Ponferrada - Kasjapa és a zászlórúd

A napfelkeltét a keresztnél egyszer már leírtam még tavaly augusztusban, de itt van a helyén, ezért átmásoltam ide is a részletet. Elnézést azoktól, akiknek a könyökén jön ki. Plusz megtaláltam a zenét is, amit énekeltünk, miközben kelt fel a nap, egy kiváló bécsi fiúkórus előadásában, belinkelem azt is.

2oo7. augusztus 2. csütörtök

Éjjel arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, mert az egyik szobatársunk becsukta az ablakot (a 18 személyes szobában, augusztusban... hát hát!). Az ajtót is becsukták, nem csoda, hogy fulladoztam. Gyorsan kinyitottam, és már lila fejjel kapkodtam levegő után.

Korán indultunk mind a négyen (illetve magamhoz képest a szokásos időben), mert felmentünk napfelkeltét nézni a Cruz de Ferróhoz. Még sötétben érkeztünk, jóval a pirkadat és mindenki más előtt. Az ég telis-tele csillaggal, a Hold pedig, nem lévén egyetlen felhő sem, ami eltakarja, fényesen sütött. Nagyon sok idő volt még akár addig is, hogy pirkadjon, és nagyon hamar elkezdtünk fázni. Legszívesebben felgyorsítottuk volna az egész folyamatot, ha tudtuk volna, de közben meg pont az volt az izgalmas, hogy tudod, hogy biztosan eljön, amire vársz, és azt is tudod, hogy repesni fog a szíved, amikor megjelenik, mert annyira gyönyörű, és épp ezért kicsit még késleltetnéd is a pillanatot, mintha ezzel megállítanád az időt... Eleinte csak négyen voltunk, de igazán hárman éreztük szentnek a folyamatot. Csendben imádkoztunk, letettük a köveket, amikben letettük a terhünket is, amit ott akartunk hagyni a keresztnél, aztán arccal arra nézve, amerre már derengeni kezdett a hajnal, vártunk némán. Közben jöttek-mentek az emberek. Érdekes volt látni és megérezni, hogy vannak olyanok, akik talán soha életükben nem éltek meg szent pillanatokat, és épp ezért nem érzékelik egy másik ember ilyen pillanatát sem, amikor az nem mozdul, nem beszél, csak megél valamit belül és kívül vár valamire. Ezek az emberek hangosak voltak, folyton mozogtak, és aztán elmentek. Voltak olyanok, akik megéreztek valamit a pillanatból, de nem vártak, elmentek. Fázhattak is, türelmetlenek is lehettek, és nem érezték különlegesnek azt a napfelkeltét, úgy, mint mi. De legalább nem zajongtak. Aztán jöttek néhányan, akik ott maradtak velünk végig, egy mozdulat nélkül, egy hang nélkül, ugyanúgy várakozva, mint mi. Már hosszú idő eltelt, azt gondoltuk, hogy aznap nem kel fel a nap, pont az a nap lesz olyan, hogy világos lesz ugyan, de nap nem. Már rettenetesen fáztunk, vacogtunk, de persze eszünk ágában sem volt elmenni.

És akkor megjelent... Egy óriási, égővörös gömb, ahogy lassan, méltóságteljesen emelkedett a horizonton. Lélegzetelállító, gyönyörű volt. Abban a pillanatban, amikor megláttuk, elkezdtük énekelni Mozart Ave verum corpus-át három szólamban. Akkor, ott megállt az idő, és nem létezett a tér sem. Csak bámultuk, ahogy egyre nagyobbra és nagyobbra nő a meleget árasztó, hatalmas test, és épp akkorra fejeztük be az éneklést, amikor már teljes nagyságában, de még mindig szerényen, nem vakítóan, tündökölt az égbolton. Másodpercekig álltunk még némán, aztán amikor megfordultunk, láttuk, hogy könnyes arccal álltak az emberek körülöttünk. Odajöttek megköszönni, Javier, Lóri öreg "barátja" percekig szorongatta a kezemet sírva, és mi nagyon boldogan tudtuk, hogy valami életre szólót adtunk, és ugyanúgy kaptunk is. Sajnáltuk azokat, akik elrohantak... Utána még sokáig nem tudtunk megszólalni.



Kicsit később megbeszéltük hárman, hogy mennyire kevés is elég ahhoz, hogy egy mélyérzésű embert boldoggá tudjon tenni az ember... A felszínesen élő embereket az ilyesmi nem hatja meg, de a mélyérzésűek, és akik sokat szenvedtek, ezért megbecsülik a szépet szinte elégnek, ha megérinti a lelküket valami szépség.

Később találkoztunk az egyik kis faluban Javierrel. Mire odaértünk lecsézni, már mindenki tudott az éneklős napfelkeltéről, mert mindenkinek elmesélte, akivel csak útközben találkozott. Nekem pedig virágot hozott, még mindig hálálkodva. Az emberek kérték, hogy énekeljünk nekik.
Gyönyörű volt a séta is, végre újra otthon éreztem magam a természetben. Energiát nyertem a fákból, a bokrokból, és egyáltalán: A HEGYEKBŐL!!!! Az az Isten-élmény, amit annyira kerestem, de a Mesetán nem találtam: egyszeriben megint itt volt, mint az út legelején.

Amikor beértünk Molinasecába, azt gondoltam, hogy ott maradok. Hihetetlenül gyönyörű egy pici városka. De amikor elértük az alberguét, ami a város legszélén, a főút mellett helyezkedik el, már sejtettem, hogy továbbállok Lórival. Túl messze volt a hely a gyönyörű városközponttól, és emellett megint hajtott valami tovább... Egyfajta menekülés. Nem tudnám megmondani, hogy kitől, vagy mitől, egyszerűen csak mennem kellett megint. Barbi és Attila úgy döntöttek, hogy Molinasecában maradnak. Elindultunk hát Lórival, és kb 1o perc múlva Attila megjelent futva mögöttünk, és kérte, hogy várjuk meg Barbust is, mert meggondolták magukat.

Beértünk hát együtt Ponferradába, ami szintén egy nagyobbacska város, mint Astorga (amit én ugye nem láttam, mert csak átrohantam rajta). A szállás nagyon szép, egy négyágyas szobát kaptunk. Fürdés előtt jól kiderült, hogy minden tisztálkodási eszközömet az előző helyen felejtettem, ezért elmentem, hogy újat vegyek. A baj csak az, hogy a tusfürdőt kb ötliteres kiszerelésben árulják, a szappant meg minimum hármasával csomagolják... nem értem. Azt gondoltam, hogy kölcsönkérek, aztán majd egy kisebb helyen, ahol gondolnak a zarándokokra, veszek majd.

Azért városnéztem, láttam, hogy van egy időszakos kiállítás a Caminóról, csak még nem volt nyitva. Gondoltam, hogy szólok a többieknek, aztán majd együttesen megnézzük később. Ahogy visszamentem a szállásra, és a társalgóban lévő két számítógéphez értem, láttam, hogy Eric ül az egyik előtt. Már letettem arról, hogy valaha is lássam az életben, meg már nem is volt fontos, hogy találkozom-e vele vagy sem. (Azt hiszem mindennel így van ez. Amint letesz róla, megkapja az ember. Weöres Sándor írta: "'Mihelyt nem kell: mindenem a tied' - ez az élet vásárcsarnokának felirata.") Kicsit hűvös voltam vele, így nem is kommunikáltunk. Nem zavart, annyira érdekes. Pedig imádtam vele beszélgetni, mert annyira egy hullámhosszon voltunk (de talán ez is egy ilyen dolog: ha két ember ráhangolódik egymásra, akkor egymás gondolatát is megérzik. Azt nem mondom, hogy bárkivel megtörténik ez, de azokkal, akik felé kinyílunk, mindenképp). Akkor sem tudtam neki mit mondani, amikor mosás közben megjelent a szennyesével és közvetlenül mellettem kezdett mosni. Biztos van erre valami magyarázat...

Többször is visszamentem a városba, egyedül is, aztán Andreával, meg Lórival. Végül Lórival ketten néztük meg a kiállítást, ami igazán szép volt. Meg is jegyeztük, hogy nagyon fog hiányozni a Camino. Ponferradában van egy csini kis vár is, amit felújítanak, ezért le van zárva, nem látogatható. Ennek ellenére mi bementünk, pont meg is néztük alaposan, mire észrevette az építőbrigád, hogy nem kellene ott lennünk, akkor kizavartak bennünket.

Este tortellinit főztek Barbiék, hatalmas tülekedés ment a konyhában. Mindenki egyidőben akart főzni, ráadásul annyi ember felhalmozódott a szálláson (itt már megjelentek a buszok, a kiscserkészek és a rettegett, üvöltözős spanyol előcsapatok), hogy a társalgóban matrac tenger volt a földön, a kert pedig tele volt a füvön fekvő emberekkel, hogy lépni sem lehetett tőlük. Kisgyerekek, akiket nem értünk, hogy mit keresnek egy lelki fejlődést megcélzó zarándokúton. Lóri elnevezte őket "a Hollandok"-nak, mert narancssárga pólóban vannak, annyian, mint az oroszok, és szócsővel irányítják őket, ami meg folyton üvölt. Kicsit hektikus érzet, és cseppet idegesítő is. Hát... nyugalomról nem nagyon lehet beszélni, annyian vagyunk, mint a heringek.

A vacsora viszont roppant vidáman telt el. Vettünk közösen egy üveg bort, és én picit becsiccsentve végighahotáztam az étkezést. Felváltva szóltunk be valami vicceset Lórival, amiken annyira röhögtünk, hogy Barbival majdnem megfulladtunk. A legjobb az volt, hogy én vállaltam be a mosogatást, de mint ahogy a főzésnél is tumultus volt a konyhában, a mosogatóra is rengeteget kellett várni. És akkor lefestettem azt a jelenetet, amikor elővéve határozottságomat, és könyökömmel szétrebbentve a mosogató körüli tömeget, sűrű "Excuse me"-k közepette egyszerűen leteszem a (mellesleg nem kevés) cuccot a mosogatóban a már épp mosogatás alatt lévő hatalmas edény halom tetejére az épp mosogató zarándoktársam elibe, azt mondva, hogy "ezt is mosogasd el please, thank you very much". Elképzeltük az arcát :-)))))).

***

A keselyűcsúcson tartott buddhista összejövetel során Sákjamuni átadta övét és kolduló csészéjét Kasjapának. Ananda megkérdezte a tiszteletreméltó Kasjapát:
- A selyemmel díszített övön kívül mit kaptál még Sákjamunitól?
- Ananda!
- Igen?
- Későre jár. Menj és hozd be kintről a zászlórudat!

A Tao azonos a hétköznapi tudattal. A buddhizmus lényegének megtalálásához nem kell képzeletbeli világokat bejárni, csak figyeljünk életünk apró részleteire, és próbáljuk meg intuitív módon megérteni a dolgokat. Ez minden.

Na ezt a történetet pl nem értem.