Türelem

Hahó!

Ma ismét egy röpke ötórás sétára vetemedtem, csak úgy a nosztalgia kedvéért, és rengeteg időm volt gondolkodni, csomó minden eszembe jutott (meg mellesleg ki is olvastam végre a könyvet menet közben, kölcsön tudom adni már :-)).

Szóval több szálon futott a fejbeli eszmefuttatás. Ami a legtöbbet foglalkoztatott, az a türelem volt, amiről már tegnap elkezdtem írni. Eszembe jutott egy történet, ami az egyik szálláson esett meg - illetve ott kezdődött. Nyolcágyas szobákban laktunk. A mienkben Lórin és rajtam kívül még egy olasz házaspár és négy hangos "100-as" spanyol lakott. Úgy fél 11 körül mi, a négy európai (hehe) már nyugovóra tértünk (volna), ám spanyol kebelbarátaink még úgy gondolták, hogy gyermek még az idő, ideje üvöltve telefonálgatni egy kicsit a szobában (a toroki hangerőszabályozó náluk nem működik ugye, kiakad a maxon és nincs visszatekerő gomb), meg üvöltve átbeszélgetni a szomszéd szobában lakó haverunkkal. Végül is egy volt igazán a hangos, a többinek furcsa mód egy idő után feltűnt, hogy négy ember már befordult a fal felé, serényen tömködve a füldugót a fülükbe (ami az enyémből mellesleg állandóan kiesett, mert annyira kicsi a fülem, hogy hosszas könyörgésre megy csak bele, és még akkor is kiesik reggelre), és próbálták együttérzően csitítgatni ezt a roppant kedves figurát. Akkor az jutott eszembe, hogy mi hülyék meg, akiket ugye máshogy neveltek, hogy figyeljünk a környezetünkre, reggel 5-kor egy mozdulattal fogtuk mindig a motyónkat, és a balettosokat is meghazudtoló spicclépésben botorkáltunk ki a sötétben, hogy véletlenül se zavarjunk másokat. Na és akkor azt gondoltam, hogy majd reggel én is a normális hangomon fogok beszélgetni, és ha szükségem van a villanyra, akkor még azt is fel fogom kapcsolni, mert ha lúd, akkor már legyen kövér ugye, az angyalát neki! Eljött a reggel, és én így is tettem, roppant büszkén, hogy most aztán megkapja a leckét, mert meg kell tanulnia mindenkinek, amit meg kell tanulni az életben, és miért pont én ne lehetnék az, aki megtanít dolgokat másoknak... Persze az előjel nem volt éppen pozitív, és a nagy büszkeség hamar lejjebb szálldogált. Végül is az élet úgyis megtanít, és ennek két nappal később szemtanúja is voltam. Egy Barbadelo nevű helyre értem, ahol 18 db ágy volt a szálláson mindösszesen. Mire odaértem, már kb 30-an várakoztak, köztük ez a bácsi is. (Itt abszolút zárójelben közbevetném, hogy a megérzéseimre hallgatva nem mentem tovább, mert valami azt súgta, hogy maradjak. És nem tévedtek az ösztöneim, mert enyém lett végül itt is a legutolsó ágy, de elképesztő volt, hogy milyen módon estek ki a "verseny"-ből az emberek előttem.) Amikor megjelent a néni, azzal kezdte, hogy csak azok mehetnek be, akik Triacastelából indultak (30 km) és nem Sarriából (4,3 km (!!!)), akik hátán ott a hátizsák (!), és akik nem autóval érkeztek (!!!!!!!!). (Azért egész komoly, hogy a 100-asok mi mindenre képesek, nem?) No, bepakoltunk serényen a szállásra, a bácsi elfoglalván az egyik alsó ágyat, de egy kis idő múlva hallom ám, hogy a szállásadó nénivel nagyon mély beszélgetést folytat ugyanez a bácsi, majd sebtiben összeszedi a cuccát (a kb 2,5 kilós zsákját mind), majd elhagyja a szállást. Kiderült, hogy autóval érkezett, és nem elég, hogy erre vetemedett, de még hazudott is...

Egészen addig a pillanatig, amíg ezt nem láttam ott és akkor, olyan voltam, hogy személyesen akartam valahogy megmutatni mindenkinek mindig, hogy milyen érzés az, ha gonosz volt velem, de legalábbis tudni, hogy mindenki visszakapja azt, amit másoknak okoz, minden esetben, lehetőleg rajtam keresztül. Persze nem gonoszságból, csak hogy érezze már, hogy milyen volt nekem. Ez a történet ott, abban a pillanatban megtanította elengedni ezt... Mert akkor tudtam biztosan, hogy tényleg, mindenki megkapja. Hogy megérezze, megtanulja, hogy mit lehet, és mit nem, és ha így teszünk, akkor mit okozunk, ha meg úgy, akkor meg mit... És türelemre is tanított, meg arra, hogy hagyjam a "piszkos melót" a gondviselésre, ne akarjak már igazságosztó lenni. Ahogy én is megkaptam (hálás is vagyok érte, mert megtanultam a leckét), mindenki máshoz is ugyanilyen "jó" az élet. Már ha nyitott az illető. Mert az elengedhetetlen ehhez, mint mindenfajta tanuláshoz. Az a jelenet megint csak megrendítő volt.

Arról is eszembe jutott a türelem, hogy megint ordítozás volt éjjel, de már nem zavart annyira, mert elfogadtam, hogy ez már csak így megy úgy látszik :-).

A vándorlásaim során mindig egyedül mentem, mert ez minden áldott nap 5 óra meditációt jelentett, és ezt nem akartam senkivel megosztani. Ez a meditáció persze csak rövid ideig volt tiszta, klasszikus, gondolatmentes meditáció, a nagy részét imák és egy bizonyos, naponta változó témákon való gondolkodás töltötte ki. Minden reggel eldöntöttem, hogy min volt kedvem gondolkodni aznap, és így lettek "türelem", meg "elengedés", meg "bizalom és hit" napok. A "türelem" napokon mindig azért imádkoztam, hogy el tudjam fogadni, hogy mások teljes joggal más ösvényen haladnak más szintű spiritualitással, érzékenységgel, intelligenciával, tudással és értékrenddel. Erről nem is biztos, hogy ők tehetnek, és ne akarjak semmit megváltoztatni semmi áron, inkább kerüljem el az olyan embereket, vagy helyzeteket, akikkel vagy amikkel nem tudok mit kezdeni. És hogy mindenki egy irányba halad, még ha nem is látszik, meg ha még úgy is tűnik talán, hogy pont ellentétesen halad velünk. Semmi és senki nem tud kilépni a jin-jang egységből, tehát mindenki egyfelé halad, és ezt nekem tiszteletbe is kell tartanom. Na ez is egy dolog most, amit bőszen gyakorlok, amióta megérkeztem. Csak figyelni és vagy elengedni szeretettel, nem akarva egy fikarcnyit sem megváltoztatni, vagy beengedni és élvezni, ha jó.

Érdekes dolog, hogy egy új dolog bevonódásával az életünkbe mennyire nyílik a figyelmünk is minden, azzal kapcsolatos dolog iránt. Észreveszünk olyan dolgokat is, amik azelőtt fel sem tűntek volna, magától értetődően. Ma pl láttam kettő darab sárga nyilat a földön Újpesten, és (szintén ott) egy Ofotért kirakatában 3 db pontosan olyan kagylót, amilyet a táskánkon hordtunk a Caminon...