2007. október 19., péntek

Ego-torna magasfokon

Zajlik az élet. Meg az Út. Ami ugyanaz.

Tegnap az jutott eszembe, hogy visszamegyek a Caminora és újra végigjárom (lehetőleg kihagyva az utolsó hét idegesítő tumultusát). Mert ugyan sok dologra választ kaptam, egyvalamire, a legfőbb problémára nem.

Mindenki, de mindenki küzd az életben az ego valamelyik formájával. Érdemes megfigyelni, hogy a különböző emberek mely tulajdonságait nem bírjuk, mert mi azzal küzdünk magunkban titkon, és a tükör - másik ember - visszatükrözi, ami hibásan működik bennünk, ez pedig rossz érzést okoz. Ezen tényleg érdemes elgondolkodni. Sorra venni az olyan embereket, akiket ezért vagy azért nem kedvelünk, vagy akik megpendítenek egy nem éppen kellemesen szóló húrt a lelkünkben. Mert azok vagyunk mi. Lehet, hogy annyira mélyen, hogy észre sem vesszük, lehet, hogy tisztában vagyunk vele, de megpróbáljuk elfojtani és az ellenkezőjét mutatni.

Azon gondolkodtam, hogy régen mennyire idegesített az, ha valaki hazudott nekem. Már a legkisebb füllentésre is ugrottam és totál kiborított. Mostmár csak sajnálatot érzek azok iránt, akik úgy gondolják, hogy így lehet megoldani dolgokat. Egyszer-egyszer mindenki hazudik, ezzel nincs is baj. De amikor valaki egy egész életet így él le... Hát azt nem tudom megérteni, bár próbálom. Vajon meddig mehet ez így? Tényleg le lehet élni egy egész életet, vagy eljön egy pont, amikor rájön az ember, hogy ez így nem jó senkinek, főleg saját magunknak? Végülis mi magunk vagyunk, akiket a leginkább becsapunk.

Nagyon nehéz dolog szembesülni önmagunkkal, mindazzal, amit belül találunk. Néha nem is megy. Van, akinek soha életében nem sikerül, van, aki azért egy idő (valószínűleg hosszan tartó, folyamatos szenvedés és belső vívódás) után veszi a bátorságot, hogy bekukkantson. Akkor aztán elretten :-)))) és vagy visszatáncol, vagy megbarátkozik a belső világban található érdekességekkel.

Na hát én azt hittem, mert minden jel arra mutatott, hogy a Caminon nagyon közel kerültem a buddhaság állapotához. Persze ez egy illúzió, ott, a steril környezetben könnyű annak lenni, mert teljesen, elképzelhetetlenül más minden. Hanem amikor visszajön az ember! És visszazökken ugyanabba, amiből elment! Elkerülhetetlen a konfrontáció a saját egoizmusával, mert hihetetlenül nehéz alkalmazni az ott tanultakat. Amit az előző bejegyzésekben leírtam most is működik (nyitottság, segítés, odafigyelés stb) de az, hogy nincs már ego, ami belekavarjon a levesbe, az nem igaz. Sőt!!! Most szembesültem vele igazán, nem minden nehézség nélkül. Most jön a második felvonás. Na ettől kicsit megijedtem, ezért gondoltam, hogy visszaszaladok a Caminora. De aztán rájöttem, hogy ÉPPEN EZT ITT nem tudja a Camino OTT megoldani.

Azt hiszem az ego formái közül az önzés az, ami a legnagyobb teret hódítja. A Caminon borzasztóan könnyű önzetlennek lenni, mert semmi, de semmi tétje nincs semminek. Csak létezel, gyalogolsz, segítesz, beszélgetsz, alszol, és ez történik minden nap. Nincsenek ott azok a körülmények, amik kizökkenthetnének ebből a rutinból. Nincsenek ott azok a helyzetek (bár nagyon hamar jönnek hasonlóak, hogy mégis ráébredj hol a bibi), vagy azok az emberek (itt megintcsak azt mondom, hogy a problematikus emberekhez hasonlóakat kapsz, hiszen az jön, ami tudatalatt foglalkoztat, és aminek a megoldásával foglalkoznod kell, hiszen talán pont ezért vagy ott) akik a problémát okozzák egyébként. Ha önző vagy, olyan helyzeteket kapsz, ahol segítened vagy adnod kell, ahol el kell engedned dolgokat, embereket, szitukat, ahol át kell engedned a teret másnak. Ha féltékeny vagy, akkor olyan emberekkel találkozol majd, akiket megkedvelsz, és akik másokkal is ugyanolyan viszonyba kerülnek, mint veled, és el kell fogadnod, hogy nem te vagy az egyetlen és stb. Sorolhatnám az ego formáit, mindenki maga tudja, hogy ő mivel küzd.

És amikor már azt gondolod, hogy megszabadultál tőle, na akkor "A Birodalom visszavág". És ez nem kellemes, és akkor enyhén fogalmaztam. Amikor nem is várod. Egyik pillanatról a másikra dönt le a lábadról. Levegőt se kapsz, csak kapkodod a fejedet. És nem érted, hogy amikor már olyan szent lettél az úton, akkor ez meg most mi a franc megint? Mitől szorít a szíved egy héten keresztül, hogy levegőt sem tudsz venni? Vagy mitől kezd el potyogni a könnyed az utcán sétálva egyszer csak a semmiből, hogy nem lehet megállítani, és mitől ez, meg mitől az...? Mintha egy belső, láthatatlan erő cincálná a lelked és úgy, hogy neked ehhez semmi közöd. Pedig csak az ego szórakozik, felhívja magára a figyelmet, elvégre is túl sokáig volt a sutba vágva, nem törődött vele a gazdi, hát már csak jelzi, hogy ő is itt van ám... Huhh. Nem emlékszem mikor volt utoljára ilyen reménytelen érzésem, mint az elmúlt egy hétben. Már nem is küzdöttem a végén, hanem vártam, hogy elmúljon, és megpróbáltam megfigyelni, hogy mit akar, honnan jön és mi van mögötte. Tíz másodpercekre megszűnt a szívszorítás (egyébként még éjjel sem hagyta abba, 2-3 órákat hagyott csak aludni minden éjjel), akkor fellélegezhettem kicsit, de nem sokáig örülhettem, mert jött is a következő hullám.

Azt is pontosan tudjuk, mert már az összes szakember, vallási vezető, misztikus és avatár elmondta nekünk és mondja évezredek óta folyamatosan, hogy a félelem van az ego mögött. És a félelem ölt aztán különböző formát az irigységben, önzésben, agresszióban, féltékenységben, stb. A félelmet kell legyőzni (az egyik kedvenc filmem, A békés harcos útja [Peaceful Warrior] pont erről szól) ahhoz, hogy eltűnjön az ego. Pont ezen gondolkodom most, hogy az hogyan lehetséges. Mindenki mástól fél persze, és itt most nem a fóbiákra gondolok, hanem a mélyben lévő félelmekre, mint a félelem attól, hogy nem vagyok elég jó, vagy a haláltól való félelem és még sok orcája. Eredetileg mindenki fél valamitől, és az az igazi Út, hogy ezt fel merje ismerni és le tudja győzni az ember. (A Caminon eltűnik a félelem is.)

Valahogy az az érzésem, hogy sokan érezzük úgy, hogy ez egyáltalán nem egy könnyű és fájdalommentes feladat, és egyáltalán nem elítélhető, ha valaki inkább nem vállalkozik erre, mert nem mindig kellemes, amit talál... Végülis le lehet élni egy életet sokféleképpen, az elkerülő életmód választása is egy lehetőség. Én nem bírnám sokáig. Sajnos.


Nincsenek megjegyzések: