Türelem 2, jin-jang - egység

Négy nap után tegnap először nem volt ordibálás az ablak alatt. Már-már hiányzott... :-) Kíváncsi lettem volna meddig bírom 2,5 óra alvással/éjszaka. Tegnap már elaludtam a meditáció alatt, ma meg már lehet, hogy fel sem bírtam volna kelni. Erről az jut eszembe, hogy a Caminon többen is megjegyeztük, jókat mosolyogva magunkon, hogy heteken keresztül, a szabadságunk alatt (amikor ugye általában addig alszik az ember, amíg csak akar, mert ezért van a szabadság intézménye kitalálva többek között) képesek voltunk nap, mint nap fél 5-kor meg 5-kor felkelni, és még élveztük is, a vége felé meg egy-két 4 órás kelés is becsúszott, mintegy hab az amúgy is rendkívül finom tortán... Őrület.

Az előző éjjel volt a legrosszabb, akkor megint nagyon féltem. Áthatóan erőszakos és agresszív volt, és úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége. Hajnali 3 felé már kezdtem dühös lenni, mert hallottam, hogy csecsemők sírnak a házban, és nem értettem, hogy miért nem szól senki, ha mindenkit zavar... Kicsit sajnáltam, hogy nem vagyok csak most az egyszer egy 150 kilós kigyúrt disznó, aki már a puszta jelenlétével feloszlatná a tömeget, mert én a 20 kilómmal nem rúgtam volna labdába, és valahogy az volt az érzésem, hogy az észérvek itt nem jártak volna sikerrel. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy milyen nevetséges, ha engedem, hogy egy ilyen esemény szabja meg, hogy hogy érzem magam, és elhatároztam, hogy nem lesz rossz kedvem. Aludni továbbra sem tudtam még egy ideig, amíg el nem fáradtak a lentiek (valamikor 3 után), de legalább újra mosolyogtam, hurrá! :-)) Reggel fél 6-kor irtózatos ordításra ébredt a lakótelep, és egy kedves, pajtási ígéretre, amit egyik jóbarát tett a másiknak. Így hangzott: "Ááááááááááááá! Megöllek, te g˙˙i!" Hát... zajlik az édes élet. Miért is nehéz türelmesnek lenni ilyenkor?

A türelemmel kapcsolatban még két történetet is gondoltam, hogy leírok. Ez valahogy központi téma, úgy érzem elég sokunknál. Nálam végig előkelő helyet foglalt el a meditációk során.

Akárhányszor visszagondolok a napfelkeltére a Cruz de Ferronál, mindig beleborzongok. Egyik olyan élménye az életemnek - és szerintem nem csak én érzem így, hanem mind a hét ember, aki ott volt akkor és kivárta -, amit soha nem fogok elfelejteni, ezt biztosan tudom. Még sötétben érkeztünk, jóval a pirkadat és mindenki más előtt. Az ég telis-tele csillaggal, a hold pedig, nem lévén egyetlen felhő sem, ami eltakarja, fényesen sütött. Nagyon sok idő volt még akár addig is, hogy pirkadjon, és nagyon hamar elkezdtünk fázni. Legszívesebben felgyorsítottuk volna az egész folyamatot, ha tudtuk volna, de közben meg pont az volt az izgalmas, hogy tudod, hogy biztosan eljön, amire vársz, és azt is tudod, hogy repesni fog a szíved, amikor megjelenik, mert annyira gyönyörű, és épp ezért kicsit még késleltetnéd is a pillanatot, mintha ezzel megállítanád az időt... Eleinte csak négyen voltunk, de igazán hárman éreztük szentnek a folyamatot. Csendben imádkoztunk, letettük a köveket, amikben letettük a terhünket is, amit ott akartunk hagyni a keresztnél, aztán arccal arra nézve, amerre már derengeni kezdett a hajnal, vártunk némán. Közben jöttek-mentek az emberek. Érdekes volt látni és megérezni, hogy vannak olyanok, akik talán soha életükben nem éltek meg szent pillanatokat, és épp ezért nem érzékelik egy másik ember ilyen pillanatát sem, amikor az nem mozdul, nem beszél, csak megél valamit belül és kívül vár valamire. Ezek az emberek hangosak voltak, folyton mozogtak, és aztán elmentek. Voltak olyanok, akik megéreztek valamit a pillanatból, de nem vártak, elmentek. Fázhattak is, türelmetlenek is lehettek, és nem érezték különlegesnek azt a napfelkeltét, úgy, mint mi. De legalább nem zajongtak. Aztán jöttek néhányan, akik ott maradtak velünk végig, egy mozdulat nélkül, egy hang nélkül, ugyanúgy várakozva, mint mi. Már hosszú idő eltelt, azt gondoltuk, hogy aznap nem kel fel a nap, pont az a nap lesz olyan, hogy világos lesz ugyan, de nap nem. Már rettenetesen fáztunk, vacogtunk, de persze eszünk ágában sem volt elmenni.

És akkor megjelent... Egy óriási, égővörös gömb, ahogy lassan, méltóságteljesen emelkedett a horizonton. Lélegzetelállító, gyönyörű volt. Abban a pillanatban, amikor megláttuk, elkezdtük énekelni Mozart Ave verum corpus-át három szólamban. Akkor, ott megállt az idő, és nem létezett a tér sem. Csak bámultuk, ahogy egyre nagyobbra és nagyobbra nő a meleget árasztó, hatalmas test, és épp akkorra fejeztük be az éneklést, amikor már teljes nagyságában, de még mindig szerényen, nem vakítóan, tündökölt az égbolton. Másodpercekig álltunk még némán, aztán amikor megfordultunk, láttuk, hogy könnyes arccal álltak az emberek körülöttünk. Odajöttek megköszönni, és mi nagyon boldogan tudtuk, hogy valami életreszólót adtunk, és ugyanúgy kaptunk is. Sajnáltuk azokat, akik elrohantak... Utána még sokáig nem tudtunk megszólalni.

A másik történet egy nagyvárosban - Burgosban -, egy utazási irodában esett meg. Problémánk volt a repülőjeggyel, és segítségre volt szükségünk. Megkérdeztem az egyik alkalmazottat, hogy beszél-e angolul. Közölte, hogy nem, mire én pont elkezdtem volna kézzel-lábbal elmesélni, hogy mi is a gáz, amikor a hátam mögött idegesen kioktatott egy másik ott dolgozó, hogy Spanyolországban vagyunk, ahol spanyolul beszélnek. Megkérdeztem tőle, hogy járt-e már külföldön, és hogy ahova látogatóba megy minden nyelvet beszél-e. Ha pl Japánba megy, akkor japánul beszél ott, ha meg Oroszországba, akkor meg oroszul...? Lehajtotta a fejét, és tüntetően a munkájába mélyedt, egy fikarcnyi figyelmet sem szentelve nekem tovább. Hihetetlenül feldühödtem, megköszöntem neki nagyon szépen spanyolul a kedvességet, és még órákon át szidalmaztam...

Nagyon rosszul éreztem magam. Nem azért, mert úgy viselkedett, ahogy, hanem mert ÉN úgy viselkedtem, ahogy. Pont azon buktam el, amit gondolatban nap nap után végigjátszottam: ilyen helyzetekben, de egyáltalán! bármiféle, türelmet próbáló helyzetben higgadtan viselkedni. Megint séróból reagáltam. Már az nem volt elég jó, hogy reagáltam egyáltalán. Megint hagytam, hogy elsodorjanak az érzelmeim. Pedig pont ez volt, amin rengeteget meditáltam: más emberek más utat járnak, más személyiséggel, és attól még, hogy valaki olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami számomra nem nyerő, nem biztos, hogy velejéig rossz. Egyrészt valaki így is szereti őt valószínűleg, másrészt lehet, hogy ő sokkal jobban szenved attól a tulajdonságtól, mint én, harmadrészt meg mindenki visszakap mindent, jót, rosszat... Türelmesnek kell lenni. Nem feladatom az ítélkezés vagy az utálkozás (jé, ugyanazok a mássalhangzók mindkét szóban). Szóval rájöttem, hogy még mindig van mit tanulnom szerencsére. Abban a helyzetben elbuktam, de tudtam, hogy mindig jönnek helyzetek, amikben újra és újra kipróbálhatom magam, legközelebb talán egy lépéssel közelebb a kívánatos megoldás felé (talán akkor már majd meg sem fordul a fejemben, hogy azt mondjam neki visszakézből, hogy "Puta madre!" (k. anyád!). Húha, micsoda fejlődés! Mondjuk nem mondtam ki persze, de erősen gondoltam. :-)).

A jin-jang egység remek példáját láttam tegnap, és komolyan elgondolkodtam utána azon, hogy mennyire vesszük komolyan (többnyire semennyire), amit közlünk akár verbálisan, akár a ruhánkon vagy a testünkön. A Bajcsy-Zsilinszkyn andalogtam lassacskán, amikor egy hórihorgas, gyárkéményként pöfékelő srác viharzott el mellettem, akinek a pólóján hátul az állt, hogy: "You've just been overtaken by Marie-Curie cancercare" (Épp most előzött le a Marie-Curie ráksegély"). Ha nem lett volna a fülén a fülhallgató, megkérdeztem volna (ez mennyire egy szép angol szerkezet!), hogy beszél-e angolul...

Györgyivel beszélgettünk hosszasan valamelyik nap, aki azt mondta, hogy egyre inkább azt érzi, hogy a szavak nem fejezik ki a valóságot, nem tudunk velük igazán mély dolgokat közölni, feleslegesek. Sokszor én is ezt érzem, de mégis azt gondolom, hogy irányadóak is, mert szavak nélkül segíteni sem lehet, az pedig fontos, éppen ezért mégis kellenek. Azon viszont elgondolkodtam, hogy mennyire kell komolyan venni azt, amit kiejtünk a szánkon (Jézus azt mondta, hogy az a szennyes, ami kifele jön belőlünk, nem az, ami befele megy), vagy a testünkre tetoválunk (mondjuk azt a szót, hogy harmónia, és közben nem nagyon harmonikus az életünk, vagy a cselekedeteink), vagy a ruhánkra festjük (mint a cigizős srác, aki a ráksegélyt reklámozza a hátán). Lehet, hogy egyáltalán nem kell komolyan venni semmi ilyesmit, csak akkor meg minek van értelme? Vagy kell, hogy értelme legyen bárminek is? Egy szónak, egy gesztusnak, egy szimbólumnak, ha nem minket takar?