Lora - Egy csésze zen

Húha... hát most megnéztem egy filmet Lora címmel (a keddi két darab zh-ra való készülés helyett :-))).

(Egyébként mindig ezt csinálom. Nem megyek sehova, arra hivatkozva, hogy tanulnom kell, mert tényleg azt kéne, visszautasítok meghívásokat, inkább itthon maradok, aztán minden mást csinálok, csak épp nem tanulok, bocs OZ :-))) - pl filmet nézek, vagy blogot írok, vagy órákig olvasok -, aztán majd hétfő este és kedden a vonaton tanulok, de csak addig érzem magam rosszul emiatt, amíg be nem fut a vonat Szombathelyre. Akkor megszűnik a rossz érzés, és a kellemes izgalom váltja fel, hogy na vajon ennyi készüléssel ma mire leszek képes? :-))))) Imádok vizsgázni, már annyira hiányzott a hosszú évek alatt az előző főiskolai éveim óta.)

Szóval megnéztem a filmet - magyar film egyébként - és azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg van-e olyan kitartó szerelem (nem nyálas a film, nagyon kemény), mint ez volt. Szeretném hinni, hogy igen. Meg hát tudjuk is, hogy vannak kitartó szerelmek az életben, és ha jobban visszagondolok, találkoztam is már több olyan esettel a környezetemben, ahol hihetetlenül kitartó volt a későbbi férj, különben semmi nem lett volna az egészből. És akkor meg az jutott eszembe, hogy a kitartás mekkora energiát jelent, és hogy hegyeket mozgat...

(Pl eszembe jutott az egyik volt általános iskolai osztálytársam esete. Még nagyon fiatalok voltunk, talán 2o évesek se, amikor a discóban, ahova rendszeresen eljárt, rátapadt egy srác. Hajni állati szabadszájú volt és még mindig az, nála a k**** anyád teljesen olyan szintű, mint a "Tessék?". Hosszú időn keresztül megkapta ezt a kedves frázist a hódolója a "Kopj már le te b***!" kedves gesztussal együtt. És ő nem kopott le, hanem újra és újra próbálkozott. Egy hónapja véletlenül összefutottam Hajnival a metrón kb 15 év után, és elmondta, hogy nagyon boldog házasságban él azóta is ezzel a fiúval - hát már ő sem annyira fiú... -, pedig sose gondolta volna.

Meg Eszter is eszembe jutott, akinél jóval intelligensebb formában zajlott le a dolog. A férje sokáig járt a koncertjeire (gyönyörű hangú alt énekesnő), Eszter igyekezett kerülni, de ő csak ment, mert úgy érezte, hogy mennie kell, és várt, és ma is boldogok 3 gyerekkel... ilyen is van.)

Hát... meg mindenféle más is van. A hegyeket megmozgató típusú, magukból energiát ontó emberek baromira tetszenek az ellenkező fajtának a kapcsolatban is -, de csak addig, amíg energiát nyernek belőlük. A baj csak ott van, hogy a hegyeket megmozgatósok nem tudnak a végtelenségig egyirányba energiát áramoltatni, noha sokáig szívesen teszik, de egy idő múlva valamiből nekik is vissza kell azt nyerniük. Az lenne a legkézenfekvőbb, hogy a kapcsolatban kétirányú legyen az energia mozgás. Ha viszont ez nem így van, és amikor a hegyeket megmozgatósok leállnak a mozgatással - és láss csodát! a gépezet is megakad, mert nincs mi táplálja, hiszen a nem mozgatós fajta nem annyira akar energiát pazarolni kapcsolatépítő dolgokra, ha nem szükséges, mert az energia a saját ügyeire kell -, na akkor mondja a nem mozgatós, hogy "Ja, ez így már nekem nem kell!". Kemény ez, de így van (és! nem mindig tudatos).

(Eszembe jutott most Romcsik, aki Londonban volt az ukrán származású párom. Na ő hegyeket mozgatós volt - de más téren. Amit nagyon szerettem benne, az pont ez a hihetetlen mentális erő volt, ami áradt belőle. Mert sosem találkoztam előtte senkivel (meg igazából azóta sem), akinek ennyi energiája és ereje lett volna. Elképesztő hatékonyan állt problémákhoz, mindent azonnal meg tudott oldani, percig sem bénázott vagy hezitált. Rábízhattam magam bármikor, tudtam, hogy van bátorsága és lelki ereje. Voltak nagyszabású céljai, amiket hihetetlen szorgalommal el is ért, egytől egyig. 2o évesen elment Londonba egyetlen szó angol tudás nélkül - és az is egy érdekes történet, hogy hogyan -, a saját erejéből megtanulta a nyelvet, miközben naponta 16 órát dolgozott másfél évig, mert fel akarta építeni a házát, amit meg is tett, saját kezével, amikor épp otthon volt. Soha, egyetlen egyszer sem hallottam nyafogni, amikor hulla fáradt volt, akkor sem. 2o évesen... Egyetlen "bűne" volt: ilyen életforma mellett nem szabad kapcsolatot kezdenie egy olyan lélekkel, akinek minőségi lelki igényei vannak, mert neki ilyenek nem voltak... Na ezen a téren már nem a hegyeket megmozgatós fajta volt, hanem a másik. Amíg ontottam felé ezt a fajta energiát, és nem nagyon kértem cserébe semmit, addig minden rendben volt, mert bár nem volt egy lelkizős típus, az energiának mindenki örül. Amikor viszont már kéréseim voltak (pl hogy több minőségi időt legyünk együtt), akkor már azt mondta, hogy neki erre így nincs szüksége, ideje, energiája. Egészen mást akartunk egymástól. Az az érdekes, hogy annak ellenére, hogy voltak csúnya vitáink a végén, mindig szeretettel gondolok rá, mert mindig az az elképesztő erő jut eszembe róla, amiért megszerettem. Akkor is tudtam már, hogy borzasztóan különbözőek vagyunk, egyáltalán nincs mit keresnünk egymás mellett, nem is igazán értjük egymást, de megigézett, lenyűgözött és elvarázsolt az az erő és céltudatosság, ami belőle áradt, és azt éreztem, hogy végre egyszer én is lehetek egy kicsit kedves zselé-féleség egy erős ember mellett - noha pont az ellenkezője vagyok egyébként, és nem is tudok sokáig másmilyen lenni, mint amilyen vagyok.

Nagyon, de nagyon tudom tisztelni és csodálni azokat az embereket, akik határozottak, céltudatosak, kitartóak és pozitívan megnyilvánuló mentális erőt sugároznak - és egyre fárasztóbbnak találom a kedves zselé-féléket.)

***

Hurrá! Egy speciális diétán vagyok szerda óta, és azóta már másfél kilót híztam végre :-)))). Ha így folytatom, nagyon gyorsan visszanyerem a versenysúlyomat, és végre nem fognak leesni rólam az egyébként is legkisebb méretű ruháim. Éjjjjjen!!!! A legviccesebb, hogy semmi cukor- vagy élesztő tartalmú cuccot nem ehetek, sem fehér lisztből készült kenyeret, és mégis... Jó ez.

***

A nyelvisitől nem messze mindig szokott álldogálni egy krisnás srác a Károly körúton, aki a hajléktalanoknak ételosztásra gyűjt, ezért minden fizetéskor szoktam neki pénzt adni. Cserébe ő pedig már tudja, hogy két gourangás matricát kérek, sosem egyet, úgyhogy már készíti is mindig (sőt, volt úgy, hogy többet is adott). A múltkor rám akart tukmálni egy könyvet, amit én viszont nem akartam. Csak próbálkozott, mire mondtam neki, hogy ne erőltesse, nem érzem, hogy akarna engem ez a könyv. Viszont valahogy a Bhagavad Gítára terelődött a szó. Mondtam neki, hogy én azt mennyire nagyon szeretném elolvasni, mert minden, általam nagyrabecsült mester említi, Müller Pétertől Oshóig, mire azt mondta, hogy azt is szokta osztogatni, legközelebb majd hoz nekem egyet. Hetekkel később találkoztunk újra, addig minden áldott nap magával cipelte a könyvet. Most ott lapul a polcon türelmesen várakozva. De nagyon jó társasága van, mert a Buddha beszédei, India bölcsessége, a Taoista történet és az Ezoterikus fizika mellett várakozik, amíg lesz elég időm, hogy egy ilyen vaskos könyvet elolvassak. Hát az nem most lesz.

***

Egy csésze zen

Egyszer egy tanítvány felkereste Nan-In szerzetest, hogy a zenről tanuljon tőle. Nan-In egy csésze teával kínálta vendégét. Kezdte kitölteni a teát egy csészébe, és egyre csak töltötte akkor is, miután a csésze már megtelt.
- Mester, elég már! Tele van!
- Látod, te éppen olyan vagy, mint ez a csésze. Csordultig vagy saját gondolataiddal és elképzeléseiddel. Hogyan tanítsak neked bármit is a zenről, ha előbb nem üríted ki elmédet?
- Megértettem.

Ha tele van a fejünk saját előítéleteinkkel, hiába beszélnek mások igaz dolgokat, el fog menni a fülünk mellett. Társalgás során a legtöbb ember csak arra vágyik, hogy elmondja saját véleményét, így aztán saját hangján kívül mást nem is hall.