2007. július 15. vasárnap
3/4 5-kor keltünk, 4-en indultunk el Marie-Soleillel és Silvioval. Reggelre már nem hiányzott Lóri, elfogadtam, hogy nincs velünk.
Ma a vándorlás során megint tökéletesen azonosulni tudtam a Hasonlattal, és tudom, hogy az egyik dolog, amit meg kell tanulnom ezen az úton (illetve az út tanítja folyamatosan, és ha elég tudatos vagyok, akkor meg is lesz talán, dehát nem lehet sem siettetni, sem késleltetni semmilyen változást: minden a maga idejében bekövetkezik. Ha most van itt az ideje: meg fogom tanulni), az az elengedés. Emberek jönnek-mennek az életben, el kell tudni őket engedni, amikor itt az idő és menniük kell. Addig vannak velünk, amíg tanítanak valamit. Ha már megtanultuk a másiktól, amit meg kellett, vagy ha nem vettünk tudomást arról, amit tanítani volt hivatva a találkozás és elmérgesedett a helyzet, tovább kell menniük. Mi pedig bízhatunk abban, hogy nem volt hiábavaló, vagy haszontalan és céltalan az együtt eltöltött idő.
A másik dolog, amit tanulni jöttem, az a türelem. Azt gondolom, érzem, hogy ez az út barátság próbáló, de lehet, hogy mindenfajta emberi kapcsolatot megpróbálna. Türelmetlen vagyok a barátnőmmel, érzem. Én mennék a gyorsabb lábúakkal, ő mindig lemarad, ami feszültséget okoz bennem. Én elkészülök minden reggel az indulás megbeszélt időpontjára, ő iszonyat lassan pakol, képtelen elkészülni a megbeszélt időre, és ez bosszant engem. Aztán türelmetlenül beszélek vagy viselkedem vele, és elképzelem, hogy ő majd jól visszavág nekem, és mindig meglepődöm, hogy milyen kedvesen és normálisan fogadja a kitöréseimet. És lelkiismeret furdalást érzek, mert azt feltételezem róla, hogy ugyanolyan rosszul kezel dolgokat, mint én. Ami persze biztos igaz is, csak épp nem azokat a dolgokat kezeli rosszul, amik nekem nehézséget okoznak, hanem egészen másokat. Örülök, hogy rájöttem erre is, figyelve az érzéseimet és a reakcióimat ezekre a dolgokra, mert ennek a felismerésnek a segítségével talán ez is változik majd.
Ma egyébként kicsit a "Mi az, hogy minden Egy?" kérdésre is megéreztem a választ, de kifejezni még nem tudom, mert csak érzések egyenlőre. Láttam sírni Silviót, és akkor ez az egységérzés (vagy együttérzés?) megérintett. Mindenki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, ugyanazokat az élményeket éli meg (csak mégis egyénien persze, a különböző egyéniségeknek és személyiségeknek megfelelően), ugyanazokat a tapasztalatokat szerzi, ugyanazokkal a gondokkal küzd (csak ezeknek a megnyilvánulásai mások esetleg), ugyanazokat a fájdalmakat és szenvedéseket éli meg. Csak a testünk szeparálódik (bár ha a kvantum fizika elméleteire gondolok, akkor az sem...), a lelkünk abszolút egy forrásból ered.
Tehát elindultunk. 3-an menetre készen, a hátizsákunkkal a hátunkon sokáig vártuk Barbust a szállás előtt. Aztán később, mivel mindhárman sokkal gyorsabbak voltunk, mindig előrementünk, és megvártuk őt időről-időre. Azért zavart ez most, mert én megvárom bármikor, de a két másik alapjáraton még nálam is sokkal gyorsabb, és már héthatáron túl lettek volna, ha nem kell fél-félórákra leülni. Az egyik kanyarban Francoise, a francia barátunk is utolért bennünket, így öten baktattunk tovább. Utergánál volt egy szép kis emelkedő, aminek a tetején vándorló sziluettek voltak a szélenergiát átalakító, hatalmas generátorok közelében.
Ami vicces volt, hogy mindig leültünk, megvártuk Barbust, ültünk félórát, ugye, ami nekünk teljesen elég volt pihenni, és amikor ő megérkezett, akkor a többiek felkapták a zsákjukat, indulásra készen, de persze Barbi meg szeretett volna leülni pihenni. Én meg szét voltam szakadva a két tábor között, sokszor nem tudtam mit csináljak. Mentem volna tovább, hiszen pihentem eleget, de nem is akartam otthagyni egyedül Barbit, ezért rossz érzésem volt folyamatosan... Nem volt könnyű.
így öten elmentünk Eunate-ba a középkori templomhoz. Amikor megérkeztünk, azonvást nekiláttuk a rituálénak, amit többen az ottlévők közül mosolyogva vagy hihetetlenkedve szemléltek. Ledobtuk a cipőnket, mezítláb körül kellett sétálni a templomot háromszor az óramutató járásával ellentétes irányban, azután bemenni a templomba és imádkozni egy meghatározott helyen (mint kiderült ott volt a legerősebb a földenergia, azért), és kívánni is kellett egyet. Na most. A templom körül a talaj élükkel felfelé állított, néhol éles kavicsokból áll. Barbi szerint a mágikus erejük abban rejlett, hogy jó alaposan átmasszírozták az ember talpát, ezért a mennyországban érezték magukat az emberek :-)))). Mindenképp frissítő hatása volt a dolognak, ami tény, az tény.
A templomot egyébként a templomos lovagok építették a középkorban (mint ahogy a Camino vonalán nagyon sok templomot és zarándok szállást is), merthogy ők védték a zarándokokat. A legenda szerint azok a zarándokok, akik érezték, hogy nem tudják végigcsinálni az utat, ide jöttek meghalni. A középkorban egyáltalán nem volt piskóta végigjárni az utat. Van aki még napjainkban - amikor minden felszerelés és biztonság adott - sem gondolja, hogy képes rá, hát még akkor a közékorban, amikor folyton rablók, gyilkosok, "kellemes", sokszor halálos betegségek (amiket esetleg egymástól kaptak el) vártak az utazóra. Azért volt nagy becsülete annak, aki végigjárta, mert az életét kockáztatta szó szerint minden pillanatban. (Mondjuk akkor még nem is voltak olyanok, akik teljesítmény-túrának tekintették, vagy egy jó kis kirándulásnak, mint ma, mert a spirituális fejlődés volt a lényeg, és ez tutira megtörtént azzal, aki odament.)
A templomnál igen sokat időztünk, aztán tovább indultunk. A következő falu Obanos volt, a templomára emlékeztem Zsuzsi naptárjából (Zsuzsi tavaly volt a Caminon, és készített grafikákat, amikből aztán kiadtak egy 2007-es naptárt). Sajnos nem lehetett bemenni, mert felújítás alatt állt, amit nagyon sajnáltam, mert szerettem volna megnézni a Szent Vilmos ereklyét. Az a története, hogy Vilmos király felesége elment a Caminora, és amikor hazatért, egy másik ember volt már. Nem értett egyet az udvari hívságokkal, nem akart részt venni az udvari bulikon, inkább a szegényekkel törődött az ideje nagy részében, amit a férje egy idő után nem nézett jó szemmel. Csak nem változott a helyzet, csak nem változott, és akkor egy tiszta pillanatában lefejeztette az asszonyt. Na de utána aztán már nem nyugodott a lelke, merthogy kisvártatva megbánta a tettét, ezért ő is elment zarándokolni, és ő is megváltozott. És egy idő múlva szentté avatták, mert annyira megváltozott. (Na nem mintha ez a cseppet sem igazságosnak tűnő történet azt mutatná, hogy a jó elnyeri a jutalmát, a gonosz meg a büntetését, mert már az is elég rossz, hogy lefejeztette szerencsétlen feleségét, de hogy még szentté is avassák... hát-hát.)
Obanostól ketten folytattuk az utat Barbival, mert egy Ciraqui nevű városkában akartunk eredetileg megszállni, ami egy fantasztikus középkori város, amely egy dombra épült. Puente la Reina-ban tanakodásra fogtuk a dolgot, hogy tovább menjünk-e, vagy sem. Barbi maradni akart, nekem meg tök mindegy volt, nem bántam, ha maradunk. Bejelentkeztünk hát a szállásra, ahol már ott voltak a barátaink.
(A térdemet reggel rögtön fáslizom, úgyhogy nincs vele semmi problémám, és az izomláz is felszívódott. Mondjuk eddig se volt vészes. Nap ellen is rögtön védem magam, láttam szörnyű leégéseket, ezt nem engedem meg. Viszont nem iszom elég vizet, az már biztos, pedig nagyon fontos. Olyan cserepes a szám, hogy egy-két tető simán megirigyelhetné. Viszont ma mintha könnyebbnek tűnne a hátizsákom már, és a vállam sem fáj annyira, mint az előző napokban.
Fura... Most először egyedül érzem magam picit. Már-már rávettem magam a netezésre, de meggondoltam a dolgot gyorsan, semmi kedvem fizetni érte. Láttam mennyire lassú. Az első napokban attól is szorongtam, hogy nincs nálam a telefonom, micsoda hülye ötlet volt otthon hagyni, de mostmár örülök, hogy nincs itt. Erről eszembe jutott a svéd Magnus - akit Barbi mindig Magnumnak hív :-))), aki egy fontos üzletember otthon. Ő sem hozta el a mobilját, és néha igen szenved a hiányától.)
Körülnéztünk a városkában, hihetetlen szépségek vannak ezekben a navarrai kisvárosokban. "Puente la Reina" azt jelenti: a királynő hídja, és az a történet, hogy a középkorban a zarándokok gyalog keltek át a folyón, mígnem egyszer csak megelégelték (gondolom amikor áradt el is hunyhattak néhányan), és megkérték a királynőt, hogy építsen nekik egy hidat, amin biztonságosan átkelhetnek, amit az meg is tett nekik. Most van egy nagyon szép híd, aminek a tövében rengeteg zarándok aluszik a szabadban nap mint nap. Rögtön a szállás mellett van egy templom, ahol az az érdekesség, hogy az oltáron a kereszt egy y-alakú fa, amit messzeföldről hoztak a vándorok (legalábbis így láttuk Tolvaly Ferenc filmjében). Elmentünk a 1/2 8-as misére egy másik templomba, ahol egy család ült mögöttünk két, szellemileg visszamaradott kisgyerekkel. Ezt a tényt először még nem tudtuk. Azt gondoltuk, hogy csak a szokásos "laissez fair" hozzáállással van dolgunk, amit már néhányszor megtapasztalhattunk utunk során (ami annyit jelent, hogy egyáltalán nem szólnak rá a gyerekre, az abszolút azt csinál, amit akar). A kicsi volt a keményebb dió. Folyton izgett-mozgott, rángatta a háttámlánkat, hangoskodott. Egyszer, amikor előrehajoltam, a hátam mögé állt és úgy támaszkodott a támlára, hogy végigfektette a kezét a belsején. Amikor pedig hátradőltem, odaszorult karja a hátam és a háttámla közé. Hihetetlen savanyú képet vágott, nem bírtuk ki vihogás nélkül. Viszont kb 5 másodpercre leült rögtön!!!! :-))))
Mise után kinyitották nekünk a másik templomot, hogy megnézhessük a "Fekete Santiagot". Azt hittük azért fekete, merthogy afrikai eredetű, de kiderült, hogy azért, mert egy sötétebb típusú fából faragták. Nem igazán értettük, hogy mi akkora nagy szám ebben. Úgy jelentette be a pap bácsi ezt az információt, mintha azt mondta volna, hogy a marslakók készítették a a Jupiteren.
Este Marie-ék hívtak vacsorázni, de annyira fáradt voltam, hogy inkább elmentem aludni. Hihetetlen sokminden történt ma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése