Megérkeztem

Hahó mindenkinek, aki olvas engem.

A Camino után nekem is kedvem szottyant közzétenni gondolatokat. Nem csak azért, hogy kiírjam magamból a belém szorultakat, hanem azért is, hogy közösség kovácsolódjon az esetleg általam inspirált gondolatok gazdáiból, mert nagyon fontos az eszmecsere, és én egyre kíváncsibb vagyok arra, hogy mi van az emberek fejében bizonyos dolgokkal - vagy akármivel is, ami építő - kapcsolatban. Kérlek, hogy szóljatok hozzá, ha van mit és kapacitás is akad netán.

A gondolataim egyébként most főleg a Caminoval, illetve az életúttal kapcsolatosak érthetően, meg hát azzal, hogy az ott megtapasztalt erős élményeket hogyan lehet átvezetni a "való világ"-ba, mert hát egyáltalán nem könnyű. Nekem ma van az első napom itthon, és hihetetlen zavart eredményez a kontraszt azzal a burokkal, amiben ott éltünk. Azt hiszem mindegyik zarándoktársam elmondhatja ugyanezt, illetve azt, hogy hatalmas a különbség, és nem annyira könnyű a visszatérés.

Áldom a sorsot, hogy a Camino és a régi életembe való visszatüremkedés között volt egy fantasztikus kórusút. Köszönöm mindenkinek, aki ott volt, és mindenkinek, aki nem tagja egy olyan közösségnek, mint a mi kórusunk azt kívánom, hogy mielőbb keressen magának egyet. Igazi szeretetközösség (nem vallási alapon működik), gyönyörűen énekel (minden elfogultság nélkül mondhatom) és rengeteget beszélget és játszik. Szóval az út kicsit prolongálta a varázslatot, de ebben egyébként a hegyes-völgyes, tengeres tájnak is része volt, ami hasonlatos volt a spanyolországi tájképhez.

Tegnap éjjel jöttünk vissza Franciahonból. Hajnali fél 4-kor arra ébredtem (legelső napom újra itthon 6 és fél hét óta), hogy az ablak alatt üvöltenek egymással emberek, káromkodnak, durván. Elkezdett remegni a gyomrom és félni is kezdtem, és ez azóta is tart. Elképzelhetetlenül durva élmény volt ez a Camino békessége és nyugalma után. Persze ez a valóság, az ÉLET, amiből kicsit kiszakadtam, hogy megtapasztaljam a tiszta és isteni oldalát a létnek, és vissza is kell tudni illeszkedni, ami majd idővel nyilván menni is fog, de nagyon ijesztő még. Ilyen érzéssel nem találkoztam azóta, hogy felszálltam a repülőre július 10-én.

Rengeteget tanultam a Caminon. Lassan, ahogy eszembe jutnak a dolgok mindenképp leírom majd, hogy miket, és általam fontosnak tartott, vagy segítő gyakorlati dolgokat is írok azoknak esetleg, akik készülnek (és persze ehhez is hozzá lehet szólni azoknak, akik már voltak, kibővítve ezt az ő tapasztalataikkal). Tehát amit megtanultam, és ott egész jól tudtam már alkalmazni, az a türelem másokkal szemben. Persze ott nem hallottam káromkodást vagy egymással való neurotikus ordítozást, de voltak más helyzetek, amikor türelmesnek kellett lenni. Abban a steril környezetben ez ment is többé-kevésbé. Az ember hajlamos arra úgy kb 2 hét vándorlás után, hogy elfelejti milyen is a valódi élet, és mennyi minden beletartozik, még ha nem is tetszik. De megszokjuk, hogy van, és elfogadjuk, együtt élünk a negatív dolgokkal is. Mivel a Caminon nincsenek ilyenek, és mivel ez az erőszakmentes állapot sokkal jobban együtt rezeg a természetes állapotunkkal és lelki komfortérzésünkkel, örömmel és nagyon hamar el is felejtkezünk az ilyen dolgokról. A Caminoról visszatérve pedig mindenki sokkal nyitottabb és érzékenyebb, ezért sokkal, de sokkal rosszabbul esnek a lelkünknek ezek a történések. Most délután fél 3 van, de még mindig zavar az egész, és furcsa módon meghatározta a napi érzésvilágomat, és csak egy meditáció, vagy hosszas imádság tudja kioltani a rossz érzést.

Most érzem csak igazán mennyire nehéz türelmes lenni olyan dolgokkal kapcsolatban, amik alapjáraton nem tetszenek, vagy nagyon távol állnak a lelki beállítottságunktól. Persze azt már megtanultuk, hogy nem kell azonosulnunk ezekkel, hanem el kell kerülni őket, ha tehetjük (bár sokszor ez sem lehetséges). Az agresszióval eleve az a bajom (mint majdnem mindenkinek ugye), hogy értelmetlen, kiszámíthatatlan és kezelhetetlen néha. Mindenkiben lakik egy sötét oldal. Van, aki ezt kezelni tudja, mert - és ez a lényeg - ISMERI ÉS ELFOGADJA A LÉTEZÉSÉT, ezzel pedig minden esetben valamilyen mértékben megszelidíti azt, és van olyan, aki csak ösztönösen cselekszik a legkönnyebb utat választva (nem is annyira elítélhetően), ami az agresszió valamelyik fajtája (a fizikai agresszivitás csak egy ezek között. A gyávaságból megfutamodás vagy a hazugság a konfrontáció elkerülésére ugyanilyen agresszivitás, csak kevésbé látványos formája annak...).

Két dolog jutott eszembe most. Az egyik, hogy a compostelai katedrális egyik kapujára van egy omega - alfa írva. Nem tévedés a sorrend, pont arra utal, hogy a Camino végén valami a végére ér a vándorlással, de azzal a véggel elkezdődik egy másik - az igazi - Camino, az élet maga, ahol a megtanultakat kamatoztatjuk. Gyönyörű szimbólum.
A másik dolog, ami eszembe jutott, az egy la fabai zarándok bejegyzés egy könyvbe. Azt mondja, hogy ha valaki, amikor hazamegy a Camino után nem építi be az életébe az ott tanultakat, és nem kezd egy új életet élni annak hatására, az olyan, mintha nem is járta volna végig a Caminot... Ez a gondolat nagyon pontosan tükrözi, hogy miről is szól, vagy kellene, hogy szóljon a Camino.

Persze azt már ott, az utolsó napokban megfogalmaztuk az összes zarándoktársammal, akivel csak beszélgettem, hogy már nem tudjuk ugyanúgy élni az életünket, mint azelőtt, egyszerűen nem megy. Nem mintha rossz lett volna, csak már nem elég lelki síkon, valami nagyszabású hiányzik belőle, amit a Caminon kaptunk, és enélkül a valami nélkül már nem tudunk létezni. Ennek egy része pont az elfogadás természetesen, aminek a gyakorlására keményen megkapjuk a helyzeteket az első naptól akár. Mint én ma hajnalban. Csak rajtam áll, hogy hogyan és milyen gyorsan sikerül visszailleszkedni úgy, hogy az a béke, szabadság, tudatosság, egységélmény a mindenséggel a lehető legnagyobb mértékben megmaradjon. Mindig csak rajtunk áll. Nekem most még nagyon nehéznek tűnik, de ha belegondolok úgy igazán, nem kell semmi mást csinálnom most sem, mint amit a Caminon tettem: csak bíznom kell, hogy minden jó fele halad - mert így is van - és minden, még a rossz dolgok is - a fejlődést szolgálják, és tanítanak. Egyszerűen - illetve hát nem is annyira... - azokat a mintákat, amiket ott megtanultam, alkalmazni kell az élet Caminoján is, mert hát pontosan ez a lényeg. Ezért van az egész. Mint már fentebb írtam.