2007. október 28., vasárnap

Hulló levelek

Gyönyörű az ősz. Minden évszaknak megvan a szépsége, de már régóta érzem, hogy a vizuális élmények miatt a tavasz és az ősz a két kedvencem. Elképesztő színeket produkál a természet. A tavasz azért is áll közel hozzám, mert az újjászületés, a remény évszaka, a hamvaiból föltámadó főnix évszaka. Az ősz meg, úgy tűnik, a morbidságomat (Lóri szerint az vagyok) elégíti ki a halódással :-))))).

Sétáltam a Duna-parton ma és a színek kavalkádjával találkoztam, és elállt a lélegzetem. Az ég sötétszürke volt, épp lógott az eső lába, de a fényviszonyok mégis olyanok voltak, hogy a különböző színű levelek még sokkal élénkebbnek tűntek. Csak álltam percekig és néztem a fákat. Rég csináltam már ilyet, valahogy azt gondoljuk, hogy nincs idő az ilyesmire.

De ami miatt ez most eszembe jutott, az az a könyv, amit épp ma fejeztem be és aminek a címe Hulló levelek (Falling Leaves). Egy kínai asszony írta (Adeline Yen Mah), megdöbbentő egy önéletrajzi írás. A történet vonala dióhéjban az, hogy amikor ő megszületik meghal az édesanyja, az apja újranősül, de az új anyuka kifejezetten utálja őt is, meg a többi testvérét is. De ami a leghajmeresztőbb, hogy a testvérek is utálják, mert szentül meg vannak győződve, hogy miatta halt meg az anyjuk. És ez a kislány minden erejével próbálja kicsikarni a szeretetüket. Mindenkiét. És nem csak kislányként, hanem már felnőtt nőként, érett asszonyként, kétgyerekes családanyaként is. Az ember zsebében kinyílik a bicska azokon a módokon, ahogy a családtagjai keresztbe tesznek egymásnak, ahogy egymás háta mögött gyűlölködnek és furkálódnak. Hihetetlenül kreatívak.

Ami elgondolkodtatott az az, hogy a mostoha anya a halála napjáig gyűlöletből merített energiát, a saját édes lányát (született két saját gyerekük is) kitagadta, egymás ellen uszította a gyerekeket, kihasználta őket, az apjuk utáni örökséget a saját számlájára átvezettette, így amikor az meghalt nem kaptak semmit, majd a saját örökségéből a saját lánya mellett egyedül az írónőt zárta ki a hat mostohagyerek közül... Hogy lehet így élni? Jézus! És az író egészen a mostoha anyja halála napjáig küzdött, hogy az majd megszeresse, elfogadja. Minél jobban hajszolta a szeretetet, a mostoha anyja annál nagyobbakat rúgott belé... Néha már nekem fájt olvasás közben. Persze ebben a keleti kultúrkör is benne van, az abszolút alárendelődés a szülőknek, a haláluk után pedig a legidősebb testvérnek még akkor is, ha már én magam nagymamakorú vagyok.

Miért csináljuk ezt? Rengetegszer történik meg, hogy minél kegyetlenebb velünk valaki annál jobban ragaszkodunk még kínzó lelki fájdalmak árán is, pedig tudjuk jól, hogy el kellene engedni, és mégis. Számtalanszor sóvárgunk valaki után, aki rosszul bánt velünk, azt meg, aki igazán szeret bennünket nem becsüljük meg úgy, ahogy az megérdemelné. Miféle kicsavarodott lelkületeket bírunk magunkban hordozni? És mi ezt természetesnek nevezzük ráadásul...

Azt is nehezen tudom elképzelni, hogy olyan családom legyen, ahol senkiben nem bízhatok meg, ahol mindenki csak kihasznál mindenkit, ahol testvérek gyűlölni képesek egymást, és ahol az apám kitagad, mert nem azt csinálom, amit ő mond. Ahol egész életemben résen kell lennem, mert bármikor hátba támadhatnak (és meg is teszik!) a "szeretteim", és ahol csak hazudnak nekem, egyetlen őszinte megnyilvánulás sincs felém. Ha jól megy nekem, akkor azért keresnek, hogy követeljék a segítséget, de ahogy alkalmuk adódik: kisemmiznek.

Én nemhogy ilyen családban, de még ilyen közegben sem fordultam meg soha, vagy legalábbis nem tudok róla. Alapjáraton nem tudok ilyen, negatív közegben létezni. De elképzelni sem tudom, hogy milyen kétségbeesett helyzet lehet, amikor az ember egy ilyen családba születik és nincs ereje és bátorsága kilépni és hátat fordítani. Mert hajtja valami belül, hogy bebizonyítsa, hogy elég jó, hogy folyton azért könyörög burkoltan, hogy "fogadjatok már el, bármit hajlandó vagyok megtenni, csak hogy szeressetek!", vagy mert nem egy erős jellemmel megáldott egyén, aki azt tudja mondani, hogy "na ezt köszi, nem!". Nem lehet könnyű ilyen sorsot cipelni.

Erről meg az jutott eszembe, hogy a Caminon összesen három darab távolkeletivel találkoztunk a 35 nap alatt, és mindhárom koreai volt. Érdekes, nem?

Nincsenek megjegyzések: