Larrasoaña

2007. július 13. péntek

Imádom a reggeleket! Sötétség, csillagok, látszódó lehellet, tai chi a hidegben indulás előtt, gyönyörű! Ma volt az első fárasztóbb, hosszabb és komolyabb túra, 29 km.

Az már a legelső nap kiderült, hogy Barbussal nagyon különböző a bioritmusunk és a tempónk. De nem csak az, hanem bizonyos dolgokhoz (pl fájdalomhoz vagy testi kényelmetlenséghez, fáradtsághoz) való hozzáállásunk is. Engem a fizikai dolgok majdhogynem egyáltalán nem érdekelnek (ez vonatkozik az anyagi dolgokra is). Úgy vagyok velük, hogy hozzátartoznak az élethez, és ha fáj valami, akkor ha nem súlyos, majd elmúlik. Sose veszem komolyan az ilyen dolgokat (pedig néha kellene). Majd úgyis megtanulom, ha máskor nem 90 éves korom körül. Akkor már úgysem fogok tudni eltekinteni ezektől a dolgoktól, kénytelen leszek észrevenni őket (már ha lesz még mivel, és itt nem csak a szememre gondolok... :-))))).

Tehát különbözőek vagyunk, én - tuti a többéves utazgatásaimnak és gyakori költözködéseimnek köszönhetően - nagyon rendezetten és igen hamar össze tudok pakolni. Ki tudom számolni az időt, és ahhoz képest kelek fel és lövöm be az indulás idejét. Ma 20 perccel később indultunk, mint ahogy terveztük, mert Barbikámnak a pakolás még nem annyira megy. Még így is elsők voltunk, de hamar utolértek bennünket. Egy spanyol fickó eredt a nyomunkba, aki egy ideig velünk jött, aztán bement "lecsézni" egy bárba. (Lecse = cafe con leche, vagyis tejes kávé, a zarándokok kedvenc itala. Én nem iszom kávét, nem vonz, hogy kipróbáljam.) Amíg velünk volt a srác kérdezgettem tőle spanyol szavakat, és szorgalmasan javította a kiejtésem.

Egy idő után otthagytam Barbit és előre száguldottam a saját, kényelmes tempómat felvéve. Csak két helyen vártam őt be, mindkettőnknek jó volt így. Egy boltnál elágazott az út, és mivel beszélgettem egy német rendőrrel, aki napi 50 km-t gondolt ki magának időhiányában, szépen el is tévedtem. Szerencsére elég hamar észrevettük, hogy nincs jel, még időben visszamentünk. Megbeszéltük Barbival még az út elején, hogy ha úgy gondolom, hogy kétes elágazáshoz érkezem, ahol esetleg ő eltévedne, akkor várjam meg. Tehát visszamentem a bolthoz a tévelygés után. Viszont amit ott láttam az kevés dologhoz volt fogható. Egyszer csak szembe jött "a nyáj". Elől a pásztor, füttyögve, mögötte a birkák, az út teljes szélességét elfoglalva, hangosan bégetve és kolompolva, leghátul a kutya folyamatosan ugatva. Csak úgy porzott az út utánuk. Elrobogtak mellettem, két utcával arrébb felbukkantak, átmentek a forgalmas úton, fel a domboldalra, aztán a pásztor már egyedül jött vissza 10 perc múlva. Elvitte a gyerekeket az óvodába :-)))).

Bevártam Barbit, megmutattam neki merre kell menni, aztán amikor ő bement a boltba vásárolni, én továbbálltam és találkoztam egy öreg bácsival, aki a kerítése mögül árult túrabotokat, amiket állítólag ő faragott. Hiába mondtam, hogy nem értek egyetlen kukk nem sok annyit se, folyamatosan spanyolul karattyolt. Na botot nem vettem, de megkérdezte, hogy honnan jöttem, és amikor megmondtam, berohant a házba az éremgyűjteményéért, és mondta, hogy magyar pénze még nincs. Pont volt egy huszas a zsebemben, odaadtam neki. Csak úgy csillogott a szeme az örömtől (persze biztos jobban örült volna, ha egy botot is veszek mellé :-)).

Amikor tovább mentem, a hegyen egy japán ember emlékművénél (láttunk egy pár ilyet, ahhoz képest viszont, hogy évente hányan teszik meg az utat nem volt sok kereszt) láttam egy fekete kardigánt heverni egy farönkön. Még gondolkodtam is, hogy a gazdája biztos a közelben van valahol, majd visszamegy érte. Nem nyúltam hozzá, mentem is tovább. Kicsit később két spanyol nőbe botlottam, akik spanyolul beszéltek hozzám, és azt valahogy megértettem, hogy azt a pulóvert keresik. Elmondtam nekik, hogy hol láttam, de nem értették. És akkor elkezdtem "activity"-t játszani és elmutogattam a japán férfi emlékhelyét. Azt, hogy japán, azt, hogy férfi (! :-)))) és azt, hogy halott. Nagyon vicces volt.

Sokkal gyorsabb voltam, mint Barbi, rengeteget vártam rá. A szállásra Larrasoañaba kb 3/4 4-kor értem be. Két utcában voltak elhelyezve a zarándokok, mi már viszonylag későn értünk oda, így az újonnan épült helyen kaptunk ágyat. A falu gyönyörű, pici, de iszonyú meleg volt. A szokásos mosás-fürdés után elmentünk a közeli bárba sörözni, ahol aztán nótázni kezdtünk Lórival, mindenki körénk gyűlt és ott örvendezett, aki épp fel tudta ismerni, hogy a saját nyelvén éneklünk (spanyolul, franciául és angolul énekeltünk).

Este közös főzés volt, 8-an ettük együtt a spagetti+saláta+bor+desszert menüt, amit Lóri készített el. Már vacsora közben is éreztem, hogy valami nem stimmel a térdemmel, de a végén nem tudtam felállni a székről, a lépcsőn meg végképp nem sikerült felmenni. Picit megijedtem azért, hogy nem fogok tudni elindulni holnap (térd nélkül is elindulok valahogy, ha a fene fenét eszik is, ezt már eldöntöttem. Soha nem adom fel! :-)))), de hála Lóri csodaszereinek, amivel bekentem a térdemet és Barbi homeopátiás készítményeinek (milyen jó, hogy ő viszont igencsak foglalkozik a fizikai dolgokkal) már most használhatóbb állapotban van. Remélem meggyógyul reggelre... Holnap be kell kötni, mert egy csomó lejtő lesz, és ma is azoktól készült ki.

Imádom az egészet. De jó, hogy még több, mint egy hónap van hátra... el se tudom képzelni, hogy egyszer vége lesz. Még annyira izgalmas és ismeretlen minden, közben pedig zajlik a hasonlat. És alig várom, hogy megint reggel legyen, csillagok és holdfény...