2007. október 16., kedd

Nesze!

Mindig az történik, hogy valami változik, sokáig nem jön elő egy előző viselkedésforma, és amikor már azt gondolnám, hogy el is tűnt végérvényesen, akkor pofán csap az élet, és azt mondja: "Na nesze! Itt egy helyzet. Bizonyíts!" Na és akkor én mindig újra elbukom, bármennyi idő is telt el.

Most pl hónapok óta nem bántottam valakit, akit azelőtt pedig sokszor sikerült. Dühkitörés közben. Na most nem volt dühkitörés. Ez ám az evolúció! Anélkül is ment, ez igen! Hatalmas fejlődés.

Aaaaannyira, de annyira feleslegesek a szavak. Mert pillanatnyi állapotot fejeznek ki, lehet, hogy egy perc múlva már nem is úgy gondoljuk a dolgokat, meg minek folyton agyonrágni mindent. Mennyivel szebb csak megélni valamit belül. Mint a mai ég színét, ahogy a vonaton hazafelé zakatoltam a szürkületben, amit meg egy gyönyörű naplemente előzött meg, és azt is láthattam. És akkor elhatároztam, hogy nem írom meg ezt, mert felesleges, mert senki, csak én tudom, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem, senki nem érezné, és nem is értené... hehe. Ha nem az lenne a foglalkozásom, ami, akkor most hallgatási fogadalmat tennék (ami az ímélre is kötelező lenne)... Lehet, hogy pályát kellene váltanom. (Most lelki szemeimmel szinte látom, ahogy a tanítványaim feje leesik a nyakukról a heves bólogatás közben :-)).)

És dög nehéz megismerni még saját magunkat is (lásd fentebb egy ragyogó példa), nemhogy egy másik embert, még ha nagyon közel is van hozzánk. Olyan könnyű igazságtalannak lenni valakivel, mert nem látunk bele a másikba, és mindig beleesünk abba a csapdába, hogy a saját szemüvegünkön keresztül látjuk (szándékosan nem figyeljüköt mondtam) a másikat. És már megint ezt tetteeeeeem. Szörnyű.

Na de holnap megint lesz egy szép új nap, amikor újra indul minden, és újra lehet próbálkozni. Bukósisakkal, fog- és térdvédőkkel, just in case :-D.

Nincsenek megjegyzések: