakozott hozzánk. Kihasználtuk, hogy ő spanyol, elmentünk együtt bevásárolni a boltba. Útközben megtanította nekem az összes gyümölcs és zöldség, valamint az esti menü hozzávalóinak spanyol nevét, és elkezdtük a számokat. Főzés közben is folyton a számokat ismételtem, ami neki lett sok egy idő után, nem nekem :-)))). Hát igen, aki duracell nyuszi :-D.

Granon óta valahogy minden szállásunk olyan volt, hogy csak nálunk jóval idősebbekkel találkoztunk. Annyira hiányzik a beszélgetés fiatalokkal, vagy csak az az atmoszféra, ami eddig volt... Talán ezért érzem, hogy semmi nem történik, mert ez nincs most. Ejj de nyűgös vagyok. Persze ha követjük a hasonlatot, abban is vannak pangósabb időszakok, amikor minden mozdulatlannak látszik...

Volt egy kis nézeteltérésünk Barbussal az előbb. Ő csak 2o km-t akar gyalogolni holnap Castrojerizig, én viszont még 1o-et a San Nicolas templomig, amit még az a magyar páros ajánlott Santo Domingoban. Barbinak egyáltalán nem tetszett a dolog. Azt mondta, hogy ő ezt nem akarja, mire én azt mondtam, hogy oké, mindenki járja a maga útját a saját tempójában, szétválunk harag és sértődés nélkül. Nekem 2o km nagyon kevés, már reggel 9 előtt odaérek, mert mindenképp hajnalban indulok, hiszen akkor szeretek indulni. Mit csináljak ott egész nap? Plusz azt is eldöntöttem, hogy a végén Finisterrebe gyalog szeretnék eljutni és nem busszal, ahhoz pedig legkésőbb 8-án Compostelába kell érnem, ami legalább 3o km-t jelent naponta (ami nekem nem gond egyáltalán). Azt is mondtam, hogy ez mindenkinek a személyre szabott Caminója, amire én már 5 éve készülök, és nem olyan dolog, amit az ember gyakran csinál. Úgy akarom járni, ahogy engem boldoggá tesz. És az, hogy folyton nagyon keményen alkalmazkodnom kell, nem tesz boldoggá. Kisebb dolgokban persze, alkalmazkodom, de olyan dolgokban nem szeretnék alkalmazkodni, hogy hány km-t megyek naponta, és hol kötök ki, csak mert valaki más nem tud vagy nem akar annyit menni. Akkor az az ő Caminója, amit meg úgy jár, ahogy neki kényelmes. Én sem akarom, hogy bárki az én igényeimhez és tempómhoz alkalmazkodjon. Egyáltalán nem vagyunk összekötve. Nehéz ez, nem is Barbus ellen szólt, csak annyira nehezen tudom elviselni az ilyesfajta kötöttségeket. Aztán meg azt sem akarom érezni, hogy én vagyok a hibás. Nagyon különböző a teherbíró képességünk és a rutinunk, ez most egyértelműen kiderült. De én így érzem jól magam: hajnalban indulva, gyors tempóban haladva és viszonylag nagy távot bejárva. Nem tudok, és nem is akarok ez ellen tenni. Ekkor teljesedek ki, ugyanakkor nem várom el mástól, hogy ugyanígy tegyen.

Barbi végül azt mondta, hogy velem jön, de látszott rajta, hogy nem boldog... Miért ilyen nehéz ez? Tudtam, hogy előbb-utóbb ütközés lesz. Vajon mások, akik ennyire különböznek fizikailag ilyen dilemmákat élnek meg? A lelkünk egy, fél szavakból (vagy csak egy odanézésből) is pontosan tudjuk, hogy mit gondol a másik, na de a testünk... Most vajon szar alak vagyok?

(Eszembe jutott egy történet erről a teljesen egyformán gondolkodásról vele kapcsolatban. Nagyon-nagyon szeretem őt, ez talán a problémák ellenére is kitűnik, mert tényleg a lelkem egy része ő. Elmentünk egy táborba sok-sok évvel ezelőtt, ahol minden ebédnél és vacsoránál ötfős asztaloknál ettünk. Valahogy a mi asztalunk mindig tele volt, sőt a vége felé már előjegyzésre jelentkeztek a következő étkezésre azok, akik nem fértek el nálunk egy ebédnél mondjuk. Csupa ismeretlen ember csatlakozott hozzánk. Egyszer odatévedt egy srác, aki bemutatkozott. Én azt akartam mondani, hogy Zsuzsának hívnak - ila a nevem -, de tele volt a szám, és amíg rágtam, Barbi megszólalt mellettem: Jutka vagyok. Annyira elkezdtem röhögni, hogy majdnem megfulladtam. Nem beszéltünk össze, épp csak ennyire vagyunk egy hullámhosszon. Volt olyan is, hogy felemeltem a telefont, hogy felhívom, és amikor a fülemhez tettem a kagylót, és mielőtt elkezdtem volna tárcsázni, ő már benne volt, és megszólalt, mert pont abban a pillanatban hívott engem... Szóval nagyon szeretem őt.)

2008. április 2., szerda

Április 1.

Rengeteg dolog van a fejemben most hirtelen... Egy nap is akár egy egész élet súlyát hordozhatja. Mint a tegnapi. Hosszú nap volt, megosztom, mert azt gondolom érdekes.

Reggel egy villámlátogatást tettem Szombathelyen. Pont arra volt időm, hogy kedvenc tanárunk 3 óráját végigüljem, aztán már robogott is vissza velem az IC. Reméltem, hogy pontosan indul, mert ki volt számítva, hogy ha pontosan érkezik, akkor még a koncert előtt a nyelviskolába is pont be tudok ugrani. Pontosan érkezett.

Mindig imádtam az áprilisi tréfákat, a családot rendszeresen jól megtréfáltam, és jól be is vették általában a dolgot (főleg az Anyukám, szegény... mindig elhitte, amit mondok, sose gondolkodott el a dátumon). Tavaly valaki annyira jól megviccelt, hogy azt gondoltam, amíg élek nem tudom űberolni, azt is gondoltam, hogy eszembe se fog jutni a tréfálkodás többé ezen a napon... Nem is nagyon volt kedvem ezen a dátumon gondolkodni, ahogy közeledett. De tegnap aztán kezdett kibukni belőlem az én igaz természetem, ami semmilyen zord körülmények között sem képes engem elhagyni láthatóan, és elkezdtem gondolkodni, hogy meg kéne viccelni valakit, az olyan jó lenne...

Aztán eszembe jutott a karnagyunk, akinek amikor először kiderült, hogy kedden lesz a koncert én azt mondtam, hogy a kedd az nekem egyetemi nap, és nem érek vissza. Teljesen magán kívül volt akkor, így elhatároztam, hogy mégis kihagyom az egyetemet, mindenképp a koncertet választom, nem is kérdés, mekkora hülyeség lenne pont ezt a műsort kihagyni. Tehát ebben maradtunk akkor. Tegnap felhívtam őt a Deák térről a koncert előtt kb 2 órával, hogy lekéstem a szombathelyi vonatot, és csak fél 9 körül érek Pestre... a következő párbeszéd zajlott:
- Ne haragudj Ákos, béna voltam, későn értem az állomásra. Haragszol?
- Ez nagyon kemény. Szia - és kinyomott.
Visszahívtam.
- Miért nem várod meg, amíg befejezem a mondandómat?
- Azt hittem, hogy csak viccből mondod, és most az infarktus kerülget.
- Igen, viccből mondtam, április bolondja vagy.
Mondott valamit, amit itt most nem írnék le, és ismét letette. Én pedig elgondolkodtam, hogy még soha, senki nem mondott nekem olyat az életemben. Tehát ismét sikerült valakinek egy szép napot okozni, aki ezt szépen meg is köszönte. :-))))

A koncert egyébként nagyon jól sikerült, bár erről inkább azok tudnának nyilatkozni, akik hallották. Állítólag nagyon szép volt.

Történt még valami. Már reggel sikerült az óracsörgés előtt felébredni (ez hajnali 4-et jelent a keddi napokon) egy megfoghatatlan szorongás érzéssel és azzal a gondolattal, hogy ott lesz a koncerten valaki, aki lehetetlen, hogy ott legyen. Egész nap ez volt az érzésem, tiszta zizi voltam, nem tudtam figyelni és enni se nagyon, és ahogy közeledett az este egyre csak fokozódott ez az érzés (az államvizsga előtti drukkhoz tudnám hasonlítani, vagy bármilyen fontos szigorlat...) És amikor megláttam a telefonszámot a telefonomon közvetlenül a koncert előtt, akkor már tudtam, hogy megint igazam volt, hiszen azért hívott, mert már ott volt az épületben az illető (ez már tényleg ijesztő...), és aztán a koncert szünetében ki is jött rajtam ez az egész napos lelki tortúra.

És akkor ahogy ígértem a leltár helyett most Deepak Chopra szavaival mondanám el, hogy mit is tanultam az elmúlt pontosan egy évben A GYAKORLATBAN (a fejemben már évek óta tudtam mindezt, de a tudomás ugye egészen más, mint a dolgok gyakorlati alkalmazása...). Az idézetek a Merlin és Artúr király című könyvől valók. És sajnos megint nagyon hosszú, az egész könyv rám vonatkozó kivonata, de szerintem érdemes végigolvasni ha apránként is, mert ösztönző gondolatok ( nekem legalábbis azok voltak, hátha másnak is bejönnek):

"Benned lakik (a mágus), és nem találod meg sehol máshol. Ha viszont egyszer felfedezted, te magad is látóvá leszel. Lépésről lépésre fog ez megvilágosodni számodra. Mielőtt igazán látóvá lennél, már érzed majd, hogy az élet többet hordoz, mint amennyit megélünk belőle. (Hajjaj, de még mennyivel többet! Azok számára, akik ezt egyszer-sokszor megtapasztalták, már elképzelhetetlen az azelőtti állapot. Ég és föld... szó szerint :-)))

Tölts némi időt azzal MIÉRT látsz valamit, s nem csupán azzal, hogy MIT látsz! (Ez volt a legelső dolog, amit megtanultam. A miértek kérdezése a folytonos bírálás és címkézés helyett.)
A mágus világában minden azon a meglátáson alapszik, hogy minden én magam vagyok (mert 'minden egy').

Az értelem és az érzelem a fájdalmat, a szenvedést nem tekintik közömbösnek: félnek tőlük, ezért elutasítják. A kiválasztás szokása igen sok energiát emészt fel, mert az értelemnek állandóan készenlétben kell állnia, ügyelnie kell arra, hogy a megbántottság, a csalódottság, a magányosság és számos további fájdalmas tapasztalás ne ismétlődjön. Marad-e így még helye a csendnek?

Az értelem sikeresen tehet eszessé, de ettől még aligha leszel képes boldoggá, kiteljesedetté és önmagaddal békében élővé lenni. (Hajlamos vagyok a fejemben élni, és elfojtani a rossz érzéseket. Csak hát azoknak is van létjoga, ugyanúgy, mint a jóknak.)

Mindazt, amit meglátsz belső világodban, megvalósítod a külső világodban is.

A legtöbb esetben határok által tapasztaljuk meg önmagunkat. Szerepet játszani is korlátozottságot jelent, mégis mindenki állandóan különböző szerepeket tölt be. A mágus számára a teljesség a minden szereptől való elszakadást jelenti. Szabad lélek, aminek a léte ehhez a kis testhez kötődik.

A fejedben lakozó gondolatok nem tartoznak hozzád. A nevedhez, a felvett szerepeidhez tartoznak. A másodperc töredéke alatt kiléphetsz a szerepeidből, ha akarsz.

Figyeld éberen a nap során azokat a kurta perceket, amikor alapvető (a szerepek felett álló) énedet megtapasztalhatod egy lélegzet, egy érzelem, egy érzékelés mögött! Ez a mozdulatlan, csendes, névtelen állapot rendkívül megnyugtató. (Mint a tízperces meditáció két óra között :-))

Kvantum-szinten az atomok korlátlan energiát képviselnek, és e korlátlan energia 99,99999 százalékában üres térből áll.

Az emberi test megszületik, megöregszik, és meghal. Tévedés azonosulnunk ezzel a folyamattal. Valamennyiünket az időtlenség vesz körül, az idő csupán a mennyiségekre bontott örökkévalóság. A jelen testeddel azonosulsz, és azt hiszed, hogy szükséged van valamilyen alakra. Mivel az energia alaktalan, nem tudod elképzelni, hogy te magad az lehetsz. A tudat túléli az őt hordozó molekulák halálát.

Mindannyian ragaszkodunk az emlékeinkhez, mert azok határoznak meg bennünket. Az én félreállítása az emlékek félretételét jelenti.

Amíg félsz, nem tudsz igazán szeretni. Amíg harag lakozik benned, nem szeretsz igazán. Amíg önző vagy, nem vagy képes igazán szeretni. Bármennyire tisztátalan vagy, a szeretet felkutat és megmunkál, hogy szeretni tudj. Ahhoz, hogy szeretetet kapj, először adnod kell. Először meg kell tanulnod magadat szeretni, csak azután tudsz másokat szeretni. Többnyire mindez magától értetődőnek tűnik! Miért nem eszerint élünk?!

Rend, egyensúly, fejlődés és értelem: ez a szeretet meghatározása.

A szavak ereje nem azok felszíni jelentésében mutatkozik meg, hanem a tekintet előtti tartalmakban. Minden szó tudást és szándékot takar. S ezek mágikus tartalmak. (Na ezért nem szabad hazudni...) A nyelv minden gazdag szava a jelentés és a tudás rejtett ösvényeit nyitja meg. Azonban a szavak másik tartalma, a szándék még erősebb.

Minden szándék valamiféle eredményre vezet. Egyetlen szándék sincs elfelejtve, de teljesülésének lehetnek akadályai, hiszen annyi ellentmondás rejlik bennünk: az emberi szív ellentmondásai. Vedd észre: vannak beteljesült reményeid és vágyaid! Váratlanul, anélkül, hogy bármit tettél volna, valaki felhívott telefonon, épp akkor, amikor beszélni akartál vele; segítség érkezett, ahonnan nem is vártad; imáid meghallgatásra találtak (na ez az, ami most már napi szinten működik. Minden imámmal így van egy ideje...). Mindez a világegyetem terében zajlik.
Nincs egyetlen olyan gondolatod, amely ne váltana ki valamiféle eredményt. Mégsem veszünk észre finom eredményeket, ha nem azonnal illeszkednek a céljainkhoz, ha nem esnek egybe énünk arra vonatkozó döntésével, aminek szerintünk történnie kellene. Isten azt akarja, hogy minden ember valamennyi szívbéli kívánsága teljesüljön.

Ha alaposan magadba nézel, azt találod, hogy sok személyiség küzd benned a tested birtoklásáért. Például a jó és a rossz harca valójában két személyiség, a szent és a bűnös küzdelme. Sosem hagyják abba a vitájukat. Azután ott vannak azok a szerepek, amelyekkel azonosulsz. A személyiségek általában összeütközésben állnak. Amit boldogságnak hívunk, az olyan állapot, amelyben e konfliktusok zöme épp elcsendesedett. A tudattalan az a börtön, ahová a nemkívánatos energiákat zárjuk. Az árnyék-én is egyike hordozott szerepeinknek, bár sosem mutatjuk meg nyilvánosan. Valamennyien létrehoztuk árnyékunkat, olyan energiákat hordozó személyiséget, amitől nem szabadulhattunk. Belső háborúságod megszüntetése azt jelenti, hogy véget vetsz a benned élő személyiségek harcának. De addig hozzá sem tudsz kezdeni a belső feszültségek feloldásához, amíg nem tudod, miféle személyiségek lakoznak benned. (Viszont ezekkel szembesülni nem kis bátorság... Nagyon rondák is vannak köztük :-)))

Többféle mód van a régi energiák felszabadítására. Az egyik leghatékonyabb egyszerűen elismerni létüket. (Ez az, amitől mindenki menekülni próbál, mert a létük azt jelenti: időről időre, elkerülhetetlenül rosszul érzi magát az ember a bőrében, a rossz érzést pedig igyekszik elkerülni, úgy, hogy mindenféle dolgokba menekül inkább az ember fia meg lánya...) Ha feloldod a tagadást, már nyert ügyed van.

Te vagy a világ. Ha megváltozol, a világod is megváltozik.

Az alkímia az átváltozás művészete, állandóan történik. Nem tudod megakadályozni az élet minden szintjén zajló szüntelen változást. Az alkímia - keresés. A keresések személyes utak, s minden lépést egyedül kell megtenni. (Azért hozzáteszem, hogy addig mindenképp egy mesterrel vagy egy tanítóval, míg az ember nem találja meg a belső tanítóját/mesterét.) A titok nem abban van, hogyan nézel, hanem milyen mélyre akarsz nézni.

A dolgok általában megoldják önmagukat. Létezésed nem sérül komolyan, legfeljebb apró kellemetlenség ér. Idegrendszered mégis erősen válaszol, félelmet és kényelmetlenséget jelez, amikor a dolgaid nem tervszerűen alakulnak. A lét egyszerre tartalmaz rendet és rendezetlenséget. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. Ugyan éned gyűlöli az előre nem láthatót, a valóság az, hogy újra meg újra csak nyersz általa. A tökéletességet kereső elfogadja, hogy mindig bizonytalan lesz, hogy mindig egyensúlyát vesztettnek érzi majd magát.

Az énnek meg kell vizsgálnia a félelmeit, és abba kell hagynia az örökös ellenőrzést. Ha el tudod fogadni az élet áramlását, és alá tudod magadat vetni neki, akkor élhetsz békében és boldogságban. (Bármit is hoz...) Az ezzel ellentétes küzdelem sosem ér véget.

Ha napról napra ugyanazt vetítjük magunk köré, a bennünket körülvevő valóság ehhez formálódik.

Mindannyian tapasztaljuk az újat és ismeretlent, de csak néhányan vesszük észre az ismeretlen hívogatását. A szív legmélyén kell dönteni: az ismerős, de áporodott, vagy az ismeretlen, de üde és végtelen lehetőségeket hordozó távlatok között. A megszokáson és a tehetetlenségen túl a félelem játszik fontos szerepet abban, hogy minden továbbra is a régi kerékvágásban haladjon tovább.

A halál végső esemény, a hozzá vezető úton pedig sok apróbb veszteség ér. Ha belegondolsz, könnyen felfedezheted a nyereségek és veszteségek egész életeden végighúzódó ritmusát. Amikor ezek megtörténnek, a veszteségek fájdalmasnak tűnnek, mert az én minden veszteség esetén ragaszkodással válaszol. Az életben az egyetlen tiszta nyereség a tudatosság elérése, s erre irányul minden értelmes keresés. A mágus örömmel fogad minden hányattatást és veszteséget. A stabilitás korszaka után az életerő valami újat akar létrehozni. S ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, a régi, túlhaladott formákat fel kell oldania. A feloldás is az élet nevében történik, hiszen nincs más körülöttünk, mint élet. De az én ragaszkodik, és nem akarja ezeket a feloldásokat engedni. A természet elvesz bizonyos dolgokat a megfelelő időben, s jó oka van erre. Bizalomra kell szert tenned. Amikor képes vagy a lehetőség magvait észrevenni a szerencsétlenség romjai között, akkor kezd növekedni benned a bizalom. Ez lépésenként alakul ki. (Tyúklépésenként...) A fájdalom nem az igazság. De a halandóknak át kell jutniuk rajta, hogy eljussanak az igazsághoz. Minden veszteséged csak időleges és nem valóságos. Ideje volt elmennie annak, amit elveszítettél, de nem azért, mert a természet gonosz és közömbös, hanem mert a valóság felé tett minden lépésed fontos.

Többnyire elképzelésekbe szeretünk bele. Ezeket magunkban hordozzuk, s igyekszünk annak megfelelőt találni a világban. Általában vagy olyat keresünk, aki visszatükrözi az énünket, vagy olyat, aki javítani tudja azt. Az egyik fajta szeretet tükröt keres, a másik a hiányzó részt. Mindkét esetben azonos szükséglet van a dolog mélyén. Hiányosnak érzed magad, s a hiányt valaki más által akarod betölteni. Első lépésként derítsd fel hiányosságaidat, majd töltsd be azokat Léttel és Lényeggel. Ezt a folyamatot általában úgy nevezik, hogy megtanulod magadat szeretni (ami nem az önmagadról alkotott KÉP szeretetét jelenti...).

Itt és most.

A keresők egyre újabb megfejtési kulcsokat kapnak a szellemvilágból. Minden számodra alkotott kulcs pontosan igazodik a tudatossági szintedhez. Az átlagemberek ezeket a kulcsokat csak véletleneknek látják. De túl sok véletlen történik veled ahhoz, hogy ezek valóban véletlenek legyenek. A szellemi gyakran ilyen módon szól először. A jó kérdés nem az: mi történt? hanem: miért velem történt meg ez? Meg kell tanulnunk a kérdést őszinte kíváncsiságból, önsajnálat nélkül feltenni. Minden történés hasznos akar lenni számunkra. A szellemvilág néha tiszta kedvességből és együttérzésből küld kemény leckét (cuki...), s ezzel elfordít valami igazán szörnyűségestől. És mi a helyzet az igazán szörnyűségessel? A mágus szerint ez szintén a szellemi által választható legjobb, hiszen annak is tekintetbe kell venni az okok és okozatok szövevényes hálóját, amiből senki sem vonhatja ki magát.

Örvendezz azon, hogy egy életen át kereső lehetsz, mert ha minden titkot egyszerre fednének fel előtted, az életed csak kellemes emlékekből, meg kedvetlen és unalmas jövőből állna!
A szellemvilág állandóan változik, sorsod az élet láthatatlan forrásából fakad és alakul. (Ez a legizgalmasabb dolog. Minél előrébb tartasz a keresésben, annál több ajtó nyílik meg a szellemiből, és olyan cuccokba is kaphat az ember bepillantást, amiről nem is álmodna - pl ezek a megérzések ezen, a szinte napi szinten nekem újkeletűek, de van sok más is.)

A szellemi mindig hívogat, s így végtelen a kapcsolatfelvételi lehetőségek száma. Légy készen a szellemitől adott "megfejtési kulcsok" követésére; fedezd fel a medtáció segítségével a benned lévő tiszta csendet (azt hiszem ez volt az elmúlt év legnagyobb és leggyönyörűbb "ajándéka"); tudd biztosan, hogy a kitűzött célok valóságosak, és érdemes feléjük haladni!

Minden vágy valamely korábbira épül. A vágyak sora sosem ér véget. Ez maga az élet. Ne tekints egyetlen vágyat sem haszontalannal vagy rossznak! Egy szép napon mindegyik teljesül. (De tényleg! Az összes - amire tényleg szükséged van az utadon.) A vágyak - magvak, a sarjadási idejükre várnak. Ápold szíved legjelentéktelenebb kívánságát is! Egy napon elvezetnek Istenhez. A vágyak a halandókat mindenféle zűrzavarba viszik, de Isten akarata, hogy legyenek vágyaid. Tekints tisztelettel az összes vágyadra! Ápold őket a szíved mélyén! Ne küzdj érte, bízz abban, hogy egy magasabb szellem oltotta beléd a vágyat és engedd, hogy ez a magasabb szellem hozzásegítsen a beteljesedéshez. Ugyanis a vágyakban lévő rossz valójában nem magából a vágyból származik, hanem a hozzá kapcsolódó emberi küzdelemből. Tekintsd a vágyakozást úgy, mint készséget Isten valamennyi adományának elfogadására. Miért adna Isten valamit, mielőtt akarnád azt? Vágyakozás nélkül az ember nem tud növekedni. A vágyakat ösvényeknek kell tekinteni. A vágyakozás ösvénye hihetetlenül erős, és sosem ér véget, csak a tárgyai változnak. Ha erőltetés helyett elengedjük a vágyainkat, akkor a vágyak működési mechanizmusa gondoskodik magáról. (Itt értettem meg az összes keleti intést, miszerint "Engedd el a vágyaidat, akkor leszel boldog!" Ez nem azt jelenti, hogy fojtsd el őket, hanem azt, hogy a megfogalmazásuk után bízd őket az univerzumra. Milyen más így, nem?) Vágyaink mély rétegében a fejlődésre való ösztönzés, maga az életerő működik. Életbevágóan fontos ismerned a vágyaid természetét, s látnod, hogy az isteni terv alapján kívánságaidnak teljesülniük kell. Isten nem zár el semmitől! Te magad hiszed el a lelked mélyén, hogy ezt vagy azt nem érdemelsz meg. Egyetlen vágy sem köznapi, mert mindegyiknek szellemi jelentése van. Mindegyik apró lépésenként arra vezet, ahol már a legmagasabbrendű beteljesedésre vágysz majd, saját isteni természeted megismerésére. (Na ez a dolgokat egy egészen más perspektívába helyező tanulás/gyakorlás volt, a vágy energiájával való teremtés gyakorlása. Izgalmas...)

Ha jót akarsz tenni az emberiséggel, légy önzetlen, és válj magad is mágussá. Ha csak magadnak akarsz jót tenni, akkor légy önző, de akkor is válj mágussá! Ha szenvedést látsz, menj és enyhítsd, és szenvedés ne tapadjon hozzád!

Te magad vagy a jelen pillanat. Minden erőt önmagadon belül kell meglelned! (És ott is van, csak meg kell találni. Minden belülről ered.)

Bízzál a bizalomban, higgyél a hitben! Ez az egyetlen megoldás, ha megrendült a bizalmad és a hited. Hidd el végre, nem a küzdelem a megoldás!"

Tanultam még valamit, de ezt ez a könyv nem említette: hogy tisztelni kell azt, hogy mindenki más ösvényen halad, más az útja, más szellemi energiákkal rendelkezik és más feladata van ebben az életben. Más szellemi kapacitással születik és van úgy, hogy NEM KÉPES jobban csinálni a dolgokat, ami nem az ő hibája. Ha ezt megérti az ember, akkor senkire nem fog haragudni, és senkit nem fog utálni, hanem egyszerűen csak elismeri, hogy a másik MÁS.

Ez azért elég masszív, nem? Nem nagyon van időm pihenni egy éve, és ennek nincs vége, folyamatosan úton vagyok - mint mindenki. A legfélelmetesebb az a pillanat, amikor az ember elkezdi megérezni a saját bőrén keresztül azt, hogy ez a sok különböző dolog szorosan összefügg, egymásból indul ki, egymáson alapul, egymásra épül, nem létezhet egymás nélkül, és össze van szőve az összes többivel, mert MINDEN EGY.