Nemzeti öntudat - Cizur Minor

2007. július 14. szombat

Reggel csörgött az óra 1/2 5-kor, de Barbi azt mondta nem tud elindulni, mert fáradt, Lóriék pedig csak 6 körül akartak indulni, hát úgy döntöttem, hogy akkor én sem vágok neki ilyen korán. (Mivel ez a tájék kb Anglia alatt van, ahol pedig már egyórás időeltolódás van, kb egy órával később kel fel a nap és nyugszik is le, mint Európa többi részén. Éjjel 10-kor még nem lehet aludni, mert süt a nap, csak fél 11 körül lesz annyira sötét, hogy már nem zavaró. Fél 9-kor még napozni lehet és éget is picit, elképesztő!)

Na akkor félóra múlva azt mondta a Barbi, hogy mégiscsak induljunk, mert nem tud aludni :-))). Sokáig sötét volt és hűvös. Együtt indultunk, de szokás szerint hamar szétváltunk, én előre mentem. Ma volt a bikafuttatás utolsó napja, megpróbáltam annyira szaporázni a lépteimet, hogy odaérjek Pamplonába 8-ra, amikor is kinyitották a kapukat, hogy a sok sérülésre váró spanyol iszkolhasson a bikák elől. Annyira rohantam, hogy elcsíphessek az esemény végéből egy picit, de épp az előző faluban voltam, amikor hallottam, hogy megdörrent az ágyú és kongtak a harangok, ami azt jelentette, hogy lekéstem a dolgot. Betértem egy bárba szomorúan, ahol egy képernyőn a falu fele követte az eseményeket, amit a tv közvetített, és én butus megint elkezdtem rohanni, hogy hátha egész délelőtt futnak azok a bikák :-))))). Persze 10 percnél nem tart tovább egy ilyen, és nekem még félórába telt, míg odaértem a városfalhoz.

Illetve akkor értem volna oda, ha nem ülök le és várom Barbit egy kétes, eltévedhetős helyen. Kb 3/4 órát ültem ott, nem jött, akkor elmentem Pamplonába. Megbeszéltük, hogy a katedrálisnál találkozunk. Mire odaértem ő már egy ideje ott ücsörgött a lépcsőn. Kiderült, hogy nem is érintette azt a helyet, ahol én vártam, mert tényleg nem volt egyértelmű, hogy merre kell menni, és ő tök másfelé ment. Várhattam volna karácsonyig is.

Pamplonáról még azt lehet tudni, hogy ez a város a baszkok illetve Navarra tartomány fővárosa, ahol minden két nyelven van kiírva. A város neve baszkul Iruña. A baszkok ugye a terrorszervezetükről (ETA) lettek hírhedtek, de ma már békések, nincs konfliktus.

Ami a várost a bikafuttatás után jellemezte tömören és velősen az a bika-cefre-hányás-szar-hasis- és átható kocsmaszag. Reggel 10 óra volt, a baszkok már egy ideje ünnepeltek seggrészegen, fetrengve a saját nedveikben. Hatalmas vízszóró kocsikról takarították slagokkal a bikaszart, ami végigcsordogált az utcán. Ami nagyon tetszett, az a nemzeti öntudatuk. Mindenki piros-fehérben volt, fehér ruha piros kiegészítőkkel, úgy mint sál, kendő (az úttörő nyakkendőhöz hasonlító módon nyakra kötve, már ha még van valaki a korombelieken és a nálam idősebbeken kívül, aki tudja, hogy kik is voltak azok az úttörők :-))), még a pici gyerekeket is úgy öltöztették, piros zokniba és cipőbe. A nők piros táskát hordtak. Hatalmas népünnepély volt, zenés-táncos felvonulás a főutcán - pont, ahol a zarándokút haladt. Belekeveredtünk a tömegbe, és én nagyon jól szórakoztam a különböző reakciókon, amikor hatalmas báboknak öltözött emberek a tömegben fejeket csapkodtak hasonlóan nagyméretű, szivacsból készült bunkókkal.

Amióta elindultunk egy pár napja, Pamplona volt az első nagyváros a vidéki nyugalom után. Kb 1 órát töltöttünk benne, de annyi elég is volt. Hát... főleg az ünnepség miatt nem egy meditációra alkalmas hely volt. Tovább is mentünk Cizur Minorba, ahol a máltai szeretetszolgálat által fenntartott szálláson éjszakáztunk. Ez volt az első családias hely, ahol a "hospitalera" (nőnemű házigazda, aki egyébként olasz volt) olyan szívélyesen fogadott minket, mintha mindannyian a gyerekei lettünk volna. Silviot (aki szintén olasz, ugye) úgy ölelgette meg, amikor az elsírta magát mintha tényleg az anyja lett volna (Silvio már negyedszer van az Út-on, mert még mindig úgy érzi, hogy nem kapott választ a kérdésére, és ez igen elkeserítő tud lenni alapjáraton is...). A konyhát is úgy lehetett használni, hogy ami alapanyagokat az előző zarándokok otthagytak, bárki felhasználhatta. Fűszerek is voltak, olaj, meg minden, ami szükséges egy főzéshez, ezt este ki is használtuk.

Lóri nem állt meg itt, ami nagyon elszomorított. Így van ez, amikor megszokunk valakit, és rosszul esik, ha elmegy. De végülis csak így tanuljuk meg az elengedést és a nem ragaszkodást, hogy így rákényszerítve másokkal ismerkedjünk és nyitottak legyünk a folyton változó világra. Azért nagyon rossz volt egész este.

Ami viszont jó volt, hogy visszamentünk páran a városba busszal, és leültünk a fő téren egy sörre. A zarándokokból túristák lettek, furcsa érzés volt. Egészen más szerep... Figyelmeztettek minket, hogy az ilyen nagy banzájokkor fokozottabban figyeljünk a cuccunkra, mert könnyen valaki más birtokolhatja őket. Voltak is zarándoktársaink, akik kicsit több sört ittak a kelleténél mint mesélték, aztán elaludtak a földön és mire felébredtek, hopp! semmijük nem volt, ellenben pénzük és hátizsákjuk sem! Na mi azért nem jártunk így.

Este a közös vacsora után (6-an voltunk) és lefekvés előtt megbeszéltük Marie-Soleillel (Quebec, Kanada), hogy reggel együtt indulunk. A házigazdánk a lelkünkre kötötte, hogy tegyünk holnap egy pár kilométeres kitérőt a templomos lovagok nyolcszögletű temploma felé Eunate-ba, mert az egy nagyon erős földenergiát közvetítő, spirituális hely. Még a rítust is elmondta, hogy mit kell tenni :-))). Majd holnap leírom, amikor odaértünk.