Elengedés

Ma találkoztam valakivel, akit nagyon szeretek, de akivel régebben picit (néha nagyon) fájó volt találkozni, mert valaki olyanhoz tartozik, akit nem tudtam elengedni sokáig.

A Caminon meg kell, hogy tanuld az elengedést, mert ezt gyakorlod nap mint nap. Találkozol emberekkel, akiket azonnal megkedvelsz, némelyiküket nagyon is (egyébként állati sokat lehet abból tanulni magadról, ha megfigyeled, hogy kikkel kerülsz szeretetkapcsolatba, mert olyan vagy te magad is, mint akikkel jól érzed magad), lehet, hogy együtt vándorolsz velük egy darabig, de aztán vagy előrébb kerülnek, ha gyorsabbak, mint te vagy, vagy lemaradnak, ha lassabbak. Senki, de senki nem járja veled az utat az elejétől a végéig (csak a párod persze, ha vele mész, és nem szakítotok közben :-)). Előbb-utóbb mindegyikük "elhagy". Lehet, hogy később, napok vagy hetek múlva újra látod őket, de akkor már eltelik egy kis idő, és mindenképp megszakad a folyamat. Ha jobban belegondolunk, így megy ez a valódi életben is. Emberek jönnek-mennek, némelyikük csak epizódszerepet tölt be az életünkben, aztán kikerül belőle, vannak, akik sokáig maradnak, vagy talán életünk végéig, de mindegyikükhöz kötődni fogunk, amíg velünk vannak. Éppen ezért elengedni is nehezen tudjuk őket, és sokat szenvedünk, ha lejár az időnk velük. Van aki könnyebben szakad el, van, aki nehezebben.

Nekem nagyon nehezen ment eleinte, elég rossz volt, ha már többé nem láttam valakit, aki kedves lett számomra. De olyan is volt (persze ez már azután történt, hogy megtanultam az elengedést), hogy valakivel együtt vándoroltam az elején egy pár napig (utána nem láttam két hétig), és amikor elment, két napig mélyen lelki beteg voltam. Aztán két hét után újra együtt vándoroltunk egy pár napig, de amikor ismét eltűnt, akkor ez már nem okozott rossz érzést, sem nem hiányzott annyira - bár akkor már senki után nem bánkódtam többé.

Amikor megértjük azt, hogy mindenki valamilyen okból kerül bele az életünkbe, legyen az csupán egyetlen beszélgetés, vagy évekig tartó szerelem, és ugyanúgy: valamilyen okból kerül is ki belőle, de közben meg hoz is bele valami fontosat (még ha csak egyetlen szót, vagy mondatot is, ami akkor, abban a pillanatban sorsdöntő számunkra), amit ha jól figyeltünk, míg velünk volt az illető (vagy legalább utólag, amikor feldolgozzuk az eseményeket), akkor meg is őrzünk/tanulunk; és ugyanakkor megbízunk a gondviselésben (Atyában, univerzumban, mindenségben, őrangyalban, életben stb tetszés szerint), hogy ő egyrészt látja az összefüggéseket, míg mi nem valószínű, és nekünk nem is kell feltétlenül látni azokat, másrészt minden szálat úgy gabalyít, hogy az nekünk csak jó, még ha nem is tűnik annak abban a pillanatban, akkor könnyebben engedünk el. Azt majdnem mindig megmondja a szívünk, hogy az az illető, aki az utunkba keveredett milyen szerepet tölt be, csak nem mindig hallgatunk rá. Mi akarjuk irányítani ezeket a dolgokat, és egyszerűen nem vesszük figyelembe a megérzéseinket, ha nem azt mondják, amit mi hallani akarunk.

A Caminora (jó esetben) kérdésekkel érkezünk, amikre válaszokat várunk. A válaszok emberekkel való beszélgetésekből, körülöttünk alakuló helyzetekből, álmainkból és a saját gondolatainkból, érzéseinkből jönnek. Találkoztam egy fiúval ott, aki (rész)válaszokat adott mindkét kérdésemre (ő volt a legelső, ezért nagyon különlegesnek éreztem a találkozást), és aki által elengedtem életem egyik legfájóbb és legsokkolóbb csalódását, ami addig hónapokig, szinte minden éjjel rémálmokat okozott. Tudtam, éreztem a szívem mélyén, hogy "csak" ez volt a feladata, és nem több, ezért találkoztunk, de nem tudtam elengedni őt. Végig azt akartam hinni, hogy ő a társam, és nem értettem, hogy miért nem alakulnak úgy a dolgok, ahogy én azokat szeretném. A legutolsó napon láthattam meg mitől is nem működött volna az egész kapcsolatosdi (Lóri mókásan azt mondta, hogy lehet, hogy azért, mert egy tömeggyilkos :-)) hát nem az volt, de tényleg nem lett volna gyümölcsöző a dolog, és egyetlen pillanat alatt, már gyakorlottan, el tudtam szakadni tőle). Akkor megláthattam, de sokszor nem látjuk, és nem is kell látnunk, csak bíznunk kell és hinnünk, hogy láthatatlanul is megvannak az okok, és soha nem véletlen, hogy valami úgy alakul, ahogy. Aminek meg kell történnie, az meg is történik, akármit is teszünk ellene, vagy épp fordítva: ha valaminek nincs helye, akkor sem fog megtörténni, ha a fejünk tetejére állunk, vagy lehet, hogy megtörténik, de abban nem lesz köszönet.

Nem csak személyeket engedünk el nehezen. Szituációkat, tárgyakat éppilyen nehéz. Sokan szeretnek nosztalgiázni, nehezen válnak meg nagyszerű múltbeli élményektől, jól sikerült, régmúlt eseményeket várnak vissza, folyton újraélik azokat, vagy sokáig szomorkodnak, hogy már elmúltak. Ezzel persze elzárják magukat a jelen pillanat élvezetétől és újabb élmények teljes megélésétől. Meg vannak ugye a gyűjtögetők (és nem csak a 81 éves nagymamám ilyen ám!), akik százéves kacatokat halmoznak fel az otthonukban (itt most nem a "jó lesz az még valamire!" utcán minden szemét összeszedőjére gondolok, mert az egy külön történet és személyiségjegy), mert foggal-körömmel ragaszkodnak az emlékekhez. Persze vannak dolgok, amikhez ragaszkodik az ember, én pl nem szívesen válnék meg a nyakláncomtól -bár a Caminon volt egy pár (na nem sok!) olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy ha valaki elkérné, akkor szívesen és gondolkodás nélkül odaadnám -, de azért mindig van mit kidobálni időről időre...