Villafranca del Bierzo

2oo7. augusztus 3. péntek

Most egy kicsit rossz érzést okoz ez az örökös rohanás. Fáj a lábam, egyre jobban, és nem tudok egyedül lenni a gyönyörűséges reggeleken, ami pedig a lételemem, és nagyon hiányzik. A többórás meditatív állapot. Lassan itt lesz az ideje, hogy elszakadjak reggelente.

Ponferradából alig találtunk ki, annyira rosszul van jelezve az út. Azt gondoltuk Cacabelosban (amit mi csak Kakának hívunk), hogy lecsézünk egyet - szánalmas! Én, aki a kávé szagától is rosszul volt eddig, most alig várom, hogy a szirupos löttyöt a belembe döntsem reggelente. De ezt a szociális tevékenységnek tudom be, és nem a rászokásnak, bár az majd akkor derül ki, ha egyedül leszek, meg ha elhágyom Spanyolhont -, de nem találtunk egyetlen tetszetős bárt sem Persze csak giga bénák voltunk, mert bár volt ott bár, de vagy nem volt kiülős vagy nem volt benne tortilla Lórinak, vagy egyébként sem volt megfelelő valamely oknál fogva... Szóval Kaka hallgatott a nevére, továbbmentünk.

Mint már több napja folyamatosan, ezen a reggelen is arról (is) beszélgettünk, hogy ezen a szakaszon sajnos már felhígul a Camino, nagy a tömeg, turista jellegű a dolog, nem figyelnek úgy egymásra az emberek, mint az elején. Azon kívül hihetetlen nehéz itt már egyedül lenni az úton, mert mindig van valaki a közelben, bármily korán is indul neki az ember reggel. Erősen visszasírom az első hetek nyugalmát, nagy beszélgetéseit, az egész lelkiségét. Nem jó most.

Nagyon érdekes dolog történt megint. Az erdőben sétáltam, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne megint beszélgetni egy kicsit Klaudiával, a német lánnyal. Abban a pillanatban egy ismerős alak állt pár méterrel előttem, és nem hittem a szememnek, amikor felismertem Klaudiát. Leonban találkoztunk utoljára, amikor ott aludt a lábamnál... Beszélgettünk egyet, aztán ő megint egész másfelé vette az irányt. Ez elképesztő... Mindig felbukkan, amikor rágondolok. Na de hogy az erdő közepén, a semmiből... Vajon lottó 5-öst is tudnék így teremteni, ha akarnék?

Villafranca del Bierzóban, ami egy gyönyörűséges középkori városka egy völgyben, levágtattunk a völgy aljába lecsézni, merthogy nem állunk itt meg, hanem tovább robogunk. Mégis úgy döntöttünk végül, hogy maradunk, így visszakaptattunk a hegy tetején lévő önkormányzati szállás elé sorba ülni, ahol már kb 2o-an ültek előttünk. Az alberguével szemben egy másik, egy parókiai szállás áll, ami nagyon romantikus kinézetű, csak ősrégi épület, és én meg már nagyon félek az ágybogaraktól... Tehát inkább az új építésű önkormányzatiban maradtunk. Kb egy óra múlva Barbusék is megérkeztek.

Fürdés után leültünk ebédelni Barbival, és aaaaannyira szerettem volna, ha kérdez... mert megfogadtam, hogy soha nem fogok már véleményt mondani senkinek, aki nem kérdez, hiába a legeslegjobb barátnőm az illető. Mert belülről kell, hogy érezze valaki, hogy problémák vannak, akkor befogadó is lesz az újra - vagy egy kellemetlenebb véleményre.

(Itt meg kell jegyeznem, hogy majdnem egy évnek kellett eltelnie, hogy az a beszélgetés, amit annál az ebédnél kezdtünk el Villanfrancában, végre kérdéssel fejeződjön be:
- Barbus úgy vártam, hogy kérdezel tavaly, amikor egyszer beszélgettünk ezekről a dolgokról, emlékszel? Már akkor is akartam mondani ezeket a dolgokat, de nem kérdeztél, én meg elhatároztam, hogy nem mondok véleményt kérdés nélkül, mert aki nem kérdez, 9o%-ban nem felkészült a kritikára...
- Mondanod kellett volna, ha tetszett volna nekem, ha nem...
- Nem tehettem. Nem voltál kész még. Mostanra értél meg arra, hogy lásd, hogy baj van, és te magad akard a megoldást és az okokat. Akkor még csak megsértődtél volna, és bezárkóztál volna. Azt hitted volna, hogy bántani akarlak. Finoman céloztam, de nem kérdeztél vissza, én pedig nem erőltethettem. Tudtam, hogy egyszer eljön az idő :-)))).
- De mit láttál? Mit csináltam rosszul?
- ...
Hihetetlen nagy lelki utat járt be Barbi tavaly óta, de ez már az ő története :-)))).)

Szóval a téma Barbus Attilához való viszonya volt. Tudtam, hogy nem érdekli őt a srác, ez messzire lesírt, mégis: semmi szeretet nem volt abban, ahogy vele bánt. Úgy tűnik, mintha már százéves házasok lennének, Barbi annyit zsörtölődik vele, parancsolgat neki. Viccesen meg is szoktam ezt jegyezni, de Barbus nem veszi a lapot... Ezt (is) megmondtam volna, de amikor megkérdeztem tőle, hogy mit gondol/érez, azt mondta, hogy nagyon jól érzi magát a bőrében, nincs problémája magával (hú de sokszor hallottam ezt emberektől... aztán húha! De még mennyire, hogy van - csak épp a többség nem akar szembesülni ezzel a ténnyel. Amíg nem koppan egy nagyot - mint én nemrég). Attilának kezd elege lenni, ez látszik rajta, de nem szól semmit. Barbusnak pedig nem szólhatok, mert Attila dolga lenne, nem az enyém. Mindenkinek a saját bőrén kell megtanulnia amit meg kell, senki nem oldhatja meg helyettük az életet. Persze lehet azt csinálni, hogy mások helyett oldunk meg dolgokat állandóan (na ebben volt részem az elmúlt időszakban, és baromira elegem lett abból, hogy az anyát játsszam egy felnőtt mellett, akit más szerepben látnék szívesebben, semmint egy gyerek), vagy a másik oldalon állva a gyereket játsszuk, és akkor valaki helyettünk vállal felelősséget minden komolyabb dologért. Az mondjuk nem zavar annyira, hogy kicsit Barbus szülője vagyok, majd csak változik a dolog, még messze az út vége.

Az az alapvető probléma, hogy Barbus nehezen teremt kapcsolatot emberekkel, mert ez az, amit neki meg kell tanulnia. Azt mondja azt látja, hogy én bárkit az ujjam köré csavarok - ami persze egy bizonyos határok után már nem igaz, de az tény, hogy mivel teljesen közvetlen, természetes, vidám és kedves vagyok az emberekkel, szeretnek velem lenni. Meg az is sokat számít persze, hogy folyékonyan tudok velük kommunikálni, és nem csak olyan dolgokról, hogy "Szép időnk van, nem?", hanem akármiről. És hát főleg a lelki dolgok érdeklik az embereket itt. Ő meg azt gondolja, hogy nem képes beszélgetni a hiányos angoltudásával, ezért inkább csöndben marad, és nem is mer önálló lépéseket tenni, semmilyen szinten. Én meg - lehet, hogy ez gonoszság, bár én nem érzem annak - nem segítek neki, csak akkor, ha feltétlenül szükséges. (Én voltam az egyik, aki felkészítette a középfokú nyelvvizsgájára, amit szépen meg is szerzett, pedig attól is félt, úgyhogy TUDOM, hogy képes rá. Meg is kell tudnia állni a helyét, mint ahogy arra is képes.) Egyenlőre viszont begörcsöl egy picit, de majd ez is változik. Lehet, hogy ő ezért van itt, hogy ezt megtanulja.

Elmentem egyedül csavarogni kaja után, aztán jól eltévedtem, alig találtam vissza a szállásra. Közben kiderült, hogy Andrea (a santa catalinai társam) is megérkezett, de csak a másik alberguében kapott szállást. Nosza, átmentem meglátogatni. Mit ad Isten, ott ül Eric a számítógép előtt... Mondjuk nem volt meglepetés, mert láttam megérkezni korábban. Nagy széles mosollyal odajött, megölelt - na ez már meglepett a ponferradai hűvös találkozás után. Ki érti ezeket a fickókat? Hát én nem nagyon. Mutatta, hogy üljek oda mellé, és meséljem el, hogy milyen volt a séta. Nagyon sok mindent nem tudtam neki mondani, úgyhogy elköszöntem gyorsan, és megkerestem Andreát, akit aztán meghívtam közös vacsorázni a mi szállásunkra.

Hármasban - Andrea, Lóri és én - elmentünk a városba sörözni. De indulás előtt nagyon furcsa dolog történt. Megbeszéltük Andreával, hogy megvárjuk a templomban, ami ott van a két szállás között. Ahogy beléptem a kapun, az egész testem elkezdett bizseregni. Az eddigi, összes templomban csak a kezemben éreztem ezt a bizsergést, az energiát, amivel aztán meg tudtam gyógyítani magamat. De itt az egész testem bizsergett, nagyon érdekes volt. Mondtam is Lórinak.

(Itt megint közbe kell iktatnom valamit. Csak amikor hazajöttem a Caminóról tudtam meg egy volt caminóstól, hogy az a templom a Megváltás Temploma, különleges energiákkal, és az volt a rendeltetése, hogy azok a zarándokok, akik már érezték, hogy nem tudnak eljutni Compostelába, mert annyira betegek vagy gyengék voltak - sokan közülük meg is haltak útközben -, ha bementek ebbe a templomba, akkor ugyanazt a feloldozást kapták, mintha elmentek volna Composteláig. De mondom, én ezt ott nem tudtam, csak éreztem a nagyon erős energiákat.)

Amikor visszafelé tartottunk, összefutottunk Barbussal, aki hulla fáradt volt. Úgy volt eredetileg, hogy ő főz, de átvállaltam tőle, mert nagyon ratyiul nézett ki szegény. A vicces az volt, hogy Andrea nem ismer engem ugye. Én meg még ezelőtt előadtam neki nagy komolyan, hogy én egy borzasztóan lusta ember vagyok, soha nem veszek részt sem a főzésben, sem a mosogatásban, csak megeszem az ételt, és otthagyom a szennyest. Sőt! Azt is elvárom, hogy elém tegyék az asztalra. A szappant is közösen használjuk (talán pont kölcsönkértem Barbitól, mert még nem sikerült vennem az elhagyott helyett), de ő cipeli, mert arra sem vagyok hajlandó. Én nagyokat kuncogtam magamban, mert ki az a hülye, aki ennyire lehúzza saját magát egy ismeretlen előtt, ő meg tök komolyan vette, de próbált olyan kérdésekkel oldani a helyzeten, hogy: "De azért csak csinálsz valamit, nem?" Mondtam, hogy nem azért vagyok szabadságon, hogy megerőltessem magam a legcsekélyebb mértékben :-)))). Na mindegy, én már el is felejtettem, hogy ilyeneket mondtam neki, és amikor mondtam, hogy megfőzök, akkor kikerekedett a szeme, hogy miről is beszéltem én tulajdonképpen a múltkor a lustasággal kapcsolatban? Én meg ártatlanul visszakérdeztem, hogy
- Miért? Elhitted?
- Nagyon komolyan mondtad...
- :-))))))). Na igen. Azt tudom csinálni.

A vacsora nagyon jól sikerült, a desszert pedig füge volt, amit Barbus szedett a szállás melletti fákról, amik roskadoztak.

Vacsora után megbeszéltük, hogy átmegyünk egy újabb sörre Andrea szállására (a mienk annyira gagyi! Semmi nincs benne!), de aztán a templom oldalában ittuk meg a lépcsőn. Kérték az olasz lányok, hogy menjünk át és énekeljünk nekik, de nem volt kedvünk, úgyhogy elmaradt a koncert. Viszont még vacsi előtt megkértem Lórit, hogy kezelje le a hatalmas méretű vízhólyagot a kislábujjamon, ami után nem tudtam menni (és ami miatt nem tudtam rendesen közlekedni).

(Ezt a részletet is bemásolom a tavalyi bejegyzésből, mert ide való ezért is sorry vagyok...)

Amikor megnézte Lóri a hólyagot:
- (fejcsóválás) Kiabálni fogsz, mert ki kell nyomkodnom. Ez bazira fog fájni.
- Nem fogok.
- Jó, de én megmondtam.
Összeszorítottam a fogam, TÖBB, MINT BAZIRA FÁJT! Ordítani tudtam volna, de csak patakzott a könnyem, azért is némán tűrtem. Az volt a legek legje, amikor nyitott egy nagy lukat a hólyagon, amin keresztül kinyomkodta a trutyit, és beleöntötte az olajat, ami úgy csípett, mint a rosseb... Húha! Mazochistáknak melegen ajánlom. Kb fél napig nem tudtam ráállni. Amikor vége volt a tortúra-szerű orvosi beavatkozásnak:
- Hát nagyon ügyes vagy Cica! Nagyon hősiesen tűrted! Egy hang nélkül! Kiváló!
- (még mindig összeszorított fogakkal, könnyes arccal) Ahha...! Ó, semmiség volt, igazán! Csak ordítani tudtam volna, sebaj! Csináld méééééég egy kicsit, ááááááhhhhhh!!!!
Vacsora után 25 perc alatt tudtam megtenni a 100 méteres távot Andrea szállásáig, és időben vissza kellett indulnom, hogy beérjek a szállásunkra kapuzárás előtt. Még a sört sem tudtam meginni, annyira rosszul voltam... Mondjuk ez nálam nem nagy cucc, mert csak nagyon ritkán szeretem a sört, és akkor sem kell két kortynál több.

A Klaudiával való találkozás után, amikor az összes ismerősünkről mindent elmondott, az a gondolatom támadt, hogy olyan a Camino népsége, mint egy nagy lelki család. Mindenki mindenkit ismer, mindenkiről tud, és ha gondolsz valakire, szinte azonnal megjelenik, és mesél az összes többi "családtagról".